Önismeret, művészet, önmegvalósítás. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. március 7., kedd

BÍZHATUNK-E AZ EMLÉKEINKBEN?

Az ember kötődik az emlékeihez - élményekhez, amiket átélt, személyekhez, akikkel kapcsolatban volt, tapasztalatokhoz, amiket megszerzett. Bizonyos múltbeli eseményeket annyira meghatározónak érzünk, hogy egész életünkre kihatnak. Ezek az emlékek, mintha nem eresztenének bennünket: identitásunk részeivé váltak. Ráadásul azzal, ahogyan újra és újra elmeséljük őket, folyamatosan energiát merítünk belőlük, s általuk megerősítjük,  újrateremtjük magunkat. Vagy inkább azt, akinek magunknak hisszük?
Vicces, sztorizós, de azért ütős mondandójú önismereti írás következik, némi tudománnyal fűszerezve – nyugodtan vedd tükörnek! ;-)

Bő egy évtizede történt: egy családi beszélgetés alkalmával régi emlékeket idéztünk fel. Szóba kerültek az általános iskolai farsangok, különösen az egyéni jelmezverseny fanyarul humoros momentumai.
Anya és én afféle meg nem értett zsenikként aposztrofálhattuk magunkat, hisz’ évről évre nagyjából ugyanaz a forgatókönyv zajlott le: kitaláltunk és megvalósítottunk valami szerintünk fantasztikus és/vagy teljesen egyedi kreációt, amit aztán a zsűri nem díjazott kellőképpen.
Egyszer például kukoricacső voltam, a kézzel festett, különleges maskarában azonban kísértetnek néztek és basszus, még így is konferáltak fel: „és íme, itt jön a… a… (kínos csend)… a kísértet!”
De a felismerhető és aprólékosan kidolgozott robotjelmez sem ajándékozott meg túl nagy sikerélménnyel. Hiába kaptam megosztott második díjat, alig tudtam felmászni a dobogóra; hatalmas volt az az alufóliával tapétázott kartondoboz és igen kényelmetlen, ki se nagyon láttam belőle… leglényegesebb mozzanatként azonban az maradt meg, hogy ezúttal tényleg úgy éreztem, nyerni fogok, és mégsem!
A csalódás, ugyebár…

A beszélgetésnek ezen a pontján felkiáltottam:

- Na, de akkor, amikor a kisgyerekét hátán cipelő nagymamának öltöztem… na, az volt az elégtétel!
Milyen jó érzés volt győzni!

Hasonlóan zavart csönd támadt, mint amikor nem ismertek fel kukoricaként, de valahogy mókásabb: olyan, amit kirobbanó nevetés szokott követni. Anya és a Tesóm egymásra néztek, pár pillanatig haboztak, összetörjék-e gyönyörű emlékképeimet, melyek tényleg úgy sorjáztak már a fejemben, mint amikor Proust hőse beleharap a teasüteménybe, és az egész gyermekkor szépsége feltárul számára a maga totalitásában…

-  Az nem is te voltál, hanem én. – mondta a Tesóm.

Bumm! Így derült ki, úgy 27 éves koromban, hogy a legnagyobb sikerként megélt gyerekkori élményem nem is az enyém volt! Annyira szerettem volna már nyerni a farsangon, hogy később, amikor már nagyobb voltam – nyolcadikosra tippelek –, miután részt vettem az akkor elsős öcsém farsangi jelmezének készítésében, az ő győzelmét sajátomként éltem meg.
Konkrétan olyan emlékképeim voltak, hogy végigmegyek a színpadon - a hosszú nagymama-szoknya takarásában a lábam -, látom a zsűrit, hallom a tapsvihart… mindent érzékletesen fel tudtam idézni.
Pedig csupán beleéltem magam a Tesóm szerepébe: azonosultam vele!

Olyan volt ez a momentum, mint amikor Neo először kap hírt a Mátrix létéről. „Te jó ég, itt valami nagyon nem stimmel!” Egy ütős kizökkentés, emlékeztetve rá, hogy nem épp úgy vannak a dolgok, ahogyan azt én gondolom, sőt ahogyan teljes meggyőződéssel hiszem.




Pszichológiai kutatások már régóta bizonyítják, mennyire nem evidens, amit az ember annak gondol. Elisabeth Loftus 70-es évekbeli kísérleteitől kezdve, melyekből kiderült, hogy egy megtörtént esemény szemtanúi mennyire megbízhatatlan tanúk, a felejtésről szóló, egyetemistákkal végzett vizsgálaton át (Adyashanti ír róla Kegyelembe esni című könyvében) a kisgyerekkori „érzelmi emlékezet” feltárásáig - az emlékezet illúzióiról számos átfogó tanulmány született.
Az eredmények rámutatnak, hogy attól függően, ki milyen személyiség, kiszínezi, fókuszálja, átírja, lényegében konstruálja az emlékeit. Az, hogy mire emlékezik valaki, egy dolog (már ebből a szempontból is teljesen megbízhatatlan az emberi psziché), a hogyan pedig még egy, nem kevésbé fontos elem.

A „plusz csavar” pedig az egészben az, hogy a személyiség maga is javarészt emlékekből – ráadásul gyakran nem is általunk, hanem a felmenőink által megélt és átörökített emlékekből – áll össze!
Szóval nem csak bizonyos spirituális tanítások mondják ki, de a tudomány is igazolja, hogy ez az egész itt illúzió, az ember azonban mégis készpénznek veszi a gondolatait, hiteit, meggyőződéseit.
S mivel - tudattalanul – várat épített belőlük, ösztönösen védenie kell, ami szerinte az övé.
Ezért acsarkodik másokkal vagy húzódik vissza tőlük, ugyancsak rettegve. Hát nem abszurd dolog ez?

Azóta, hogy farsangi győzelmem igaz története felviláglott, eltelt némi idő. Az intenzív önismereti út során egyértelműen megláttam, hogy nem is annyira az emlékekhez, hanem mindenekelőtt az ismerős gondolatokhoz és érzésekhez (mintákhoz) ragaszkodunk - legyenek azok fájdalmasak vagy épp felemelőek.
A tapasztalatok révén az is bizonyossá vált, hogy csak a megszokott elvesztésétől való félelem tarthat vissza bennünket, hogy elengedjük e mintákat, s ha megtörténik, akkor tisztán felragyog az, ami valójában vagyunk.
Bár továbbra is szeretem a történeteket, s élvezem alkotóként és befogadóként is az emberi lét páratlan szépségének kifejeződéseiként, már egészen más minden. Ráébredve arra, ami valójában van, a masszív-erősnek tűnő kötés - az emlékeket összetartó habarcs, az azonosulás - széthullik, s ezzel kártyavárként omlik össze az álom is.

Ezzel a széthullással azonban semmit nem veszítünk – illúziókat, azokat igen, de nem leszünk például sem amnéziások, sem érzelmi analfabéták. Viszont a jelen pillanatot olyan teljességben élhetjük, ahogyan azt korábban el sem tudtuk volna képzelni. És szeretetben - mert ennek minőségét nem az illuzórikus emlékképek, a múltban rögzült viszonyulásaink hordozzák, hanem itt ragyog, a jelenben… szabadon.

Tapasztaltál már hasonlót, mint amit leírtam? Olyat, amikor kiderült valamiről, hogy nagyon nem úgy van, ahogyan azt te meggyőződéssel hitted? Köszönöm, ha megosztod velem / velünk! ;-)


**

Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha kifejezed! :)

Kedveld és kövesd a Csend-virágok Facebook-oldalát!

További önismereti tárgyú bejegyzések a blogon.


Ha szeretnél az új bejegyzésekről és programokról értesülni, iratkozz fel a hírlevelemre!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése