Önismeret, művészet, önmegvalósítás. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. március 20., hétfő

HALHATATLAN SZERETŐK – Filmajánló és reflexió

Filmes téren épp várakozó állásponton vagyok. Két darabot szeretnék már nagyon megnézni: Jim Jarmusch Paterson -ját és Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, de egyik sincs műsoron az itteni mozikban. A vidéki lét hátránya, egyben bája! Különösen 16 pesti év után (és csakis ebből a szempontból) hasonló az életérzés, mint anno kamaszként, Miskolcon: ha elhozzák a helyi filmklubba a filmet, akkor meg tudom nézni, ha meg nem… Persze másik opció is lehetne, ha szerepelne az „online videotékák” kínálatában, ám a fentieknél ez nem játszik. De nem bánom, mert megvan a varázsa ennek a várakozós hangulatnak (mint régen a kazettákkal).

Mindeközben eszembe jutott Jim Jarmusch előző filmje, a 2013-as Only Lovers Left Alive (a magyar címnél jobban szeretem az eredetit; a „csak a szerelmesek maradnak életben” kifejezőbb is ebben az esetben). Szóval most az jön, hogy egyrészt valószínűleg lelkesedni fogok kritika vagy elemzés helyett (de ezt talán már megszoktad), másrészt egy kicsit ránézhetnénk együtt erre a vámpír-témára, mert szerintem nagyon izgalmas, hogy úgy mondjam kultúrtörténeti szempontból, de a kollektív tudatosság szempontjából is.

Előrebocsátom: a Jarmusch-filmek nem valók mindenkinek. Ez nem sznobság, mindössze arról van szó, hogy bár van történetük, alapvetően a nem-narratív jellegük dominál. Tehát nem azért jöttek létre, hogy elmeséljenek egy sztorit, sokkal inkább „vertikális” mélységében jelenítik meg az életet… amit Jarmusch művel, az költészet, filmes nyelven és teljesen egyedi stílusban, és mondanom sem kell, mekkora kincsnek tartom.

Anno egyedül néztem meg a Halhatatlan szeretőket, és a Kedvesnek úgy fogalmaztam utána, hogy tulajdonképpen egy 10 perces videoklipben vagy egy rövidfilmben is lehetett volna ábrázolni mindezt, de mennyire jó, hogy nem így lett. Bizonyos idő távlatából visszagondolva ez is – mint jó pár másik Jarmusch-film – amolyan full élvezetként marad meg, amit egyszerűen öröm nézni. 
Hogy miért? Mert van benne valami nagyon valódi. Dekadens hangulat, két fura vámpír, az egyik depis, a nő meg olyan androgün, rocksztár stílusban vonulnak és vonaglanak, a sztori meg nem tart igazán sehová, mi lehet ebben a valódi? – tehetnénk fel joggal a kérdést.
És mégis...! Na, ez a varázslat, vagy inkább: a költészet.


A film a nyitójeleneténél fogva magába szippant, de ereje nem is a tökéletesen kitalált részletekben rejlik, hanem az alapvetésében. Ezek a halhatatlan szerelmesek ugyanis érzik a lényeget.
Imádom, hogy a vérivás procedúrája náluk nem az a kiéhezett energiaszerzési kényszer (amit például a Let The Right One In című svéd film zseniálisan, de kétségbeejtő szomorúsággal ábrázolt), hanem egyrészt bámulatos méltósággal történik (nem gyilkolászás, hanem szépen beszerzik a vért a kórházban), másrészt a pillanatban lelt, tudatosan megélt öröm.
A tudatosságuk valóban kulcs – ez ütősebben a Tilda Swinton által megformált idősebb, bölcsebb vámpírnő, Eve karakteréből világlik fel -; ez az, ami a többi tudattalan, hétköznapi vérszívótól, vagyis az emberektől megkülönbözteti őket. 
Tetszett a pár - a képek által is gyönyörűen ábrázolt - egyensúlya, a két karakter különbözőségében és egységében rejlő erő; az egymásnak rendeltetettségük egyszerű, tiszta bizonyossága. 
A film természetesen teli van iróniával, de olyan finomságos iróniával, amiből soha nem lesz cinizmus.

Van benne egy hatalmas életigenlés, szerelem- és művészetigenlés, ami miatt tovább szétszedni nincs is kedvem – ha nem láttad és megfogott, amit írtam, nézd meg bátran! Ha meg láttad és tetszett, emlékezzünk együtt, milyen klassz dolgok születnek még ebben az eléggé kifacsart világban, s hogy gyakran nagyon nem az az arany, ami úgy fénylik.

Egyébként Te mit gondolsz a vámpír-témáról? Elképesztő, milyen erős motívum, különösen a tömegkultúrában és hogy sokezer bőrt lehúztak róla, de még mindig reneszánsza van.
Az az izgalmas, ha tudnak valami újat vagy mélyebbre látót mondani, ahogyan a fent említett filmek.
A Twilight-sagát például nem tartom sem jó irodalomnak, sem filmes szempontból relevánsnak, de maga a történet több olyan motívumot tartalmaz, ami szintén elkap valamit a lényegből (az önfeláldozás momentuma is, amit a feministák csépelnek, pedig alapvetően nem a férfi miatt történik, hanem tudatos választásból, amire belül érzi a hívást a főszereplő – magáért teszi, s ez teljes szinkronban van a másikkal; vagy például ott is nemes vámpírok vannak, nem gyilkológépek, rengeteg a felemelkedéses, transzformációs motívum, amik, ha nem lennének egy csomó bullshit-tel összemixelve, többet adhatnának, de hát Stephenie Meyer nem Jarmusch ugye… Viszont – ez a guilty pleasure önvallomásom :-D -, az első részt meg a dupla negyediket én több ponton élveztem!) 

Összességében a vámpír-téma persze annak metaforája, amit az emberi ego alapvetően csinál: energiát szipkáz dolgokból, emberekből; játszmázik.
Ha továbblátunk ezen, az örök életre ítéltetett, magányos lényeken keresztül a legmélyebb elkülönülést jeleníti meg: magának az embernek az egzisztenciális alapállapotát. Ezért oly' vonzóak e szomorú és erős figurák.
Ámde azokban a történetekben, ahol megtörténik a transzformáció, az átnemesedés, ezek a karakterek kiutat is mutatnak, példát a tudatosodásra, a lehetőségre… ez szerintem nagyon szép és erőteljes így. 

Neked van kedvenc vámpírfilmed / könyved? Ha igen, melyik és miért tetszik annyira? :-)


**

Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive, 2013)

R: Jim Jarmusch

Nálam: 10/8

IMDb.

Magyar feliratos előzetes.




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagában szereplő kép.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése