Önazonosság és művészet. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2018. január 17., szerda

Életre szóló zenék: A 10 KEDVENC CRANBERRIES-DALOM

Valószínűleg előbb-utóbb eljutottam volna az Életre szóló zenék sorozattal a Cranberries-hez, de most sajnos Dolores O’Riordan váratlan halála kapcsán kellett arra újra rácsodálkoznom, mennyi fantasztikus daluk volt.

A Cranberries-t a kilencvenes években, jellemzően tinikoromban szerettem nagyon és hallgattam rongyossá (az 1994-es No Need To  Argue lemez kapcsán ez szó szerint értendő – jól emlékszem a kazettára!) Míg Ani DiFranco –ról szólva megjegyeztem, mennyire formált a húszas éveimben az a női kiállás és önkifejezés, amit nála hallottam-láttam, Dolores O’Riordan tizenévesen inspirált, mint magát őszinte kendőzetlenséggel megmutató női művész.
Egyéniség, énekesnő, zene- és szövegíró, előadó. A Hogan-fivérekkel együtt eredtileg trióként működő ír Cranberries-ben volt valami nagyon keresetlen, allűröktől és nagy csavaroktól mentes, de a zenéjük és mondandójuk jóval kifinomultabbnak és egyedibbnek bizonyult az idők távlatából is, mint valami szimpla 90-es évek rock/pop.

Megköszönvén ezt a lendítő erőt és szépséget, összeállítottam most egy top 10-et!

Kellemes újra-felfedezést vagy felfedezést hozzá! :)


10. RIDICULOUS THOUGHTS (No Need To Argue, 1994)

Rengeteg erő és düh is van ebben a dalban, az első taktusokat kísérő éteri vokálhoz képest üt és sodor. Itt máris muszáj megjegyeznem, milyen fantasztikus ez a hang és micsoda szenvedély megszólaltatására képes.
Bárhol felismerné szerintem aki akár egyszer is hallotta...



9. DREAMS (Everybody Else Is Doing It, So Why Can’t We?, 1993)

Ez annyira 90-es évek eleje, de még elég 80-as évek is! :) Bowie Heroes-át is felidézi nekem, meg egy egész életérzést... és hozzá az emelő vonósok, meg az álmodozó, csoda-ének.
(Bowie azért rendesen megágyazott annak, hogy a 90-es évek kísérletező alkotói már ha csak rövid időre is, de mainstream-ek legyenek…)
Közben eszembe jut Brit Marling kicsit felemás, de figyelemre méltó Sound Of My Voice című filmje, amelyben éneklik ezt a dalt egy egészen más kontextusban… és tényleg mekkora kultuszdal ez! Imádom.
(És igen... a nagy szerelembe bele lehet halni... csak másképp is lehet belehalni...)



8. EMPTY (No Need To Argue, 1994)

Ez egy depresszióról szóló dal, amivel Dolores együtt élt,  küzdött vele, merített belőle művészként sokat (és a művészet által felemelte, felemelkedett – ahogyan ez a dal is bizonyítja)… végül valószínűleg nem lépett ki ebből a „kapcsolatból” és alulmaradt, bár nem derült még ki, pontosan hogyan távozott 46 évesen.
Ez a szám bár borzongatóan, lemeztelenedően szép és szívbe is markoló, szerintem cseppet sem lehúzó (ahogy általában a Cranberries), a vonósok pedig különös dinamikát visznek bele.




7. ODE TO MY FAMILY (No Need To Argue, 1994)

Ezen a tízes listán elég felülreprezentált lesz a No Need To Argue lemez, nemcsak mert ezt hallgattam legtöbbet, hanem mert tényleg ez a legjobb lemezük. Ezzel a szépséggel kezdődik.
Megunhatatlan, megbocsátó, feloldó, hálaadó…




6. FREE TO DECIDE (To The Faithful Departed, 1996)

Ez is nagyon 90-es évek és nagyon Cranberries dallam- és érzésvilág. De szerintem simán lehetne egy mostani szabdság-dal is, bármilyen ügyhöz, ahol a szabad döntés ereje, öröme kifejeződik. Mennyire nincs most jó popzene… de nem fanyalgok Muppet show-s öregként, inkább örülök, hogy vannak ilyenek. :)



5.  DAFFODIL LAMENT (No Need To Argue, 1994)

Ez volt sokáig a leg-leg-legkedvencebb Cranberries-számom. Most is a "legek" között. Elképesztő ballada...
Azt az egyediséget és kifinomultságot olyan esszenciálisan hordozza (és bizony csavarok is vannak benne bőven... ezek a gitárok futkosnak a gerincemen!), hogy nincs is kedvem tovább ragozni, inkább hallgassuk!




4. ZOMBIE (No Need To Argue, 1994)

Ez a giga sláger, amit mindenki ismer, de attól még nagyon-nagyon jó. Örök darab ez is. Lebírhatatlan hang és erő, a fájdalom kiéneklése - felülkerekedés rajta.



3. NO NEED TO ARGUE (No Need To Argue, 1994)

Ez a záródal a címadó lemezen és mindig eláll tőle a lélegzetem. Csoda egyszerű, tökéletes. Megbékélés, meghitt, feloldozós együtt-dal. Élet van benne.



2. ANIMAL INSTICT (Bury The Harchet, 1999)

Ez pedig… húú. Így a videóval együtt különösen erős, de mindkettő alapból is az. Arra emlékszem, hogy nekem ez a felnőtté válás érzetével kapcsolódott össze. Első nagy csalódások után, keserédesen, továbblépősen.
Elképesztő törékenység, sebezhetőség, őszinteség és erő jön át Dolores-ből itt is...  és ez a dal még mindig nagyon ott van, a zenésztársait sem akarom  háttérbe szorítani, közös kémia, alkotás, érdem.




1.  LINGER (Everybody Else Is Doing It, So Why Can’t We?, 1993)

Ez volt számomra a beleszeretés a Cranberries-be, az első dal, amit hallottam-láttam tőlük 14 évesen és annyira tökéletes most is, hogy megint inkább szavam elakad, és szóljon az öröklétbe …

Köszönöm és jó utat!




**

A teljes listám egyben hallgatható itt.

The Cranberries

Michael (Mike) Hogan (basszusgitár)
Noel Anthony Hogan (gitár)
Fergal Patrick Lawler (dob)
Dolores O’Riordan (ének, vokál, gitár)

Ti szerettétek / szeretitek a Cranberries-t? Mi a kedvencetek tőlük?

**


Csend-virágok a Facebook-on.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése