N'alika író és tanár blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2018. január 14., vasárnap

HÁROM ÓRIÁSPLAKÁT EBBING HATÁRÁBAN – Filmajánló és reflexió

Martin McDonagh brit író-rendező Erőszakik (In Bruges) című első, 2008-ban készült filmjében az fogott meg, hogy meg tudott lepni, emellett volt egy mélysége, emberi minősége, egy tökéletes drámai íve és forgatókönyve – azaz olyan művészi kvalitásai, melyek ugyan még erős műfaji beágyazottsággal, de nagy alkotót sejtettek.
A közel 9 évnyi érés igencsak érződik új, harmadik rendezésén, és az említett meglepetés-faktor is ott van benne, emiatt különösen oda kell figyelnem, hogy úgy írjak róla, hogy még véletlenül se lőjek le semmilyen fordulatot.
Simán úgy érzem most magam, mint amikor rácsodálkozik az ember egy különleges, új virágra - akár élőlényről van szó, akár műalkotásról, nincs kedved ízekre szedni, csak örvendezel, hogy van ilyen, és örömmel osztod meg a hírét, hogy mások is felfigyeljenek rá.

Azért a Három óriásplakát… nélkülem is elég nagy visszhangot kap, hisz’ 4 Golden Globe-ot nyert (köztük a legjobb film a drámai kategóriában, legjobb forgatókönyv, női főszereplő és férfi mellékszereplő díját), és a most induló, 2017 legjobbjait jutalmazó díjszezonban, tuti, hogy fogunk még róla hallani.
Én a RedBand-es (korhatáros) előzetesét láttam először, és majdnem úgy döntöttem, nem nézem meg. Annyira, de annyira más egyébként a film összhangulata, mint ami abból kijön! Öncélúan erőszakosnak, erőszakon humorizálónak tűnik, pedig nagyon nem az! Nekem már tele a puttonyom Tarantinóval és társaival, a stilizált erőszakkal, a változatlan vagy csak közhelyesen moccanó jellemekkel, a felszín unott kapirgálásával és az ingerküszöböt emelni szándékozó kegyetlenkedésekkel (és most még csak nem is feltétlenül a hollywood-i blockbusterek-ről beszélek). Tudom, hogy a hideg, cinikus és depresszív filmek számítanak menőnek és művészinek már jó ideje, de ha ez a film ilyen lenne, nem tudnám jó érzéssel ajánlani, és nagy eséllyel már meg sem néztem volna. Mivel azonban az emberi oldal és a mélyebbre menetel igénye már a gengszterfilmes kliséket fel-leépítő Erőszakiknál is ott volt, ráadásul az új darabról többen megjegyezték, hogy felnőtt és érzékeny film, adtam neki esélyt , és nagyon örülök, hogy így tettem!

A történet röviden: kisváros Amerika közepén, délnyugat felé, egy igazi álmos koszfészek (David Lynch is hasonló helyen nőtt fel és hagyott benne mély nyomokat a kisszerűség és a nyomasztás keveréke - szürreális figurákban és helyzetekben itt sincs hiány!)
Mildred Hayes egyedülálló anyuka, miután tinédzser lányát megerőszakolják és megölik, a tettesnek pedig fél év elteltével sincs nyoma, úgy dönt, nem hagyja annyiban. Három, városszéli óriásplakáton üzen a seriffnek, aminek következménye egy ádáz és egyre kétségbeesettebb küzdelem lesz a rendőrséggel és a helybeliekkel.




„Hiszen nincs semmi… csak az üresség van, és teljesen mindegy, hogy bánunk egymással… Remélem, nem.” Az az egy személyes jelenet, amiben elhangzik ez a mondat, volt az egyik, aminél fogva a film berántott, a másik pedig még szintén az eleje-felé, amikor a seriff és Mildred erőfitogtatásos, kemény párbeszéde közben történik valami váratlan, és ahogyan azt lereagálják.

Libabőrös, szíven ütő jelenetek sora, nagy irodalmi művek színvonalán megírt forgatókönyv - sokszoros kizökkentése, nézőpontváltásra késztetése a befogadónak, és jutalomjáték a hihetetlen alázattal játszó színészeknek! (Frances McDormand, Woody Harrelson és Sam Rockwell szerintem itt egyaránt teljesen jogon kaphatna Oscart vagy bármit, de például Peter Dinklage is zseniális).

Briliáns rendezés, zene és zenekezelés (ismét Cartell Burwell-lel közös harmonikus együttműködése McDonagh-nak), és nem, nem fogok lelőni semmit, de két nagyon erős tartalmi momentumot kiemelek, ami miatt olyan nagy ez a film. Egyrészt az erőszak anatómiája. Itt fáj minden ütés, mert érzed. És nincs öncélú túlzás, kegyetlenkedés. Az erőszak mögötti harag, a harag mögötti fájdalom, méltatlanság, igazságtalanság-érzet mind hitelesen és szívbemarkolóan ábrázoltatik – humorral, öniróniával ellensúlyozva, egy nagyszerű és befogadható módon -, s megmutatva a legkegyetlenebbet: a bűntudat, az önszeretetlenséget, a magunknak való megbocsátás szükségességét.

 „Az erőszak erőszakot szül”… a film még el is ironizál a közhelyen, és minden, de minden lehet olaj a tűzre (ezzel a metaforával sokszorosan játszunk, ahogyan a western műfajának megidézésével is.)
Másrészről ez egy olyan film, ami lezúz, megforgat és felemel. Mondhatnám, hogy „van jellemfejlődés”, de ennél jóval több…
A folyamatok viszont csendesen érlelődnek, ne várj hollywood-i csinadrattát és magad is bele kell tenned értelmező érzőként. (Magyarán: ha a saját dühöd és fájdalmad mélyére is kész vagy nézni, kétszer annyira ütős lesz ez a film!)

Ha a lassabban áramló, független filmek / művészfilmek, a sajátos stílusú és humorú drámák bejönnek, és ha pszichológiailag hiteles, mélyen emberi, fordulatos és összetett történetet akarsz látni, feltétlenül ajánlom!

**

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, 2017 R: Martin McDonagh)

Nálam: 10/10

IMDb adatlap.

Előzetes.

**





© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók hivatalos filmplakát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése