Önazonosság, letisztultság, művészet. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2018. május 1., kedd

ANDRÉ ACIMAN: SZÓLÍTS A NEVEDEN - Könyvajánló és reflexió

Sokszor úgy vagyok vele, hogy ha túl nagy a felhajtás valami körül, ösztönösen arrébb ugrok. Előfordul, hogy két ellentétes hang felesel a fejemben, mert ilyenkor bennem is dolgozik a FOMO (fear of missing out = kimaradástól való félelem), a másik én-rész meg parnasszoszi távolságtartással viszonyulna mindenhez, ami „trendi”.
Szerencsére, ha egyszerűen csak jelen vagyok, minden úgy siklik, mint kés a vajban, és úgy élem meg, hogy pont a legjobbkor, pont a legjobb módon és pont a legjobbal találkozom. :)

Most ilyen találkozás volt André Aciman 2007-ben megjelent Szólíts a neveden című regénye.
Nem sokon múlott, hogy a filmet is kihagyjam, a megnézése után pedig nem voltam benne biztos, elolvasva adna-e még valami pluszt a történet. Nemrég aztán utamba került ez a rövid interjú a regény 1951-es születésű, olasz-amerikai írójával - és nagyon megfogott.
Egyrészt kiderül belőle, hogy heteroszexuálisként írta meg két férfi szerelmét, de nem a meleg vonal  volt benne számára érdekes, hanem az ábrázolás miatt választotta ezt a megoldást: így tudta érzékeltetni a kapcsolat összetettségét és időbeli elhúzódását, és elmondani a szerelemről mindazt, amit szeretett volna.
A másik érdekesség, hogy mindössze négy hónap alatt, szinte egy szuszra írta meg a könyvet, a harmadik pedig (ami már egy hosszabb interjúban szerepelt), hogy őt egészen meglepték az olyan  visszajelzések, hogy például sokan sírnak a művén.
E „kis színes” mozaikok után belevágtam és engem is azzal az impulzivitással vitt magával a szöveg, ahogyan ő írhatta, mert nagyon gyorsan elolvastam.

A „nulladik”(újra)felismerésem az, hogy bár imádom a filmeket, és ennek a műnek a filmváltozata egy fantasztikus "több mint adaptáció", mégis mennyire mást ad az irodalom! 
A történetről most nem írok, hisz’ a film kapcsán már kitértem rá, annyit fontos hozzátenni, hogy a könyv cselekménye nem zárul le ott, ahol az előbbi, hanem még húsz évet felölel.


„Keresztüllátott mindenkin, mégpedig éppen azért, mert mindig a saját, leginkább eltitkolni vágyott tulajdonságaihoz hasonlót kereste az emberekben.”

Már e fenti, Oliverre vonatkozó, s a történet elején található jellemzésből átjött, hogy a regényben sokrétűbben és mélyebben látom majd visszaköszönni a címbeli egymásban való magunkra ismerés motívumát, mint a filmben.
Hisz' ez az alkotás épp az erre való ráérzékelésről és az egység megélésének vágyáról szól -  mindehhez pedig a művészet, a természet és persze a szerelem a főszereplők ugródeszkái.


A 2018-as, első magyar kiadás borítója.

Elmondom, mi tetszett a legjobban Aciman regényében: az, hogy rátapint a Valóságra azáltal, hogy a szerelmet lét-állapotként, sőt, a létezés természetes állapotaként jeleníti meg.
A szerelem egyenlő azzal, hogy otthon vagy a világban, nincs hiányérzeted, élvezed azt, ami van. Teljes nyitottságban vagy, ugyanakkor folyamatos kapunyílást is tapasztalsz, újra meg újra rácsodálkozol az életre.
Ezt az instant lét-örömöt, amiben feloldódik a valakinek szóló szerelem és semmilyen birtoklás és kötés nincs, a film csak pedzegette, illetve a hangsúlyt a Crema-i csoda-villában töltött hat hétre és a viszony beteljesülésére helyezte.
Itt is ez dominál, de a négy részből egy teljes egészében Rómában játszódik, és bár Elio és Oliver számára a szerelmük a katalizátor önmaguk és a világ örömteli észleléséhez, nem csak kettejükről szól.

Ami legalább ennyire tetszett, az a szerelem „relatív valóságának”, rendkívül sokféle árnyalatának, illetve a szerelem utáni hajszának a bemutatása. Ha úgy tetszik, a fent leírt „nagybetűs” szerelemben lakozó és/vagy ahhoz vezető sokféle „kisbetűs” szerelem-tapasztalat nagyon őszinte és gyönyörű ábrázolása.

„Olyan akartam lenni, mint ő? Vagy egyenesen ő maga akartam lenni? Vagy azt akartam, hogy az enyém legyen? 
Vagy az 'olyan', az 'enyém' és az 'ő maga' egyszerűen értelmezhetetlen szavak a vágy kuszaságában, ahol megérinteni valakit és azzá válni, akit megérinteni vágyom, valójában egy és ugyanazon dolog, csupán két partja annak a folyónak, ami az 'én'-től folyik a 'te' felé, majd vissza, és ebben a végtelen körforgásban a szív kamrái valami, a vágy süllyesztőiéhez, az einsteini féreglyukakéhoz és a személyiségnek nevezett duplafenekű fiókéhoz hasonló, szédítő logika szerint működnek, amelynek értelmében a valódi és a vágyott életünk közötti, az önmagunk és a vágyott másik közötti legrövidebb út leginkább M. C. Escher kéjes kegyetlenséggel megtervezett, kifacsarodó lépcsőházaihoz hasonlít?"

Túlcsorduló élvezet volt számomra olvasni az időtlen olasz nyár – egyébként filmszerű felvillanásokkal teli, nagyon érzékletes - bemutatását, de ezeket a mondatokat még annál is jobban szerettem! :)

Luca Guadagnino filmjéről itt írtam.

Aciman hitelesen és több mint átélhetően, inkább végtelen ismerősséggel, újraélhetően ábrázolja a fiatal szerelmes ember megéléseit és azt a transzformációt, érési folyamatot, amit egy meghatározó kapcsolat indít be. (Itt a felnőtté válással párhuzamosan, egyben húsz év távlatából is visszatekintve a mégoly' apró mozzanatokra.)
Jelen van benne a már-már őrjítő vonzódás, de a taszítás is: a vágy az eggyé válásra, az ismeretlennek való önátadás igénye és a rettegés az elutasítás miatt.
A „másik”, aki hol teljesen idegen, sőt ellenség, hol az ismerősnél is ismerősebb. 
A szexualitás - igen, ez egy rendkívül erotikus regény, bár a testiségnek az érzelmi megélés szemszögéből van szerepe, azért is hat annyira.
(A szerelemnek való megadás misztériumához képest aztán nagy kontraszt és zavar okozója is a testiség, ezen a szinten is integrálódni kell. S ez is milyen mélyen igaz és univerzális tartalom - az író zsenialitása, hogy így tudta ábrázolni!)
A függőség többféle arca, de az egymásban való magunkra ismerés, a feloldódás és felszabadulás, szerepeken és identitáson túli tapasztalata is... és a beteljesülést követő, ugyancsak veszélyes ego-csapdák: a veszteség fájdalmába és a nosztalgia illúziójába való belesüllyedés.
Az örök szerelem mítosza, ami lényegét tekintve valós és gyönyörű, de ez egy létélmény, ami bennünk van, nem pedig egy személy függvénye, s amíg ezt hisszük - miként Elio is elhiszi -, szenvedünk.

„Azokban a hetekben, amikor azon a nyáron egymás mellé sodródtunk, kettőnk élete alig ért össze ugyan, mégis sikerült átjutnunk a túlsó partra, ahol megáll az idő, és a menny a földig hajolva megadja mindazt, ami születésünk óta égi járandóságunk.”

Csodálatos volt számomra mind a relatív, mind az abszolút szerelem tapasztalat megjelenítése, illetve felvillantása, valamint az egész átölelése. Végső soron ez a szerelem és az élet ünneplése (és a bátorítás ennek mindenestül való megélésére - lásd Elio apjának nagy monológját), amire a film is kifut, viszont itt a karakterrajz jóval mélyebb.
A Szólíts a neveden egy én-regény / tudatfolyam-regény, melyben Elio belső világán keresztül tárulkozik fel a több idősíkot egymásba játszató történet.

Nem azon van a hangsúly, mi is zajlott odakint, hanem azon a katarzison, amit a szerelem keresése és beteljesülése kiválthat belőlünk…
S ez, ha merjük „kiolvasztani a megfagyott időt” (ebben az esetben az élményhez és személyhez kötött boldogságot), még tovább is vezethet!

**

André Aciman: Szólíts a neveden (Call Me By Your Name, 2007)

Magyar kiadás: Athenaeum Kiadó, 2018,  304 oldal

Fordította: Szigethy-Mallász Rita

Nálam: 10/9

**



(Ha szeretnéd megkapni a posztokat, kövesd 'Megjelenítés elsőként' jelleggel, 
több oldalt is lehet így!)

Hírlevél.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon  felhasználni tilos! A műből idézett szövegrészletek az adott szerző, fordító, illetve kiadó szellemi tulajdonát képezik; a szövegek forrásai megjelölve. 

Az illusztrációként felhasznált fotó a hivatalos könyvborító.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése