Művészet és önazonosság. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2018. július 28., szombat

Életre szóló zenék: THE SMASHING PUMPKINS (10 dallal a kedvenceim közül)

Hú, ez így 2018-ban egy nagyon réteg-bejegyzés lesz, de nem bánom! :) Ha ismered ezt a zenekart - ami akkor a legvalószínűbb, ha a 90-es években voltál tini vagy új zenékre nyitott felnőtt -, nem biztos, hogy bejött, leginkább a frontember, Billy Corgan markáns, magas énekhangja és megosztó személyisége miatt.
Ha viszont szeretted, akkor gyanítom, hogy nagyon – nem igazán létezett köztes állapot. :)

Bennem öröm és hála van ezért a zenéért, és hogy pont akkor és pont úgy, ahogyan az tökéletes volt, szerelembe estem vele.
Majd’ egy évtizednyi időszakot ölelt fel ez a szerelem: a különösen fogékony és lelkes kamasz-évek nagy részét és a fiatal felnőttkor elejét. Tegnap, július 27-én éppen 25. évfordulóját (!!!) ünnepelte második albumuk, a Siamese Dream, ami számomra egy új világ és új életszakasz feltárulását jelentette. Az év - azaz 1993 kora őszén - mindössze 14 évesen ismertem meg, nagyjából egy időben ütött be nálam a Pearl Jam Ten –jével és a Nirvana Nevermind –jával, és velük együtt a mai napig a legmeghatározóbb zenei és művészi inspirációim közé sorolom. Ahogyan az 1995 októberében megjelent, s akkor már várva várt Mellon Collie and the Infinite Sadness című, csodálatosan sokszínű, számomra egyszerre repítő és mélyítő dupla albumukat is.

Ahogyan írtam, mélységes szerelem volt, ami az ő zenéjük iránt és annak hatására feléledt bennem. Mit az „ő zenéjük”? Hisz’ az „én zeném” volt! Aki megélte már, hogy annyira szeret valamit vagy valakit, hogy egyszerre ismer benne magára és formálódik általa, vele, az tudja, miről beszélek.
Hazafelé törekedni, Önmagamba, rendíthetetlenül… tovább és tovább menni, amíg arra a lebírhatatlan, mégis elviselt fájdalomra, a sajgó szeretethiányra gyógyírt találok… és vágyni, mindennél jobban vágyni a valódi feloldódásra: erre inspirált minden, amit Billy Corgan társaival 1988-tól 2000-ig megalkotott.

Jimmy Chamberlain, Billy Corgan, D'arcy és James Iha 1993-ban


A 2006-ban újjászervezett zenekar a mai napig aktív, ráadásul 2018-ban a fantasztikus dobos Jimmy Chamberlain után a gitáros James Iha is visszatért. Billy Corgan már jó ideje csak árnyéka volt önmagának; nem csak az egyik legnagyobb dalszerző géniusz, hanem az egyik legnagyobb művészi bukást is tőle láttam. Egy szépséges hullócsillag - kiderül, hogy képes-e még felemelkedni, illetve képesek-e együtt.

A Smashing Pumpkins életműve hatalmas, rengeteg árnyalatot befog, és a hőskorukban igazi művészi önátadás, eredetiségre és teljességre való törekvés jellemezte őket.
Ahogyan ez a reunion -ról szóló cikk is rámutat, négy (hiper)érzékeny - és a népszerűséggel (még) labilisabbá váló - ember különleges, törékeny egyensúlyából született ez az elképesztően kreatív, zseniális elegy.  
A stílusuk a glamrocktól a heavy metal-on át a pszichedelikus rockig, a new wave-ig és a folkig, sőt a klasszikus zenéig, majd az elektro-popig mindent tartalmazott és átlényegített, jobb szó híján tényleg  egyszerűen„alternatív rock”-nak lehetett nevezni.
Én most csak összefűzök 10 gyöngyszemet, kihagyok még sokszor ennyi nagy kedvencet a Lunától a korszakos sláger Bullet With Butterfly Wings-en át a By Starlight-ig, és szeretettel köszönök Nekik mindent!

A listát egyben is megtalálod ITT! Itt pedig jöjjenek a dalok egyenként! Ha számodra is sokat jelentett a zenéjüket, öröm, ha visszajelzel! ;)



10. TODAY (Siamese Dream, 1993)

Ez volt a legelső dal, amit hallottuk tőlük, természetesen az MTV-n futó klippel együtt, és utána kezdtem el keresni és vettem meg egy lemezboltban a... kazettát! :)
Totál elbűvölt. Egyébként egy borzasztóan rossz nap ihlette, önironikus „legjobb nap”-himnusz, vidám csilingeléssel és azokkal a bődületes, masszív gitárokkal, melyek hangzása az egész Siamese Dream-lemezt meghatározza.





9.  MAYONAISE (Siamese Dream, 1993)

Már ezen az albumon is annyiféle zenei stílus keveredik, értelmeződik át és jön létre valami vitathatatlanul eredeti, hogy nehéz kedvenceket kiemelni, nekem mégis ez a himnikus darab volt az egyik leginspirálóbb, természetesen szövegestül - az önazonosságra, felemelkedésre és szabadságra való törekvéssel.
Szerintem egész kamaszkoromban ezt a számot hallgattam meg a legeslegtöbbször.





8. MUZZLE (Mellon Collie and the Infinite Sadness, 1995)

Ez pedig már az első nagy csalódások utáni újrakezdésről is szóló "erő-dal". Persze megint csak a „világ és én” tematikával :-), de olyan  áradó őszinteséggel, ami csak a tiszta költészet jellemzője.
Hát micsoda lemez volt ez a 28 dalos, nappal és éjszaka „soundtrack”, s még hozzá az ugyancsak 28 dalból álló B-oldal gyűjtemény, az Aeroplane Flies High





7. 1979 (Mellon Collie and the Infinite Sadness, 1995)

Ezt is tehetném első helyre is akár, de ez a lista kevésbé Best Of, mint inkább egy kronologikus válogatás.  Ehhez nem is tudok többet hozzáfűzni, minthogy megunhatatlan örök kedvenc és a világ egyik legesfílingesebb száma! :) A kilpjét is nagyon szeretem. (Rendezőinek két filmjéről is írtam már itt a blogon, A család kicsi kincse és a Ruby Sparks alkotói.)





6. BODIES (Mellon Collie and the Infinite Sadness, 1995)

Húú, ettől is még mindig borzongok, jó értelemben. A refrénben elhangzó „love is suicide” sort már itt, a blogon is emlegettem. Amit itt ráérzés-szerűen megragadtak, az ego  elveszése a szerelemben, nagyon ütött már akkor is, de nyilván még nem úgy értelmeztem, mint már azután, amikor a sok-sok „elégős” szerelem-tapasztalat után végre felviláglott a lényeg.
Mondjuk tagadhatatlan, hogy a keresés és vágyakozás "kipörgető potenciáljának" másik oldalként nagyon sok szenvedésemért is az ezzel az ezzel a zenével való azonosulás volt a "felelős". :)





5. TO SHEILA (Adore, 1998)

Ezzel kezdődik a zeneileg ismét hatalmas váltást hozó, eklektikus, elektro-popos, ugyanakkor elég sötét hangulatú Adore albumuk (nemrég volt 20 éve a megjelenésének). Ez az egyik leginkább nyugalmat árasztó daluk. Szépséges, elindulás és megérkezés hangulata egyszerre van számomra.





4. BEHOLD! THE NIGHTMARE (Adore, 1998)

A magány, a veszteség és a depresszió mindig is meghatározó témája volt a daloknak, ahogy az ezekkel való szembenézés, adott esetben a megküzdés vagy a felülemelkedés lehetősége.
Ez a dal itt egészen mágikus számomra, nem is igen tudok róla több szót szólni...





3. WOUND (Machina: The Machines Of God, 2000)

Utolsó igazi stúdióalbumukon már érződik egy lezáró hangulat, ez a legspirituálisabb, egyben legelszálltabb időszakuk, nagyon sok sötét gyöngyszemet és letisztult darabokat is alkottak.
Ez is a „sötétből a fénybe” fájdalmasan őszinte kitárulkozása, sodró, bizakodó, szerelmes.
(Megint, sokadjára azt érzem, hogy minden szavam felesleges, amit ehhez a zenéhez hozzáfűznék...:))




2. SOOT AND STARS (Rotten Apples – The Greatest Hits Of The Smashing Pumpkins/ Judas O, 2001)

Ez egy monumentális hattyúdal, már a(z első) feloszlásuk után. Nagyon ritka, hogy valami ennyire fájdalommal van tele, mégsem a megbánás, hanem az elfogadás és életszeretet marad meg belőle.



1. HOME (Machina II: Friends And Enemies Of Modern Music, 2000)

Kár, hogy nem tudom ezt jobb minőségben ide tenni, megérdemelne egy teljes újrakeverést az "utolsó utáni" nagylemez, a Machina folytatása. Ez a dal elmondhatatlanul gyönyörű számomra… „A” Smashing Pumpkins. Teljes, amit létrehoztak, én pedig akkor még csak vágytam haza, s közben… hazaértem.

…  mérhetetlen hála ezért az életért…! :)




**

The Smashing Pumpkins:

(eredeti felállás)

Billy Corgan - ének, gitár, zongora

James Iha - gitár

D'arcy Wretzky - basszusgitár, cselló

Jimmy Chamberlain - dob, ütősök


**


Csend-virágok a Facebook-on - kövesd "Megjelenítés elsőként" jelleggel!




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése