Művészet és önazonosság. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2018. július 25., szerda

Újranézve: ZUHANÁS – Filmajánló és reflexió

Abszolút meglepetés nekem is, hogy írok erről a filmről. Tizenkét évvel ezelőtt láttam, és mint kicsit borús hangulatú, de megkapó vizuális orgia maradt meg. „Látvány-érzés” filmként kimagaslónak találtam, sőt szerettem, de túl mélyre nem vitt. Ambiciózus rendezőjét, az indiai származású amerikai Tarsemet inkább tartottam megszállott és tehetséges, de giccsbe és felszínességbe hajló képalkotónak, mint nagy művésznek. S bár ezzel a darabbal többet fogott és eredetibbet hozott létre, mint első nem videoklipes munkájával, A sejt-tel, mégis maradt bennem némi zavaró hiányérzet, sőt feszültség is.
Most, a nyári uborkaszezonban valami egészen „véletlen” :-) asszociáció folytán került elő, s mivel a Kedves még nem látta és pótolni szerette volna, megnéztem vele.

No, hát engem ezúttal rendesen felkavart, utána sokáig nem is jött álom a szememre. Nyilván ez most teljesen szinkronban van azzal, hogy már készülök az augusztusi Gyógyító mese- és haiku-írás kurzusra, de bizony azzal a ténnyel is, hogy 39 évesen nagyon másképp élem már magam, mint 27 évesen.

A Zuhanás egy Los Angeles-i kórházban játszódik „valamikor régen” (de leginkább az 1900-as évek elején). Egy törött kezű, dundi kislány, Alexandria és egy lovasbaleset miatt megsérült kaszkadőr, Roy köt egymással sorsfordító barátságot. Kapcsolatuk egy történeten keresztül szövődik, melyet Roy kezd el mesélni a kislánynak, de közösen folytatnak; a fantázia-világ és kórházi mindennapjaik képei váltják egymást és egymásba játszanak.
A mély csalódottságtól szenvedő férfi depressziója szükségszerűen formálja a mesét, ám ahogy a magányos, apa-vesztett kislány kötődni kezd, a tét sokkal nagyobbá és valóságosabbá válik, mint ha csak az elképzelt világról lenne szó...




A film vizualitása több mint egy évtized után is elképesztő, nemhogy kopott volna, kockáról kockára élvezet! Van egy bizarr bája, mint a barokk művészetnek és ugyanaz a hihetetlen odaadás is jellemzi. (Furcsa egyébként, hogy ennyi technikai innováció után miért van olyan kevés rendező – illetve miért olyan kockázatkerülő a filmipar -, hogy igazán lelkesen és ebből fakadó kreativitással használják az eszközeiket, de nyilván a profit-orientáltság őrülete az egyik válasz.
És ugyan 2006-ban ott volt még A faun labirintusa, mely szintén a gyermeki tudatot helyezte a középpontba és a valóság és képzelet még nyomasztóbb árnyakkal terhelt összeolvadását, most Guillermo del Toro Oscar-díjas filmje, A víz érintése számomra nem több egy bosszantóan túlértékelt plágiumnál. Viszont ezzel a fanyalgást be is fejezem, különösen, hogy épp a minap láttam az egyik valaha volt legszebbet, Garth Davis Mária Magdolnáját!)

Ahogyan Roger Ebert fogalmazott anno, a Zuhanást már az naggyá teszi, hogy egyáltalán elkészülhetett. Tarsem a saját pénzét és négy évnyi munkáját szentelte annak, hogy a grandiózus vállalkozás megvalósulhasson és ne kelljen kompromisszumokat kötnie. Olyan rendezők álltak mellé, mint a szintén a videoklip műfajából induló David Fincher és Spike Jonze, és támogatták ajánlásukkal.  Igazi szerzői film, melynek Tarsem Singh nem csak rendezője és producere, de társ-írója és társ-látványtervezője is.
Leginkább egy elbeszélő költeményhez tudom hasonlítani, ahol a képi-érzelmi költői világ és a történetmesélés tökéletes egyensúlyban vannak egymással, emellett egyszerre személyes és egyetemes, ráadásként pedig még a mozi hőskorának is tiszteleg.

Az újranézéssel világlott fel két dolog: egyrészt, hogy mennyi benne és mennyire felemelő dolog a humor, a játék és kikacsintás a néző/hallgató felé.
Másrészt – és innentől biztos, ami tuti, kiírom a SPOILER feliratot -, hogy ez egy belső gyermek-gyógyító film!
Fantasztikus, és nyilván azért nem értettem ezen aspektusát, mert akkor és ott még nem éltem meg. Ahogyan akkora bukásokat – kudarcot, veszteséget, csalódást, önmagam és mások ámítását, kijózanodást és depressziót - sem, melyekből felállni annyira nehéz, mint a szereplőnek. Azóta másképp ugyan, de igen, így többszörösen szólt hozzám a mű.

A Zuhanásban két sebzett ember talál egymásra és egymás segítségével magára a történetmesélésen – mondhatni a művészeten – keresztül.
Alexandria Roy gyermeki énjeként is értelmezhető, akit ugyanúgy megpróbál korrumpálni, mint saját magát és a kegyelem, amit megad neki végül, pontosan a saját magának megengedett kegyelem.

Van egy buddhista mondás, mi szerint a szerencsés élet  rossz karma. Az emelkedés, az érés, a bukások utáni felálláshoz szükséges lelki erő – Lélekjelenlét – tapasztalatait mindenesetre nem a biztonságosan kiszámítható és egy vágányra terelt életben kapjuk, hanem amelyikben merünk ugrani.
És essünk szerelembe vagy hulljunk a földre, még ha talán nem is olyan formában, mint elképzeltük, de végső soron mindig ott leszünk magunknak. :-)

 **


Zuhanás (The Fall, 2006)

R: Tarsem (Tarsem Singh)

Nálam: 10/9,5

IMDb.

Előzetes.


**



(Ha szeretnéd megkapni a posztokat, "Megjelenítés elsőként" jelleggel érdemes követni 
- több oldalt is tudsz így egyszerre!)




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók a film sajtóanyagában szereplő kép.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése