Művészet és önazonosság. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2018. november 15., csütörtök

Illúzióból a Valóságba: AZ ÍTÉLKEZÉSRŐL

„Az ítélkezés, rossz, értem?” :D Rögtön az elején leszögezem, hogy ez az írás nem erről fog szólni. :)
Elítélni magunkat vagy bárkit azért, mert ítélkezünk egy olyan spirituális svédcsavar, amire akkor tudunk rálátni, ha képesek vagyunk - akár csak egy pillanatra is - kiemelkedni az egós elme falai közül.
Ez a pillanat azonban az örökről szól. :)

Aki arra vágyik legbelül, hogy a Valót élje, nem kerülheti el, hogy elkezdje őszintén megfigyelni a (vélt) maga által formált ítéleteket, sőt az ítélkezés jelenségének mibenlétét.
Naponta sok ezer ítélettel szembesülhetünk, ami így vagy úgy felbukkan a fejünkben, a kérdés nem az, hogy vannak-e, hanem hogy beléjük ragadunk-e, mint légy a légypapírba.
Azaz: azonosulva velük a szűrőjükön keresztül látunk és hozunk döntéseket, vagy inkább igyekszünk a figyelmünket beljebb fordítani… az ítélkezést megelőző csendbe… Önmagunkba.
Minden pillanatban, amikor azonosulunk azzal a gondolattal, hogy valaminek nincs létjogosultsága úgy lennie, ahogyan van, elválasztjuk magunkat a Valóságtól.
Viszont az, hogy valamit vagy valakit jobbnak ítélünk valami vagy valaki másnál, ugyanez pepitában!

S ott a spirituális megfelelés-kényszer is: talán annyira törekszünk nem ítélkezőnek lenni, hogy észre sem vesszük, hogy tagadjuk azt, ami éppen van (nem merjük kimondani, beismerni, meglátni a jelenséget), és ezzel az elemi szabadságunkat korlátozzuk.




Bizony, természetes, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy, ÉS az is természetes, ha változunk és változtatni szeretnénk!
A legnagyobb paradoxonok egyike, hogy egy nemkívánatosnak érzékelt helyzet csak úgy tud valóban megváltozni, ha először elismerjük a létjogosultságát. 
Ha merjük egyszerűen annak látni a dolgokat, amik, és nem küzdünk az ellen, hogy mások úgy viselkednek, ahogyan éppen teszik.
Lehet, hogy nem az ő viselkedésük fog ettől megváltozni, hanem - ahogyan elkezdünk másként figyelni és cselekedni -, a mi tapasztalatunk vesz egy új irányt. Velük vagy nélkülük.

Rengetegszer éltem meg, például párkapcsolatban, hogy mit jelent elengedni a kötélhúzást.
Ha megtörténik az ösztöni szintű reagálás és elindul az egymás fölötti ítélkezés lavinája – mit lavinája, cunamija! :D -, tényleg olyan, mint a fenti, nagyon találó képen: egymásba gubancolódunk, látszólag a másikat, valójában magunkat korlátozva és kínozva.

És mekkora, elképesztően tágas (határtalan!) tér nyílik és erő szabadul fel, ha a pillanatban készek vagyunk megállni és másként cselekedni.
Nem a reakciók mentén, hanem a Valónkra figyelve – és onnan megnyilvánulva. 

Kérdés, hogy merünk-e adott esetben elsők lenni és elengedni azt a kötelet.
No és a magunk felé irányuló, belülről megosztó, ítélkező-elvárásos játszmáknak hasonlóképpen véget vetni. 
Még akkor is, ha meglepetés érhet bennünket – mondjuk megdől az önmagunkról és a világról alkotott képünk! :) 
Mered? ;)

**

A sorozat előző darabjait itt találod.

Felébredés az én illúziójából című, párommal közösen írt könyvünkben 
bővebben szó esik erről a témáról is!

A (mostanában kétheti) hírlevélre itt iratkozhatsz fel.



 © Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdonát képezi. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált kép nyilvános megosztóról származó és jogtiszta.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése