Önazonosság, letisztultság, művészet. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2019. január 19., szombat

SÓHAJOK – Filmajánló és reflexió

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez itt most nem egy klasszikus filmajánló. A Csend-virágokon egyébként is gyakran mutatok be olyan alkotásokat, melyek nem a szélesebb, mainstream közönségnek készültek, Luca Guadagnino Suspiriá-ja viszont még ezekhez képest is rétegfilm.
Alig több mint egy éve nagy lelkesedéssel írtam a rendező előző munkájáról, a Szólíts a neveden-ről, s bár azzal kapcsolatban is megjegyeztem, hogy nem való mindenkinek, ezt a kijelentést most megszorzom hattal. :)
Az új darabot csak azoknak ajánlom, akik mind a "megfejtős", nagy lélegzetvételű művészfilmeket, mind a keményebb horrort bírják. Ha nem tartozol közéjük, akkor is érdemes tovább olvasnod, mert a film fontos és mélyre vivő témákat feszeget, így az általa ihletett önismereti reflexiók akár még a megnézése nélkül is adhatnak.

A 2018-as Suspiria Dario Argento ’77-ben készült eredetijének nem remake-je, inkább teljes újragondolása. Azon furcsa esetek egyike, amikor a két művet a legkevésbé releváns összehasonlítani – én legalábbis nem érzem szükségét, annak ellenére, hogy láttam és szerettem is Argento filmjét.
Jó ideje nem nézek már horrort, de Luca Guadagnino, Thom Yorke (a Radiohead frontembere a filmzene egészének szerzője) és még sok egyéb momentum a filmmel kapcsolatban olyan izgalmas hívószónak bizonyult, hogy beneveztem rá.
Mit mondjak, nem volt egy könnyű kaland! A Sóhajok egy igen ritka madár: fájdalmas, sőt borzalmas utazás, ám zavarba ejtő módon feloldozó. Igen sokat vár a nézőjétől, nem csupán két és fél órás játékideje miatt, hanem tényleg minden létező szinten. Megterhel érzelmileg, fejre állít intellektuálisan – órákig, napokig bogozgathatod a szimbólumrendszerét, mintha  tíz filmet láttál volna egyszerre -, és akkor az audiovizuális élményről, meg a zsigeri, ösztöni szintű felkavarásról nem is beszéltem.
Guadagnino egy teljesen kompromisszummentes filmet készített, ami viszont - mivel valódi művészet – jóval túlmutat az öncélú tobzódáson. Bevilágít a sötétség mélyére azzal, hogy egyéni és kollektív szinten egyaránt meghatározó működéseket vizsgál meg. Sokat vár el, de igen sokat ad is az arra fogékonyaknak.

A történet 1977-ben, a kettéosztott Berlinben játszódik, javarészt egy különös, egyszerre családias és nyomasztó légkörű tánciskolában; ide érkezik meg új lányként az amerikai Susie (Dakota Johnson bebizonyítja, hogy nem kell összemosnunk a nevét A szürke...-trilógiával).
Miközben a társulat a hírnevét megalapozó régi sikerét, a Volk (Nép) című, újjászületésről szóló modern darabot próbálja a legendás művésztanár, Madame Blanc (Tilda Swinton) szárnyai alatt, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskola vezetése boszorkányok okkult szektája, akik sötét erőket működtetnek és egy nagy beavatásra készülnek.
Egy másik szálon az idős pszichiáter, Jozef Klempeler kezd nyomozásba, miután két, a szektából menekülő fiatal lány is tőle kér segítséget. Az öregúr emellett felesége emlékével is küzd, akit a náci uralom idején tisztázatlan körülmények között veszített el. (Elképesztő, de az aggastyán Klempelert is Swinton alakítja és még egy harmadik szerepet is, amit nem árulok el.)
A szereplők körül egyre fogy a levegő, közeledik a premier, a tánciskolában pedig valami egészen rettenetes végkifejletbe torkollnak az események.




Igazából egy terjedelmesebb esszé vagy egy órákig tartó beszélgetés sem lenne hosszú, ha e több síkon működő film puzzle-darabkáit szeretnénk összerakosgatni.
Számomra mind a női formaöltéssel, a női testen keresztül megélt drámákkal kapcsolatban, mind általában véve az emberi szenvedéssel, illetve egymás kihasználásával és bántásával kapcsolatban erőteljes rámutatásokat adott.
A nők és a nőiség évezredes elnyomása szükségszerűen torkollik a nők részéről is erőszakba, de ennek a körforgásnak a megtörését a nők csakis maguk tehetik meg.
Egy réteggel mélyebbről fogalmazva: ha egy a nő saját maga felé működteti az elnyomást a megfelelni akarás megszokott függés-kényszerében, azaz, ha a szabadon áramló életenergiát magában elfojtja, az szükségszerűen eredményezi, hogy másokkal – ha mégoly’ finomnak tűnő játszmákon keresztül is – ő is elnyomó, kihasználó, függésben tartó lesz.
(Ahogy Blanc fogalmaz: "Ha valaki más táncát táncolod, akkor a teremtője képévé formálod magad.")

„Szeretet és manipuláció együtt jár. Így megy ez a családban.” – mondja ki Klempeler a film egy másik (sokadik) kulcsmondatát.
Ha a múlt elnyomja a jelent, az anya a gyermekét, a férfi a nőt, a nő a másik nőt, a politikai hatalom a társadalmat, a társadalom az egyént, a dogma pedig a művészetet… s ha mindezt tűrjük, kötelezőnek, jónak, sőt egyenesen szeretetnek hisszük, akkor ott le kell leplezni és szét kell rombolni a hazugságot. Ez a fázis elkerülhetetlen, bármilyen fájdalmas is, a dolgoknak láthatóvá kell válniuk – hiszen csak így tudunk a rémálomból felébredni és újjászületni.  
A film már a felütésétől kezdve az anyai minőség kérdését vizsgálja, azt sugallva, hogy bizonyos értelemben az anyától indul el ez a ciklus és a magunk anyai erejébe való beleállással - önmagunk újjászülésével – törhetjük meg. ("Az anya bárkit helyettesíthet, de őt senki más nem helyettesítheti.")

Ez az anyai minőség egy mindent elsöprő erőként ábrázoltatik, ami képes kiegyensúlyozni az anomáliákat, beleértve a hamis anyaság arcait is. Ha azt kívánja a Rend, könyörtelen, ha pedig annak van létjogosultsága gyengéd és könyörületes.

Suspiria igazi összművészeti élmény, amelyben a fényképezéstől a táncon és a dialógusokon át Thom Yorke delejesen gyönyörű zenéig és dalszövegeiig mindennek van jelentősége.
Számomra az illúzió okozta sebek különös gyógyításáról szól, tisztulást és erőt hívva elő. Viszont valóban csak erős idegzetűeknek és „alászállásban gyakorlottaknak” ajánlom!

Egy biztos: a szenvedés körforgásának véget venni csak mi magunk tudunk és ezt – a biológiai értelemben vett anyaságon és nőiségen túl – a saját tudatunkban és életünkben vihetjük végbe.
Ezzel adunk a legtöbbet önmagunknak, s magunkkal egyként a világnak.

**

Sóhajok (Suspiria, 2018)

R: Luca Guadagnino

Nálam: 10/10

IMDb adatlap.

Előzetes.

Válogatás a filmzenéből.


>> ÚJ A BLOGON! Luca Guadagnino-rendezőportré (2019. március) 
          

**



Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagából való.

 

2 megjegyzés:

  1. Minden tiszteletem azoké, akik képesek női testben jól érezni magukat egy ilyen beteg világban...
    micsoda lelkierő kellhet ehhez?
    Férfiként nekem sokkal jobb, életem első 30 éve úgy kuka, ahogy van! Végre senki nem bunkó velem, nincs az, hogy nem köszönnek vissza sem, nem löknek félre, nem fenyegetnek az ülőhelyért (!!), nem zaklatnak, nem szól bele boldog-boldogtalan a nyílt utcán, hogyan öltözöm...stb!
    Pontosan az a megfigyelő lehetek, akinek lennem kell, és akár szeretettel is fordulhatok az emberek felé, mert nem értik félre.
    Fura, de ez volt a sorsom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmmm...annyira jó, hogy ezt megéled! De látod, hogy nem "kuka" igazából, mert ez mind kellett, hogy megérkezz ide! Képzeld, én is hasonlóan vagyok, annyira sokszor rendelődtem alá, olyan megszokott volt és nagyon felszabadító kilépni ebből. Nem csak úgy, ahogy már korábban megtörtént, hogy ráébredtem, nem vagyok azonos ezekkel a történetekkel, nem vagyok azonos semmilyen szereppel, mintával, identitással... hanem úgy, hogy már tudok igeneket is mondani, teremteni, felvállalni egészen, hogy "itt vagyok!" És élni, hogy jó itt, mert tőlem függ, mit engedek meg és hogy élem az életem. :) Ezek a tudatosulások és nagy átalakulások nem volnának lehetségesek a tapasztalataink nélkül. Jó lenne, ha sokan eljutnának ide, én ezért is írom ezt a blogot, s persze magam is sokat fejlődöm általa. :) Köszönöm az őszinte hozzászólásaid!

      Törlés