Önazonosság és művészet. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2019. november 13., szerda

Önismeret: A „MÍNUSZOS ÖNKÉPTŐL” A TUDATOS FORMAÖLTÉSIG – Hogyan hagytam magam mögött a spirituális (és egyéb) megfelelési kényszereket?


Hú, ez egy olyan téma, ami régóta kikívánkozik belőlem, nagyon mély oldódást éltem meg az utóbbi időben ezzel kapcsolatban.
Gyakorlatilag az egész 2019-es évem az egészséges formaöltésről szól(t), s ennek részeként olyan dolgokat teremtettem meg kézzelfogható formában, amikért korábban hiába küzdöttem, mindig kudarcba fulladtam. Például prosperáló és folyamatosan fejlődő vállalkozást és elegendő pénzt abból, amit 100%-osan önazonosan, szívvel-lélekkel csinálok. Vagy azoktól a feleslegektől való megszabadulást, amik egy bő tíz kilós túlsúlyt is jelentettek a testemen. 
Könnyedséget, élvezetet, jóllétet és jólétet akartam megélni az anyagi létezésben - és itt van, élem! :)
Az embertársaimmal való kapcsolódásom minősége és maguk a kapcsolataim is egészen megváltoztak, és ez több igen nehéz, fájdalmas és „sok lépcsős” elengedéssel járt. Ám végső soron csakis az történt, amire valóban vágytam, minden tapasztalatra szükség volt ahhoz, hogy továbbléphessek. 
Rengeteg erő, tér és lehetőség szabadult fel és rengeteg örömteli visszaáramlás jelent meg az életemben, például Tőletek, akik olvastok és/vagy kurzusokra járt(at)ok hozzám. Épp tegnap frissítettem a Vélemények menüpontot itt, a blogon (korántsem a teljesség igényével) és újra rácsodálkoztam, mennyire fantasztikus ez az egész és milyen jó érzés megengednem, hogy az „adni” és „kapni” egyensúlyában éljek. :)

És itt most vissza kell mennem úgy hét évet az időben a saját élettörténetemben – ám ha szívesen olvasol és rezonálsz azzal, amit és ahogy írok, látni fogod, hogy ez  korántsem csak rólam szól. Ahová kifut, az nagyon is mindannyiunké!
Szóval hét évvel ezelőtt kiléptem a történetből. Minden történetből. Mondhatni „kilépődtem”, mert annyira nem magamnak csináltam, miközben meg mégis... :) Ha érted ezt a furcsa paradoxont, akkor kacsintok Feléd, ha nem érted, akkor is azt mondom, olvass tovább, mert a legmélyen ez egy közös „igenünk”. (Ha még nem érted, akkor fogod - nem is érteni, sokkal inkább élni!)
Felismertem, hogy nem vagyok azonos a személyiségemmel és feltárult, hogy az, aki / ami vagyok, micsoda. Nem tudom leírni, mert nem szó, próbálok utalni rá a blog nevének első tagjával, meg sok verssel, novellával… talán átjön, talán sokan érzitek, tudjátok, hogy van ez... mindenesetre nem akarom túlmagyarázni.

Mindenkori otthon-tér: a természet. A jelenlét békéjének illusztrálásához sosem találok szebbet. :)

De ezzel nem volt - és most sincs - vége! ;) Először is jött egy jelentős életszakasz, amikor a Semmi – vagy pontosabban kifejezve és ahogy a könyvünkben, Io-val együtt leírtuk: a „Semminden” -, az Abszolút bűvöletében éltem. Nem akartam újra belerögzülni egy én-tudatba (ahogyan a párom sem – csoda, ha egy fantasztikus, „jelenbe oldószerként” működő, szeretetbomba, autista kisfiunk született? :) És már hat éves!)

Később tudatosult, miféle hit éledt újra bennem és vert tanyát a mindennapok talaján: úgy nevezem most, hogy spirituális megfeleléskényszer.
Te találkoztál (magadban vagy „kívül”) ehhez hasonló gondolattal: „jujj, ez olyan egós”? Törekedtél rá kényszereresen, hogy ne legyél az? Na, ugye, akkor tudod, miről beszélek! :)

A spirituális megfeleléskényszer új, "ébredés utáni" szintje nagyjából úgy jelent meg számomra, hogy választhatok: vagy az egóban vagyok, vagy jelen. Az ego pedig nem más, mint az alapvető személyiségem, ami rendelkezik egy erős hiánytudattal, alacsony önbecsüléssel, azzal az érzettel, hogy engem nem szeretnek, bántanak, megsértenek, ignorálnak vagy nem értékelnek, hiába dolgozom és küzdök egy csomót, s  hogy mindemellett nekem mindig kedvesnek, jónak és tisztának kell lennem.
A másik verzió, az „igazi” pedig az volt, hogy a Való, a Lélekjelenlét él általam, ez vagyok én és pont. Teljesen áttetsző, üres, az, ami legfeljebb egyre „azabb” – amennyiben egyre többször és folyamatosan tudom ezt élni. Egyre megvilágosodottabb, ugye. :) 
Néha elkapott az ego-transz, alapvetően intenzívebb, fájdalmasabb fellángolásokkal, mint a magamra ébredésem előtt, nyilván azért mert már tudatos voltam arra, mi történik.

Aztán lassan három évvel ezelőtt elkezdődött valami ÚJ, azért mert elkezdtem. Egyszerűen nem bírtam már azt a nyomást, amit magamra helyeztem, alkotni és kifejeződni akartam.
A Csendvirágok blog ekkor született meg és megadtam magamnak a lehetőséget, hogy formát öltsek, hogy megjelenjek művészként, íróként, majd ismét a tanári minőségemben is, de már egészen másként, mint azelőtt.
Elkezdtem tehát újra, tudatosan formát ölteni. Kijöttem az Abszolút, a spirituális tökéletesség bűvöletéből (erről Io-val közösen is írtunk A mennyország elengedése című mesénkben, utalva rá, hogy milyen nagyszerű is szabadon tapasztalni!), és fokról fokra ráébredtem, hogy nem két út van, ahogyan korábban láttam, hanem bizonyos értelemben végtelen!  
A jelenlét kontra ego distancia helyett megszületett a teljesen tudatos formaöltés nem csak az írásaimban, hanem az életemben is: az egyéniségem felvállalása és a mintáim átalakítása. Rájöttem – és ebben a kisfiunk, az anyagi kihívások és egy sor, bennem csalódást keltő, múltbeli mintákat felélesztő kapcsolat is segített -, hogy az önképünk igenis fontos és szerves része az itteni kifejeződésünknek!


Ezüstjuharok a Deseda-parton, kora novemberben.

És basszus ráláttam, hogy a spiritualitás (illúziója) milyen szinten szolgálta ki az én - ki tudja hány élet óta cipelt, de ebben, a mostani életben bizony nagyon meghatározó – alárendelődő, megfelelés-kényszeres (máskor impulzívan kitörő vagy épp túlkompenzáló, alá-fölérendelődésekkel operáló) önképemet! Óriási blamázs volt! :) Gyakorlatilag konstans bűntudatot éreztem azért, mert nem kerestem olyan emberek társaságát, vagy mondjuk ki: megszakítottam olyan kapcsolataimat (persze kommunikációt és sokszor tényleg rengeteg megoldási kísérletet, sőt küzdelmet követően), amelyekben nem éreztem összhangot. Amelyekben azt láttam, a másik ember képtelen engem így, ahogy vagyok elfogadni vagy (ha nem is volt rá tudatos, de) rendszeresen ártott nekem. 
Nagyjából úgy festett a dolog, hogy én vagyok a fura, a lila, a bölcsész, a művész, a spiri, a hibbant, illetve bizonyos (spiri baráti) körökben az arrogáns, a nem elég alázatos, a túl egós… és így tovább. Szóval egy olyan valaki, akinek az ilyen-olyan dolgairól jobb esetben inkább ne beszéljünk, nézzünk arrébb, ignoráljuk. Esetleg feddjük meg nyíltan vagy beszéljük ki titokban a háta mögött (kinek-kinek habitusától függően), hogy milyen szarul csinálja a dolgait, mert vagy a materiális vagy a spiri világképünk koncepciói szerint ő nem oké így.  Ezért lehettem mások szemében „felelőtlen”, „hiteltelen” vagy épp egyszerűen „nevetséges”, sőt „beteg” (szülői reakció) vagy „arrogáns” és „bántalmazó, mérgező kapcsolatban élő” (az ún. legjobb barátnő által elterjesztve) és még egy sor dolog. S közben nekem ezeket az embereket nehezemre esett egyszerűen elengedni vagy egyáltalán: természetes, egészséges módon, magamat felvállalva kiállnom magamért. Én jóban akartam lenni velük. Szeretetben akartam lenni. Adni akartam, s persze kapni is, de leginkább „szeretetteljesnek lenni”. 
Így visszagondolva valamiféle spirituális jackpotra vágytam, ami nem is mint váratlan főnyeremény üti meg az ember markát, hanem kemény melóval kidolgozza magának és akkor aztán majd minden kapcsolata rózsás-arany fényben tündököl. 
Esetleg Neked is ismerős ez? ;)

A lényeg, hogy a mínuszos önképem azért tudott működni – és azért is kaptam folyton visszaigazolást rá más emberek tükréből -, mert mindig, ugyanahhoz a múltbeli szerepmintához tértem vissza, és ami a leggroteszkebb, hogy ezt a legmeghatározóbb módon a spirituális (és egyéb) koncepcióim miatt tettem! Az volt bennem, hogy egy fejlett tudat, illetve egy „elég jó ember” az mindenkire mindig mosolyog, kedves, figyelmes, sőt, tök ájtatos, „spread-eli a love-ot” (bocs: sugározza a szeretetet) és nem akar senkitől semmit -  zéró elvárással bír, hiszen ő csak VAN!

Aztán a kapcsolati és egyéb tapasztalataimnak - szóval igazából az Életnek – hála, durván kifutottam ezzel az egésszel. Annyiszor jöttek vissza olyan ájtatos spiri „baráti” energiák, akik csak használni akartak – a teljes klónozásig menően, egyikük két éve szemérmetlenül másol -; annyiszor szembesültem azzal, hogy azon hisztizem magamban vinnyogva vagy kitörve, hogy alárendelődöm a páromnak vagy a gyerekemnek, vagy puffogok a politikán, mindegy, csak áldozatnak, sértettnek, mínuszosnak érezhessem magam…

És a lényegi felismerés: hogy mindez nem változik meg addig, amíg mindig csak menekülök a Csendbe, a jelenlét békéjébe, hanem el kell kezdenem ÚJRA TEREMTENI és tök tudatosan meghatározni, hogyan, milyen formában kívánok tapasztalni – és aztán rugalmasan, könnyedén, folyton változva, fejlődve együtt áramlani az élettel. Magammal - magamként.


Kedves csatangolásaink közben, a mostani, új formában. :)

2017, aminek az elején a blogot elindítottam egy nagy kezdet volt és mérhetetlen hála van bennem az elmúlt közel három évért – igazából mindenért, előtte is, utána is, mert tényleg nem egy lózung, hogy mindig minden elképesztően RENDBEN VAN! :) Aztán 2018 egy hatalmas áttörés hozott a teremtőerőmben a Felszabadító Kreatív írás kurzusokkal, idén meg…  egyrészt valóban arattam és aratok, másrészt az alárendelődő személyiségmintáimat egy sor szarsággal együtt (beleértve reagálás-módokat, pótcselekvéseket és kapcsolatokat is) úgy söpörte ki az élet, hogy ihajj. 
Nem mondom, hogy nem volt baromi fájdalmas ezeket megélni, de azt sem, hogy nem volt egészen felszabadító, és nem hozott egy csomó fantasztikus, új dolgot - mert dehogynem! 

Szóval ezt akartam leírni Neked. Ne szabotáld el magad, se materiális, se spirituális indokból!
Ez a földi lét nem arról szól, hogy szívatnunk kell magunkat! Merd levetni az illúzióid, a legszebb spiriket is, mert azok is szűrők és bizony, el tudnak zárni az egyéni szabadságod és örömöd megélése elől, ami az egyik legcsodálatosabb - és egyben legmélyebben spirituális - tapasztalat! 
Nem kell szenvedni, nélkülözni, harcolni vagy félni attól, hogy hiányt szenvedünk.
Nem kell megfelelnünk senkinek, sem kompromisszumot kötnünk, sem alá-, sem fölérendelődnünk.
Szabadok vagyunk. Egészek, erősek. Teljesek.
Végtelen teremtőerővel rendelkezünk.
Isten megtestesülései vagyunk.
Isteni utazók.
Isten gyermekei, részei és „ő” maga.
A Való.

Semmi több nem kell, csak az, hogy ezt felismerjük. Innentől minden élvezetes módon megy, magától. Addig is megy, addig is magától, csak kevésbé élvezetes módon. :)
A szenvedés lét-örömbe való átfordulásának kulcsa, hogy igent merjünk mondani a formára is. Annak, aki nem annyira szellemi-spirituális beállítottságú, mint én és a blog olvasóinak többsége vagyunk, először persze pont a formán túlira kell igent mondaniuk; ez, amiről most beszélek inkább már azoknak szól, akik nagyon is megtették ezt, csak felülírta mindenféle múltbeli ego-program. Jellemzően az önszabotázs, ezzel találkoztam legtöbbször.

Írd magad újra a jelen tiszta lapján, légy őszinte és bátor! 
Ölts formát, fejeződj ki mindenestül tudatban-testben, önazonosan.
Határozd meg a legörömtelibb módon, hogyan szeretnél létezni - és áramolj tovább, szabadon! 

Mindezt megteheted!
Ha a Lelked vezetésére bízod magad, soha nem tévedsz el!

Élvezetes játékot és csodákat kívánok! :)

Szeretettel:

N’alika



💗


 © Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg és a fotók a szerző szellemi tulajdonát képezik. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megoszthatók, más módon felhasználni őket tilos! 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése