Önazonosság és művészet. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2019. november 22., péntek

Lemezajánló: BAT FOR LASHES – LOST GIRLS (2019)

Hú, nagyon, nagyon fel vagyok dobva! :) Ez a lemez most egy meglepetés nekem az év végére, mint egy váratlanul rám talált ajándék. Miközben a múltkori válogatást készítettem, realizáltam, hogy szeptemberben megjelent az új Bat For Lashes-lemez és nem is akármilyen!

Natasha Khan is egy lélektestvér, már a múltbeli dolgai is mély ismerősséggel csengtek bennem, különösen a Fur and Gold című, 2006-os első albuma, de a Two Suns-t (2009) is nagyon szerettem – ha nem ismered Őt és kíváncsi vagy, talán ezzel a dallal érdemes kezdened!
Aztán a darkosabb-drámaibb időszakában kicsit szem elől tévesztettem, de most olyasmivel tért vissza, amit egyszerűen imádok!



A ’79-es születésű, brit-pakisztáni gyökerekkel rendelkező énekesnő-dalszerző gyakorlatilag egy személyben a  Bat For Lashes zenei formáció: gitározik, zongorázik, dobol, komponál, de vizuális és előadóművészként is rendkívül karakteres.
Abszolút papnői kisugárzással bír, finom, "nem evilági" feminin energiája erős, szinte delejes kiállással párosul (emiatt vagy nagyon bejön valakinek a stílusa, vagy nagyon nem, akár az olyan előképei esetében, mint Kate Bush, Björk vagy PJ Harvey).
Zenéje egy különös szintézis, leginkább az elektronika és a hangszeres zene találkozása, indie is, rock is, dark és dream pop is. 
Eddig is bőven merített a ’80-as évek zenei és filmes világából, de az új, ötödik stúdióalbumán, a Lost Girls-ön még meghatározóbb ez a vonulat.

Már a lemez felütése, a Kids In The Dark olyan, mintha egy süllyesztőből előkerült - vagy még inkább: sosem elkészült -, 80-as évekbeli  tinifilm kísérőzenéje lenne. Erre még két lapáttal rátesz a The Lost Boys című 1987-es filmet és Madonna korai időszakát is megidéző videoklip.




A „sosem elkészült film” egyébként szó szerint is értendő, hiszen Natasha Khan nem is lemezt akart eredetileg készíteni, hanem forgatókönyvírónak ment Los Angelesbe. Aztán film helyett valami olyan dolog született, ami egyszerre hasonlít egy soundtrack-re, egy ódára a nagy kedvencekhez, ennél is tovább nézve pedig a Szerelemhez. :)
A legeslegjobb az egészben, hogy úgy van tele életörömmel, hogy az nem valami erőltetett optimizmus és a mélységek tagadása, hanem épp azok által, felemelkedve születik meg az emberben. Amikor nem azért táncolsz, hogy elmenekülj valami elől, hanem mert elég sok sötétséget tapasztaltál már meg ahhoz, hogy tudatossá válj rá, hogyan szeretnél igazán élni.

Erre – a lemez valódi üzenetére - mindjárt visszatérek, de néhány szó még a ’80-as évek idézésről. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a Stranger Things-sorozatot, egészen más az ottani nosztalgia-egyveleg (főleg a legutóbbi évadban), mint az, ahogyan Natasha (hasonlóan az M83-s Anthony Gonzalez-hez) alkot. Nála úgy hat az egész, mintha a jellegzetes ’80’s vibe egy-egy színárnyalatát használná fel egy festő, hogy azokból és másféle színekből valami egészen eredetit alkosson.
Ellentétben egy HAIM-mal, akiket szintén bírok, de azért nagyon más kategóriát képviselnek (vagy Lana Del Rey-jel és még sokakkal) nem pusztán újrahasznosítást kapunk, nem a dallamok vagy maguk a dalok az ismerősek, hanem ezek a színárnyalatok.
Mondjuk, ha az új album kikevert színeit kellene kicsit konkrétabban megragadnom, nekem olyan karmazsinnvörös és persze „Peach Sky” (mint az utolsó előtti dal címe), nyári, kaliforniai naplemente színű… s még több, a kettő közötti, „föld és ég közötti” árnyalat. :)


„Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy sikeres emberi lény legyél, folyamatosan, újra meg újra le kell merülnöd a tudatalattidba. Nem élhetsz csak a valós világban és nem élhetsz csak a mágikus, művészi világban sem. Számomra nagyon fontos ez a beleugrás mindkét világba és annak művészete, hogy egyensúlyt teremtsek közöttük.”
 – mondja Natasha ebben a remek interjúban. Ahol többek között arról is beszél, hogy az örökbefogadott kutyája nyitotta meg az igazi szeretetre és az életébe azóta belépett új társával már egészen más szinten éli a szerelmet, mint a korábbiakkal.

A szerelem csodája és annak kihívása, hogy egy alapvetően szenvedéshez szokott tudat ki tudjon lépni a mintáiból, előre nézzen és életigenlően éljen – ez és ennek a tudatos választása, ami miatt (túl a sok közös lelkesedésünkön) annyira rezonálok ezzel a lemezzel.
A ’80-as évek filmes világa is úgy jön itt a képbe, hogy nem csak a filmekben volt még meg az ártatlanság és a rácsodálkozás, a felfedezés izgalma, hanem magunkban érdemes ahhoz a minőséghez visszatalálnunk (mindegy, milyen hívószak és esetleges díszletek segítségével), amikor így vagyunk képesek nézni a világra.
Tudva, hogy átutazók vagyunk, mégis megélve a vágyat, és élvezve e végességével és „tökéletlenségeivel” teljes élet minden pillanatát. :)

Kedvenceim az albumról: Mountains (ez nekem sírós-katartikus, sokszori hallgatásra is, fantasztikus zárótrack!), Safe Tonight (táncolós, mélyről felszabadító), Peach Sky (szépséges-vallomásos), The Hunger (egyszerűen ütős, az egóról szól, drámai, de felemelő). Kids In The Dark (a beleszeretés, a kezdet…  a Mountains-szel tökéletesen keretezi a lemezt), So Good (tánc, tánc, tánc!), Vampires (a sosem volt Cure-dal, halál és élet, világok találkozása, a „mégsem” és „mégis”) … és igazából az egész! :)




Bat For Lashes Facebook-oldal és Instagram.


**

Bat For Lashes: Lost Girls (2019)

Kiadó: AWAL (Artists Without A Label)

Nálam: 10/10


**


💗



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a videó sajtóanyagában szereplő kép, illetve lemezborító.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése