Önismeret, művészet, önmegvalósítás. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2020. február 3., hétfő

Filmajánló: ÁRVA BROOKLYN (2019)

Az év eleji időszak a díjkiosztók szezonja, gyakran ilyenkor tudok megnézni olyan filmeket, amiket tavaly év végéig bemutattak, de nálunk nem játszottak a mozik (vagy nem jutottak el a városunkba). Ha korábban nem, akkor általában ilyenkor akad legalább egy, ami kedvenccé válik és simán rámondom, hogy az előző év legjobbja volt. :) ’17-ben és ’18-ban ezt két echte művészfilm - ráadásul egyazon rendező, Luca Guadagnino két alkotása -, a Szólíts a neveden és a Sóhajok érdemelte ki nálam. Io-val közös „éves kedvencünk” a 2014-es Csillagok között óta nem volt és el is mondtuk párszor, mennyire hiányoljuk az igazi kultfilmeket.

Nos, ha valakiről színészként elmondható, hogy kultfilmekben utazik, az bizony Edward Norton!  Két egészen felejthetetlen, a mi generációnk számára biztosan meghatározó moziban alakított óriásit, az Amerikai História X-ben (1998) és a Harcosok klubjában (1999), de szinte minden egyes szerepében kiemelkedő volt. Joaquín Phoenix kvalitásaihoz hasonlóan régóta csodálom az átlényegüléseit, pedig ezek nem mindig látványosak, gyakran egészen finom rezdülésekből építkeznek, mint például debütáló alakításában, a Legbelső félelemben vagy nemrég a Birdman-ben. Azért az nagyon feltűnő, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben jóval kevesebbet láthattuk őt a vásznon, mint azelőtt, saját rendezése, az egyébként általa is írt Ég velünk! című romantikus vígjáték is majd’ húsz éve készült. Cseppet sem vált hátrányára, hogy hátrébb lépett Hollywood darálójától (és hogy nem is passzolt az új típusú kasszasikerekbe – azért megpróbálta a Hulk-kal, de gyorsan lecserélték), az viszont több mint nagyszerű, hogy 50 évesen elkészítette – filmre írta, rendezte, „producerelte” és eljátszotta – ezt a csodát.




Rögtön azzal kell folytatnom, hogy az Árva Brooklyn egy olyan csoda, amit kevesen fognak észre venni és a helyén értékelni, de ezt a film körüli interjúit olvasva úgy látom, Norton nagyon is jól tudta. Csúcs, hogy így is bevállalta és bevállalták vele együtt színésztársai, Gugu M-batha Raw-tól Alec Baldwin-on és Bruce Willis-en át Willem Defoe-ig, és egész nagyszerű csapata, beleértve Thom Yorke-ot és Flea-t, akik dalt írtak a filmhez vagy a többször díjazott remek operatőrt, Dick Pope-ot. Jonathan Lethem regényét nem ismerem, de ami született, távolról sem szolgai adaptáció, inkább egy árnyalt és továbbvitt feldolgozás, melynek csak egyik eleme, hogy a cselekményt egy merész húzással a 90-es évekből az 50-es évekbe teszi át.  Ami miatt nem számíthat hatalmas sikerre az, hogy ennek a számomra egyébként oly’ kedves midcult filmkészítésnek manapság gyakorlatilag befellegzett. A korábbi potenciális célközönség felszívódott valahol a sorozatok világában, de a kiindulópont mindenképp a hollywoodi filmipar, ami az üres látványfilmek sulykolásával leszoktatta a nézőt a műfaj-centrikus, a zsánerrel mégis merészebben bánó, intellektuálisan és érzelmileg is megerőltetőbb, erkölcsi kérdéseket középpontba helyező művekről. Tavaly ilyenkor a Zöld könyv ennek egy szegletét taglalta csupán, de az ahhoz hasonló antirasszista dráma / dramedy vonulatban nincs semmi extra, szinte az egyetlen, ami megmaradt kötelező hollywoodi penzumként a midcult-ból, az Árva Brooklyn viszont egy jóval mélyebb és összetettebb, nagyívű alkotás.

Lionel Essrog (Edward Norton) egy New York-i magánnyomozó irodában dolgozik, afféle másodvonalbeli, mindenes zsaruként. Tourette-szindrómája miatt a kommunikáció nem az erőssége, a megfigyelő képessége és következtetései viszont zsenialitáshoz közelítik. Az egyetlen, aki nem nézi dilisnek és hisz benne, főnöke és mentora, Frank (Bruce Willis) gyilkosság áldozata lesz, Lionel pedig komfortzónájából kilépve saját nyomozásba kezd, hogy feltárja, milyen ügybe nyúlt bele és ki a felelős a haláláért. A szálak a város építészéhez és ingatlanfejlesztőjéhez, az egyfajta árnyékhatalmat megtestesítő Moses Randolph-hoz (Alec Baldwin) vezetnek, közben Lionel egyre közelebb kerül a színesbőrű, civil aktivista ügyvédjelölthöz, Laura-hoz (Gugu M-batha Raw), aki szintén kihagyhatatlan a képletből. Lassan minden összeáll, de vajon időben-e ahhoz, hogy ne legyenek újabb áldozatok?




A film hosszabb és lassabb is a mostani átlagnál, végig fordulatos és izgalmas, viszont felszínes figyelemmel nézve, illetve akciómozit vagy klasszikus krimit várva nem lesz élvezhető. Norton a film noir műfajához nyúl, mely műfaj eleve midcult, azaz a tömegízlést kiszolgáló, tipikus műfajfilmek és a nehezebben befogadható művészfilmek között valahol félúton helyezkedik el.
Órákig tudnék lelkesen magyarázni a film noir-okról, nagyon kedves műfajom, de rövidre fogva is annyit mindenképp kiemelnék, hogy az igazán fontos benne nem a hangulatos sötét nagyváros, a kontrasztos megvilágítású, cigarettafüstös sziluettek vagy a gyűrött ballonkabátos-keménykalapos nyomozók látványa, hanem az az összetettség, amivel egy jó film noir mind morálisan, mind intellektuálisan megmozgat bennünket, miközben a társadalmi működések mélyére ás.
A film noir-ban gyakran semmi sem az, aminek látszik, de az igazán izgalmas az, hogy miért nem az – és ezt a kérdést egy monumentális mozihoz méltóan kimaxolja Edward Norton.
Nyilván remek irodalmi alapanyagból is dolgozott, de a legnagyobb erőssége a filmjének a karakterekben rejlik. Valami egészen megejtő Lionel megformálása, de a többi szereplő és viszonyrendszer is tökéletesen a helyén van. A főhősökbe, Lionelbe és Laurába egyszerűen beleszeretünk, nem csak azért drukkolunk nekik, mert a fordulatos nyomozós-üldözős sztori miatt azonosulnunk kell, hanem mert emberileg érintenek meg bennünket. Míg Alec Baldwin karakterében és az egész társadalmi, politikai, gazdasági működésmódban kifejezetten a jelenbeli, késő kapitalista korunkra ismerhetünk.




Ezt a tükröt egyrészt fájdalmas nézni, másrészt azonban ez a film telis tele van emberséggel és szeretettel. És nagyon érződik, hogy azzal - és ebből fakadóan hatalmas odaadással - is készült! Összhatásában emlékeztetett tavalyi könyv-kedvencemre, az Ahol a folyami rákok énekelnek-re. Számos, árnyalatokkal vászonra rakott, mégis a teljesség igényével megfestett mellékszállal és szereplővel támasztja alá a központi karakterek dinamikáját és cseppet sem szájbarágósan, de egyértelműen rámutat: jó embernek lenni a döntéseinken múlik, nem azon, hogy – bármilyen szempontból – milyennek születünk vagy milyen traumák értek bennünket.

Engem ugyanakkor ez a film abban is megerősített, hogy elsődlegesen azt tartom már értéknek egy alkotásban, ha érzem, hogy az, aki ezt létrehozta, olyan tudati (lelki, erkölcsi stb.) minőségben létezik, amivel összhangban vagyok.
Tulajdonképpen mindegy, miről szól a történet, milyen műfajú a film, ez a – több mint „szerzői”, emberi! – attitűd jön át rajta.

Hálás vagyok ezért a filmért és biztos vagyok benne, hogy többször is meg fogom nézni. Ínyenceknek ajánlom, de legfőképp azoknak, akik nemes dolgokat keresnek - mert ha egy szóba kellene sűrítenem a sajátosságát, pontosan ezt mondanám rá: nemes.



**

Árva Brooklyn (Motherless Brooklyn, 2019)

R: Edward Norton

Nálunk: 10/9,5  - Újranézéskor is nagyon szerettük, de már nem adtunk rá tízest. Viszont időközben elolvastam a regényt, szuper jó, itt írtam róla!

IMDb adatlap.

Magyar feliratos előzetes. 




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók a film sajtóanyagában szereplő képek, hivatalos filmplakát, valamint nyilvános megosztók jogtiszta képei.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése