„Miért ír gyerekeknek és fiataloknak?” – tették fel a kérdést Michael Endének a tokiói Nemzetközi Ifjúsági Könyvfesztivál szervezői. Az író Az örök gyermekről című beszédében válaszolt - íme, egy részlet belőle!
Nem vagyok tapasztalt szónok, mesemondó vagyok. Engedjétek hát meg, hogy egy kis történettel kezdjem! Gustav Meyrink német költőtől származik, legalábbis ő írta le elsőként.
Egy nagy, sima sziklán minden napsütötte délelőttön egy százlábú táncolt. Messze földről sereglettek az állatok, hogy megcsodálják, milyen utánozhatatlan kecsességgel írja le íveit és spiráljait, s hogy teste úgy csillog a napfényben, mintha drágakövekből lenne. Öröm volt nézni, és az összes állat dicsérte művészetét. Ám a százlábú nem a hírnévért és mások csodálatáért táncolt. Alig vett észre valamit a közönségéből és teljesen elmerült a táncában.
A közelben, egy fa gyökre alatt lakott egy nagy, kövér varangy, és dühös volt a százlábúra. Vajon megirigyelte a könnyedségét és dicsőségét, esetleg bosszantották az olyan hiábavaló tevékenységek, mint a tánc? Ki tudja, mindenesetre úgy döntött, elrontja a százlábú játékát.
Persze ez nem volt olyan könnyű, hisz’ nem akarta kitenni magát a többi állat rosszallásának. Sokáig gondolkodott, s egy nap zseniális ötlete támadt. Levelet írt a százlábúnak, ami valahogy így hangzott:
"Ó, te csoda, a kecses tánc, a bonyolult hurkok és finom spirálok mestere! Én csak egy szegény csúszó-mászó vagyok, négy kövér, ügyetlen lábbal. Mérhetetlenül felnézek rád, hogy ilyen csodálatos sorrendben sikerül megmozgatnod ezer lábad. Bár legalább egy kicsit tanulhatnék tőled! Mondd hát, te csoda, amikor elkezded a táncod, először az első bal lábad, majd a kilencvenkilencedik jobb lábad mozgatod meg? Vagy a századik ballal kezded, ezután a ötszáz-huszonharmadik jobb jön, majd a harminchetedik bal és a hétszáz-tizenkettedik jobb? Vagy pont fordítva csinálod? Magyarázd el nekem, szegény csúszó-mászónak, akinek csak négy lába van, hogy csinálod, s így talán én, méltatlan is részesülhetek ebben a kegyelemben!
A varangy letette a levelet a napfényes kőre, s amikor a százlábú táncolni jött, megtalálta és elolvasta. Gondolkodni kezdett, hogyan is csinálta. Mozgatta ezt a lábát, majd azt a lábát, próbált visszaemlékezni, hogy sikerült ez korábban - és rá kellett jönnie, hogy nem tudja! Egyáltalán nem tudott megmozdulni. Ott feküdt erősen gondolkodva, és félénken nyújtogatta, majd húzta vissza ezer lába közül valamennyit, ám táncolni már nem tudott. A táncának egyszer és mindenkorra vége volt!
Természetesen nem szeretném egy olyan nagy művészhez hasonlítani magam, mint a százlábú, ahogy az is távol áll tőlem, hogy kedves és nagyra becsült vendéglátóimat bárhogy is összefüggésbe hozzam ezzel a rosszindulatú varanggyal. Mégis nyíltan be kell vallanom, nagyon hasonlítottam a százlábúhoz, amikor megtudtam, milyen témáról kell itt beszélnem.
Miért írsz gyerekeknek? Miért ne írnék?
Szóval csak ültem ott és próbáltam mozogni - a százlábús hasonlatnál maradva -, félénken megmozdítottam egyik, majd másik lábam, s már nem vagyok biztos benne, hogy valaha is tudtam, hogy kell csinálni! Csak remélni merem, hogy később majd visszanyerem természetes immunitásom, az viszont biztos, hogy másoknak nem tudok választ adni erre a kérdésre, csak saját magamnak.
Rendben: miért írok gyerekeknek?
Már itt meg kell álljak, mert látom, másképp kell feltennem a kérdést, hisz’ én alapvetően nem gyerekeknek írok! Úgy értem, munka közben sosem gondolok a gyerekekre, sosem gondolok arra, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy a gyerekek is megértsenek. Sosem választok vagy dobok el egy szöveget az alapján, hogy az megfelel vagy nem felel meg a gyerekközönségnek. Talán a legtalálóbb, ha azt mondom: olyan könyveket írok, amiket gyerekként magam is szívesen olvastam volna
Szépen hangzik ez a megfogalmazás, ám nem teljesen igaz, mert nem a saját fiatalkori emlékeimből vagy fantáziaképeimből írok. A gyermek, aki egykor voltam, ma is bennem él, nincs az a felnőttkori szakadék, ami elválaszthat tőle, alapvetően ugyanannak az embernek érzem magam, mint aki akkor voltam. Ezen a ponton már látom lelki szemeim előtt, ahogy néhány pszichológus a homlokát ráncolva azt mormolja: „sosem nőtt fel igazán.”
Ez manapság súlyos hibának számít.
Na, mindegy, bevallom, azt hiszem, sosem nőttem fel teljesen. Egész életemben küzdöttem az ellen, hogy olyan legyek, amit manapság "rendes felnőttnek" hívnak, nevezetesen egy olyan közhelyes, felvilágosult nyomorék, aki egy elvarázsolt, közhelyes, felvilágosult világban él, amit valóságnak neveznek és tényszerűen létezik. És, hogy egy nagy francia költő szavait idézzem: ha teljesen megszűntünk gyereknek lenni, akkor már halottak vagyunk.
Hiszem, hogy minden emberben, aki még nem vált egészen közhelyessé és fásulttá, él ez a gyermek. Szerintem a nagy filozófusok és gondolkodók nem csináltak mást, mint újra feltették azokat a régmúlt, gyerekes kérdéseket: honnan származom? Miért vagyok itt, a Földön? Hová menjek? Mi az élet értelme?
Hiszem, hogy a nagy költők, művészek, zenészek alkotásai a bennük élő örök és isteni gyermek játékából erednek. E gyermek - aki a tényleges életkorunktól függetlenül bennünk él, még akkor is, ha mondjuk kilencven évesek vagyunk - az, aki soha nem veszíti el a képességét, hogy csodálkozzon, kérjen és gyönyörködjön.
E gyermek bennünk az, aki oly’ sebezhető és irgalmas. Aki szenved, vigaszt és reményt követel.
E gyermek bennünk az, aki életünk utolsó napjáig a jövőnket jelenti.
Az örök gyermekről szóló esszé fenti kivonata a Michael Ende Notebox-ból származik, mely e-könyvként jelent meg a Hockenbooks német oldalon, én ezt a forrást, Michael Ende hivatalos Facebook-oldalát használtam a fordításhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése