Most, miután újranéztük fedeztem fel, hogy szinte semmilyen híradás, ajánló vagy kritika nincs magyar nyelven erről a 2020-as filmről, pedig elérhető szinkronizáltan és egy igazi kis gyöngyszem!
Szeretek jó töltésű dolgokat magamhoz venni. A „jó” természetesen a számomra jót jelenti, de egy kicsit pontosabban is körülírom. Ha filmről vagy könyvről van szó, azt tapasztalom, hogy az erőszak és a szenvedés körül forgó, öncélú történetek már nem adnak nekem. Az sokkal inkább, ami már valamilyen módon túlmutat a felszíni, anyag-elme valóságon, és ott van benne a - leginkább az emberi kapcsolatokon keresztül megélhető - transzformáció. Amiben van megnyílás a lelki értékekre és az „együttnek” valami olyan minőségére, ami feloldja az egós csatákat és végül több lesz általa mindenki.
A vita (eredeti címén Contra) meglepett, mert talán Te is tapasztaltad – én elég sokszor -, hogy a szavak milyen könnyen válhatnak falakká, lehetnek félreérthetőek és okozhatnak még több szenvedést, mint amennyinek öntudatlanul a feloldozására törtek. (Az a baj, hogy ilyenkor még csak nem is törekszünk valamire, inkább törünk, és az öntudatlanság-tudatosság különbsége fontos kulcs!) A szellemi párbaj is párbaj, de bizony az ékesszólás művészei, az ókori görögök a vitákat is művészi szinten vezényelték le, és a filozófiai hagyományban azért megmaradt, mekkora lehetőség is rejlik ebben. Az így megélt vita nem említhető egy lapon mondjuk a netes kommentmezőkben egymásnak feszülő, terméketlen egó-harcokkal vagy bármilyen ideológiai alapú - és az ideológiai szűrők szemellenzőit elengedni nem akaró - vitával.
A film főszereplője egy huszonéves, szuper értelmes joghallgató lány, Naima (Nilam Farooq), aki marokkói bevándorlók leszármazottja, de már Frankfurtban született. Miután egyik reggel elkésik az egyetemi elődadásról, a vérbeli cinikus és kiállhatatlan természet hírében álló retorika professzor (Chrisptoph Maria Herbst) kínos helyzetbe hozza a többi diák előtt. Nem részletezem hogyan, de a tanár valójában magát keveri slamasztikába, mert a jogtudatos és PC érzékeny hallgatók rasszizmussal vádolják és kiállnak az eltávolításáért.
Már itt bekapcsolhat a néző intellektuális jelzőrendszere, kedvünk lenne megállni és ízekre szedni ezt az aprócska (ámde kulcsfontosságú) jelenetet: vajon egy rasszista kőbunkó ez az ember és a másik méltóságába tiport, vagy egy zseniális tanár, aki demonstrál valamit? Mit jelent a politikai korrektség? Hol kezdődnek az én-határaink?
De ez még csak a kezdet, a sztori innen indul, ugyanis a professzort a felettese ráveszi, hogy állása megmentése érdekében készítse fel Naimát egy országos vitaversenyre. Ahogyan a lány beavatás-szerű stádiumokon keresztül egyre többet tanul meg a vitatkozás művészetéről, mind az ő, mind a tanára falai elkezdenek vékonyodni…
Biztosan ismered azt a rajzot, amikor a két vitatkozó fél egyike hatost, a másik kilencest lát és mindkettőnek igaza van (egy másik verzió szerint az valójában egy ötös, és mindkettő téved :D). Az az izgalmas a jó vitában és a konstruktív párbeszédben – ami sajnos nagyon kihalóban van manapság, a közéleti színtereinkben alig találkozunk vele -, hogy ebben igazából nem a másik legyőzése a lényeg, hanem a nézőpontok egymásra hatása. Ez pedig valójában emeli és gazdagítja a nagyobb egészet. Nemcsak a két felet, hanem a hallgatóságot is, és a filmet nézve szerintem velünk, nézőkkel is ez történik! :)
Azt különösen bírom ebben a filmben, hogy egy aktuális és megkerülhetetlen európai témáról, a bevándorló-kérdésről van benne szó, az eltérő kulturális gyökerekkel rendelkezők együttélése kapcsán pedig nem a szokásos, hollywoodi, ideológiai szirupot kapjuk. Bátrabban, összetettebben is ábrázol és nagyon emberközpontúan fogja meg a problémát. És ugyan csak „kicsiben” , egy mikrotörténeten belül, de kiutat is mutat.
**
A vita (Contra), 2020)
R: Sönke Wortmann
A 2017-es francia eredeti a Le Brio (még) nem tudom, milyen, de nehezen hiszem, hogy jobb lehet ennél. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése