Volt idő, amikor egyenesen irritált a karácsony körüli felhajtás. Valami lázas igyekezetnek tartottam, ami csak felerősíti azt az alapvetően egós késztetést, hogy jó messzire katapultáljunk a jelentől, mert a végén még azt kell megszeretnünk, ami van.
Most, amikor felszereltük az új égősort a lakásba, kicsit olyan érzésem volt – s nyilván a novemberben még szokatlan, de masszívan hófödte táj is hangulatba repített -, mint amikor kisgyerekkoromban nagymamámmal sétálva izgatottan gyönyörködtem a házak ablakaiban felgyulladó fényekben. „Ott is egy, nézd, ott is egy!” Persze nem akkor kapcsolták fel őket, csak én láttam meg akkor, mégis úgy éltem meg, mintha a tekintetem hívta volna létre őket a pillanatban.
A fogyasztói társadalom karácsonya régóta nem izgat, egyszerűen máshogy vagyok bekötve és ezt most már becsülöm, ráadásul ebben is megtaláltam az enyéimet – vagyis együtt teremtjük azt a közeget és ritmust, amivel elégedettek vagyunk. Nincs nyomás a menütervezésen vagy ajándékozáson, nincs beájulás a fa alá. Igyekszünk úgy élni, hogy akár minden nap is lehetne karácsony. S persze ez nem sikerül mindig - de nem is projekt.
Egyre többször érzek együtt az emberekkel, mintsem bosszantanának. Végülis mindenki arra vágyik, hogy érezze a szeretetet, érezze a meghittséget. Hogy jelentős legyen a pillanat. Még ha ezt oly’ módon és olyan helyen is vélik megtalálni – mesterségesen előhívni, díszletekhez, anyagi dolgokhoz kötni -, ahol nincs, maga a törekvés nagyon is érthető.
Az igazi kérdés, amire ha az életünkkel válaszolunk, „berobban a varázslat”: készek vagyunk-e mindent és bármit is teljes odaadással megélni?
Észrevesszük-e a rózsaszín-világoskék vattapamacsokat a hajnali égen? (Mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt a mennyországban!) Meglátjuk-e a saját, karikás szemeinkben is a szépséget? Választjuk-e akkor is a szeretetet, amikor valaki nem a legszerethetőbb arcát mutatja nekünk? Fel tudjuk-e áldozni a majd egyszer, de valójában pont az elképzelésünk szerint úgysem bekövetkező, „tökéletes pillanat” illúzióját azért, ami pont most van?
Mert az életünket tölthetjük sok, kicsi, apró megérkezéssel is – és mindegyikben ott lesz a végtelen.
😊
Az idei adventre valami különlegeset készítek magamnak és Nektek: egy olyan, 24 napos folyamatot, amelyben a Lelkünk vezet, hogy a csendből és a belőle szövődő szavakon keresztül hazatérjünk a pillanatba. Úgy haladni, hogy már megérkeztünk? Ez az áramlás, az ihletett alkotás és a tudatos változás paradoxona.
A Kandalló és töltőtoll téli online levonuláshoz november 30-áig csatlakozhattok! Szeretettel látlak Titeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése