„Nincs időm semmire.” „Bárcsak utolérném magam!” „Kifutottam az időből.” „Túlvállaltam magam.” „Bár lenne elég időm arra, amit szeretnék!”
Mondtam én is, hallottam másoktól is ezeket a kijelentéseket, de milyen abszurdnak tetszenek most, ahogy az eső csepergését hallgatom! A télre szinte csak az emlékeztet, hogy lámpát kell gyújtanom nappal. Hétfő délelőtt van, a kisfiam iskolában, a férjem a kisszobában meditál, minden mára tervezett munkám sikerült elvégeznem korábban, és ismét tapasztalom: végtelen sok időm van azt tenni, amit szeretnék és úgy tenni, ahogy szeretném.
Az időnk egy részről ott folyik el, ahol meg akarjuk fogni - és pontosan azzal a mozdulattal történik ez, amivel meg akarjuk fogni. Beosztani, okosan eltölteni, spórolni vele, hatékonyan felhasználni, menedzselni, kihozni belőle a maximumot.
Más részről pedig ott, ahol lemondunk róla: lemondunk arról, hogy megtöltsük élettel. Ahol pótcselekvésekbe merülünk, olyasmikkel foglalkozva, melyek lekötik ugyan a figyelmünket, birizgálják érzékeinket, sodornak, szenzációt keltenek, végső soron azonban lemerítenek, ahelyett, hogy azt éreznénk, majd' kicsattanunk az erőtől.
Amikor magunkkal összhangban, egy belső hangoltságból - Önvalónkra hangolt állapotból - cselekszünk, akkor mindig azt érezzük, hogy van időnk és van erőnk. Azt tesszük, amit valóban szeretnénk és elégedettek vagyunk magunkkal. Szinte észrevétlenül, menet közben töltődünk végtelen tisztaságú és intenzitású energiával.
Azt érezzük, mindenre jut időnk, s közben mégis, egy egészen időtlen állapotban lebegünk.
Azt mondom, „lebegünk” vagy „szárnyalunk”, mégsem írom le jól, mert súlya van a lépteinknek, érzékeljük a földet, a testünket, a fizikai valóságunkat, és nem utolsó sorban a körülöttünk lévő embereket, társakat is. Sőt, természetes módon együtt is tudunk velük működni.
A Lélekjelenlétben megtapasztaljuk annak paradoxonát, hogy az idő nem létezik, mégis mindennek megvan az ideje. Most esik az eső, de nem egyenletesen; néha halkabban dobol a tetőn, néha erősebben megindul, pár óra múlva valószínűleg el is áll. Most ezzel az írással foglalkozom, aztán majd valami egész mással fogok. Nem akarom megjósolni előre vagy alaposabban megtervezni, mivel, csak ráhangolódom a saját, nyugodt áramlásomra, a saját tökéletes ritmusomra és ebben teszem egyik lépésem a másik után.
Egy olyan világban élünk, ami folyamatosan azzal bombáz bennünket, hogy az időnk nem elég, hogy sietnünk kell, jobban teljesítenünk, sőt versenyeznünk az idővel, még a saját életkorunkkal is – és persze, hogy alulmaradunk. Győztes pozícióval kecsegtet minket az elkülönült én ritmusa, ám borítékolja a kudarcot, az állandó vereségérzetet. Ez az „apró betűs rész”, amiről a szenzációk hajszolása közepette oly’ könnyen megfeledkezünk!
Ha nem figyelünk és hagyjuk, hogy ezek az illuzórikus elképzelések irányítsanak bennünket, állandóan ki fogunk zökkenni a saját időnkből.
A legtöbb ember még rá sem érzett ennek az ízére, pedig a különbség zongorázható!
Íme, három dolog, amivel rendszeresen taníthatod magad érezni és élni a saját időd!
Foglalkozz művészettel - befogadóként, alkotóként vagy mindkettőként! Arra késztet majd, hogy megállj vagy lelassulj, hogy mélyülj, megérkezz.
A valódi művészet ki fog rántani minden megfelelés-kényszerből, minden előzetes elképzelésből arra vonatkozóan, ahogyan csinálni akartad, vagy ahogyan gondolkodtál róla. Meg sem érzed majd, hogy telik az idő, mégis: olyan tartalommal telik meg, amitől valami elkezd megváltozni Benned.
Az idő – ha „jól”, azaz szívvel-lélekkel éljük – maga az élet, az élet pedig állandó változás. Ha vannak rutinjaid, hagyj bennük elegendő teret magadnak, amiben teljesen szabadon tudsz megnyilvánulni. Szokj rá a spontenaitásra, a szabadságra! Nagyon szokatlan? Kezdd csak egész kicsiben! Mire vágysz ma? Mi esne úgy igazán jól? Pezsdítsd fel az életenergiád, csináld meg, még akkor is, ha nem illik a menetrendedbe, ha nem racionális!
Mozogj, cselekedj, gondolkozz, érezz úgy, ahogyan Neked jólesik, ne másokhoz igazodva, feladatokat, koncepciókat végrehajtva! Ha feladataid vannak, amiket úgy érzed nem tudsz, nem lehet lepasszolni, hát azokon belül kezdd el megélni ezt a „máshogyant” – jelenléted a pillanatban oldószer!
S végül, de nem utolsósorban: legyen prioritásod az Önmagadra való hangolódás! A mellkasod mögött, a homlokod mögött, az ágyékod mögött, épp ebben, a mostani lélegzetvételedben és minden egyes gondolatod mögött ott a Végtelen! A Végtelen, ami ki akar fejeződni, és ami pontosan úgy fejeződik ki, ahogyan az tökéletes.
Erre tudatossá válni, ennek átadni magad csodává teszi a legegyszerűbb vagy épp a legborongósabb hétfőt is.
Lélegezz bele, figyelj bele, mozdulj bele!
Mire inspirál?
Rajtad áll, mit is kezdesz ezzel a csodával! ;)
**
