Érezted már, hogy amit a pillanatban felfedezel, annyira kerek és teljes, hogy ilyet „ki sem lehetne találni”?
Banális dolog: egy ruha, amit megveszel, és azt gondolod, „mintha mindig is meglett volna”, mert annyira önazonos, annyira passzol hozzád.
Egy felismerés, ami megszületik mint „aha élmény”. „De hát eddig is így volt” – mondanád, mégsem csak annyi történt, hogy megfeledkeztél róla, mert pont így, mint most még nem láttad.
Egy szöveg, ami kibomlik a tiszta lapon, mint egy virág, és te rácsodálkozol: „jé, ezt én írtam?” Közben mégis olyan, mintha mindig is készen lett volna, csak le kellett szakajtanod, mint egy érett gyümölcsöt a fáról.
A „mi teremtjük” vagy „csak fel kell fedeznünk” egymásnak feszítése olyan hamis dilemma, mint amikor a sors és a szabad akarat vagy az én és az énen túli között perlekedünk. Miért kellene választanunk, ha a kettő egyszerre része a valóságnak ebben a kettős természetű, mégis, szívében a kettő egységét hordozó világban?
Két lábunk van, két kezünk, mindenbe kell szándék és önátadás, erőkifejtés és elengedés, individuális és közös tett is. Mint amikor biciklit hajtasz, evezel, lélegzel, eszel. Észlelsz és cselekszel. Csendben vagy – megszólalsz. Te vagy, de együttműködsz.
Ideje, tere létjogosultsága van mindennek, ami „kettő”, csak tedd tudatosan, és nem tévedhetsz el!
És a ráadás: az eltévedésnek, az öntudatlanságnak, a lekorlátozónak érzékelt dolgoknak ugyanúgy megvan a tere és a helye. Nem vész el semmi – minden Rendben van.
Ugye milyen felszabadító, amikor erre ráérzel?
A férjem fotózta még korábban – a teraszunk fakorlátján játszó fények adták ki, vagy ő látta meg? Ez várt minket a nyaralásunk után hazatérve. :) Semmi effekt vagy szűrő nincs rajta!
Vannak témák, amelyek régóta szólongatnak minket, amik megdobogtatják a szívünket, de könnyen lehet, hogy meg is ijesztenek: hogyan fogom én ezt megvalósítani? Alkotóként és „életművész” minőségünkben is kell ez a „szédület”, hogy olykor túl nagy, túl sok, túl új legyen valami. Hisz’ a lelkünk szerinti alkotás és élet nem kiszámítható, a növekedés, az érés pedig kihívásokkal jár.
Az utóbbi időben több ilyen határátlépést és meghaladni valót tapasztalok a hivatásomban is. Az új kurzusom témája pedig egy régi szerelemprojekt váratlan újraéledése. Íróként már jegyzek felnövéstörténetet, de nagyon szerettem volna az egyik kedvenc műfajomról, a coming of age-ről és általában véve az ifjúsági zsánerről egy kurzust is. Nem túl technikait, de hasznosat, nem túl terápiásat, de az önismereti úton is inspirálót.
Ahogyan alakul az anyag, egyre több csodát és lehetőséget fedezek fel benne, valahogy úgy, ahogyan Francis Hodgson Burnett 125 éves (!), „egyszerű, de nagyszerű” regényének hősei birtokba veszik és szeretettel gondozni kezdik az elvadult kertet, majd ennek nyomán vitális erőt, szépséget, sőt gyógyírt találnak benne. A kert képe és ez a folyamatosan megújuló flow – egyben annak üzenete, hogy amibe energiát teszünk, az élni kezd – megtartó és inspiráló keret lesz a kurzusunkon is.
Most viszont még valami mást is szeretnék mutatni neked: az anyag írása közben ugyanis annyi szépséggel, a felnövés-téma művészeti és popkulturális feldolgozásainak olyan gazdag tárházával találkoztam, hogy egy kis bekukkantás – ezúttal a filmes „coming of age titkos kertbe” – máris sokat adhat neked és nekem is.
Nézzünk meg együtt öt olyan aspektust, amely a felnövés – valamilyenné válás, átlépés, érés – témájának egy-egy fénytörése. Úgymond szükséges velejárója annak, hogy felnövünk, de rejt is valamilyen potenciált, amit továbbvihetünk magunkkal, amiből meríthetünk később is. Mit mesélnek erről azok az alkotások, amiket nem feledünk? :)
I. Az ártatlan tekintet: Állj mellém! (Stand By Me, 1986)
Állj mellém! (Stand by Me), 1986 | Columbia Pictures
Miről szól? Négy tizenkét éves fiú egy holttestet keres az erdőben, és közben valami sokkal fontosabbat találnak meg: azt a pillanatot, amikor a barátság még mindent jelent; amikor még nyitott szívvel tudunk játszani, félni, megtartani egymást és bízni egymásban – mielőtt az élet óhatatlanul szétválasztana bennünket.
Miért időtálló? Mert pontosan azt a rövid időablakot ragadja meg, amikor a gyerekkori kötelékek még sérthetetlennek tűnnek – ez teszi visszavonhatatlanul fájdalmassá, mégis felemelővé.
Írói inspiráció: Rob Reiner ikonikus filmje egy kifejezetten erős irodalmi alapanyagból, Stephen King A test című novellájából készült. A novella műfajának ereje az a bizonyos szűk keresztmetszet: tényleg csak egyetlen történésre és egy rövid időszakra koncentrál, azt viszont mélységében mutatja be. (Mi sem véletlenül dolgozunk majd sokat a novella műfajával!) S mint Kingnél oly gyakran, a mű annak is mementója, hogy maga a történetmesélés is gyászfeldolgozás, gyógyító hatású.
Ha tetszett a film / megérintett a téma, ezeket is ajánlom:Heidi, A titkos kert (Agnieszka Holland verziója), Híd Terabithia földjére, Szép remények, Sráckor.
II. Az első repedés: Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959)
Négyszáz csapás (Les quatre cents coups), 1959 | Carrosse Films / Cocinor
Miről szól? Egy párizsi kiskamasz, Antoine Doinel mindennapjai a meg nem értettség, a családban való érzelmi elhanyagoltság és az iskolai szigor hálójában telnek. Lassan megtanulja, hogy a felnőttek világa nem véd meg, megtapasztalja, milyen, amikor a szeretetreméltóság feltételekhez van kötve – és mit jelent mindeközben nem megtörni, hanem kiállni a szabadságért.
Miért időtálló? A szabadságvágy ábrázolása, Truffaut formabontó rendezése és a színészetben teljesen újonc Jean-Pierre Léaud szuggesztív játéka miatt. [Spolier] A filmtörténet egyik legszebb „nyitott végű” záróképe – Antoine végtelennek tetsző futása a tengerparton és tekintete a kamerába – azóta is a felnövéstörténetek egyik legpontosabb metaforája: a szabadság és a kiszolgáltatottság megjelenítése ugyanabban a pillanatban.
Írói inspiráció: A film részben önéletrajzi ihletésű, és pont ettől nyer hitelességet – Truffaut nem ítélkezik a szereplője felett, csak figyeli, tanúskodik. Íróként is tanulhatunk ebből: a legerősebb gyerek- és kamaszábrázolások nem magyaráznak, hanem megmutatnak, és hagyják, hogy az olvasó átérezze, ami történik, majd maga jusson el a saját megértéseihez.
Ha tetszett a film / megérintett a téma, ezeket is ajánlom:Amarcord, Kóristák, Holt költők társasága, Okostojás, C.R.A.Z.Y.
III. Kitaszítottság és testvériség: Mustang (2015)
Mustang, 2015 | Ad Vitam Distribution / Les Films du Losange
Miről szól? Öt árva, rokonok által nevelt lánytestvér története, akiket egy észak-törökországi faluban a patriarchális tradíciók nevében otthonukba zárnak. A rácsok mögött azonban nem törik meg a szellemük: bár ki-ki másként éli meg az elnyomatást, a nővéri szövetség és vad, elnyomhatatlan élni akarásuk erőt kovácsol.
Miért időtálló? Mert nem a lázadás látványos gesztusairól szól, hanem a túlélés apró, mégis mindent jelentő mozzanatairól – és mert a film nem old fel könnyen: a szabadságnak ára van, de a remény mégis győz.
Írói inspiráció: Mert nem kívülről, esztétizálva tekint a lányokra – mint például Jeffrey Eugenides és Sofia Coppola Öngyilkos szüzek (The Virgin Suicides) című alkotása, ahol a férfi tekinteten keresztül látjuk a női sorsot. Deniz Gamze Ergüven török származású francia rendezőnő belülről, a legfiatalabb testvér, Lale szemszögéből mesél. Így válik a film nyers, lüktető és autentikus tablóvá a szabadságvágyról és az aktív ellenállásról – miközben egyszerre marad személyes és kollektív.
Ha tetszett a film / megérintett a téma, ezeket is ajánlom:Nulladik óra, Persepolis, Kisasszonyok, Vízililiomok, Wadjda.
IV. A magány költészete: Megáll az idő (1982)
Megáll az idő, 1982 | MOKÉP / Budapest Film
Miről szól? Felnövés a történelmi trauma árnyékában, az ’56 utáni Magyarországon, ahol a felnőttek megalkusznak, az apák eltűnnek, a fiúk pedig a rock ’n’ rollba, az első szerelmekbe és a szabadság illúziójába menekülnek.
Miért időtálló? Gothár Péter filmje a hazai felnövéstörténetek abszolút csúcsa: melankolikus, de nem szentimentális, fájdalmas és fanyar egyszerre. A tehetetlenség, a történelmi patthelyzet és a fiatalság kirobbanó energiájának olyan sajátos elegye, amire azt mondhatjuk, hogy tökéletesen kifejezi nemcsak a kamaszkort, de a magyarság lelkületét is.
Írói inspiráció: Az atmoszférateremtés és a korszellem megragadása miatt. Megmutatja, hogy a történelmi és a személyes idő nem választható szét – amit elhallgatunk, mindig ott van, a legkisebb gesztusokban is. Íróként érdemes megkérdezni: mi az, amit a szereplőim kora, a ki nem mondott szavak, a (még) nem felismert korszellem formál bennük?
Ha tetszett a film / megérintett a téma, ezeket is ajánlom:Moszkva tér, Eldorádó, Apa, Csinibaba, Sose halunk meg.
V. Megérkezés magunkba: Az élet habzsolva jó (The Spectacular Now, 2013)
Az élet habzsolva jó (The Spectacular Now), 2013 | A24
Miről szól? Sutter, a népszerű, mindig mosolygó és italtól mindig kicsit bódult gimnazista, aki számára csak a jelen pillanat létezik, és Aimee, a csendes, jó tanuló, céltudatos lány – egy szokatlan páros, akik végül a legjobbat hozzák ki egymásból.
Miért időtálló? Az (500) nap nyár alkotóinak filmje a felszínen könnyed, de mélyre megy. Úgy leplezi le az önbecsapást és érleli meg a szereplőit, hogy sem giccsbe, sem moralizálásba nem fordul át. Megmutatja az őszinteség, az önelfogadás és az önállóság erejét.
Írói inspiráció: A karakterfejlődés finom, hiteles íve egy megbízhatatlan, de rokonszenves elbeszélő által rajzolódik ki. Jó példája annak, hogyan ábrázoljunk valakit, aki rossz döntéseket hoz, de szerethető. Akinek drukkolunk, hogy változni tudjon – és vele együtt talán mi is változunk.
Ha tetszett a film / megérintett a téma, ezeket is ajánlom:Egy különc srác feljegyzései, Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában, Submarine, Sing Street, A nyár királyai.
Neked vannak kedvenc felnövéstörténeteid? Ha igen, írd meg kommentben!
Ha pedig megragadott a téma, gyere, fedezzük fel együtt a belső tájakat, és írd meg a saját felejthetetlen történeteidet!
A titkos kert – Alkotó utazás a kamaszkorba
Online kreatív írás kurzus indul augusztus 25-én!
Korán kelő kedvezmény augusztus 14-éig, pénteken 21 óráig!
Tudod, mi a hasonlóság Marcel Proust, Mark Twain, J.R.R. Tolkien, Charles Bukowski és Toni Morrison között, azon kívül, hogy remek írók? Hogy mindannyian 40 éves koruk után kezdtek el írni! Cervantes az 50-es évei közepén írta a Don Quijotét, és az angol irodalom számos nagy alkotója – például Chaucer, Swift vagy Defoe – szintén életének hatodik évtizedében adta a fejét írásra. A rekorderek között van az olasz Giuseppe Tomasi di Lampedusa, aki A párduc című, első regényét 69 évesen írta, valamint Delia Owens, aki az Ahol a folyami rákok énekelnek-et 70 évesen!
Manapság kultúránk az idő elleni küzdelem bűvöletében él, és hajlamosak vagyunk a produktivitást a fiatalsággal asszociálni – gondoljunk csak a „30 sikeres vállalkozó 30 alatt” típusú listákra, vagy hogy a külső megjelenés fiatalossága milyen nagy hangsúlyt kap a médiában. Az ageizmus létező jelenség, de nemcsak az a gond vele, hogy igazságtalanságot, de minimum egyensúlytalanságot teremt, hanem az is, hogy egy meghatározó és mindannyiunkat tápláló értéket szorít perifériára: a bölcsességet.
„A kor csak egy szám” – szól a mondás, ami általában arra utal, hogy valaki a korát meghazudtoló aktivitással bír. Sok íróra ez fokozottan igaz, azért is, mert ez a fajta szellemi munka mást igényel, mint az olyanok, amelyekben az illető a testével dolgozik. Míg egy sportoló vagy egy táncművész számára a korai kondicionálásnak meghatározó szerepe van a teljesítmény szempontjából, az író sokkal inkább a tudatával, a belső világával dolgozik. Íróként talán még szembetűnőbb, mennyire minket erősít az idő: az élettapasztalataink és az önreflexiónk érlel bennünket.
Egy igazi kései virágzású, gyönyörű növény, a dália. Fotó: Geri Lavrov / Getty Images
A botanikában a late bloomer (későn nyíló vagy későn fejlődő) kifejezés azokra a növényekre utal, amelyek a fő, tavaszi és nyári szezont követően, jellemzően a nyár végén vagy ősszel (júliustól az első fagyokig) hozzák virágaikat vagy hajtanak ki.
A late bloomer kifejezést az angolban a „kései virágzású” alkotókra is használják. Az évek az ő esetükben nem hanyatlást hoztak, hanem a minőség kikristályosodását és egy olyan tiszta, kompromisszummentes önazonosságot, amely fiatalon szinte elérhetetlen.
Nézzünk meg most néhány elképesztő női sorsot, amelyek megmutatják a kései virágzás különböző, egytől egyig nagyon inspiráló arcait!
1. A saját hang felvállalása: Sue Monk Kidd
Sue Monk Kidd (sz. 1948) a harmincas éveiben átlagos családanyaként élt és ápolónőként dolgozott. Később a munkája mellett elvégzett egy kreatív írás kurzust, majd – többek között Thomas Merton kontemplációinak hatására – keresztény spirituális esszéket írt. Az igazi belső fordulat a negyvenes évei végén történt vele, egyrészt a feminista teológiának, másrészt spirituális tapasztalatainak köszönhetően. Elmondása szerint egy ponton rájött, hogy a saját mélységeit és a női lélek korábban elnyomott történeteit csak a fikció, a regényírás formájában képes elmesélni.
Első regényét, A méhek titkos életét54 évesen publikálta. Világsiker lett.
A kései virágzás jellegzetessége nála: A szerepek levetkőzése. Nem arról volt szó, hogy ne lett volna tehetséges korábban is, de meg kellett érnie benne annak a bátorságnak, hogy a saját, autentikus női tapasztalatait és spirituális igazságait fel merje vállalni a világ előtt.
Sue Monk Kidd - Fotó: Tony Pearce / Penguin Publishing (via Wikimedia Commons)
2. A megfigyelés sűrűsége: Delia Owens
Delia Owens (sz. 1949) szinte egész életét zoológusként, a vadonban töltötte, sok éven át Afrikában, ahol a volt férjével éltek. Évtizedeken át figyelte az állatokat, a természetet, az izolációt, az együttműködést és a túlélést.
Amikor a hatvanas évei végén úgy döntött, hogy mindezt a felhalmozott tudást egy történetté formálja, megszületett az Ahol a folyami rákok énekelnek. 70 évesen adta ki első regényét, amely az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja lett.
A kései virágzás jellegzetessége nála: Az élettapasztalat mint nyersanyag. Owens fejéből nem az íróasztal mellett pattant ki az egység és a magány természetrajza. Megélte mind a megfigyelései, mind a magánéleti tapasztalatai által. Egy hetvenéves nő tudása és alázata kellett ahhoz, hogy ez a könyv ne csupán egy krimi legyen, hanem ember és természet összefonódásának himnusza.
Toni Morrison (1931–2019), az amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja a harmincas éveiben egyedülálló anyaként nevelte két gyermekét, miközben főállásban tankönyvszerkesztőként dolgozott. Hajnali négykor kelt, hogy írni tudjon, mielőtt a fiai felébredtek. Első regénye, a Nagyonkék 39 éves korában jelent meg, a mesterműveként számon tartott A kedves pedig 56 éves korában. Hat év múlva irodalmi Nobel-díjat kapott.
A kései virágzás jellegzetessége nála: A belső fegyelem és a kényszerű inkubáció. A hétköznapi kötelezettségek, a gondoskodás és a túlélés évei nem elvesztegetett időt jelentettek számára, pont ellenkezőleg: egy olyan belső kohót, ahol a szavak és a mondatok súlyt és feszültséget hordoznak, megkerülhetetlenné válnak, és érett, „földközeli” prózává kristályosodnak.
Toni Morrison - Fotó: Getty Images
4. A szellemi és érzelmi szintézis: Mary Ann Evans
Mary Ann Evans évtizedekig a brit intellektuális élet hátterében dolgozott: briliáns esszéista, kritikus és fordító volt, de a művészként való színrelépést sokáig halogatta. Harmincas éveinek közepén járt, amikor egy, a viktoriánus Angliában botrányosnak számító kapcsolatot kezdett George Henry Lewes-szal. Evans és Lewes nem szeretőként bujkáltak, hanem felvállalták intellektuális és szerelmi partnerségüket, gyakorlatilag házaspárként éltek együtt. Ezért azonban kemény árat fizettek: családi és társadalmi szinten is kiközösítették őket. A nő Lewes bátorítására kezdett el végre fikciót írni, és 40 éves volt, amikor megjelent első igazi regénye, az Adam Bede – a botrány miatt George Eliot álnéven.
Legnagyobb remekművét, a monumentális Middlemarch-ot 52 éves kora körül írta meg. A regény egy egész tartomány társadalmának, házasságainak, emberi gyarlóságainak és belső vívódásainak tűpontos, pszichológiailag is mély analízise, olyan, amihez fogható aligha létezik az angol irodalomban.
A kései virágzás jellegzetessége nála: Az intellektuális és érzelmi fejlődés szintézise. Evans-nek szüksége volt a filozófiában, valláskritikában való elmélyülésre, valamint a társadalmi konvenciókkal való szembenézésre és a megélt, mély szerelemre is. A Middlemarch azért nem születhetett meg húsz- vagy harmincéves korában, mert a vidéki Anglia ezer apró rezdülését és az emberi megalkuvások, illúziók hálóját csak egy olyan tudat volt képes így átlátni, aki már maga is elég tapasztalat birtokában volt.
George Eliot aka Mary Ann Evans. Forrás: Christine Kohler / Getty Images
5. A radikális újrakezdés: Mary Delany és Agatha Christie
Néha a kései virágzás nem egy korábbi út folytatása, hanem egy nagy krízist követően egy teljesen új dimenzió megnyílása.
Gondoljunk Agatha Christie-re, aki a harmincas évei végén, már befutott íróként egy súlyos idegösszeomlás és egy fájdalmas válás után elutazott Keletre, és aztán rátalált a régészetre. Élete második felét ásatásokon töltötte, és azt nyilatkozta, hogy a régészet és a múlt feltárása még az írásnál is közelebb állt a lelkéhez.
Vagy ott van a 18. századi Mary Delany. Miután megözvegyült, 72 évesen feltalált egy teljesen új művészeti formát: a papírmozaikot. Több száz, botanikailag tökéletesen pontos, mégis lélegzetelállítóan művészi virágábrázolást készített selyempapírból. A kor legnagyobb botanikusai és művészei jártak a csodájára a vibráló életnek, amit egy idős asszony ollóval és papírral teremtett.
Kép: The Delany Family Collection / Schomburg Center for Research in Black Culture (The New York Public Library)
Egy láthatatlan mozgalom: Akik negyven felett írták át a szabályokat
A kései virágzás természetesen nem nemi kérdés – csak épp a történelem folyamán a patriarchális társadalmi berendezkedés miatt a férfiaknak általában megvolt a szabadságuk arra, hogy korán elindítsák a karrierjüket. A nők előtt viszont gyakran évtizedekig zárva maradtak a kapuk: a család, a gyermeknevelés, a társadalmi elvárások vagy a lehetőségek hiánya miatt sokuknak szó szerint meg kellett várniuk az életük második felét, hogy egyáltalán megszólalhassanak. Az ő kései virágzásuk mögött szinte mindig ott van egy láthatatlan, elhallgattatott, majd 40, 50 vagy akár 70 évesen elemi erővel kitörő belső szabadságharc.
Hogy a tabló még színesebb legyen, íme még néhány nagyszerű női alkotó és előadó, akik fittyet hánytak az idő múlására.
Írók, akik meg tudták várni a saját hangjukat
Érdekesség, hogy ennél a négy írónőnél nem annyira egy belső fordulópont, mint inkább egy beazonosítható külső biztatás – egy gyermektől kapott bátorítás, egy véletlen beszélgetés, egy új életszakasz nyitánya – volt az, ami végre engedélyt adott nekik a megszólalásra.
Annie Proulx: A Kikötői hírek és a Túl a barátságon Pulitzer-díjas szerzője 53 éves volt, amikor legelső regénye (a Postcards) megjelent.
Laura Ingalls Wilder: A világhírű A farm, ahol élünk sorozat írója 65 évesen adta ki az első kötetet, miután lánya bátorítására végre leírta gyermekkori emlékeit.
Penelope Fitzgerald: A jeles brit regényíró 60 éves elmúlt, amikor kiadta első könyvét – karrierje csúcsát pedig a Booker-díj elnyerésével érte el, 63 évesen.
Harriet Doerr: Amerikai írónő, aki férje halála után, idős fejjel tért vissza az egyetemre, és 74 évesen jelentette meg debütáló regényét (Stones for Ibarra) – amellyel azonnal elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat is.
Képzőművészek, akiknek a kor hozta el a „belső vizionárius” ébredését
Náluk a kéz és a szem türelme, na meg persze egy váratlan fordulat kellett ahhoz, hogy megszülessen az életmű:
Grandma Moses (Anna Mary Robertson Moses): az egyik leghíresebb „kései” ikon; 78 éves korában kezdett el komolyan festeni, miután a reumája miatt már nem tudott hímezni. Autodidakta módon tanult. Falusi tájképei nemzetközi hírnevet hoztak neki, és egészen 101 éves koráig alkotott!
Clementine Hunter: afroamerikai népi művész, aki egy ültetvényen dolgozott szakácsként, és az ötvenes éveiben vett először a kezébe ecsetet – kidobott olajfesték-maradékokkal alkotva. Ma a képei neves múzeumokban láthatók.
Emily Kame Kngwarreye: az ausztrál őslakos közösség zsenije, aki 80 éves koráig csak hagyományos ceremoniális textilfestéssel foglalkozott. Csak élete utolsó évtizedében kezdett el vászonra festeni – akril képeivel forradalmasította a modern ausztrál művészetet.
Louise Bourgeois: bár fiatalon is alkotott, a világhír 70 éves kora után érte el, amikor a New York-i MoMA retrospektív kiállítást rendezett neki. Hatalmas, ikonikus pók-szobrai (Maman) ekkor hódították meg a világot.
Divat, gasztronómia és színpad
És hogy a kései virágzás ne csak könyvekben és vásznakon éljen: három nő, aki egy teljesen más terepen találta meg a saját nyelvét.
Vera Wang: a világhírű divattervező 40 éves koráig műkorcsolyázó, majd a Vogue szerkesztője volt – negyvenévesen hozott egy radikális döntést, és megalapította önálló menyasszonyi ruha márkáját.
Julia Child: aki megismertette Amerikával a francia konyhát, közel 40 éves volt, amikor egyáltalán megtanult főzni. Első korszakalkotó szakácskönyvét 49 évesen adta ki, televíziós karrierje pedig az ötvenes éveiben indult be.
Susan Boyle: a skót énekesnő 47 évesen állt a Britain’s Got Talent színpadára, és vált egyetlen éjszaka alatt globális popzenei szenzációvá – teljesen átírva a zeneipar életkor-sztereotípiáit.
Valóban sosem késő?
A kései virágzás nem azt jelenti, hogy „jobb későn, mint soha”. A kései virágzás azt jelenti, hogy bizonyos növényeknek hosszabb ideig tartó érlelődésre van szükségük. Nem a kora tavasz, hirtelen első napsugaraira bújnak ki, kell nekik a stabil nyári napfény. És amikor mások már talán elvirágoztak, ők akkor mutatják meg a legpompásabb, legellenállóbb színeiket, akár egészen a fagyokig.
A nehezebb időszakaink, a gyermekneveléssel töltött idő, a szerepek, amelyeket magunkra vettünk, a sebek, amiket szereztünk, nem végállomások. Pont ez az a talaj és éltető belső hő, amiből most, ebben a pillanatban is alkothatunk! Az idő nem telt el. Most érkezett el.
A te fordulópontod, a te érett erőd
Ha a fenti alkotók sorsát olvasva megmozdult benned egy halk, de határozott igen, ha érzed, hogy benned is ott egy történet, egy új hivatás, vagy egyszerűen csak a saját, elnémított hangod, szeretettel hívlak két olyan online lehetőségre, amelyek közelebb visznek valódi hangodhoz és valódi vágyaidhoz:
Ha úgy érzed, életed válaszúthoz és belső átalakuláshoz érkezett, és szeretnéd az írás és az önreflexió erejével tisztán látni, hová vezet a következő lépésed: a tavalyi nagysikerű, idén július 14-éig elérhető Fordulópont – Nyári írói elvonulás önmagaddal című programom pontosan ebben támogat. Nem mellesleg: ha írsz, azt is megtanulhatod általa, hogyan ábrázolj emlékezetes fordulatokat, minőségi átalakulásokat és újrakezdéseket.
Ha szeretnéd megélni és kibontakoztatni a benned rejlő bölcsességet, és a harminc, negyven, ötven vagy akárhány feletti éveidet a legteljesebb, legkreatívabb, valóban autonóm időszakoddá tenni: július 31-éig elérhető Érett női erők című kreatív írás minikurzusom egy jó dobbantó. Ezen az öt óra alatt elvégezhető (de valójában sokkal többet adó) kis kaland ősképekkel dolgozunk, összekötve a spirituális tradíciókat a modern önismerettel és s szépirodalommal, az írásművészetet pedig az életművészettel.
Csenge nem úszni szeretett, ő azt az érzést imádta, amikor folyékonnyá válik. Amikor annyira beleolvad a mozdulatba, hogy nincs medence, nincs test, amivel meg kellene küzdenie, nincsenek zakatoló gondolatok, csak az áramlás van. Sportoló múltjával pontosan tudta, hogy az élet alapvető része az erőfeszítés és hogy semmit sem adnak ingyen, ez a könnyedség azonban sosem a gyürkőzés eredményeként köszöntött rá. Inkább olyankor, amikor képes volt elengedni a füle mellett Robi bácsi hangját.
Az edző, akinek meggyőződése volt, hogy mindannyian lazsálnak és figyelmetlenek – főként a lányok, akik még a verseny előtt sem bírják abbahagyni a pletykálkodást - az őrjöngésig képes volt felcukkolni magát, még akkor is, ha csak egy egészen kis teljesítményromlást tapasztalt. Közel három évtizede már, hogy Csenge végleg búcsút intett a profik világának és megfogadta, csak kedvtelésből és alkalomadtán csobban. Most is ajándékba adta magának a délelőtti feltöltődést, jutalomként az egész heti hajtás után, de nem egészen úgy alakult, ahogy várta.
Először is azon kapta magát, hogy számol, de ami még ennél is rosszabb volt, egyszerűen nem bírta abbahagyni a számolást. „275 méter. Mindjárt 300. 365, most megvan a 400. 800-nál sokkal jobb az időm, mint a múltkor volt, az ezer sima lesz…” Az 50 méteres medencében könnyebb dolga lett volna, de abban nem volt szabad sáv, és sajnos itt is osztoznia kellett egy hevesen kartempózó, fitt öregúrral. Az, hogy minden 25 métert lajstromba vett, valahogy még nevetségesebbé tette a helyzetet. „Miért csinálom?” – tette fel magának a kérdést. Pihenni, ellazulni jött az uszodába, de valahogy ennek is megvolt a megfelelő rendje. Ha már csinálja, érdemes jól csinálnia, nem igaz? Tényleg beleadnia magát. Leússza ezt a háromezret, utána napozik egy félórát, aztán jöhet három kör szauna. „Meglesz a pihenés is!” – nyugtatta magát.
Egy pillanatra eszébe jutott a múltkori, áramló mozgásélménye, ami ugyanazzal a spontenaitással érkezett, mint annak idején gyerekkorában, és hirtelen olyan erővel kezdett vágyni rá, mint egy jégkrémre a hőségben. A következő forduló előtt belassított, megkapaszkodott a bukófalban, és vett néhány nagy lélegzetet. Felnézett a plafonra. A régi szocreál uszodaépület málladozó vakolatát azóta megjavították, az illatok és a táncoló fényfoltok a régi szombat délelőttöket idézték, ő azonban már nem ugyanaz a lány volt, aki az úszódeszkáján lebegett. A fényjáték szépsége megmosolyogtatta, ennyi pont elég is volt, újult erővel vetette bele magát az edzésbe – és a számolásba.
„Talán végre be kellene szereznem egy okosórát, hihetetlen, mennyire meg tudom szívatni magam!” Elmélkedéséből egy újabb úszótárs érkezése zökkentette ki, most már hárman tempóztak a két sávban. A következő fordulónál Csenge a kezdődő fejfájás jeleit észlelte magán. Jobban belegondolva már reggel is erre a nyomásra ébredt, mégsem tudott nemet mondani a késztetésnek, hogy hasznosan töltse a napot. A halántékára tapasztotta kezét és a „kétujjas technikával” igyekezett visszafordítani a folyamatot.
„Ez nem úszás, lányok, ez vergődés! Úgy rángatóznak a vízben, mint a mérgezett angolnák. Én szégyellem magam maguk helyett. Erőt akarok látni, nem tekergést! – egy mély, mégis rikácsoló hang süvített a fülébe. Csak képzelődött? Az 50 méteresben tényleg úszóedzés kezdődött, hallotta az edző hangját, kedves, fiatal srácnak tűnt, határozott, de bátorító jelenléttel. Látszott, mennyire szeretik a gyerekek.
Csenge mintha levette volna a lábát a gázpedálról, elméje pörgése lassan alábbhagyott. Az úton lét öröme jutott eszébe, amit egyedül utazásai alatt tapasztalt. Az a pillanat, amikor magára kapta a hátizsákját, a fülébe illesztette a fülhallgatóját a kedvenc zenéjével, és lépett. Egyszerre széles mosolyra szaladt a szája. Mintha már az út ritmusára vert volna a szíve. Itt volt a medencében, és most, hogy eltűnt belőle a saját magának nekifeszülő nyomás, érdekes dolgot tapasztalt: nem sietett, mégis ugyanúgy haladt. Befejezte a számolást, és már a feje sem fájt. Egyenesen úgy érezte magát, mint akinek a víz az alapeleme, egy delfin könnyedségével szelte a hullámokat! „De hiszen ez megy!”
Percek teltek el így, csodás gond- és gondolattalanságban, kiegyensúlyozott ritmusban úszva - mit úszva, áramolva! -, amikor újra bekapcsolt az ismerős minta. Csenge tekintete önkéntelenül a nagy faliórára tapadt, agya pedig lázasan méricskélni kezdte az elvégzett és még hátralévő penzumot. „Na, most már elég! Nincs Robi bácsi, én vagyok itt, és én mást akarok!” – szinte nevetett, ahogy kimondta.
Figyelmével könnyedén végigpásztázta magát belülről. Hagyta, hogy a felgyülemlett feszültség szabadon szétoszoljon. Egészen belakta minden porcikáját. Az idő most mintha teljesen lelassult volna, ő pedig beúszott a számok közé. Kikerülte az ötösöket, szlalomozott egyet a hatosok és hetesek között, átáramlott a nyolcasok dupla hurkán – aztán kibukkant a nulla tág kapuján.
Csak az Öröm maradt – és ő engedte, hogy vezesse, pontosan oda, ahol volt.
Katonás rend van az íróasztalodon, vagy poháralátétekre skicceled fel, aztán meg keresed a vázlataidat? Folyton fejben írsz, vagy csak akkor, amikor valóban tudsz fókuszálni? Az írás önvallomás, megállíthatatlan flow vagy precíz építkezés a számodra?
Ha írni szeretnénk, hajlamosak vagyunk elképzeléseket dédelgetni arról, hogyan kellene azokat az üres lapokat betűkkel elárasztani. Pláne, ha elolvastuk a nagy írók tippjeit és az ő rutinjaikat követnénk, netán magunkkal szembeni elvárásokkal és megfelelni akarással közelítünk az alkotófolyamathoz. Pedig sokfélék vagyunk, és könnyen lehet, hogy nem az ihlet hiányzik a pillanatból, csupán azért nem tudjuk átadni magunkat, mert olyasmit erőltetünk, ami szembe megy a saját „huzalozásunkkal”.
Ismered a Myers–Briggs-féle típuselméletet? Ez a rendkívül népszerű rendszer – a híres MBTI – Carl Gustav Jung svájci pszichiáter mélylélektani archetípusaira építve próbálja formába rendezni azt a határtalan univerzumot, szépséget és káoszt, ami bennünk, emberekben él. Négy alapvető mentális dimenzió alapján vizsgálja, hogyan gyűjtünk energiát, hogyan dolgozzuk fel az információkat, és hogyan hozzuk meg a döntéseinket, ebből pedig végül tizenhatféle jól elkülöníthető személyiségkaraktert rajzol fel.
Én most fogtam ebből a tizenhatból a leginkább „íróalkatú”, legmarkánsabb típusokat, és közelebbről is megvizsgáltam őket az alkotás és az „üres lap szindróma” szempontjából.
De mielőtt fejest ugranánk a részletekbe, fektessük le az alapokat: nem vagyok MBTI-coach, és eszem ágában sincs senkit végérvényesen bedobozolni. A lényünk sokkal tágasabb és titokzatosabb annál, hogy négy betűbe lehetne zárni. Javaslom, te se tekintsd ezt a rendszert merev szabálykönyvnek, és pláne ne egy újabb kötelező módszertannak.
Használjuk most ezt az egészet pusztán játéknak, egy kicsit karikírozott, de meglepően pontos görbetükörnek. Ha nem tudod a saját típusodat, nem kell most azonnal elrohannod tesztet tölteni (de ha szeretnéd, itt találsz egyet). Az is izgalmas, ha egyszerűen csak végigsétálsz velem az Alkotó Tudat Tükörtermén, és megfigyeled, hol köszönt be az a furcsa, bizsergető érzés, az „aha-élmény” – „Úristen, pont így, de jó, hogy ezt leírta valaki!”
Lássuk hát, kik ülnek valójában az íróasztalainknál!
Norman Rockwell: Young Man Reading by Lamplight (c. 1926) | Edison Mazda Lamps / G.E. Lighting Advertisement
I. Az Idealisták (NF-ek) – Akiknek az írás belső utazás
Az Idealista alkotók számára a szöveg soha nem pusztán technika vagy cselekmény. Számukra a fehér lap szent tér, az írás pedig a lelkük kifejeződése. Belső igazságaik, elveik vagy a transzcendens formába öltésénél nem érik be kevesebbel. Ha nem érzik a mélyebb, spirituális vagy érzelmi kapcsolódást a témával, a tolluk egyszerűen megdermed.
1. Az INFJ (A Védőügyvéd / Tanácsadó) – A belső katedrális rabja
Működése: Ő az, aki hetekig, akár hónapokig képes egyetlen sor leírása nélkül ülni, miközben a fejében tégláról téglára felépül egy teljes, többszintes, szimbolikus gótikus katedrális. Csak akkor hajlandó nekiállni az írásnak, ha a koncepció makulátlan.
Belső monológ az íróasztalnál:„Megvan a fejemben az egész regény íve, látom a színeit, érzem, a lélek mélyéig hatol. De ha leírom ezzel a nyers, tökéletlen emberi nyelvvel, csak elrontom a látomás tisztaságát. Inkább iszom még egy kávét, és várom, hogy megszülessen az a mondat, ami hordozza a világmindenség összes fájdalmát. Nem, ez a bekezdés túl banális, kitörlöm az egészet.”
A stresszfaktor: Saját perfekcionizmusa köti gúzsba. Mire a valóságban leírná a zseniális bevezetőt, a belső cenzora már háromszor kivégezte a szöveget.
A felszabadító felismerés: Engedd meg magadnak a „tintafoltos első vázlat” luxusát! A belső katedrálisod nem fog összedőlni attól, ha az alapozásnál még kilátszanak a nyers téglák. Ha papírra veted a tökéletlent, azzal nem elárulod a látomást, hanem életre kelted. A te szupererőd a mélység – merd vállalni az oda vezető, néha rögös utat is!
2. Az INFP (A Mediátor / Gyógyító) – Az esőben sétáló magányos vándor
Működése: Prózaíróként is lírikus alkat, akinél a történet egy organikus őserdő – arra nő, amerre épp a pillanatnyi érzelmi áramlatok viszik. Gyűlöli a merev vázlatokat és a marketinges tartalomnaptárakat; ő hangulatokból és az intuíció áramlásából, tényleg flow-ból alkot.
Belső monológ az íróasztalnál:„Fogalmam sincs, hová fut ki ez a novella, de most olyan gyönyörűen süt be a nap az ablakon, és ez a melankolikus dallam a fülhallgatómban pontosan megidézi azt az őszi délutánt... Csak írom, amit a karakterek súgnak. Hogy mi a cselekmény logikai váza? Kit érdekel, a lényeg, hogy a szöveg éljen!”
A stresszfaktor: Ha megkérdezed tőle, miről szól a készülő műve, mélyen hallgat, mert a karakterek még nem árulták el neki a titkot. Hajlamos elveszni a részletek lírájában, és nehezen tesz pontot a mondatok végére.
A felszabadító felismerés:Nem kell tudnod a végcélt ahhoz, hogy elindulj! A te írásod olyan, mint egy éjszakai autózás: csak addig kell látnod az utat, ameddig a fényszóró elér (E. L. Doctorow után szabadon). Bízz az intuíciód iránytűjében! Amikor megengeded magadnak, hogy egyszerűen a csatornája légy az áramlásnak, a káoszból egyszer csak magától kirajzolódik a legtökéletesebb rend.
3. Az ENFP (A Kampányfőnök / Bajnok) – A mindent elsöprő fellángolások lovagja
Működése: Az ENFP számára az írás nem magányos szenvedés, hanem színtiszta lelkesedés. Az inspiráló gondolat neki egy hatalmas, szenvedélyes kiáltvány. Ő nem leül az asztalhoz, hanem berobban, mert jött egy szikra, ami azonnal megváltoztatja a világon.
Belső monológ az íróasztalnál:„Úristen, ez az ötlet zseniális! Írok belőle egy cikksorozatot a blogomra, de az is lehet, hogy egy kurzust is csinálok belőle, és alapítok köré egy mozgalmat! Fú, de várj, tegnap éjjel eszembe jutott egy sci-fi koncepció is, az még ennél is jobb, gyorsan megnyitok egy új Word-dokumentumot, nehogy elfelejtsem!”
A stresszfaktor: Egyszerre négy különböző projektbe kezd bele, mindegyikbe halálosan szerelmes az első harminc oldal erejéig. Amikor azonban eljön a nehéz, aprólékos kidolgozás és a logikai bukfencek elsimítása, hirtelen meglát egy újabb csillogó ötletet, és a félkész kézirat megy a fiók mélyére.
A felszabadító felismerés: Az, hogy ezer ötleted van, nem hiba, hanem a zsenialitásod védjegye. Nem kell bűntudatot érezned a fiókban maradt vázlatok miatt – azok az ötletmorzsák mind kellettek ahhoz, ami épp most születik. Úgy kapsz szárnyakat, ha a befejezést nem kötelező házi feladatnak, hanem az adott ötlet iránti legnagyobb tisztelet kifejezésének tekinted: megmutatod őt a világnak.
Federico Zandomeneghi: Young Woman Writing a Letter (Al calamaio) (c. 1898) | Galleria d'Arte Moderna, Palazzo Pitti, Firenze
II. A Racionálisak (NT-k) – Akiknek az írás építészet és stratégia
A Racionális alkotóknál a szöveg egy komplex intellektuális puzzle, amit meg kell oldani. Nem a megfoghatatlan ihletet várják: ők a nyelvet, a struktúrát és a világépítést mint tiszta logikai rendszert kezelik. Számukra a struktúra nem börtön, hanem a szabadság egyetlen lehetséges formája.
4. Az INTJ (A Stratéga / Építész) – Az Excel-táblázat építésze
Működése: Nála nincs maszatolás vagy „művészkedés”. Az írás tiszta architektúra. Előre tudja a cselekmény vagy az esszé összes logikai fordulópontját, sőt, ha regényt ír, egy Excel-táblázatban vezeti a karakterek életkorát, motivációit és a fejezetek optimális karakterszámát. Ő a “fehér köpenyes” géniusz, a mondatai tökéletesen precíz logikai felépítmények.
Belső monológ az íróasztalnál:„A múzsa a fegyelmezetlenek kifogása. Ha megvan a tiszta logikai ív, a szöveg szinte magát írja meg. Ez a karakter itt a harmadik fejezetben túl sokat drámázik, és ezzel lassítja a struktúra dinamikáját – nincs rá szükség, kihúzom. Megvan a mai írásadag, a terv szerint haladok.”
A stresszfaktor: A struktúra nála olyannyira tökéletes és zárt lehet, hogy néha elfelejti beengedni a szobába a levegőt. Ha valami nem illik a logikai sémájába, hajlamos kigyomlálni a szövegből a váratlan, organikus csodákat, így azonban túl steril lesz az írása, amelyhez nem tud kapcsolódni az olvasó.
A felszabadító felismerés: A tiszta struktúrád egy gyönyörű, biztonságos vár, de az igazi varázslat sokszor a várkapun kívül történik. Engedd meg magadnak azt a játékot, hogy egyetlen fejezet vagy bekezdés erejéig teljesen félreteszed a tervet, és hagyod, hogy a karaktered valami olyat tegyen, ami téged is meglep! A te zsenialitásod és logikád úgyis össze fogja szőni a szálakat a végén – bízz a saját rugalmasságodban!
5. Az INTP (A Logikus / Tudós) – A végtelen elméletek kutatója
Működése: Zseniális, formabontó elméleti koncepciókat gyárt. Imádja a háttérkutatást, a bonyolult filozófiai háttér megtervezését és a nyelvészeti finomságokat. Rendszerszinten gondolkodik, izgatottan vizsgálja az összefüggéseket.
Belső monológ az íróasztalnál:„Ahhoz, hogy ezt az egyetlen bekezdést megírjam a 17. századi Vermeer-ről, előbb pontosan meg kell értenem a korabeli németalföldi adórendszert és a lúdtollak kémiai összetevőit. Elolvasok még erről három tanulmányt. Igaz, hogy még egyetlen szót sem írtam a tényleges esszéből, de a háttérrendszerem elméletileg már kikezdhetetlen.”
A stresszfaktor: Egyszerűen beleragad a kutatási és tervezési fázisba. Mire megírná az első fejezetet, a saját maga által épített elméleti labirintus foglya lesz, vagy ami még gyakoribb: mire mindent kikutat, a koncepció intellektuálisan már nem jelent neki kihívást, így megunja, mielőtt leírná.
A felszabadító felismerés:Nem kell mindent tudnod ahhoz, hogy elkezdhess mesélni. Az elméleted már akkor is ragyogó, amikor az olvasó még csak a jéghegy csúcsát látja. A te szabadulási kulcsod ez: a kész szöveg nem lezárja a kutatást, hanem megnyitja a párbeszédet. Engedd meg magadnak, hogy a hiányos részletek is a történeted részévé váljanak, hisz’ van, ami misztérium – és ez gyakran jobban megérint és mélyebb gondolkodásra késztet minket, mintha minden előttünk van.
Norman Rockwell: Deadline (1938) | Norman Rockwell Museum, Stockbridge, Massachusetts
III. Az Őrzők (Az SJ-k) – A fegyelem és a ritmus mesterei
Az Őrző típusok számára az írás nem spirituális elragadtatás és nem is absztrakt játék – sokkal inkább nemes mesterség, amit tisztelettel, kitartással és napi rutinnal kell művelni. Ők azok, akik életben tartják a klasszikus irodalmi formákat.
6. Az ISTJ (A Logisztikus / Felügyelő) – A fegyelem és a hagyomány szobra
Működése: Nem érdekli az ihlet szeszélye. Minden áldott nap pontosan ugyanabban az időben leül az íróasztalához, és úgy teljesíti a napi penzumát, hogy egy svájci órát lehetne hozzáigazítani. Nála a történelmi tények szentek, a nyelvtan patent, a stílus kifinomult.
Belső monológ az íróasztalnál:„Stephen King is megmondta: a tehetség olcsóbb, mint az asztali só. Ami számít, az a munka. Ma reggel ötkor leültem, megírtam az ezer szavamat a történelmi regényemben. A ruhák gombjainak anyaga és a korabeli utcanevek 100%-ig korhűek. Nem várok a múzsára, holnap ötkor ugyanígy folytatom.”
A stresszfaktor: Annyira ragaszkodik a szabályokhoz, a realitáshoz és a megszokott formákhoz, hogy retteg a spontaneitástól. Ha a szövege elindulna egy vad, szürreális, intuitív irányba, azonnal visszarántja a földre, mert „hiányos a realisztikus motiváció”.
A felszabadító felismerés: A fegyelmed és a megbízhatóságod igazi kincs az alkotói világban. Az íróasztalnál azonban te vagy a birodalmad császára: itt nem kell megfelelned senkinek. Tudod, mitől táltosodsz meg? Ha megengeded a szövegednek, hogy egy kicsit szabálytalan, egy kicsit kiszámíthatatlan legyen. A te stabil alapjaid bírni fogják a legvadabb kreatív viharokat is!
Johannes Vermeer: A levelet író hölgy (A Lady Writing, 1665-1667) | National Gallery of Art, Washington
Remélem, élvezted a sétát! :) Látod, az írásnak nincs egyetlen, üdvözítő receptje! Nem vagy elrontva, ha nem tudsz óramű pontossággal írni, vagy ha csak úgy kirobban belőled valami.
Ha sok évnyi kreativitás-felszabadítás után – saját magamon tapasztalva, aztán másoknak segítve – egyetlen dolgot megtanultam, az ez: amikor elengeded a külső elvárásokat, és megengeded magadnak, hogy pontosan úgy működj az íróasztalnál, ahogyan az természetesen jön belőled, a fehér lap ijesztő ellenfélből a legcsodásabb szövetségesed lesz.
És te? Magadra ismertél valamelyik portréban? Milyen volt belenézni a görbetükörbe? :) Ha nem találtad meg magad a fenti hatosban, vagy úgy érzed, egy igazi hibrid vagy, ne tartsd vissza! Én is elmondom majd a kommentek között, melyik az én típusom.
A rokka felborult, látszik, hogy használója sebtében pattant fel mellőle. A házimunkát abbahagyva kifutott a kert végébe, ott egy fának támaszkodik és figyel. Arca átszellemült, tekintete mintha a messzeségbe révedne – ám nem kifelé figyel, hanem befelé. Jules Bastien-Lepage monumentális festményén Jeanne d’Arc egyszerre hétköznapi és a hétköznapiságot meghaladó nő. A művész nem a felvértezett orléans-i szüzet örökíti meg, hanem a sebezhetőt – az elhívás pillanatában.
Minden kaland egy hívással kezdődik. Luke Skywalker is elmerengve bámulja a Tatooine kettős naplementéjét, mert érzi, hogy mögötte egy új, tágasabb horizont várja, a női hős útja mégis gyakran más, mint a férfi kalandoroké.
A konkrét hívás a férfi hősök számára többször érkezik kívülről: egy váratlanul felbukkanó térkép, egy megbízatás az ellopott tárgy visszaszerzésére, egy segítségkérés az álruhás jótevőtől. A hős feladat előtt áll, amit meg kell oldania, s amelyért a jutalma általában a státusz és a közösség elismerése.
A női karaktert a férfihez képest sokkal jellemzőbben vezeti az intuíciója, látomásai vagy megérzései – és gyakran a természetben kap inspirációt, mint Johanna. De mennyire evidens, hogy a nő merjen hallgatni a megérzéseire? Hogyan jutottunk el odáig, hogy ez (újra) természetes legyen, s aztán hogyan távolodtunk el tőle ismét? És legfőképpen: hogyan térhetünk vissza a fa alá?
Jules Bastien-Lepage: Jeanne d’Arc (Szent Johanna), 1879 – Metropolitan Museum of Art, New York
A nő mint tér, és a férfi tekintet
A hagyományos, patriarchális történetekben (gondoljunk a klasszikus mesékre vagy a régi kalandfilmekre) a nő ritkán volt alanya a kalandnak. Legtöbbször ő volt a jutalom, a megmentendő hercegnő, a Sárkány által elrabolt kincs vagy a hősnek felajánlott nyeremény. Ha pedig nem áldozatként szerepelt, akkor ő maga volt a veszély, a szirén vagy gonosz boszorkány, aki letéríti a férfit az útjáról.
Király Jenő terminológiája szerint a nő sokáig magát a Területet jelentette, amit a (férfi) kalandornak fel kellett fedeznie vagy meg kellett hódítania. Amikor a klasszikus kalandhős elindul az ismeretlenbe, küldetése kettős, ám valójában egy: meg kell hódítania a vad Területet (a dzsungelt, a sivatagot, a vadnyugatot, a kalózhajót), és ennek a hódításnak a betetőzése, szimbolikus trófeája a nő megszerzése. A nő birtokbavétele jelzi, hogy a hős uralma végleges a Terület felett.
Laura Mulvey 1975-ös, mérföldkőnek számító esszéje, a Visual Pleasure and Narrative Cinema (A vizuális élvezet és az elbeszélő film) tökéletesen alkalmazható a kaland műfajára is. Mulvey vezette be a Male Gaze (férfi tekintet) fogalmát és mondta ki, hogy a klasszikus hollywoodi történetmesélés a heteroszexuális férfi néző pozícióját tekinti alapértelmezettnek.
A kaland zsánerben a férfi aktív, ő a cselekvő alany (ő hajtja végre a kalandot), a nő pedig passzív, a látvány tárgya. Feladata sokáig pusztán annyi volt, hogy „szép” legyen a veszélyes háttér előtt, lassítsa a narratívát a puszta vizuális jelenlétével (gondoljunk a korai James Bond-lányokra vagy a klasszikus westernek sikoltozó, megmentésre váró nőire). De lehetettfemme fatale, a végzet asszonya is, aki eltérítette a férfit a küldetésétől – mint Odüsszeuszt Kirké vagy a film noir-ok nyomozóit a gaz csábító -, s aki miután magának is követelt a kalandból, rendszerint megbűnhődött.
A női tapasztalás belső, szubjektív megélése szinte teljességgel hiányzott a kalandból. Amikor Joseph Campbell, A hős útja szerzőjének tanítványa, Maureen Murdock rákérdezett mesterénél, miért csak férfi hősről ír, a válasz az volt, hogy a nőnek nincs szüksége kalandra, mert ő maga a cél, a vágyott állapot, ahová a férfi el akar jutni. Murdock nem elégedett meg a válasszal, inkább megírta saját pszichológiai és narratív modelljét, A hősnő útját.
Giovanni Battista Bellini: Proserpina elrablása (Plútó és Proserpina), 1505 körül – Musée du Louvre, Párizs
Transzgresszió és a női fekete kaland
A transzgresszió (latin eredetű szó, jelentése: átlépés, áthágás) nem egyszerűen lázadást vagy szabályszegést jelent. Georges Bataille, 20. századi francia gondolkodó szerint a transzgresszió a tabuk és a társadalmi határok tudatos, szinte szent áthágása.
Bataille szerint a tabuk (a korlátok, a társadalmi elvárások, a „jó kislány” szerepek) azért léteznek, hogy fenntartsák a hétköznapi világ rendjét. A transzgresszió az a pillanat, amikor az ember veszi a bátorságot és átlépi ezt a határvonalat, mert megérti, hogy a határ túloldalán – a tiltott, a sötét, a félelmetes zónában – rejtőzik az igazi, nyers életenergia és az igazság. Ez nem rombolás, hanem a korlátok tágítása: átlépni a kerítésen, hogy megtudd, ki vagy te a szabályokon túl.
Maureen Murdock modelljében a női út pontosan egy ilyen radikális transzgresszióval indul.
Az első lépés: A hősnő elszakad a tradicionális feminitástól (az anyai mintáktól, a passzivitástól, az áldozatszereptől), és átlépi a maszkulin világának határvonalát. Beiratkozik a férfiak játékába: hajt, teljesít, karriert épít, versenyez – ő lesz a tökéletes racionális harcos. Megtanulja a struktúra nyelvét, eléri a külső sikereket.
A krízis: A hősnő rájön, hogy a maszkulin páncélban elvágta magát saját gyökereitől, az intuíciójától, a testétől. A siker ellenére beköszönt számára a spirituális aszály, a kiégés időszaka. Ekkor kell megtennie a legnehezebb, igazi transzgresszió lépését: a saját alvilágába való alászállást.
Ez a „női fekete kaland” magva. A hősnő már nem kifelé fordulva harcol, hanem önként – vagy a kiégés kényszere miatt – alámerül a belső sötétségébe. A szétesés, a depresszió, a gyász, a megállás időszaka ez. A nőnek szembe kell néznie saját, elnyomott árnyékaival, a dühével és az elfeledett könnyeivel.
Artemisia Gentileschi: Judit lefejezi Holofernészt 1620 körül – Galleria degli Uffizi, Firenze
A fegyveres amazon: az egyenrangúság látszata
Amikor a nő kilép a passzivitásból, és kezébe veszi a fegyvert, hogy szembenézzen a szörnnyel, megszületik a valódi, aktív női kalandor.
Sarah Connor az első Terminátor-filmben még megmentendő áldozat, az 1991-es Az ítélet napjában már kőkemény, militarista akcióhős. Ellen Ripley, Jordan O’Neil (Ridley Scott G.I. Jane-ében) vagy Lara Croft fegyvert ragadnak, saját jogon kalandorok és hősök – a férfival egyenrangúvá válnak, de „cserébe” elnyomják sebezhetőségüket.
Murdock rendszerében a düh és a maszkulin erő felvállalása (az első határátlépés) csak az út kezdete. A fegyveres amazonok viszont ezt a dühöt és harciasságot teszik meg végcélnak. Miért? Mert a bizonyításvágy küzdelme, a harc és a bosszú (bármilyen véres is) még mindig akció. És az akció – Király Jenői értelemben – a maszkulin pátosz része.
Az amazon azért nem mer letérni a harctérről, mert a fegyver letétele a patriarchális logikában egyenlő a gyengeséggel, a megadással, a régi passzív Terület státuszba való visszazuhanással. Ha azonban a hősnő csak a fegyverrántásig és a bosszúig jut el, újabb csapdába esik. A 80-as, 90-es és 2000-es évek popkulturális robbanásának akcióhősnői – a gépfegyveres Ripley-től a Kill Bill Menyasszonyáig – elkerülik a legfontosabbat: a csendet.
A gépfegyver ropogása és a szamurájkard suhogása valójában a lélek elnémítására szolgál. Mert lőni még mindig könnyebb, mint befelé figyelni. És a popkultúra azonnal le is csap erre: a fegyveres nőből árucikket csinál. Eszünkbe juthat Jamie Lee Curtis „harcias” sztriptíze a True Lies-ban vagy a hiperszexualizált, 1996-os Lara Croft. De a női düh a Kill Bill-ben sem megtisztulás, hanem egy szexi, esztétizált pop-fétis a férfi tekintet számára. Az amazon azt hiszi, szabad, de valójában csak egy másik maszkulin forgatókönyv szerint játszik.
John William Waterhouse: Circe Offering the Cup to Ulysses (Kirké felajánlja a kelyhet Odüsszeusznak), 1891 – Gallery Oldham, Manchester
Erő és sebezhetőség fúziója: a női fehér kaland
A 2010-es évekre aztán valami gyökeresen megváltozik. Nem kis részben azért, mert a történetmesélés hátországában – a fantasy és a spekulatív fikció világában, különösen a Young Adult műfajának megjelenésével – érkeznek a női írók, alkotók, és velük együtt egy teljesen új nézőpont.
A női hős végre kikerül a Male Gaze uralma alól. Nem azért van ott, hogy latexruhában feszítsen a férfi néző előtt, és nem is azért, hogy érzelmektől megfosztott, jéghideg terminátorként gyilkoljon. Gondoljunk Jennifer Lawrence-re Katniss Everdeenként, Shailene Woodley-ra a Beavatott-ban, vagy a közelmúltból Anya Taylor-Joy zseniális, aszketikus, szinte mitologikus jelenlétére a Furiosá-ban vagy A szurdok című filmben!
A női fehér kaland lényege a rend helyreállítása a világban, de úgy, hogy a hős nem áldozza fel érte a lelkét és az érzelmi integritását. Az „új hullám hősnőinek” ereje nem a fizikai dominanciájukban rejlik, hanem az elveikben, az empátiájukban és a túlélési ösztönükben.
Ők képesek arra, amire a 90-es évek amazonjai nem lehettek: összekötik a maszkulin cselekvést a feminin intuícióval és együttérzéssel. Megmutatják, hogy az igazi erő nem a sebezhetetlenségben, hanem a sebezhetőségünk felvállalásában és a tudatos cselekvésben rejlik.
Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) Az éhezők viadala: Futótűz (Catching Fire) című filmben, 2013 – Lionsgate
Az online esztétikák zsákutcája: amikor a kalandból kontent lesz
Maureen Murdock 1990-ben megjelent elmélete természetesen kritikákat is kapott. Szóvá tették, hogy a feminin és maszkulin tulajdonságokat túl élesen választotta szét, és azt is, hogy csak egy szűk, kiváltságos réteg engedheti meg magának a „világból való kivonulást”, amit a belső munka megkövetel. A modell legnagyobb kihívójának mégis az idő és a korszellem megváltozása bizonyult, mely a modern feminizmus számos vívmányát is zárójelbe teszi.
Bár a 2010-es évek elhozták Katniss Everdeen és az új hullámos, szexualizálatlan, komplex hősnők diadalát, a történetmesélés hátországa néhány év alatt radikálisan megváltozott. A streaming-forradalom, az algoritmusok térnyerése, a pandémia alatti bezártság és a techcégek előretörése egy egészen új, digitális kényszerpályára állította a női hősöket.
A mai internetes kultúra kész, instant identitás-csomagokat kínál. Mindent elborítanak az „esztétikák” és a kívülről választott narratívák:
Ha lázadni akarsz, ott a Dark Academia.
Ha a természethez kapcsolódnál, a Cottagecore.
Ha a sötét női erőt élnéd meg, a Dark Feminine.
Ha törtető karrierista lennél, a Girl Boss.
Ha a spirituális utat járnád, a Witch.
A tudatos wellness-vonalon a That Girl.
A „békebeli nosztalgiát” és a tradicionális szerepeket keresőknek pedig ott a Trad Wife.
Azonban ha nem azért mész el kalandozni, mert arra a hívás inspirál, hanem azért, hogy a díszletek meglegyenek és kipipálhasd a tökéletesen komponált online tartalmat, lemaradsz a valódi kalandról, a megélésről.
A külső narratíva-választás legnagyobb hátulütője, hogy az ember nem a saját útját járja, hanem egy algoritmus által etetett trendet másol. Ahelyett, hogy a lelkére figyelne, amelynek a vezetésével megtörténhet az integráció, egymáshoz nem illő tükörcserepekből próbál összeragasztani egy olyan képet, amely kifelé jól mutat.
Vissza a forráshoz
Ahhoz, hogy a szétesett tükörcserepek helyett valódi, autentikus egész ragyogjon – egy olyan én, amely belülről kifelé építkezik –, elengedhetetlen leválni a külső zajról. Ki kell lépni az algoritmusok véget nem érő reakció-kényszeréből és szembe kell nézni a ténnyel: a felgyorsulás, az online identitás-jelmezek és a gyors energiaszerzés vágya mögött spirituális szomjúság és magány van.
A valódi megújuláshoz idő kell – és mindenekelőtt (lélek)jelenlét. A világ jelenségeire való kényszerű reagálás helyett elcsendesülés, a befelé figyelésre szánt minőségi idő, és tudatos önkifejezés.
A csend nem üres, hanem a megújulás termékeny forrása. A csendvirágok folyamatosan nyílnak. :) Az intuitív írással pedig papírra vetjük, ami ebből a belső forrásból születik. Nem a külvilágnak alárendelődve gyártunk tartalmat, hanem önmagunkhoz kapcsolódunk. Nem mások történeteit másoljuk, hanem a saját szavainkkal és a lelkünk ritmusa szerint írjuk meg a saját mítoszunkat.
A kör bezárul, hogy szintet léphessünk: Jules Bastien-Lepage festményének Johannája ott áll a fa alatt. A levelek között átszűrődő fényben, ahol a külvilág zaja elmosódik, megszületik a valódi hívás. Látszólag egyedül van, a lombok mögül azonban az előtte járó szentek súgják neki, bízzon magában. Ugyanígy suttognak hozzánk művész elődeink is, akik annyit küzdöttek – különösen nőként –, hogy önmagukhoz hűen élhessenek és alkothassanak.
A te életed, a te belső kontinensed, a te megírandó műved rád vár. Indulj el, lépj át a határon, teljesedj ki!
Isten hozott a kalandban! :)
A Kaland – 21 napos kreatív írás kihívásról itt olvashatsz, és június 11-éig csatlakozhatsz!
Ha ismersz olyat, akinek most pontosan erre a csendre és belső kalandra van szüksége, küldd tovább neki ezt az esszét!
Felhasznált és ajánlott irodalom
Bataille, Georges:Az erotika. (Ford. Lázár Péter), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. (A transzgresszió és a szent határátlépések alapműve.)
Collins, Suzanne:Az éhezők viadala-trilógia. (Ford. Totth Benedek), Agave Könyvek, Budapest. (Katniss Everdeen és a modern, érzékeny és erős női hős popkulturális alapvetése.)
Garrard, Mary D.:Artemisia Gentileschi: The Image of the Female Hero in Baroque Art. Princeton University Press, 1989. (A legfontosabb alapmű Gentileschi művészetének és feminista olvasatának újrafelfedezéséről.)
Király Jenő:Mágikus mozi (Műfajok és mitológiák). Korona Kiadó, Budapest, 1998. (A nő mint a meghódítandó „Terület” és a maszkulin kaland-struktúra elméleti alapja.)
Murdock, Maureen:A hősnő útja. (The Heroine’s Journey), 1990. (A női psziché fejlődési íve, az elszakadástól az alvilági alászállásig.)
Mulvey, Laura:Vizuális élvezet és narratív film. (In: Metropolis, 2001/3. szám). (A „Male Gaze”, azaz a férfi tekintet elméletét megalapozó klasszikus tanulmány.)
Nochlin, Linda:Miért nincsenek nagy női művészek?In: Szerep és alkotás: Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Szerk. Nagy Beáta, S. Sárdi Margit. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2001. 195–214. o. (A feminista művészetelmélet és a női alkotók kánonból való kihagyásának alapműve.)
Twenge, Jean M.:iGeneráció (Akik okostelefonnal a kezükben nőttek fel). (Ford. Szabó Előd), Édesvíz Kiadó, Budapest, 2018. (A Gen Z digitális szokásainak, az online tér kényszereinek és a magánynak a szociológiai háttere.)
.jfif)
.jpg)
.%20Forr%C3%A1s%20Wikimedia%20Commons%20-%20Wikimedia.org.jpg)
.%20Source%20Norman%20Rockwell%20Museum%20Custom%20Prints.jpg)
