Csenge nem úszni szeretett, ő azt az érzést imádta, amikor folyékonnyá válik. Amikor annyira beleolvad a mozdulatba, hogy nincs medence, nincs test, amivel meg kellene küzdenie, nincsenek zakatoló gondolatok, csak az áramlás van. Sportoló múltjával pontosan tudta, hogy az élet alapvető része az erőfeszítés és hogy semmit sem adnak ingyen, ez a könnyedség azonban sosem a gyürkőzés eredményeként köszöntött rá. Inkább olyankor, amikor képes volt elengedni a füle mellett Robi bácsi hangját.
Az edző, akinek meggyőződése volt, hogy mindannyian lazsálnak és figyelmetlenek – főként a lányok, akik még a verseny előtt sem bírják abbahagyni a pletykálkodást - az őrjöngésig képes volt felcukkolni magát, még akkor is, ha csak egy egészen kis teljesítményromlást tapasztalt. Közel három évtizede már, hogy Csenge végleg búcsút intett a profik világának és megfogadta, csak kedvtelésből és alkalomadtán csobban. Most is ajándékba adta magának a délelőtti feltöltődést, jutalomként az egész heti hajtás után, de nem egészen úgy alakult, ahogy várta.
Először is azon kapta magát, hogy számol. De ami még ennél is rosszabb volt, egyszerűen nem bírta abbahagyni a számolást. „275 méter. Mindjárt 300. 365, most megvan a 400. 800-nál sokkal jobb az időm, mint a múltkor volt, az ezer sima lesz…” Az 50 méteres medencében könnyebb dolga lett volna, de abban nem volt szabad sáv, és sajnos itt is osztoznia kellett egy hevesen kartempózó, fitt öregúrral. Az, hogy minden 25 métert lajstromba vett, valahogy még nevetségesebbé tette a helyzetet. „Miért csinálom?” – tette fel magának a kérdést. Pihenni, ellazulni jött az uszodába, de valahogy ennek is megvolt a megfelelő rendje. Ha már csinálja, érdemes jól csinálnia, nem igaz? Tényleg beleadnia magát. Leússza ezt a háromezret, utána napozik egy félórát, aztán jöhet három kör szauna. „Meglesz a pihenés is!” – nyugtatta magát.
Egy pillanatra eszébe jutott a múltkori, áramló mozgásélménye, ami ugyanazzal a spontenaitással érkezett, mint annak idején gyerekkorában, és hirtelen olyan erővel kezdett vágyni rá, mint egy jégkrémre a hőségben. A következő forduló előtt belassított, megkapaszkodott a bukófalban, és vett néhány nagy lélegzetet. Felnézett a plafonra. A régi szocreál uszodaépület málladozó vakolatát azóta megjavították, az illatok és a táncoló fényfoltok a régi szombat délelőttöket idézték, ő azonban már nem ugyanaz a lány volt, aki az úszódeszkáján lebegett. A fényjáték szépsége megmosolyogtatta, ennyi pont elég is volt, újult erővel vetette bele magát az edzésbe – és a számolásba.
„Talán végre be kellene szereznem egy okosórát, hihetetlen, mennyire meg tudom szívatni magam!” Elmélkedéséből egy újabb úszótárs érkezése zökkentette ki, most már hárman tempóztak a két sávban. A következő fordulónál Csenge a kezdődő fejfájás jeleit kezdte észlelni magán. Jobban belegondolva már reggel is erre a nyomásra ébredt, mégsem tudott nemet mondani a késztetésnek, hogy hasznosan töltse a napot. A halántékára tapasztotta kezét és a „kétujjas technikával” igyekezett visszafordítani a folyamatot.
„Ez nem úszás, lányok, ez vergődés! Úgy rángatóznak a vízben, mint a mérgezett angolnák. Én szégyellem magam maguk helyett. Erőt akarok látni, nem tekergést! – egy mély, mégis rikácsoló hang süvített a fülébe. Csak képzelődött? Az 50 méteresben tényleg úszóedzés kezdődött, hallotta az edző hangját, kedves, fiatal srácnak tűnt, határozott, de bátorító jelenléttel. Látszott, mennyire szeretik a gyerekek.
Csenge mintha levette volna a lábát a gázpedálról, elméje pörgése lassan alábbhagyott. Az úton lét öröme jutott eszébe, amit egyedül utazásai alatt tapasztalt. Az a pillanat, amikor magára kapta a hátizsákját, a fülébe illesztette a fülhallgatóját a kedvenc zenéjével, és lépett. Egyszerre széles mosolyra szaladt a szája. Mintha már az út ritmusára vert volna a szíve. Itt volt a medencében, és most, hogy eltűnt belőle a saját magának nekifeszülő nyomás, érdekes dolgot tapasztalt: nem sietett, mégis ugyanúgy haladt. Befejezte a számolást, és már a feje sem fájt. Egyenesen úgy érezte magát, mint akinek a víz az alapeleme, egy delfin könnyedségével szelte a hullámokat! „De hiszen ez megy!”
Percek teltek el így, csodás gond- és gondolattalanságban, kiegyensúlyozott ritmusban úszva - mit úszva, áramolva! -, amikor újra bekapcsolt az ismerős minta. Csenge tekintete önkéntelenül a nagy faliórára tapadt, agya pedig lázasan méricskélni kezdte az elvégzett és még hátralévő penzumot. „Na, most már elég! Nincs Robi bácsi, én vagyok itt, és én mást akarok!” – szinte nevetett, ahogy kimondta.
Figyelmével könnyedén végigpásztázta magát belülről. Hagyta, hogy a felgyülemlett feszültség szabadon szétoszoljon. Egészen belakta minden porcikáját. Az idő most mintha teljesen lelassult volna, ő pedig beúszott a számok közé. Kikerülte az ötösöket, szlalomozott egyet a hatosok és hetesek között, átáramlott a nyolcasok dupla hurkán – aztán kibukkant a nulla tág kapuján.
Csak az Öröm maradt – és ő engedte, hogy vezesse, pontosan oda, ahol volt.
Excel-tábla vagy éjféli transz? Önismereti görbetükör és alkotói válságkezelés a Myers-Briggs típuselmélet segítségével
Katonás rend van az íróasztalodon, vagy poháralátétekre skicceled fel, aztán meg keresed a vázlataidat? Folyton fejben írsz, vagy csak akkor, amikor valóban tudsz fókuszálni? Az írás önvallomás, megállíthatatlan flow vagy precíz építkezés a számodra?
Ha írni szeretnénk, hajlamosak vagyunk elképzeléseket dédelgetni arról, hogyan kellene azokat az üres lapokat betűkkel elárasztani. Pláne, ha elolvastuk a nagy írók tippjeit és az ő rutinjaikat követnénk, netán magunkkal szembeni elvárásokkal és megfelelni akarással közelítünk az alkotófolyamathoz. Pedig sokfélék vagyunk, és könnyen lehet, hogy nem az ihlet hiányzik a pillanatból, csupán azért nem tudjuk átadni magunkat, mert olyasmit erőltetünk, ami szembe megy a saját „huzalozásunkkal”.
Ismered a Myers–Briggs-féle típuselméletet? Ez a rendkívül népszerű rendszer – a híres MBTI – Carl Gustav Jung svájci pszichiáter mélylélektani archetípusaira építve próbálja formába rendezni azt a határtalan univerzumot, szépséget és káoszt, ami bennünk, emberekben él. Négy alapvető mentális dimenzió alapján vizsgálja, hogyan gyűjtünk energiát, hogyan dolgozzuk fel az információkat, és hogyan hozzuk meg a döntéseinket, ebből pedig végül tizenhatféle jól elkülöníthető személyiségkaraktert rajzol fel.
Én most fogtam ebből a tizenhatból a leginkább „íróalkatú”, legmarkánsabb típusokat, és közelebbről is megvizsgáltam őket az alkotás és az „üres lap szindróma” szempontjából.
De mielőtt fejest ugranánk a részletekbe, fektessük le az alapokat: nem vagyok MBTI-coach, és eszem ágában sincs senkit végérvényesen bedobozolni. A lényünk sokkal tágasabb és titokzatosabb annál, hogy négy betűbe lehetne zárni. Javaslom, te se tekintsd ezt a rendszert merev szabálykönyvnek, és pláne ne egy újabb kötelező módszertannak.
Használjuk most ezt az egészet pusztán játéknak, egy kicsit karikírozott, de meglepően pontos görbetükörnek. Ha nem tudod a saját típusodat, nem kell most azonnal elrohannod tesztet tölteni (de ha szeretnéd, itt találsz egyet). Az is izgalmas, ha egyszerűen csak végigsétálsz velem az Alkotó Tudat Tükörtermén, és megfigyeled, hol köszönt be az a furcsa, bizsergető érzés, az „aha-élmény” – „Úristen, pont így, de jó, hogy ezt leírta valaki!”
Lássuk hát, kik ülnek valójában az íróasztalainknál!
Norman Rockwell: Young Man Reading by Lamplight (c. 1926) | Edison Mazda Lamps / G.E. Lighting Advertisement
I. Az Idealisták (NF-ek) – Akiknek az írás belső utazás
Az Idealista alkotók számára a szöveg soha nem pusztán technika vagy cselekmény. Számukra a fehér lap szent tér, az írás pedig a lelkük kifejeződése. Belső igazságaik, elveik vagy a transzcendens formába öltésénél nem érik be kevesebbel. Ha nem érzik a mélyebb, spirituális vagy érzelmi kapcsolódást a témával, a tolluk egyszerűen megdermed.
1. Az INFJ (A Védőügyvéd / Tanácsadó) – A belső katedrális rabja
Működése: Ő az, aki hetekig, akár hónapokig képes egyetlen sor leírása nélkül ülni, miközben a fejében tégláról téglára felépül egy teljes, többszintes, szimbolikus gótikus katedrális. Csak akkor hajlandó nekiállni az írásnak, ha a koncepció makulátlan.
Belső monológ az íróasztalnál:„Megvan a fejemben az egész regény íve, látom a színeit, érzem, a lélek mélyéig hatol. De ha leírom ezzel a nyers, tökéletlen emberi nyelvvel, csak elrontom a látomás tisztaságát. Inkább iszom még egy kávét, és várom, hogy megszülessen az a mondat, ami hordozza a világmindenség összes fájdalmát. Nem, ez a bekezdés túl banális, kitörlöm az egészet.”
A stresszfaktor: Saját perfekcionizmusa köti gúzsba. Mire a valóságban leírná a zseniális bevezetőt, a belső cenzora már háromszor kivégezte a szöveget.
A felszabadító felismerés: Engedd meg magadnak a „tintafoltos első vázlat” luxusát! A belső katedrálisod nem fog összedőlni attól, ha az alapozásnál még kilátszanak a nyers téglák. Ha papírra veted a tökéletlent, azzal nem elárulod a látomást, hanem életre kelted. A te szupererőd a mélység – merd vállalni az oda vezető, néha rögös utat is!
2. Az INFP (A Mediátor / Gyógyító) – Az esőben sétáló magányos vándor
Működése: Prózaíróként is lírikus alkat, akinél a történet egy organikus őserdő – arra nő, amerre épp a pillanatnyi érzelmi áramlatok viszik. Gyűlöli a merev vázlatokat és a marketinges tartalomnaptárakat; ő hangulatokból és az intuíció áramlásából, tényleg flow-ból alkot.
Belső monológ az íróasztalnál:„Fogalmam sincs, hová fut ki ez a novella, de most olyan gyönyörűen süt be a nap az ablakon, és ez a melankolikus dallam a fülhallgatómban pontosan megidézi azt az őszi délutánt... Csak írom, amit a karakterek súgnak. Hogy mi a cselekmény logikai váza? Kit érdekel, a lényeg, hogy a szöveg éljen!”
A stresszfaktor: Ha megkérdezed tőle, miről szól a készülő műve, mélyen hallgat, mert a karakterek még nem árulták el neki a titkot. Hajlamos elveszni a részletek lírájában, és nehezen tesz pontot a mondatok végére.
A felszabadító felismerés:Nem kell tudnod a végcélt ahhoz, hogy elindulj! A te írásod olyan, mint egy éjszakai autózás: csak addig kell látnod az utat, ameddig a fényszóró elér (E. L. Doctorow után szabadon). Bízz az intuíciód iránytűjében! Amikor megengeded magadnak, hogy egyszerűen a csatornája légy az áramlásnak, a káoszból egyszer csak magától kirajzolódik a legtökéletesebb rend.
3. Az ENFP (A Kampányfőnök / Bajnok) – A mindent elsöprő fellángolások lovagja
Működése: Az ENFP számára az írás nem magányos szenvedés, hanem színtiszta lelkesedés. Az inspiráló gondolat neki egy hatalmas, szenvedélyes kiáltvány. Ő nem leül az asztalhoz, hanem berobban, mert jött egy szikra, ami azonnal megváltoztatja a világon.
Belső monológ az íróasztalnál:„Úristen, ez az ötlet zseniális! Írok belőle egy cikksorozatot a blogomra, de az is lehet, hogy egy kurzust is csinálok belőle, és alapítok köré egy mozgalmat! Fú, de várj, tegnap éjjel eszembe jutott egy sci-fi koncepció is, az még ennél is jobb, gyorsan megnyitok egy új Word-dokumentumot, nehogy elfelejtsem!”
A stresszfaktor: Egyszerre négy különböző projektbe kezd bele, mindegyikbe halálosan szerelmes az első harminc oldal erejéig. Amikor azonban eljön a nehéz, aprólékos kidolgozás és a logikai bukfencek elsimítása, hirtelen meglát egy újabb csillogó ötletet, és a félkész kézirat megy a fiók mélyére.
A felszabadító felismerés: Az, hogy ezer ötleted van, nem hiba, hanem a zsenialitásod védjegye. Nem kell bűntudatot érezned a fiókban maradt vázlatok miatt – azok az ötletmorzsák mind kellettek ahhoz, ami épp most születik. Úgy kapsz szárnyakat, ha a befejezést nem kötelező házi feladatnak, hanem az adott ötlet iránti legnagyobb tisztelet kifejezésének tekinted: megmutatod őt a világnak.
Federico Zandomeneghi: Young Woman Writing a Letter (Al calamaio) (c. 1898) | Galleria d'Arte Moderna, Palazzo Pitti, Firenze
II. A Racionálisak (NT-k) – Akiknek az írás építészet és stratégia
A Racionális alkotóknál a szöveg egy komplex intellektuális puzzle, amit meg kell oldani. Nem a megfoghatatlan ihletet várják: ők a nyelvet, a struktúrát és a világépítést mint tiszta logikai rendszert kezelik. Számukra a struktúra nem börtön, hanem a szabadság egyetlen lehetséges formája.
4. Az INTJ (A Stratéga / Építész) – Az Excel-táblázat építésze
Működése: Nála nincs maszatolás vagy „művészkedés”. Az írás tiszta architektúra. Előre tudja a cselekmény vagy az esszé összes logikai fordulópontját, sőt, ha regényt ír, egy Excel-táblázatban vezeti a karakterek életkorát, motivációit és a fejezetek optimális karakterszámát. Ő a “fehér köpenyes” géniusz, a mondatai tökéletesen precíz logikai felépítmények.
Belső monológ az íróasztalnál:„A múzsa a fegyelmezetlenek kifogása. Ha megvan a tiszta logikai ív, a szöveg szinte magát írja meg. Ez a karakter itt a harmadik fejezetben túl sokat drámázik, és ezzel lassítja a struktúra dinamikáját – nincs rá szükség, kihúzom. Megvan a mai írásadag, a terv szerint haladok.”
A stresszfaktor: A struktúra nála olyannyira tökéletes és zárt lehet, hogy néha elfelejti beengedni a szobába a levegőt. Ha valami nem illik a logikai sémájába, hajlamos kigyomlálni a szövegből a váratlan, organikus csodákat, így azonban túl steril lesz az írása, amelyhez nem tud kapcsolódni az olvasó.
A felszabadító felismerés: A tiszta struktúrád egy gyönyörű, biztonságos vár, de az igazi varázslat sokszor a várkapun kívül történik. Engedd meg magadnak azt a játékot, hogy egyetlen fejezet vagy bekezdés erejéig teljesen félreteszed a tervet, és hagyod, hogy a karaktered valami olyat tegyen, ami téged is meglep! A te zsenialitásod és logikád úgyis össze fogja szőni a szálakat a végén – bízz a saját rugalmasságodban!
5. Az INTP (A Logikus / Tudós) – A végtelen elméletek kutatója
Működése: Zseniális, formabontó elméleti koncepciókat gyárt. Imádja a háttérkutatást, a bonyolult filozófiai háttér megtervezését és a nyelvészeti finomságokat. Rendszerszinten gondolkodik, izgatottan vizsgálja az összefüggéseket.
Belső monológ az íróasztalnál:„Ahhoz, hogy ezt az egyetlen bekezdést megírjam a 17. századi Vermeer-ről, előbb pontosan meg kell értenem a korabeli németalföldi adórendszert és a lúdtollak kémiai összetevőit. Elolvasok még erről három tanulmányt. Igaz, hogy még egyetlen szót sem írtam a tényleges esszéből, de a háttérrendszerem elméletileg már kikezdhetetlen.”
A stresszfaktor: Egyszerűen beleragad a kutatási és tervezési fázisba. Mire megírná az első fejezetet, a saját maga által épített elméleti labirintus foglya lesz, vagy ami még gyakoribb: mire mindent kikutat, a koncepció intellektuálisan már nem jelent neki kihívást, így megunja, mielőtt leírná.
A felszabadító felismerés:Nem kell mindent tudnod ahhoz, hogy elkezdhess mesélni. Az elméleted már akkor is ragyogó, amikor az olvasó még csak a jéghegy csúcsát látja. A te szabadulási kulcsod ez: a kész szöveg nem lezárja a kutatást, hanem megnyitja a párbeszédet. Engedd meg magadnak, hogy a hiányos részletek is a történeted részévé váljanak, hisz’ van, ami misztérium – és ez gyakran jobban megérint és mélyebb gondolkodásra késztet minket, mintha minden előttünk van.
Norman Rockwell: Deadline (1938) | Norman Rockwell Museum, Stockbridge, Massachusetts
III. Az Őrzők (Az SJ-k) – A fegyelem és a ritmus mesterei
Az Őrző típusok számára az írás nem spirituális elragadtatás és nem is absztrakt játék – sokkal inkább nemes mesterség, amit tisztelettel, kitartással és napi rutinnal kell művelni. Ők azok, akik életben tartják a klasszikus irodalmi formákat.
6. Az ISTJ (A Logisztikus / Felügyelő) – A fegyelem és a hagyomány szobra
Működése: Nem érdekli az ihlet szeszélye. Minden áldott nap pontosan ugyanabban az időben leül az íróasztalához, és úgy teljesíti a napi penzumát, hogy egy svájci órát lehetne hozzáigazítani. Nála a történelmi tények szentek, a nyelvtan patent, a stílus kifinomult.
Belső monológ az íróasztalnál:„Stephen King is megmondta: a tehetség olcsóbb, mint az asztali só. Ami számít, az a munka. Ma reggel ötkor leültem, megírtam az ezer szavamat a történelmi regényemben. A ruhák gombjainak anyaga és a korabeli utcanevek 100%-ig korhűek. Nem várok a múzsára, holnap ötkor ugyanígy folytatom.”
A stresszfaktor: Annyira ragaszkodik a szabályokhoz, a realitáshoz és a megszokott formákhoz, hogy retteg a spontaneitástól. Ha a szövege elindulna egy vad, szürreális, intuitív irányba, azonnal visszarántja a földre, mert „hiányos a realisztikus motiváció”.
A felszabadító felismerés: A fegyelmed és a megbízhatóságod igazi kincs az alkotói világban. Az íróasztalnál azonban te vagy a birodalmad császára: itt nem kell megfelelned senkinek. Tudod, mitől táltosodsz meg? Ha megengeded a szövegednek, hogy egy kicsit szabálytalan, egy kicsit kiszámíthatatlan legyen. A te stabil alapjaid bírni fogják a legvadabb kreatív viharokat is!
Johannes Vermeer: A levelet író hölgy (A Lady Writing, 1665-1667) | National Gallery of Art, Washington
Remélem, élvezted a sétát! :) Látod, az írásnak nincs egyetlen, üdvözítő receptje! Nem vagy elrontva, ha nem tudsz óramű pontossággal írni, vagy ha csak úgy kirobban belőled valami.
Ha sok évnyi kreativitás-felszabadítás után – saját magamon tapasztalva, aztán másoknak segítve – egyetlen dolgot megtanultam, az ez: amikor elengeded a külső elvárásokat, és megengeded magadnak, hogy pontosan úgy működj az íróasztalnál, ahogyan az természetesen jön belőled, a fehér lap ijesztő ellenfélből a legcsodásabb szövetségesed lesz.
És te? Magadra ismertél valamelyik portréban? Milyen volt belenézni a görbetükörbe? :) Ha nem találtad meg magad a fenti hatosban, vagy úgy érzed, egy igazi hibrid vagy, ne tartsd vissza! Én is elmondom majd a kommentek között, melyik az én típusom.
A Nyári napforduló idején a Nap eléri csúcsát – ez a fénymaximum, a természet kiteljesedésének pillanata. Mit taníthatnak nekünk azok a nők, akik már kibontakoztatták magukat?
Gyere velem a mesék, mítoszok és regények szárnyán, alkoss az intuitív írásgyakorlatokkal, és nyílj meg a kreativitásra, szabadságra és bölcsességre, ami már most a tiéd!
Tudod miért a Póknagyanya a legjobb vadász? Hogy mit tanítanak nekünk a fűzfák? Melyik női ősképből lett Brecht Kurázsi mamája, és te hogyan alkothatsz emlékezetes, élő-lélegző női karaktereket bármelyikükből?
Az érett női erők mindegyike valami mást tud: van, aki a határhúzást és a védelmet képviseli, más az elengedést és a megújulást, az egyediségünk megbecsülését vagy épp az összefüggések felismerését. De ha rájuk hangolódsz, mindegyikük segít kimondani egy kendőzetlen igazságot – valamit, ami valóban szabaddá tesz.
Öt érett női őskép: mindegyik egy-egy ajtó önmagadhoz.
Hogyan dolgozunk velük?
Az intuitív írás különleges eszköz: nem az elméhez szól, hanem valami mélyebbhez benned. Ahhoz a részedhez, ami már tud – csak legfeljebb még nem tudatosította.
Minden archetípushoz kapsz egy összefoglaló ismeretanyagot, gazdag irodalmi analógiákkal és önismereti rámutatásokkal, valamint egy intuitív írásgyakorlatot és egy naplózó kérdést.
Egy-egy archetípusra érdemes legalább 30-60 percet szánnod, de ha elkap az áramlás, ne fogd vissza magad! :)
Az anyag letölthető – feldolgozhatod például egy hétvégi délelőttön, egy kis személyes mini-elvonuláson, vagy öt egymást követő este.
Főzz egy kamillateát (vagy valamit, amit szeretsz), gyújts egy mécsest, készítsd ki a kedvenc tollad és naplód, és élvezd ezt a különleges, erő-nyerő én-időt!
Kinek szól?
Neked, ha mély érzésű nő vagy, akinekaz önismeret nem feladat, hanem életmód.
Neked, ha íróként hiteles, összetett, élő női karaktereket szeretnél alkotni.
Neked, ha a Napforduló számodra is több, mint egy dátum.
A rokka felborult, látszik, hogy használója sebtében pattant fel mellőle. A házimunkát abbahagyva kifutott a kert végébe, ott egy fának támaszkodik és figyel. Arca átszellemült, tekintete mintha a messzeségbe révedne – ám nem kifelé figyel, hanem befelé. Jules Bastien-Lepage monumentális festményén Jeanne d’Arc egyszerre hétköznapi és a hétköznapiságot meghaladó nő. A művész nem a felvértezett orléans-i szüzet örökíti meg, hanem a sebezhetőt – az elhívás pillanatában.
Minden kaland egy hívással kezdődik. Luke Skywalker is elmerengve bámulja a Tatooine kettős naplementéjét, mert érzi, hogy mögötte egy új, tágasabb horizont várja, a női hős útja mégis gyakran más, mint a férfi kalandoroké.
A konkrét hívás a férfi hősök számára többször érkezik kívülről: egy váratlanul felbukkanó térkép, egy megbízatás az ellopott tárgy visszaszerzésére, egy segítségkérés az álruhás jótevőtől. A hős feladat előtt áll, amit meg kell oldania, s amelyért a jutalma általában a státusz és a közösség elismerése.
A női karaktert a férfihez képest sokkal jellemzőbben vezeti az intuíciója, látomásai vagy megérzései – és gyakran a természetben kap inspirációt, mint Johanna. De mennyire evidens, hogy a nő merjen hallgatni a megérzéseire? Hogyan jutottunk el odáig, hogy ez (újra) természetes legyen, s aztán hogyan távolodtunk el tőle ismét? És legfőképpen: hogyan térhetünk vissza a fa alá?
Jules Bastien-Lepage: Jeanne d’Arc (Szent Johanna), 1879 – Metropolitan Museum of Art, New York
A nő mint tér, és a férfi tekintet
A hagyományos, patriarchális történetekben (gondoljunk a klasszikus mesékre vagy a régi kalandfilmekre) a nő ritkán volt alanya a kalandnak. Legtöbbször ő volt a jutalom, a megmentendő hercegnő, a Sárkány által elrabolt kincs vagy a hősnek felajánlott nyeremény. Ha pedig nem áldozatként szerepelt, akkor ő maga volt a veszély, a szirén vagy gonosz boszorkány, aki letéríti a férfit az útjáról.
Király Jenő terminológiája szerint a nő sokáig magát a Területet jelentette, amit a (férfi) kalandornak fel kellett fedeznie vagy meg kellett hódítania. Amikor a klasszikus kalandhős elindul az ismeretlenbe, küldetése kettős, ám valójában egy: meg kell hódítania a vad Területet (a dzsungelt, a sivatagot, a vadnyugatot, a kalózhajót), és ennek a hódításnak a betetőzése, szimbolikus trófeája a nő megszerzése. A nő birtokbavétele jelzi, hogy a hős uralma végleges a Terület felett.
Laura Mulvey 1975-ös, mérföldkőnek számító esszéje, a Visual Pleasure and Narrative Cinema (A vizuális élvezet és az elbeszélő film) tökéletesen alkalmazható a kaland műfajára is. Mulvey vezette be a Male Gaze (férfi tekintet) fogalmát és mondta ki, hogy a klasszikus hollywoodi történetmesélés a heteroszexuális férfi néző pozícióját tekinti alapértelmezettnek.
A kaland zsánerben a férfi aktív, ő a cselekvő alany (ő hajtja végre a kalandot), a nő pedig passzív, a látvány tárgya. Feladata sokáig pusztán annyi volt, hogy „szép” legyen a veszélyes háttér előtt, lassítsa a narratívát a puszta vizuális jelenlétével (gondoljunk a korai James Bond-lányokra vagy a klasszikus westernek sikoltozó, megmentésre váró nőire). De lehetettfemme fatale, a végzet asszonya is, aki eltérítette a férfit a küldetésétől – mint Odüsszeuszt Kirké vagy a film noir-ok nyomozóit a gaz csábító -, s aki miután magának is követelt a kalandból, rendszerint megbűnhődött.
A női tapasztalás belső, szubjektív megélése szinte teljességgel hiányzott a kalandból. Amikor Joseph Campbell, A hős útja szerzőjének tanítványa, Maureen Murdock rákérdezett mesterénél, miért csak férfi hősről ír, a válasz az volt, hogy a nőnek nincs szüksége kalandra, mert ő maga a cél, a vágyott állapot, ahová a férfi el akar jutni. Murdock nem elégedett meg a válasszal, inkább megírta saját pszichológiai és narratív modelljét, A hősnő útját.
Giovanni Battista Bellini: Proserpina elrablása (Plútó és Proserpina), 1505 körül – Musée du Louvre, Párizs
Transzgresszió és a női fekete kaland
A transzgresszió (latin eredetű szó, jelentése: átlépés, áthágás) nem egyszerűen lázadást vagy szabályszegést jelent. Georges Bataille, 20. századi francia gondolkodó szerint a transzgresszió a tabuk és a társadalmi határok tudatos, szinte szent áthágása.
Bataille szerint a tabuk (a korlátok, a társadalmi elvárások, a „jó kislány” szerepek) azért léteznek, hogy fenntartsák a hétköznapi világ rendjét. A transzgresszió az a pillanat, amikor az ember veszi a bátorságot és átlépi ezt a határvonalat, mert megérti, hogy a határ túloldalán – a tiltott, a sötét, a félelmetes zónában – rejtőzik az igazi, nyers életenergia és az igazság. Ez nem rombolás, hanem a korlátok tágítása: átlépni a kerítésen, hogy megtudd, ki vagy te a szabályokon túl.
Maureen Murdock modelljében a női út pontosan egy ilyen radikális transzgresszióval indul.
Az első lépés: A hősnő elszakad a tradicionális feminitástól (az anyai mintáktól, a passzivitástól, az áldozatszereptől), és átlépi a maszkulin világának határvonalát. Beiratkozik a férfiak játékába: hajt, teljesít, karriert épít, versenyez – ő lesz a tökéletes racionális harcos. Megtanulja a struktúra nyelvét, eléri a külső sikereket.
A krízis: A hősnő rájön, hogy a maszkulin páncélban elvágta magát saját gyökereitől, az intuíciójától, a testétől. A siker ellenére beköszönt számára a spirituális aszály, a kiégés időszaka. Ekkor kell megtennie a legnehezebb, igazi transzgresszió lépését: a saját alvilágába való alászállást.
Ez a „női fekete kaland” magva. A hősnő már nem kifelé fordulva harcol, hanem önként – vagy a kiégés kényszere miatt – alámerül a belső sötétségébe. A szétesés, a depresszió, a gyász, a megállás időszaka ez. A nőnek szembe kell néznie saját, elnyomott árnyékaival, a dühével és az elfeledett könnyeivel.
Artemisia Gentileschi: Judit lefejezi Holofernészt 1620 körül – Galleria degli Uffizi, Firenze
A fegyveres amazon: az egyenrangúság látszata
Amikor a nő kilép a passzivitásból, és kezébe veszi a fegyvert, hogy szembenézzen a szörnnyel, megszületik a valódi, aktív női kalandor.
Sarah Connor az első Terminátor-filmben még megmentendő áldozat, az 1991-es Az ítélet napjában már kőkemény, militarista akcióhős. Ellen Ripley, Jordan O’Neil (Ridley Scott G.I. Jane-ében) vagy Lara Croft fegyvert ragadnak, saját jogon kalandorok és hősök – a férfival egyenrangúvá válnak, de „cserébe” elnyomják sebezhetőségüket.
Murdock rendszerében a düh és a maszkulin erő felvállalása (az első határátlépés) csak az út kezdete. A fegyveres amazonok viszont ezt a dühöt és harciasságot teszik meg végcélnak. Miért? Mert a bizonyításvágy küzdelme, a harc és a bosszú (bármilyen véres is) még mindig akció. És az akció – Király Jenői értelemben – a maszkulin pátosz része.
Az amazon azért nem mer letérni a harctérről, mert a fegyver letétele a patriarchális logikában egyenlő a gyengeséggel, a megadással, a régi passzív Terület státuszba való visszazuhanással. Ha azonban a hősnő csak a fegyverrántásig és a bosszúig jut el, újabb csapdába esik. A 80-as, 90-es és 2000-es évek popkulturális robbanásának akcióhősnői – a gépfegyveres Ripley-től a Kill Bill Menyasszonyáig – elkerülik a legfontosabbat: a csendet.
A gépfegyver ropogása és a szamurájkard suhogása valójában a lélek elnémítására szolgál. Mert lőni még mindig könnyebb, mint befelé figyelni. És a popkultúra azonnal le is csap erre: a fegyveres nőből árucikket csinál. Eszünkbe juthat Jamie Lee Curtis „harcias” sztriptíze a True Lies-ban vagy a hiperszexualizált, 1996-os Lara Croft. De a női düh a Kill Bill-ben sem megtisztulás, hanem egy szexi, esztétizált pop-fétis a férfi tekintet számára. Az amazon azt hiszi, szabad, de valójában csak egy másik maszkulin forgatókönyv szerint játszik.
John William Waterhouse: Circe Offering the Cup to Ulysses (Kirké felajánlja a kelyhet Odüsszeusznak), 1891 – Gallery Oldham, Manchester
Erő és sebezhetőség fúziója: a női fehér kaland
A 2010-es évekre aztán valami gyökeresen megváltozik. Nem kis részben azért, mert a történetmesélés hátországában – a fantasy és a spekulatív fikció világában, különösen a Young Adult műfajának megjelenésével – érkeznek a női írók, alkotók, és velük együtt egy teljesen új nézőpont.
A női hős végre kikerül a Male Gaze uralma alól. Nem azért van ott, hogy latexruhában feszítsen a férfi néző előtt, és nem is azért, hogy érzelmektől megfosztott, jéghideg terminátorként gyilkoljon. Gondoljunk Jennifer Lawrence-re Katniss Everdeenként, Shailene Woodley-ra a Beavatott-ban, vagy a közelmúltból Anya Taylor-Joy zseniális, aszketikus, szinte mitologikus jelenlétére a Furiosá-ban vagy A szurdok című filmben!
A női fehér kaland lényege a rend helyreállítása a világban, de úgy, hogy a hős nem áldozza fel érte a lelkét és az érzelmi integritását. Az „új hullám hősnőinek” ereje nem a fizikai dominanciájukban rejlik, hanem az elveikben, az empátiájukban és a túlélési ösztönükben.
Ők képesek arra, amire a 90-es évek amazonjai nem lehettek: összekötik a maszkulin cselekvést a feminin intuícióval és együttérzéssel. Megmutatják, hogy az igazi erő nem a sebezhetetlenségben, hanem a sebezhetőségünk felvállalásában és a tudatos cselekvésben rejlik.
Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) Az éhezők viadala: Futótűz (Catching Fire) című filmben, 2013 – Lionsgate
Az online esztétikák zsákutcája: amikor a kalandból kontent lesz
Maureen Murdock 1990-ben megjelent elmélete természetesen kritikákat is kapott. Szóvá tették, hogy a feminin és maszkulin tulajdonságokat túl élesen választotta szét, és azt is, hogy csak egy szűk, kiváltságos réteg engedheti meg magának a „világból való kivonulást”, amit a belső munka megkövetel. A modell legnagyobb kihívójának mégis az idő és a korszellem megváltozása bizonyult, mely a modern feminizmus számos vívmányát is zárójelbe teszi.
Bár a 2010-es évek elhozták Katniss Everdeen és az új hullámos, szexualizálatlan, komplex hősnők diadalát, a történetmesélés hátországa néhány év alatt radikálisan megváltozott. A streaming-forradalom, az algoritmusok térnyerése, a pandémia alatti bezártság és a techcégek előretörése egy egészen új, digitális kényszerpályára állította a női hősöket.
A mai internetes kultúra kész, instant identitás-csomagokat kínál. Mindent elborítanak az „esztétikák” és a kívülről választott narratívák:
Ha lázadni akarsz, ott a Dark Academia.
Ha a természethez kapcsolódnál, a Cottagecore.
Ha a sötét női erőt élnéd meg, a Dark Feminine.
Ha törtető karrierista lennél, a Girl Boss.
Ha a spirituális utat járnád, a Witch.
A tudatos wellness-vonalon a That Girl.
A „békebeli nosztalgiát” és a tradicionális szerepeket keresőknek pedig ott a Trad Wife.
Azonban ha nem azért mész el kalandozni, mert arra a hívás inspirál, hanem azért, hogy a díszletek meglegyenek és kipipálhasd a tökéletesen komponált online tartalmat, lemaradsz a valódi kalandról, a megélésről.
A külső narratíva-választás legnagyobb hátulütője, hogy az ember nem a saját útját járja, hanem egy algoritmus által etetett trendet másol. Ahelyett, hogy a lelkére figyelne, amelynek a vezetésével megtörténhet az integráció, egymáshoz nem illő tükörcserepekből próbál összeragasztani egy olyan képet, amely kifelé jól mutat.
Vissza a forráshoz
Ahhoz, hogy a szétesett tükörcserepek helyett valódi, autentikus egész ragyogjon – egy olyan én, amely belülről kifelé építkezik –, elengedhetetlen leválni a külső zajról. Ki kell lépni az algoritmusok véget nem érő reakció-kényszeréből és szembe kell nézni a ténnyel: a felgyorsulás, az online identitás-jelmezek és a gyors energiaszerzés vágya mögött spirituális szomjúság és magány van.
A valódi megújuláshoz idő kell – és mindenekelőtt (lélek)jelenlét. A világ jelenségeire való kényszerű reagálás helyett elcsendesülés, a befelé figyelésre szánt minőségi idő, és tudatos önkifejezés.
A csend nem üres, hanem a megújulás termékeny forrása. A csendvirágok folyamatosan nyílnak. :) Az intuitív írással pedig papírra vetjük, ami ebből a belső forrásból születik. Nem a külvilágnak alárendelődve gyártunk tartalmat, hanem önmagunkhoz kapcsolódunk. Nem mások történeteit másoljuk, hanem a saját szavainkkal és a lelkünk ritmusa szerint írjuk meg a saját mítoszunkat.
A kör bezárul, hogy szintet léphessünk: Jules Bastien-Lepage festményének Johannája ott áll a fa alatt. A levelek között átszűrődő fényben, ahol a külvilág zaja elmosódik, megszületik a valódi hívás. Látszólag egyedül van, a lombok mögül azonban az előtte járó szentek súgják neki, bízzon magában. Ugyanígy suttognak hozzánk művész elődeink is, akik annyit küzdöttek – különösen nőként –, hogy önmagukhoz hűen élhessenek és alkothassanak.
A te életed, a te belső kontinensed, a te megírandó műved rád vár. Indulj el, lépj át a határon, teljesedj ki!
Isten hozott a kalandban! :)
A Kaland – 21 napos kreatív írás kihívásról itt olvashatsz, és június 11-éig csatlakozhatsz!
Ha ismersz olyat, akinek most pontosan erre a csendre és belső kalandra van szüksége, küldd tovább neki ezt az esszét!
Felhasznált és ajánlott irodalom
Bataille, Georges:Az erotika. (Ford. Lázár Péter), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. (A transzgresszió és a szent határátlépések alapműve.)
Collins, Suzanne:Az éhezők viadala-trilógia. (Ford. Totth Benedek), Agave Könyvek, Budapest. (Katniss Everdeen és a modern, érzékeny és erős női hős popkulturális alapvetése.)
Garrard, Mary D.:Artemisia Gentileschi: The Image of the Female Hero in Baroque Art. Princeton University Press, 1989. (A legfontosabb alapmű Gentileschi művészetének és feminista olvasatának újrafelfedezéséről.)
Király Jenő:Mágikus mozi (Műfajok és mitológiák). Korona Kiadó, Budapest, 1998. (A nő mint a meghódítandó „Terület” és a maszkulin kaland-struktúra elméleti alapja.)
Murdock, Maureen:A hősnő útja. (The Heroine’s Journey), 1990. (A női psziché fejlődési íve, az elszakadástól az alvilági alászállásig.)
Mulvey, Laura:Vizuális élvezet és narratív film. (In: Metropolis, 2001/3. szám). (A „Male Gaze”, azaz a férfi tekintet elméletét megalapozó klasszikus tanulmány.)
Nochlin, Linda:Miért nincsenek nagy női művészek?In: Szerep és alkotás: Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Szerk. Nagy Beáta, S. Sárdi Margit. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2001. 195–214. o. (A feminista művészetelmélet és a női alkotók kánonból való kihagyásának alapműve.)
Twenge, Jean M.:iGeneráció (Akik okostelefonnal a kezükben nőttek fel). (Ford. Szabó Előd), Édesvíz Kiadó, Budapest, 2018. (A Gen Z digitális szokásainak, az online tér kényszereinek és a magánynak a szociológiai háttere.)
A kaland műfaja egyidős az emberi történetmeséléssel, a kaland elhívása pedig alighanem magával az emberiséggel. A „leleményes Odüsszeusz” előtti hősök mondái szájról szájra terjedtek, az emberi fantázia és tapasztalásvágy végtelen mélységeiről adva hírt, egyben inspirációt a felfedezésre - nemzedékről nemzedékre.
Belegondoltál már, milyen erős a késztetés bennünk, hogy új és új horizontokat ismerjünk meg, hogy meghaladjuk a megszokottat? Ez a kozmikus mércével mérve oly’ kicsi és oly’ védtelen lény, az ember nem tudott megelégedni a biztonságot nyújtó hajlékkal: kíváncsisága és fejlődni akarása folyton legyőzte a félelmeit és kalandokra csábította. S aztán, aki hazatért, többé már nem volt ugyanaz.
Épp ezért a kaland még akkor is többet rejtett a horizontális és külső utazásnál, amikor látszólag „csupán” arról szólt. Az út mindig is a beavatás, a belső, ismeretlen tájak felfedezésének szimbóluma volt.
Frederic Remington: Friends or Foes?, 1902–1905 (Buffalo Bill Center of the West). Forrás: Buyenlarge via Getty Images
A kaland konfliktusa: Apollón vs. Dionüszosz
Nietzsche művészetfilozófiai látomása, A tragédia születése (1872) az emberi kultúrát két ellentétes, ám egymást kiegészítő őserő konfliktusaként és egymásra hatásaként írja le. Az apollóni princípium analógiája az álom, ő a rendre való törekvést testesíti meg bennünk. A megformálás, a mérték, a határ, a szépség világa ez, mely segít, hogy önálló és elkülönült entitásnak érezzük magunkat. A szobrászművészt vagy a verset komponáló költőt ez a vágy hajtja: renddé faragni a nyers erőt, formát adni a formátlannak.
Apollón ellenpólusa a mámor és extázis istene, Dionüszosz. Az ő energiája a káoszt, a határtalanságot, a feloldódást képviseli. Ő az bennünk, aki a misztikus egységélményt keresi és eltörli az individuumot – ezt az élményt hozza el számunkra a zene és a tánc. Nietzsche a görög tragédiában látta a legmagasabb rendű művészi kifejeződést, mert abban fedezte fel a két pólus egységét.
Carl Gustav Jung részben továbbvitte, de át is alakította a nietzschei fogalompárt, amikor a tudatos és a tudattalan egymásnak feszülő, de integritásra törekvő együtt hatásaként írta le ezt a pólusosságot. Joseph Campbell mítoszelméletében pedig a hős a nappali (apollóni) világ és az alvilági (dionüszoszi) éjszaka között egyensúlyoz.
Az irodalomtörténet első kalandorának, Odüsszeusznak külső harca a hazajutásért valójában belső küzdelem: lakozik bennünk valaki, aki letelepedni, megérkezni vágyik, és valaki, aki egy örök nyughatatlan kereső. Ám maga a keresés is kétirányú: a teljességre törekvő ember a rendet és a káoszt, a világot és a bensőt, az fényeset és a sötétet is fel akarja fedezni.
Zseniális tanárom, Király Jenő filmesztéta (1943-2017), a hazai műfajelmélet úttörője alkotta meg a fehér és a fekete kaland elnevezéseket. Frivol múzsa című, 1993-as művében, melyben a fikciós spektrumot vizsgálja a kaland a híd a mindennapok prózája (a szürke realitás) és a fantasztikum (a csoda) között.
A fehér kaland a vágyott rend elérésének útja, ide tartozik a klasszikus kaland zsáner, de a western vagy a klasszikus detektívregény is. Ezekben a történetekben a kezdetben tapasztalt rend megbillen, a hős pedig elindul, hogy helyre tegye azt. Kimegy az ismeretlenbe, ahol próbák és kihívások sorával néz szembe, majd az akadályokat legyőzve, győztesként tér vissza, megerősítve a társadalmi és morális rendet.
Mindannyiunknak szüksége van a fehér kaland történeteire, hisz’ ezeket akár befogadóként átélve, akár íróként megalkotva megéljük, hogy képesek vagyunk saját magunk formálni azt a bizonyos status quo-t: újragyúrni a nyers matériát, megtalálni a kincset, megfejteni a rejtélyt, megteremteni az ideálisat és uralni az erőt. Íróként és írástanárként is tapasztalom az ebben rejlő potenciált, de azt a hátulütőt is, hogy ha mindig csak a fehér kalandok írására törekszünk, az könnyen blokkolhat bennünket. Eltávolíthat a valódi hangunktól és a bennünk élő-lüktető, formán túli energiától, ami nem biztos, hogy az elképzeléseink szerinti formába kíván rendeződni.
Az, amit én léleknek nevezek, valójában túl van a pólusosságon és maga a szabad áramlás, ám ahhoz, hogy erre a minőségre ráhangolódhassunk, engednünk kell kifejeződni a teljes önmagunkat, és ebbe a pólusainkkal való tudatos szembenézés is beletartozik.
Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett, 1818 körül (Hamburger Kunsthalle). Forrás: Heritage Images / Getty Images.
Fekete kaland: amit csak az árnyék nyújthat
A fekete kaland esetében a rendből indulunk ugyan, de a békét nem sokáig élvezhetjük: a káosz elnyeli a világot. A racionalitásba betör az irracionális, megjelenik a szörny, a bűn, az őrület, valamilyen formában a sötét oldal uralja a játékteret. A horror, a gengszterfilm vagy a film noir világa a tátongó árnyékba való belépésre hívja a nézőt / olvasót, s ez legalább annyira vonzó, mint a világosság és a fény történetei – sőt nem kevésbé szükséges és tanulságos is.
Miért van szükségünk ezekre a történetekre? Egyrészt azért, mert ha mindent lefed a civilizáció (a fehér kaland máza), akkor elpuhulunk és hazugságban élünk. Ha mindig a fényt keressük, ha a fénnyé válás bűvöletében élünk, akkor emberként lehasítjuk magunkról azt, ami nem fér bele az elképzeléseinkbe – sok spirituális kereső és tanító is belesétál ebbe a csapdába, amikor tagadja a pólusok létét vagy a megszűnésük illúziójának délibábját kergeti. A fekete kaland végpontja ugyanis az, hogy szembesülsz a saját démonaiddal, és már nem mutogatsz rájuk, hanem elismered: ez is én vagyok.
A fekete kalandban a hős gyakran elbukik (mint a film noirban vagy a tragédiákban), de a néző/olvasó/író megváltást kap. Miért? Mert a történet elvégezte helyette a „piszkos munkát”. Biztonságos laboratóriumban élhetted meg a legrosszabbat. Úgy tapasztaltad meg a halált, a bűnt vagy az őrületet, hogy közben ott ültél a karosszékedben, és amikor becsukod a könyvet, visszatérhetsz a biztonságos életedbe, ám közben valami elmozdult benned: a katarzis átmosott és felemelt.
A fekete kaland szétzúzza az egónk hamis biztonságérzetét. Megmutatja, hogy a világ nem egy kiszámítható, igazságos hely, ahol a jók mindig elnyerik a jutalmukat. És mi jön a veszteségélmény, a totális káosz vagy az illúziók széthullása után? A valódi igazság és a mély elfogadás. Ez az alkímia nigredo (feketedés) fázisa: amíg a dolgok nem rohadnak el és bomlanak le a sötétben, addig nem tud belőlük arany születni.
A fáradt Herkules szobor Lüszipposz nyomán, i. sz. 2. század (Antalya Múzeum). Forrás: Hans Georg Roth / Getty Images
A kaland mint látásmód
Ahogy Marcel Proust írja, „az igazi felfedezőúthoz nem új tájakra van szükségünk, hanem új szemre”. A valódi kaland, a valódi elmozdulás benső. Ugyanaz a hely egészen más színben tűnik fel számunkra, ha a figyelmünk mélyebb, a lelkiállapotunk megváltozott vagy kimozdulunk a megszokott perspektívánkból. Képesek vagyunk kincseket felfedezni ott, ahol csak szürke port láttunk, meghittséget tapasztalni, ahol fájdalmat, ötletek szárnyalását, ahol blokkoltságot. Ez a lélek eredendő természete, a kreativitás csodája!
A kaland felvillanyozó erejének való önátadás köti össze az Everest meghódítóit az El Camino zarándokaival, a nagyszerű görög harcost a mezítlábas hobbitokkal, vagy a magas kultúra kifinomult felfedezőit a ponyvaregények ellenállhatatlan kalandoraival.
Engem is a kaland hívott kimozdulni a komfortzónámból, és mondatta velem számos alkalommal, hogy az élet nem a puszta túlélésről szól, hanem az örömteli létezésről, ami folyton új területek felfedezésére és új kifejezési módok elsajátítására sarkall bennünket.
És ez az a minőség, amellyel téged is arra hívlak, lépj be tudatosan az áramlatba, és bárhol is vagy, tedd kalanddá az életed. A június 12-én induló Kaland – 21 napos kreatív írás kihíváson nem szabályokat fogunk követni, és nem akarunk görcsösen valamilyen tökéletes eredményt elérni a végére.
A 21 nap alatt egy biztonságos, tét nélküli játszóteret építünk. Olyan teret, ahol bátran pacsázhatsz a fehér kaland ragyogó színeivel, de ha úgy tartja kedved, félelem nélkül firkálhatsz a fekete kaland sötétebb tónusaival is. Nem azért, hogy bizonyíts, hanem a felfedezés tiszta öröméért.
Igazán kalandozni ugyanis akkor tudunk, amikor nem cipelünk mázsás terheket a hátunkon, csak a legszükségesebb dolgok vannak velünk. Amikor nem átformálni akarjuk magunkat, hanem megengedjük magunknak, hogy pontosan azok legyünk, akik vagyunk: szabadon áramló, kíváncsi alkotók. Hívd elő a benned élő mezítlábas kalandort, aki nem a céllal törődik, hanem minden egyes lépést és leírt mondatot élvez!
Michael Zeno Diemer: The Flying Dutchman (A bolygó hollandi), 1892, Deutsches Museum, München, Németország
A kalandorok útja jövő héten folytatódik: Mert van a történetmesélésnek egy olyan rétege, amely egy teljesen önálló fejezetet érdemel. Jövő héten közelebbről is megnézzük, miért más, miért indul gyakran egyből a sötétségben, és hogyan kap végre saját, bátor hangot a női kalandor archetípusa.
Addig is, a kapu nyitva áll! Június 12-én indulunk – gyere, hozz magaddal egy tollat, a kíváncsiságodat, és játsszunk egy jót a papíron!
Ha a bejegyzésben felbukkanó művészetfilozófiai, antropológiai és pszichológiai fonalakat tovább bogoznád, az alábbi, magyar nyelven is elérhető alapműveket ajánlom:
Műfajelmélet és esztétikai antropológia
Király Jenő:Frivol múzsa – A tömegfilm esztétikája I–II., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. (A fehér és fekete kaland formastruktúrájának alapműve.)
Király Jenő:Mágikus mozi – Műfajok, mitológiák, archetípusok a filmkultúrában, Korona Kiadó, Budapest, 1998.
Mítoszkutatás és a hős útja
Joseph Campbell:A hős ezer arca, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2023. (Az odüsszeuszi és mitikus monomítosz legátfogóbb elemzése.)
Mircea Eliade:Misztikus születések – Tanulmányok a beavatási rítusokról, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.
Claude Lévi-Strauss:Mitologikák I–IV., Osiris Kiadó, Budapest, 2001–2003. (A strukturális mítoszelemzés alapjai.)
Pszichológia és művészetfilozófia
Friedrich Nietzsche:A tragédia születése, avagy görög szellem és pesszimizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. (Az apollóni és dionüszoszi elv eredete.)
Carl Gustav Jung:Az archetípusok és a kollektív tudattalan (C. G. Jung életműve 9. kötet), Osiris Kiadó, Budapest, 2006. (Az árnyék és a belső pólusok integrációjának lélektana.)
Marcel Proust:Az eltűnt idő nyomában I–VII., Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017. (A belső nézőpont és a belső tájak felfedezésének irodalmi csúcsa.)
.%20Forr%C3%A1s%20Wikimedia%20Commons%20-%20Wikimedia.org.jpg)
.%20Source%20Norman%20Rockwell%20Museum%20Custom%20Prints.jpg)
