VERSEK
🌹 Hétköznapi misztikus - A rácsodálkozás versei
A transzcendenst gyakran távoli, kivételes pillanatokhoz kötjük – pedig ott van velünk nap mint nap: egy virág illatában, egy álmatlan éjszakában, az új kezdet frissességében vagy épp az elengedés csöndjében. Ezek a versek annak tapasztalatából születtek, hogy a csoda minden pillanatban elérhető – csak nyitott szív kell hozzá.
NE AGGÓDJ!
Ne aggódj,
hisz’ gondodat viseli a lét
helyed van itt,
csak kövesd szíved igaz vágyait,
rúgd ki gondolataid díszletfalait,
s kapaszkodj meg abban, ami maradt,
ha pedig végül semmi nem akad,
mi biztonságot ad, hunyt pilláid mögé
zuhanj bátran és add át magad,
mert betölt, s felemel a lét:
szeretve vagy!
FÖLDI ÖRÖM
Messzire mentem és ugyanoda jutok:
tárt karokkal ölelem a pillanatot.
Úgy üdvözlöm, mint egy ismerős illatot,
nem kötöm magamhoz, s ráunni nem tudok.
Levendulaméz: nyári rét zümmögése!
Édes rózsavíz: az élet ünneplése!
Fanyar föld-sóhaj, már csíráznak a magok,
milliárd szív lüktet, s az egyik én vagyok.
TELJESSÉG
Nem vágyom többre, mint a teljességre.
Egy úti célra úgy, hogy nincs hova mennem.
Egy kertre, hol bárkit vendégül láthatok,
s egyedül lehetek, ha úgy hozza kedvem.
Egy üstre, ami mindig csordultig tele,
belőle adhatok és hozzátehetek.
Egy tál levesre, minek az illatával
jól lakom, mégis örömmel ehetek.
Nem vágyom többre, mint hogy tapasztaljak,
fejlődve, de már most is elégedetten.
Nem vágyom többre annál, ami van,
mindegy, hogy megnyilvánult-e vagy még nincsen.
✨ Szeretnéd elolvasni a többi verset is?
Hamarosan érkezik az új kötet! Iratkozz fel hírlevelemre, hogy az elsők között értesülj róla!
🌿 Zöld láng - A gyógyulás versei
Mit jelent igent mondani magunkra – testünkre, történetünkre, múltunkra, jelenünkre: egész formaöltésünkre? A Zöld láng önmagunk szeretetének és megbecsülésének manifesztuma. Segít ráébredni belső erőnkre és teret nyit az egészséges önkép és kapcsolatok felé.
TERMÉSZETED
Benned él az éltető,
újrakezdő, szent erő.
Mielőtt hívsz megmentőt,
ismerd fel a teremtőt!
KITELJESEDÉS
Fürödj az Isteni Jóban,
s múlik a "kevés jut" gondja!
Halovány fantom a hiány,
Önvalód fénye elmossa.
Tegnap még itt volt, ma nincs is,
tudatod a kulcsa ennek.
Te vagy csak, ki véget vethet,
pusztító, vak küzdelemnek.
Meghaladni régi éned:
tegyen e szándék merésszé!
Minden, mi egykor eltörött,
benned lesz újra egésszé.
BŐSÉG-DAL
Hullanak a kételyek,
tágra nyílt a világ.
Ölelem a végtelent,
Lelkem nem szab határt.
Erőm már a sajátom,
többé el nem adom.
Aki szeret, így szeret,
boldog vagyok: hagyom.
Terített asztalával
kényeztet az Élet.
Magamból hívok létre
valódi bőséget!
🔥 Megszólított ez az öngyógyító folyamat?
Örömmel ajándékozom Neked a Zöld láng ciklus verseiből készült e-könyvet - feliratkozásod követően pár perc múlva meg is érkezik Hozzád!
🕊️ Versek a Valóságról - Az önátadás versei
Befelé figyelni. Hazatérni. Megérkezni oda, ahol feloldódnak a kérdések. E versciklus a lélekjelenlétre hív – abból a belső térből szól, ahol minden mozdulat emel, téged is, másokat is.
ÁTLENDÍTŐ
Hőségben enyhet adó lehűlés.
Ingerültségben egy nagy nevetés.
Aggály mélyén megszülető erő.
Ok nélküli öröm: „csak úgy” felemelő.
Létezésben súly.
Fában erezet.
Kávéban kardamom.
Csókban szeretet.
VILÁG
Nem a világ a sebed,
az „én ilyen vagyok” az.
Ezzel határolod be
„világodat”.
Sebezhet egy gondolat?
Kínod valósnak érzed,
hisz’ annyira megszoktad.
Tényleg te vagy?
Ha nem köt ítélet,
érzés vagy gondolat,
ha befelé nézel,
hol figyelmed szabad,
mondd, mi marad?
Épp itt és most,
ki az, ki vagy?
S hol a világ?
EGYÜTT DOBOG
Együtt dobog a szívünk;
„tiéd”, „enyém”: nem különb.
Ugyanaz a motor hajt.
Ugyanúgy működünk.
Talán épp más mozgat,
más gondolat, érzés
köti le a figyelmed.
De tudod, ismerős nekem
minden gondod, örömöd,
vágyad, félelmed.
Gyere hát, Kedves,
itt egy hely mellettem!
Most csak nézzük egymást,
csendben, szelíden.
Szememből visszacsillan,
ami vagy.
Szemedből visszacsillan,
ami vagyok.
Olyasmi történik,
amitől eláll minden szavunk…
Bárkinek is képzeltük magunk,
ez, ami most van: örökké vagyunk.
📖 Ha ezek a sorok rezonálnak benned, szeretettel ajánlom Csendvirágok című verses-novellás kötetemet!
NOVELLÁK
🦄 Autimesék - Kalandok a spektrumon
Mi történik, amikor megtudod: a kisfiad nem egyszerűen későn kezd beszélni, hanem nem beszélő autista?
Mintha repülőgépet kellene vezetned, használati utasítás nélkül…
Az első (és a második, harmadik) sokk után mégis egy olyan új világ nyílik meg, amit nem cserélnél el semmi másra.
Ezek a rövid novellák nemcsak autista gyermeket nevelő szülőknek szólnak – hanem mindenkinek, aki a szeretet jelenlétében akar élni.
Mintha repülőgépet kellene vezetned, használati utasítás nélkül…
Az első (és a második, harmadik) sokk után mégis egy olyan új világ nyílik meg, amit nem cserélnél el semmi másra.
Ezek a rövid novellák nemcsak autista gyermeket nevelő szülőknek szólnak – hanem mindenkinek, aki a szeretet jelenlétében akar élni.
HATÁRVONALAINK
Három éves. Magamba mélyedve ülök féllótusz ülésben, amikor észlelem, hogy valaki a közelben van és néz. Nimród egyik kezében a poharával áll előttem és erősen becsukott szemmel koncentrál. Sem a „kérek”, sem az „inni” szavakat nem tudja még kimondani, de sikerül tudtomra adnia, mit szeretne.
Négy éves. Simogat. Egyik kezével figyelmesen, gyengéden cirógatja az arcom – s közben a másikkal pont ugyanígy a magáét.
Öt éves. Az asztalon könyöklök, öklömre támasztva az állam. Mellém lép és lemásolja a mozdulatot. Majd feláll és a levegőben kitartva a „gondolkodó ember” pozitúrát a tükörhöz siet, hogy minden szemszögből megvizsgálhassa magát. Komoly arckifejezése ezt sugallja: „Á, szóval így csináljátok ti, emberek!”
Hat éves. Megáll a tükör előtt, kitárja a karjait és lelkesen azt mondja: "Igen!" Aztán még nagyjából harmincszor elismétli, repkedve, széles mosollyal az arcán és egyre boldogabban.
Hét éves. Nem engedem, hogy tovább pörgesse azt a kis legóelemet, mert nem tudja abbahagyni. Ez fáj neki, nem keservesen, de egy kicsit sírni kezd. Látom rajta, nem érti, miért nem hat meg vele. Kiprésel néhány könnycseppet, megérinti az ujjával és az arcomra ragasztja őket.
Hat hónapos. Ülünk a dombtetőn, örök-létbe oldódó, időtlen pillanat. Érzem, hogy úgy figyel, ami nem egy kisbaba figyelme. Többet látunk, mint a „madarak röptét” és a „tavaszi égboltot”. Ő szavakon és jelentésen innen - én azokon túl. S itt vagyunk, a földön, ahol az emberek akkor értik egymást, ha jelentést adnak a dolgoknak és elhiszik, hogy ez a valóság.
Vajon lehet egyszerre két világban élni?
Mi így fogunk. És félúton mindig találkozunk.
💙 Ha megérintett a történet, szívesen küldök még!
Iratkozz fel hírlevelemre és máris olvashatod őket!
🌈 Az Egység meséi - Ébredés-történetek
Egy hatalmas, ragyogó angyal, aki elfelejtette, ki is ő valójában… egy öreg szerzetes, aki embert próbáló feladatot kap… egy költő, aki nem bízik magában… egy természetvédő aktivista, aki szeretné, ha meghallanák… egy kisfiú, aki megtanul varázsolni.
Tizenhárom hős, tizenhárom történet az önmagunkba való hazaérkezésről.
Tizenhárom hős, tizenhárom történet az önmagunkba való hazaérkezésről.
AZIZA ÁLMA
Éjféli imára hív a müezzin fátyolos hangja Tanger háztetői felett. Aziza ma éjjel is ide-oda hánykolódik színes selyempárnáin, mostanában kerüli az álom. A Költőre gondol, aki talán épp egy félkész vers fölé görnyed… vagy az ablakban könyököl, s egyik cigarettát szívja a másik után. Vagy egy másik nőt ölel. Egy biztos: nem ővele van.
Aziza úgy érzi, egy évezrede várakozik már a szerelmére, be van ide zárva, mint valami toronyszobába. Magánya egész kertet szőtt benne, befonják az indák. Nem, még ha a vágyakozás teremtette is őket, akkor sem tud gyönyörködni ezekben a növényekben; fojtó, tüskés, húsevő virágok!
Felkel az ágyból, a konyhába siet, vizet tölt a míves rézkancsóból, iszik egy kortyot.
Visszafelé menet körbenéz tágas padlásszobáján, mely a hold ezüstfényében most egy nem is evilági térnek tűnik. Szépséges káosz, afféle igazi művészlakás; az ilyen pillanatokban rácsodálkozik: én tényleg itt lakom? Szétdobált ruhák, könyvek, festékek és ecsetek kupacai, festővásznak talán sosem elkészülő képekkel, antik, félig letakart hatalmas állótükör – nagyanyai örökség, miként a szénfekete ragyogó szempár és az ugyancsak sötét, hosszan leomló, sűrű haj.
A tükröt takaró gyolcsleplet lerántva szembenéz magával. Nem tetszik neki, amit lát. Mosolyogni próbál; erőltetett, lelepleződik. Pedig napközben oly’ valódinak tűnik ez a mosoly! S ő szórja is bőkezűen, ahogyan reggelente a piacra menet végigvonul a nyüzsgő kikötőváros girbegurba utcáin, vagy a délutáni lágy fényben a festőiskolai tanítványoknak magyaráz. Vonzza az embereket, akár a méheket egy mézédes illatú virág. Ám ő jól tudja, milyen elvadult a benső kertje.
Minden baj forrása az, ha szerelmes lesz! Egyedül magabiztos, boldog, sugárzó, ám ha megjelenik a férfi, elvész a fénye és felőrli a vágyakozás. Pechjére újra meg újra olyan valakibe szeret bele, akivel az oldódás csak pillanatokra történik meg – általában Aziza finom ágyneműi között, a kis művészlak fülledt éjszakájában -, a kapcsolat azonban a hétköznapok áramában halálra ítéltetik. Nem tűrik egymást, viaskodnak, mint két vadállat, vagy eleve ott az érzés: hatalmas lángon ég a tűz, de ők párként nem egymásnak rendeltettek. Hogy mennyire óhajtja a társat maga mellé, olyankor világlik csak fel, amikor hatalmába keríti a szerelem, ám a gyönyör az ő számára méregnek bizonyul.
Hanyadszorra már! Hol hevesen elküldte a Költőt, hol prédaként elé vetette magát… ez az őrült tánc, amit együtt járnak, túl sok… és mégsem elég! Úgy érzi, betelt e maga választotta rabsággal. Annyiszor kimondta, legyen már vége a szenvedésének, mégis minden megismétlődött.
De mikor, ha nem most? Aziza elszántan néz farkasszemet a tükörbéli nővel, megfeszül a teste, majd megadóan elernyed…
„Ébressz fel!” – suttogja maga elé.
Csend… Egy pillanatra, mintha varázsütés érné: megáll az idő. A másodperc törtrésze alatt zajlik, mégis, akár az örökkévalóság. Mint amikor a filmben kimarad egy képkocka: Aziza egy pillanatra eltűnik a tükörből. Üres tükör, a nagy semmi van ott! Mint aki csak akkor veszi észre, hogy a szakadék szélén áll, amikor megszédül… hirtelen hátrahőköl. A szíve hevesen ver.
"Mi volt ez?!"
Mintha láthatatlan kezek vezetnék, az ágyhoz megy, hanyatt fekszik. Hunyt pillái mögött elindul lefelé a lift… egyre mélyebbre süllyed magában.
„A szomorúság óceánja” - fut végig rajta a gondolat. Máskor ironikus félmosolyra húzná a száját, de ezúttal nem: beleengedi magát az érzésbe! Feneketlennek tűnik… szívét tépi, könnyei végestelen-végig folynak…
Azután elapadnak, mintha kimosódott volna belőlük minden személyes… S egyszer csak, váratlanul… kinyílik benne valami minden eddiginél hatalmasabb öröm! „Mindegy, hogy lefelé hullok, vagy felfelé szállok: ugyanaz!” – ismeri fel teljes bizonyossággal.
Már nem fél a fájdalomtól, nincs több törekvés, hogy elkerülje, s a lehúzó erő béklyói feloldódnak… bánat és öröm egybeolvad, kitágul a horizont: Aziza lát.
Látja magát a Költő mellett, szó szerint ezer évvel korábban a mostani életüknél. Végigéli újra ezt a magából kifordító, őrjöngő szenvedélyt az ókori Róma díszletei között… ugyanaz, mint a mostani, csak sűrűbb az érzet… a képek sodró erővel, maguktól érkeznek. Ízisz papnője és bacchánsnő, aki sok-sok életen át hordozta tiszta lángját itt, ezen a ponton beszennyeződik: előbb szeretője, majd méltóságát vesztett rabszolgája lesz a kegyetlen hadvezérnek. Újraéli a kínt, amit az új, fiatalabb ágyasok érkezése jelent, majd a tehetetlen bosszú, a felemésztő gyűlölet forrongását. Az elnyomott energia irtózatos erővel csap ki: szeretkezés közben öli meg a férfit, véres, eksztatikus könyörtelenséggel. Mire ráeszmél, mit tett már késő: a szeretett test megcsonkítva, élettelenül hever előtte. Menekül, a sivatagba. Nagyobb büntetés ez így, hogy nem végzik ki. Önmagára szórt átkaiba fullad, miközben élőhalottként tenget le egy hosszú életet.
Bár inkarnációk láncolata indul el egy másik irányba, ahol szűz papnőként szolgál – csak az Istent, férfit többé nem -, egy másik láncolatban folytatódnak a párkapcsolati gyötrelmek. Életek sorozata tárul fel, melyekben a legkülönbözőbb idősíkokon és alakokban találkozik a férfival, de oldódásuk sosem lehet teljes. Amikor házasok, s ő a védelmező férj, a Költő pedig a törékeny feleség testében jelenik meg, adósságai miatt haragosai rájuk gyújtják a házat… tűz emészti fel életük munkáját, a feleség szörnyet hal. Amikor a férfi a gyermekeként születik karjaiba, ő a mindene. Szinte megfojtja anyai szeretetével és féltékenyen próbálja elmarni mellőle a kedveseit.
Minden egyes láncszem egy újabb titkot tár fel, Aziza megérti mostani élete tudattalan döntéseit, hárításait és félelmeit. Ám kettejük függőségének pokoli szimfóniája egyre csak folytatódik… véget nem érőnek tűnik… egészen a mostani pillanatig.
Aziza benső vetítővásznán egy poros útkereszteződést lát, valahol a sivatag szélén. Egy rongyokba öltözött öreg asszonyt pillant meg, s ahogyan elindul felé, a nő is közelíteni kezd. Bár remeg a térde, nem tántorít. Találkoznak.
A banya arcán mélységes mély, elsimíthatatlan ráncok, a fájdalom okozta rútság; száraz, fénytelen, szeretetlen szemmel néz a lányra. A két arc ugyanazé. Aziza szíve megesik saját magán.
Melegséggel öleli át… s ebben a pillanatban minden felragyog. A vénasszony eltűnik az ölelésben, Aziza már csak egy marék homokot szorít… kezéből kihullanak az utolsó szemek.
Függőleges, majd vízszintes fénypászmák a szemhéj mögött. A hajnal pírja színezi be a padlásszobát. Lakójának éber álma véget ért, odabenn, idekinn földöntúli csend honol. Aziza szedelőzködik, a müezzin első imára hívó hangjánál már az utcán van. Az öböl felé veszi az irányt. A kikötő korán kelő népe mellett észrevétlenül suhan el. Azt a kis szirtet célozza meg, amit régen meg akart mászni, csak később megfeledkezett róla. Meglepődik, micsoda pazar kilátás nyílik innen — látni a türkizkék óceánt és látni a vöröslő sivatagot. A reggeli nap fénye dédelgeti. Aziza úgy lélegzik, mintha kómából ébredt volna. Végigsimít a bőrén, végig az érdes köveken, minden érzet új, és gyönyörű! Tompa sajgást érez a szívében, de olyan ez már, mint valami fantomfájdalom.
Az otthonlét békéje ragyog benne.
Még aznap délután szakít a Költővel, ezúttal véglegesen. A hajsza, melyben múzsája, szerelme, úrnője és társa akart lenni egyszerre és mindörökre, véget ért. Ebben a pillanatban érzi először, hogy valódi szeretet önti el iránta.
Tombol a tavasz, s ő mezítelen lábbal sétál a kertben. Élvezi a porhanyós-morzsolódós, sűrű és mégis könnyű matériát a talpa alatt. Engedi, hogy lábujjai belesüppedjenek, hogy az apró szemcsék hozzátapadjanak és lehulljanak. Minden mozdulatlan, mégis szüntelen áramlásban van.
A puha, smaragdzöld pázsiton át a rózsalugas felé veszi az útját. Szerelmes odaadással gondozza virágait. Amint végez a munkával, faragott nyelű zsebkésével levág néhány szálat és beviszi a házba.
Fehér vályogból készült, otthonos kis lak, csupa lekerekített forma, a falon festmények.
Kedvese a függőágyban, gyermekük a bölcsőben pihen. Finom csókot lehel mindkettejük homlokára. Belép a hűs konyhába, hogy kávét készítsen. Futólag belepillant a falon lógó, rézkeretű tükörbe. Elmosolyodik.
Látja arcának egyszerre karakteres és lágy vonásait, az öröm és a bánat ráncait, s mindemögött: a végtelent.
Már nem szédül.
☄️ Még többet olvasnál Az Egység meséi novelláiból? A Csendvirágok kötetet megvásárolva a Tieid lehetnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése