2017. január 8., vasárnap

Próza: FELTÁMADÁS - ANTARO MESÉJE (Az Egység meséi 3.)


Messze-messze, egy festői szépségű völgyben, mely két falu határán helyezkedett el éldegélt egy öreg szerzetes, Antarónak hívták. Kis kolostora egyik falunak sem volt a része, viszont mindkettőből fogadta az évek során egyre fogyatkozóbb létszámú híveket, vezetője pedig a falvak lakosságának rendszeres segítségnyújtója volt. Gondoskodása nem függött attól, hogy az adott ember mit gondolt Istenről, járt-e nála szertartáson vagy bármilyen módon kiérdemelte-e a jótettet. Antaro nem akart téríteni, csupán természetszerűen képviselte azt, amit szíve mélyén igaznak érzett. 

Valamikor, egyszer a szolgálatnak szentelte az életét, s annyira régen élt már így, hogy szinte el is felejtkezett arról, mikor és hogyan kezdte. A kézfején sokasodó májfoltok emlékeztették, hogy az idő bizony múlik, testének ezt a részét látta legtöbbször, hisz’ általában egész nap munkálkodott valamin. Reggel megetette az állatokat, amikor hűvösebb lett az idő, a madáretetőket is feltöltötte. Amíg az időjárás engedte, művelte kertjeit, zöldséget, gyümölcsöt gyógy- és fűszernövényeket, virágokat termesztett, s amit a földtől ajándékba kapott, annak nagy részét ő maga is továbbajándékozta a falubeli rászorulóknak. Miséket is tartott és tanította azokat, akik hozzá fordultak, bár a misék sosem követtek egy megszabott liturgiát – valójában senki nem is emlékezett rá, milyen egyház papja Antaro. Keresztény lehetett, mert beszélt Krisztusról – a képe is ott lógott a leginkább egy régi présházra emlékeztető, puritán berendezésű kolostor falán -, de az ő tanításain kívül semmilyen dogmát nem emlegetett. Figyelt az emberekre, meghallgatta őket, majd mondott néhány szót – általában nem szaporította túl.  Legszívesebben szeretett völgyében ténykedett, s ha mennie kellett, mert hívták, befogta a szürke csacsit és bezötyögött valamelyik faluba; többnyire betegekhez ment, gyógykenőcsöt vitt nekik, beszélgetett velük, esetleg temetett. 

Talán azt gondolod, az emberek szerették és becsülték Antarót, ám ez nem volt egészen igaz. A legtöbben különc, furcsa szerzetnek tartották, s bár sokan tisztelték, igazán szeretni ők sem tudták, merthogy hozzá nem lehetett közel kerülni. Mindenkit meghallgatott, de senkinek nem mondott magáról semmit, a völgy afféle magányos remetéje volt. Általában azoknak tudott adni a jelenléte, akik nagyon el voltak keseredve vagy sokat szenvedtek, meg azoknak a fiataloknak, akik még nem álltak be a felnőtt élet mókuskerekébe, és még fel merték tenni az élet nagy kérdéseit. Antaro egy kicsit beszélgetett velük, de válaszokat nem adott. Megosztotta azonban velük a völgy csendjét: lehetőséget nyújtott nekik, hogy addig maradjanak, ameddig szükséges, s majd a maguk válaszait meglelve menjenek tovább. Akiben megvolt az érettség, hogy képes legyen elfogadni e csendet, örömmel és erővel feltöltődve távozott, és általában egész életében hálás szívvel gondolt az öreg szerzetesre.
Történt egyszer, hogy Antarót egy fiatal lányhoz hívták, aki súlyosan megbetegedett. Sarah-nak hívták, ismerte őt, hisz’ nem sokkal azelőtt a lány megesett, a gyermek szintén nagyon fiatal apja nem tudta vállalni a felelősséget és elszökött, a családok között kitört botrányt pedig Antaro simította el, s egy ideig látogatta is Sarah-t és a kisfiát, aki anyjától a cseppet sem szokványos Ámon nevet kapta. Négy év telt el azóta, pedig mintha csak tegnap lett volna! A lány – szinte még mindig gyerek – soványan és sápadtan feküdt az ágyon. Antaro az első pillanatban észrevette a halál jelenlétét.

  —  Atyám, kimegyek ebből a világból, tudom, mit mondott erről nekem, de már nem áltatom magam tovább… nem tudom folytatni. Látni akartam magát! Ámon és maga egyedül csak, akikkel valaha meg tudtam élni, hogy szeretek és viszont szeretnek… köszönöm! Ez a környezet… nem kedvez neki… kérem, segítsen, hogy a fiam erkölcsi tartásban nevelkedhessen, tudom, hogy itt és most senki más nem tudja neki megadni ezt, csak maga. Kérem, fogadja magához!

Antaro hosszú élete során először találkozott olyan kéréssel, melynek teljesítése ellen egyszerre tiltakozott minden porcikája, s mégis, egész lényével érezte: ezt kell tennie! Magához vette hát a gyereket, akinek édesanyja így már nyugodt szívvel távozott e számára keserves földi létből, s igyekezett legjobb tudása szerint gondoskodni róla. 
A gondoskodásban rutinos volt, nem volt olyan élőlény, akit ne tudott volna szükségletei szerint ellátni, Ámon azonban kifogott rajta. Egyáltalán nem volt az a szelíd és szabálykövető legényke, mint amilyennel először tűnt! Gyakori komorságát és kirobbanó dühkitöréseit Antaro az első évben betudta a gyásznak, a helyzet azonban később sem változott sokat. Ámon egy sötét tekintetű kis méregzsák volt, aki leginkább egymagában szeretett elvonulni, és a kötelességeit ugyan teljesítette, de lerítt róla, hogy nem érzi magát túl jól a nevelőapjával. Antaro olyasmivel szembesült magában, amivel korábban soha: bosszankodott, sőt nemegyszer dühbe gurult Ámonra, úgy kellett visszafognia magát, hogy ne járjon el a keze. Mi történik? Ő bizony szelídnek ismerte saját magát, és minden rendben is volt, amíg egyedül élt vagy csak vendégül látott másokat… aztán felbukkant ez a gyerek… egyszerűen túl nagy teher neki!

Egy alkalommal meglátogatta őt egy jóbarát. A hölgy – rövid ezüsthajú, mosolygós-alma arcú - a falu egyik tehetős családjának házvezetőnőjeként dolgozott, emiatti elfoglaltságában ritkán mozdulhatott ki, de réges-régi barátság kötötte őt össze Antaróval, így ha tehette meglátogatta. Annak ellenére, milyen régóta ismerték egymást, Antaro még Valériával sem osztott meg semmit magáról, rendszerint mindig a nő mesélt neki. Most azonban ezzel a kérdéssel szembesítette:

   —  Szoktál te játszani ezzel a gyerekkel?
   —  Hmm… nem, dehogy…

 Játék… Antaro szinte el is felejtette, mit jelent ez a szó! Hosszan kellett ízlelgetnie, annyira távoli volt. De valami benne mintha kezdett volna emlékezni… Valéria szavai olyanok voltak, mintha egy jégbefagyott tó felszínéhez érne az első napsugár.

Az első próbálkozásokkal kudarcot vallott Ámonnál, de nem adta fel: valami mindig tovább hajtotta. Volt egy erőlködés jellege a dolognak, különösen, hogy Ámon rendszerint egy mozdulattal söpört le minden nagyszerű játék-ötletet, amivel Antaro előállt számára. 

Tél volt épp, és hatalmas, legalább félméteres hó esett, szűz-fehér, vaskos takaró ereszkedett a völgyre. Antaro kirándulni vitte Ámont, s útközben egyszer csak történt valami: az öreg, aki mindig biztonsággal közlekedett mindenütt és tudta a dolgok és tevékenységek megfelelő rendjét, belecsúszott egy árokba, de úgy, hogy szó szerint nyakig ült a hóban… és láss csodát: mérgelődés helyett egy hatalmas nevetés robbant ki belőle! 

Nevetett magán, az elmúlt év gyürkőzésén… és ahogy tovább engedte ezt a nevetést, már az egész életének lázas komolyságán, kötelességtudó erőfeszítésén nevetett. Annyira önfeledten kacagott, hogy egy szempillantás alatt kikerült Antaro, a szerzetes szerepéből, a kacagása pedig annyira ragadósnak bizonyult, hogy Ámon is vele nevetett. Egy hatalmas ragyogás volt a kettejük közös nevetése, és hömpölygött és gurgulázott tovább, mintha az örökkévalóság sem szabhatna neki határt. Antaro számára csak ezután tudatosult, hogy ő még nem is hallotta nevetni a kisfiút, de bizony arra sem emlékezett, ő mikor nevetett ilyen jóízűt utoljára!

Ez a téli kirándulás gyökeresen megváltoztatott mindent! Antaro és Ámon játszótársak lettek. Napról napra jött a spontán játék… kukoricacsuhé bábokkal előadott rögtönzött színdarab, este a kandallóban ropogó fahasábokba belelátott mesék, odakinn hóvár-építés, fogócska… és még több játék, nevetés, beszélgetés, barkácsolás, alkotás. 

Mire tavasz lett, nem csak a hótakaró olvadt le a tájról, hanem Antaro szívének korábban befagyott tava is egészen felengedett. De Ámon is megváltozott!  A dacos kisfiú csupa tűz természete megmaradt ugyan, ám ezt lelkesen fordította a világ megismerésére, új játékok kitalálására és az Antaróval végzett hétköznapi teendők elvégzésére. Ezek a hétköznapi teendők már nem is voltak olyan hétköznapiak! Bár Antaro sok mindent eddig is szeretett csinálni közülük, most már kifejezetten élvezte őket. 

„Hol voltam eddig?” – kérdezte magában csodálkozó mosollyal. És micsoda öröm volt, hogy mindezt most Ámonnal is megoszthatta! Valéria is egyre gyakrabban fordult meg náluk, az együtt töltött idő még meghittebbé tette otthonukat, Antaróval közös beszélgetéseik pedig olyannyira elmélyültek, hogy szinte észrevétlenül megszűnt az egyoldalúság: kölcsönösen kinyíltak egymás felé.

Ám a szabadulás nem csupán derűs jókedvvel jár, ahol ennyi fény ragyog fel, ott bizony a sötét is megjelenik! Antaro egy ideje már érezte, hogy melegség van a szívében, sőt időnként úgy tűnt, mintha a szíve helyén forrongó vulkán lenne, ami folyton pulzál, lüktet - lehetetlen nem érezni. Egy alkalommal, amikor egyedül volt a templomtérben és épp a szertartás után ott maradt, kissé már hervadt tavaszi virágokat szedegette össze, egyszer csak fájdalom hasított a szívébe. Olyan váratlan volt az egész, hogy térdre rogyott. Egy pillanatra azt hitte, infarktust kapott, de ez a fájdalom, bár nagy erővel bírt, nem fizikai volt. Hirtelen feltárult benne mindaz, amit sok-sok év alatt elfojtott, elnyomott… látta a vékony-dongájú, fiatal fiút, akit kicsúfoltak az erősebb fiúk, aki titkon művész szeretett volna lenni, de nem volt rá lehetősége, aki verseket írt egy lánynak, de a lány elutasította, s ő úgy érezte, hiába mutatta meg neki, egy pillanatra sem látta meg a lelkét. Aki az emberekben való csalódása miatt Istenhez menekült, már egészen fiatalon az ő házába vonult, igazi gyógyírre mégsem talált, csak a tünetei múltak… aki, amikor gyengének vagy kevésnek gondolta, korbáccsal büntette magát… aki csak remeteként, a természetben és a szolgálatnak élve talált egyszerű boldogságra, ám az mégsem lehetett teljes, hisz’ ezt a részt magában mélyre elrejtette és hétpecsétes lakattal őrizte. 

Most, hogy mindez megállíthatatlanul feljött, Antaro olyan fájdalmat élt meg, amilyet azelőtt soha, ám ez már nem volt hasonlatos múltbeli szenvedéseihez… azok mintha csak átáramlottak volna rajta, mint örvények az óceánban. Ő zokogott, s közben mégis mintha valamilyen földöntúli nyugalom szállta volna meg… figyelt. Hagyta… A vihar egyszer csak elült… és Antaro olyan békét tapasztalt, mint azelőtt soha. 

Mintha napok teltek volna el, s közben csupán néhány óra. A színes ólomüveg ablakon besütött a napfény. Még délután volt. Antaro összesöpörte a maradék nárciszokat és nefelejcseket, és bedobta a lábánál heverő vászonzsákba. Felpillantott a falra, s mintha egyenesen egymás szemébe néztek volna Krisztussal. Ilyet sem tapasztalt még soha… tökéletesen egyek voltak… Isten nem volt többé különálló tőle. 

Messze-messze, egy festői szépségű völgyben, mely két falu határán helyezkedett el éldegélt egy idős, de kortalanul ragyogó tekintetű ember a feleségével és a fiával. Háza egyik faluhoz sem tartozott, mégis összekötötte a két települést, és időről időre sokan felkeresték. Az emberek afféle bölcs mesternek tekintették, akinek a közelléte segít abban, hogy magukba mélyedjenek és megtalálják önmagukat, s akivel ugyanolyan könnyedén lehetett az élet nagy kérdéseiről beszélgetni, mint önfeledten játszani, bolondozni, alkotni. 
A völgyben valahogy lassabban telt az idő, és minden pillanatnak mélyebb színe, íze, illata volt… s aki ott járt, abban megszületett a kívánság, hogy ő maga is a szeretet jelenlétében élje mindennapjait.


2017. január 6., péntek

Próza: A SZÉLCSENGŐ - A HERCEGNŐ MESÉJE (Az Egység meséi 2.)


Egyszer volt, hol nem volt, Hétszínvirág országában élt egy kis hercegnő. Nyitott szívű és kíváncsi volt, mint hazájában minden gyermek, és akárcsak e föld legtöbb lakója, ahogy cseperedett, egyre több mindent felejtett el abból, amire azelőtt még tisztán emlékezett. 
Két dolog volt, ami nem tudott benne elhomályosulni sehogy sem: a teremtett világ szerető csodálata és egy hang emléke, egy szélcsengő hangjáé. 
Az életnek örülni és szeretni oly' természetes volt számára, mint az, ahogyan levegőt vett, vagy ahogyan a hegyi patak csörgedezik, s a lágy szellő fújdogál atyja birodalmában. 
Már kicsi korában is átölelt mindent, amivel találkozott. Megölelgette a nagy tölgyfákat kedvenc erdejében, megölelte a fűszálakat, még az apró, lila harangvirágot is. Megölelte a szelíd őzeket és az arany bundás mókusokat, akik annyira szerették, hogy elfeledték, ők egykor vadak voltak, s mindig egészen közel jöttek hozzá. Megölelte az udvar szegletében nyújtózkodó, egykedvű, lusta macskákat, a kastély körül tüsténkedő serény szolgálókat és oly’ sokszor komor, gondterhelt édesapját. 
Megölelte még az egy darabból faragott, durva kőasztalt is a trónteremben és a madárkákat, ha leszálltak a közelében. Volt olyan, amelyik engedte, volt, amelyik tovarebbent. 

Telt múlt az idő, s a kis hercegnő felnőtt. Még mindig emlékezett a szélcsengő hangjára, és arra is, hogy ez valamikor valamit jelentett a számára. Réges-régen, talán még kisgyermek korában hallhatta, azt sem tudta mikor. Nem ismerte a forrását, ám időről időre megszólalt benne a hang, szelíden, finoman, s olyan éteri szépséggel, hogy ilyenkor bizonytalanná vált, találkozhatott-e vele egyáltalán földi élete valóságában. 
A hang mégis felcsendült benne, általában a legváratlanabb pillanatokban. Nem kellett gondolnia rá vagy felidéznie, egyszerűen csak ott volt, újra meg újra. 

Az utóbbi időben a hercegnő egyre többször kapta azon magát, hogy szomorkodik. Bizony szomorú volt, mert amióta felnőtt és gyakran járt a palotán kívül, egyre több szomorú embert látott maga körül. Hétszínvirág ugyan szép és gazdag ország volt, lakói mégsem mutatták sok jelét a boldogságnak. Akadtak persze mosolygós arcok is, ám mintha mindenkit egy titokzatos kór támadott volna meg. Súlyos, ésszel nem is igen magyarázható gondok nyomasztották az embereket, s a hercegnő azt látta: egyszerűen nem tudnak örülni az életnek.
Akadt azonban még valami, ami legalább ennyire aggasztotta: elkezdte zavarni, hogy nem emlékszik, honnan ered a benne időnként még fel-felhangzó szélcsengő hang, és mit üzen neki. Bosszantotta ez a tény, meg akarta fejteni a titkát, meg akarta ragadni, mert úgy sejtette, ez valami csoda. Valami, ami megnyugtatja, de nem csupán úgy, ahogyan édesanyja esti meséi és tenyerének meleg érintése nyugtatta meg, amikor kisgyermek volt, hanem valahogy még ennél is mélyebben. Tudta, hogy a hang sokkal régebbi, még korábbról származik, mint ő maga, s biztosabb, mint bármi más az általa ismert világban. A szíve azt súgta, hogy e rejtély megoldást hozhatna az egész birodalom különös szomorúságára.

Bánata és zavarodottsága akkor mélyült el igazán, amikor édesapja, aki már öreg király volt, visszavonult, s így a kis hercegnőre szállt Hétszínvirág trónja, annak minden gondjával és felelősségével. 
A hercegnő úgy döntött, ő másként fogja igazgatni leendő országát, mint apja tette. A birodalomban nem mentek túl jól a dolgok. Az öreg király szigorú volt és erős, leköszönése után zavar és fejetlenség uralkodott, sokan nem tudták, mi tévők legyenek nélküle. 
A hercegnő - immáron koronázása előtt álló fiatal uralkodónő - úgy szintén nem tudta, mi lenne a helyes megoldás, egyet azonban biztosan tudott: nem adhat mást, mint ami ő maga. 
Elvégezte a szükséges teendőket, folytatta apja munkáját, ám kihirdetett még valamit: fogadónapokat tart, jöhet hozzá bárki, és ő szeretettel, s ha kérik, öleléssel fogadja őket. 
Jöttek is sokan, néhány alkalommal kígyózó sorok álltak a palota előtt, ő pedig ölelt-ölelt, egész álló nap. 
Volt, aki viszonozni tudta ölelését, volt, aki nem, egyesek elégedetlenkedtek, mások boldogan távoztak. 

Hetek, hónapok teltek el, közeledett a koronázás napja, a hercegnő azonban úgy érezte, elfáradt és semmit, de semmit nem sikerült helyrehoznia. A királyságból nyugtalanító hírek érkeztek, lázadozást, készülő felkelést jeleztek. A hercegnő nem értette, mi a baj, mi az, ami hiányzik, azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy valami nincs rendben. Mit mulasztott el? Miért nincs öröm a királyságban? "Talán nem vagyok alkalmas az uralkodásra" - gondolta csüggedten. 
Néha, épp a legnehezebb pillanatokban az a különös emlék, a szélcsengőhöz hasonló hangocska ébresztette, térítette magához, titkát azonban még mindig nem sikerült megfejtenie, s minél inkább fel akarta idézni, annál távolabb került tőle. 
Ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a hangocska, majd egyszer csak eltűnt, mintha ott sem lett volna. 

Egyszer aztán, amikor egy különösen nehéz nap után végre álomra hajthatta fejét, elaludni mégsem tudott, azt érezte, beszélnie kell a hanghoz, nem baj, ha nem árulja el üzenetét, csak legyen vele. Kérlelni kezdte hát, kitartóan: "Gyere el hozzám, gyere el végre, mindegy, hogyan, csak gyere! Gyere, gyere! Kérlek, gyere el még ma este!" - suttogta, de saját hangja tompán csengett, mintha kietlen tájak sziklafalairól vagy sötét vizek mélyéről verődne vissza. 
"Vagy egy feneketlen kútból. Nincs benne semmi, csak a kongó üresség." - gondolta a hercegnő. 
Úgy érezte, évezredek óta fekszik ugyanitt, egy helyben, a saját ágyában, ezerszínű selyemtakarói koporsódíszek, s ha fel is kel, hogy munkáját végezze, minden, amit tesz, csupán lefojtott árnyék, mozdulatai mozdulatlanok. Tovább kérlelte az oly' rég hallott hangot. "Egyedül vagyok nagyon. Csak te segíthetsz. Gyere el ma éjjel! Gyere MOST!" 
Ahogy eddig, ezúttal sem érkezett válasz sehonnan. Az éjszaka azonban, mint mindig, most is jótékony volt vele: mintha csak megesett volna rajta a szíve, puha vánkosával elnyelte szavait. A hercegnő szép arcát párnájába temette, hangtalanul-könnytelenül zokogott. Ám tudta, másnap új nap virrad, s azt is, nincs más választása, mint élni, és tovább végezni munkáját, amit vállalt. Valahogy - nem emlékezett rá, hogyan - elaludt.

Reggel aztán nagyon furcsa érzéssel ébredt: mintha nem ő lenne ő. Valami más volt. Megfoghatatlan, rejtélyes üresség itatta át. Nem az a kongó üresség, mint az éjjel - mintha ez az éjszaka sokkal, de sokkal régebben lett volna -, hanem valami friss, új, szokatlan. Zavarba ejtő módon mégis ősidők óta ismerősnek, természetesnek tetszett ez a mindenféle előjel nélküli, se nem szomorú, se nem vidám állapot. Nem értette, mi ez, de nem is jutott sok ideje gondolkodni, hisz' ez volt az utolsó napja a koronázásig. 
Ma még az sem merült fel benne, ami az utóbbi időben szinte minden reggel, hogy ő bizony alkalmatlan az uralkodásra. Tette, ami a dolga: fogadónap volt, s aznap különösen sokan járultak hozzá a palota tróntermében. Elkezdte hát az ölelést. Mint mindig, amikor valamivel vagy valakivel találkozott - legyen szó kedves vagy kedvetlen emberről, fáról, virágról, mohlepte kőfalról vagy az istállóban várakozó, csillagos homlokú lovakról - a szíve melegséggel telt el és magától kitárult. Ölelt, ölelt, és nagyon sok ölelni való akadt. Amikor a nap delelőre járt, érezte, hogy ismét kezd nagyon elfáradni. 

Aztán egyszer csak, az egyik ölelés közben, olyasmi történt, mint azelőtt soha. Meghallotta: egy szélcsengő hangja csendült odabenn, nagyon halkan. S a hercegnő hosszú-hosszú idő után most először nem akarta már megérteni vagy megfejteni, honnan jön a hang és mit jelent, annyira megörült neki, hogy csak hagyta, engedte, hadd szóljon! 
Elmerült az ölelésben, saját szíve, s a másik ember egyként dobogó ritmusában, és a hangban, ami most akadály nélkül emelkedett, mint a hegyi patak áradása, és egyre erőteljesebben zenélt, zenélt. 
A hercegnő feloldódott a hangban, átadta magát neki, és az egy szempillantás alatt egész valóját átitta. 
S akkor, amikor nem is számított rá, egyszer csak megértette, mire is emlékezteti őt a hang. Az üzenet tisztán csengett és egészen betöltötte. Így hangzott: mindenben és mindenkiben önmagad öleled. 
A hercegnőt elöntötte a hála és olyan élénk, fényes boldogság, amit ezelőtt még soha nem érzett. Tudta: hazaérkezett.

Másnap királynőt koronáztak Hétszínvirágban. Hosszú-hosszú ideig uralkodott a kis hercegnő, de nem volt egyedül. Időközben megismerkedett a szomszéd ország fiatal királyával, akivel találkozásuk első pillanatában magukra ismertek egymásban és szerelemre lobbantak. 
Valódi bölcs vezetőkként kormányozták egyesített birodalmukat, szerették magukat, egymást és a népüket.
Adódtak ugyan nehézségek és kihívások, ám az emberek csakhamar hozzászoktak a változásokhoz és sokan emlékezni kezdtek az örömre, mely mindig is ott volt bennük. 

Hétszínvirág országából így lett Ezerszín földje, melynek lakói békében és kifogyhatatlan bőségben éltek, s minden ház tornácán egy-egy szélcsengő csilingelt.

2017. január 4., szerda

Próza: A NAGY UGRÁS - AZ UTAZÓ MESÉJE (Az Egység meséi 1.)


A mese kezdete nagyon messzire nyúlik vissza, azokba a réges-régi időkbe, amikor még csak a zene létezett. Ez a zene azonban más volt, mint amit manapság zeneként ismerünk. Egykor a legmélyebb csönd méhéből született, s olyan csodálatos, olyan nagyszerű volt, hogy a földi zene – legyen bármilyen szépséges is – legfeljebb úgy viszonyulna hozzá, mint ezüsthíd a Holdhoz: visszfény az éjjeli tavon. A zene csak szólt emelkedetten és áradón, hisz’ maga volt a színtiszta életöröm, maga volt a szárnyalás, maga volt a Szerelem…

Történt egyszer, hogy a fenséges dallam egyik gyönyörű hangja, egy a sok-sok milliárdból, úgy döntött, szeretne egy kicsit kitűnni. Nem akart ő különválni, csak egy kis önállóságra vágyott.

Talán azt kérded: hogyan lehetséges ez? De hisz’ tudod: a mesében minden lehetséges!
Egy szempillantás alatt történt vagy évezredek múltak el, ki tudná megmondani, de nemsokára egy fényes angyal vált a hangocskából. Boldognak és teljesnek érezte magát, és még mindig énekelt: folyton csak énekelt és nevetett. Szerette ezt az új formáját, nagyon meg volt vele elégedve.

Valamivel később aztán megszületett benne egy új érzés, mely egyre csak erősödött.
„Annyira imádok élni! Teljes szívvel rajongok a létezésért! Szeretném megismerni minden zegét-zugát!” – mondta. Bizony, kíváncsi angyalka volt, s mivel angyal volt, tudta: megteheti, hogy bárhová elutazzon, ahová csak a kedve viszi. Belevetette hát magát a Mindenség csodálatos birodalmába, és hosszú-hosszú, elképesztően hosszú utazásra indult. Olyan útra, melyről maga sem tudta még hová viszi.

Nem csalódott: a létezés maga volt az izgalom, a kaland, az extázis! Nagyszerűnek találta a kirándulást, és az élet adta lehetőségek egyre újabb és újabb tereit akarta bebarangolni. Lelke hona továbbra is ott ragyogott benne: ugyanazt a harmóniát és egyszerű boldogságot érezte, mint amit akkor élt meg, amikor még hang volt és fény, most azonban már testi érzeteket is tapasztalt. Könnyed volt, hisz’ tudta: bármilyen messze is menjen, mindig visszatérhet oda, ahová tartozik. Hiszen hogy is szakadhatna el egy hang a zenétől? Hogyan szakadhatna el a fény a forrásától, mellyel egyként sugárzik most is? „Hát sehogy!” - az angyalka nagyot kacagott ezen a gondolaton, és tovább utazgatott.

Amikor az élményekkel feltöltődött, boldogan tért haza megpihenni. Talán különösnek tartod, de ehhez a visszatéréshez valójában nem kellett sehová se mennie: csak haza kellett figyelnie magában. Időnként kimondta a varázsszavakat - „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!” –, s már ott is volt: végtelen örömben egyesülve a többi hangocskával, énekelve, és feloldódva a zenében. 

Az angyalka sokszor nagyon messzire elkóborolt, s mivel a Mindenség hatalmas és valóban magában rejt MINDEN lehetőséget, egyszer úgy döntött, kipróbálja, milyen, ha sokáig nem megy haza. Ahogy említettem már, igazán kíváncsi természetű volt. S hogy-hogy nem, hamarosan megtörtént az, ami annyira izgatta őt: egyre több időt töltött egy olyan vidéken, melyet különösen érdekesnek talált, mert itt valahogy sűrűbb volt minden: sokkal tapinthatóbb, szagolhatóbb, ízlelhetőbb. Igen erős érzéseket keltett benne ez a kézzel fogható világ, s roppant mód szórakoztatták azok a kalandok, melyeket csak itt élhetett át. Mintha különös mesékbe csöppent volna, melyeket - a többi, hozzá hasonló szereplővel együtt - ő maga írt. Hamarosan annyira megkedvelte ezeket a történeteket, hogy egyre többet akart belőlük…

Évezredekkel vagy csak egy szempillantással később az angyalka már ember volt, nagyon-nagyon régóta ember. Éppen sokadik – elfelejtette, hányadik – életét élte, a Föld nevű, csodálatos, zöld bolygón. Igazság szerint egy ideje már nem találta olyan jó mókának ezt az egész kalandosdit. Bár látszólag pont olyan volt ő is, mint a legtöbb földlakó, tökéletesen beilleszkedett és megtanult az itteni szokások szerint viselkedni, legbelül gyakran annyira egyedül érezte magát! „Mi az, amit még nem látok? Itt van közel, mégis eltakarja valami. Emlékeznem kellene, de mire is?” – kérdezte magától.

Ó, hát ami azt illeti, az életei között mindig is jól tudta, mi történik vele! Úgy gondolta, nem más ő, mint Utazó. Hang a legszebb szimfóniában, fény a Forrás szívéből, ami kiterjed és kalandozik. Útja közben bebarangolja a létezés minden zegét-zugát, hogy felfedezze önmagát. Emiatt bizony megéri annyi különleges tapasztalást vállalnia, sőt még az sem nagy ár, hogy időről időre oly’ sok mindent elfelejt. „Így van ez jól.” – gondolta az angyalka, miközben a Lét-közben a lábát lógatta. „Kísérletezem, haladok, és közben egyre többet tudok meg magamról.” 

Egy ideje azonban valami más is foglalkoztatta. Úgy érezte, nagyon-nagyon sokat tapasztalt már, s eleinte szép lassan, mostanra már egyértelműen valami elkezdett betetőződni. Legutolsó formaöltése előtt megszületett benne a mindent elsöprő, új kívánság: „haza akarok térni!” „Ez lesz aztán a csodálatos tapasztalás!” – dörzsölgette jókedvűen a tenyerét. Érezte, ez fogja feltenni a koronát összes eddigi kalandjára! Megszületik ugyan emberként, ám újra megteheti, hogy bármikor, amikor kimondja, „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!”, újra otthon lehessen. Tudta, akárhogyan is, de meg fogja találni a hazafelé vezető utat.

Mintha réges-régóta készült volna már erre az életre! A kísérlete – legalábbis annak a legnehezebb és legizgalmasabb része, vagyis a sűrűségbe és felejtésbe való nagy és bátor ugrása – a vége felé közeledett.

Miután felcseperedett itt, a Földön, az anyag világában, egy időre megint sikerült megfeledkeznie önmagáról és a vállalásáról. Ez azonban most nem tartott olyan sokáig: szerencsére még a Lét-közben eltervezte, és elhelyezett magának pár emlékeztetőt, amik remekül működtek! Néhány fiaskó és nagy csalódás segített, hogy spirituális útonjáróvá váljon, és szenvedéllyel kezdje összerakni a sok előző életéből feltárult mozaikból és a mostani jelekből, ki is ő valójában. Hamarosan már nem csupán az előző formaöltések kalandjaira emlékezett, hanem hatalmas, fényes angyal voltára is! Egyedül sem érezte már magát, mert képzeld, csodálatos társakkal hozta össze az élet! Az angyalka ugyanazt élte meg velük, mint egykor: olyan tökéletes egységben olvadtak össze, mintha csak hangjegyek volnának a legszebb szimfóniában!

Ám volt valami megmagyarázhatatlanul különös: ember-angyalunk annak ellenére, hogy oly’ sokat – tényleg, szinte mindent! - tudott már magáról, mégsem érezte magát igazán boldognak. Még a „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!” varázsige is eszébe jutott azóta, de bizony nem működött! Az angyalkának már nagyon tele volt a hócipője azzal, hogy bele fog ebbe, bele fog abba, találkozik ezzel, találkozik azzal, meditál és koncentrál, örül és bánatos, szenved és felismer, befogad és elenged, de még mindig ott van benne a kielégületlenség. „A hiány…” – suttogta szomorúan és értetlenül. „De hisz’ tudom, hogy ki vagyok és olyan sokszor élem is az egységet, mégsem értem még egészen haza. Hogy lehetséges ez?”

November volt épp és zuhogott kinn az eső. Az angyalka kibámult az ablakon. Az üvegen kopogó esőcseppek és a nedves tetőcserepek látványa valahogy mindig megnyugtatta. Ahogyan ott ült puha fotelében, kezében egy csésze gőzölgő teát szorongatva, s épp azon elmélkedett, miért nem érkezett még meg, egyszer csak, mintha valaki a fülébe súgott volna…
 
„Cccssssss…!”
„Tessék?!” – kapta fel a fejét az angyalka.
„Cssssss….!” – hangzott megint.
„Legyek csendbe… Értem-értem. Igen, ismerem a csendet… És a mesterek is…”
„Cccssss….!” – hangzott ismét, a világ legkedvesebb hangján.
„De hát tudom, hogy a csend… hogy csend vagyok”
„Hagyd a tudást! Ugorj a csendbe!” – helyesbített a hang, mely nem is annyira hang volt, mint inkább egy finom, de határozott benső érzet. 
„Ugorj a Forrásba!”

Az angyalkával nem sokkal ezután olyasmi történt, aminek az elmesélésére már nem vagyok hivatott. Ám azt elárulhatom, hogy bizony hazatért! Ebben a hazatérésben minden izgalmas, gyötrelmes vagy szépséges kalandját újralátogatta, mintha élete filmjét nézte volna vissza. Minden megértésre és minden megértésre került: magától.

De ne aggódj, nem halt meg! Sőt: mintha csak most kezdett volna el igazán élni! Ez a kaland valóban betetőzte minden eddigi tapasztalatát, de nem úgy, ahogyan gondolta. Szabaddá vált! Többé már nem kellett keresnie, hogyan működhetne „Hipp-hopp…” varázsigéje, mert nem volt már szüksége több varázsigére. Itthon volt végre. Testet öltve, de itthon. Forrásként, melyből minden forma, zene, hang, fény, angyal és ember születik. Örökkön, örökké…

Lehetséges? Ha hiszed, ha nem… járj utána! 


2017. január 2., hétfő

KÖSZÖNTŐ

„A Lélekjelenlét az otthonom”- írtam le az imént, s rögtön tudtam: lehetetlenre vállalkoznék, ha meg akarnám örökíteni akár csak egyetlen pillanatnyi csodáját annak, amit a tiszta létezés jelent.
Nem vállalkozom ilyesmire, hisz’ ez badarság volna: mintha csak a végtelen tágasságú teret próbálnám meg apró kartondobozokba csomagolni. Hogy mit teszek akkor? Híradásokat küldök a jelenből.

Megosztom Veled e csendvirágokat, melyek nem az „én csendem”, s nem az „én virágaim”, mégsem mondhatom azt, hogy mindannyiunké. Hisz’ oly’ kevesen merjük érezni, hallani, látni a Valót…

Pedig itt van, s nem csupán körülvesz, hanem legbelülről éltet, mindannyiunkat.

Írom hát a leírhatatlant, azt, ahogyan élem, s amint felvillan a megfoghatatlan, magadra ismerhetsz benne(m).

Szeretettel:

N'alika




A blog illusztrációjaként Sarah Illenberger Flowerwork című sorozatának fotóit a szerző írásos engedélyével használom.

A projektről itt olvashatsz és megnézheted a többi képet!

A választásom okát, s részben a Csendvirágok elnevezés forrását is felismerheted a Felébredés az én illúziójából című könyvben, melyet Kedvesemmel közösen írtunk.

A könyvről itt tudhatsz meg többet.