2017. január 8., vasárnap

Feltámadás - Antaro meséje (részlet)


"Játék… Antaro szinte el is felejtette, mit jelent ez a szó! Hosszan kellett ízlelgetnie, annyira távoli volt. De valami benne mintha kezdett volna emlékezni… Valéria szavai olyanok voltak, mintha egy jégbefagyott tó felszínéhez érne az első napsugár.
Az első próbálkozásokkal kudarcot vallott Ámonnál, de nem adta fel: valami mindig tovább hajtotta. Volt egy erőlködés jellege a dolognak, különösen, hogy Ámon rendszerint egy mozdulattal söpört le minden nagyszerű játék-ötletet, amivel Antaro előállt számára. 

Tél volt épp, és hatalmas, legalább félméteres hó esett, szűz-fehér, vaskos takaró ereszkedett a völgyre. Antaro kirándulni vitte Ámont, s útközben egyszer csak történt valami: az öreg, aki mindig biztonsággal közlekedett mindenütt és tudta a dolgok és tevékenységek megfelelő rendjét, belecsúszott egy árokba, de úgy, hogy szó szerint nyakig ült a hóban… és láss csodát: mérgelődés helyett egy hatalmas nevetés robbant ki belőle! 

Nevetett magán, az elmúlt év gyürkőzésén… és ahogy tovább engedte ezt a nevetést, már az egész életének lázas komolyságán, kötelességtudó erőfeszítésén nevetett. Annyira önfeledten kacagott, hogy egy szempillantás alatt kikerült Antaro, a szerzetes szerepéből, a kacagása pedig annyira ragadósnak bizonyult, hogy Ámon is vele nevetett. Egy hatalmas ragyogás volt a kettejük közös nevetése, és hömpölygött és gurgulázott tovább, mintha az örökkévalóság sem szabhatna neki határt. 
Antaro számára csak ezután tudatosult, hogy ő még nem is hallotta nevetni a kisfiút, de bizony arra sem emlékezett, ő mikor nevetett ilyen jóízűt utoljára!"


2017. január 6., péntek

A szélcsengő - A hercegnő meséje


Egyszer volt, hol nem volt, Hétszínvirág országában élt egy kis hercegnő. Nyitott szívű és kíváncsi volt, mint hazájában minden gyermek, s akárcsak e föld legtöbb lakója, ahogy cseperedett, egyre több mindent felejtett el abból, amire azelőtt még tisztán emlékezett. 
Két dolog volt, ami nem tudott benne elhomályosulni sehogy sem: a teremtett világ szerető csodálata és egy hang emléke, egy szélcsengő hangjáé. 
Az életnek örülni és szeretni oly' természetes volt számára, mint az, ahogyan levegőt vett, vagy ahogyan a hegyi patak csörgedezik, s a lágy szellő fújdogál atyja birodalmában. 
Már kicsi korában is átölelt mindent, amivel találkozott. Megölelgette a nagy tölgyfákat kedvenc erdejében, megölelte a fűszálakat, még az apró, lila harangvirágot is. Megölelte a szelíd őzeket és az arany bundás mókusokat, akik annyira szerették, hogy elfeledték, ők egykor vadak voltak, s mindig egészen közel jöttek hozzá. Megölelte az udvar szegletében nyújtózkodó, egykedvű, lusta macskákat, a kastély körül tüsténkedő serény szolgálókat és oly’ sokszor komor, gondterhelt édesapját. 
Megölelte még az egy darabból faragott, durva kőasztalt is a trónteremben és a madárkákat, ha leszálltak a közelében. Volt olyan, amelyik engedte, volt, amelyik tovarebbent. 

Telt múlt az idő, s a kis hercegnő felnőtt. Még mindig emlékezett a szélcsengő hangjára, s arra is, hogy ez valamikor valamit jelentett a számára. Réges-régen, talán még kisgyermek korában hallhatta, azt sem tudta mikor. Nem ismerte a forrását, ám időről időre megszólalt benne a hang, szelíden, finoman, s olyan éteri szépséggel, hogy ilyenkor bizonytalanná vált, találkozhatott-e vele egyáltalán földi élete valóságában. 
A hang mégis felcsendült benne, általában a legváratlanabb pillanatokban. Nem kellett gondolnia rá vagy felidéznie, egyszerűen csak ott volt, újra meg újra. 

Az utóbbi időben a hercegnő egyre többször kapta azon magát, hogy szomorkodik. Bizony szomorú volt, mert amióta felnőtt és gyakran járt a palotán kívül, egyre több szomorú embert látott maga körül. Hétszínvirág ugyan szép és gazdag ország volt, lakói mégsem mutatták sok jelét a boldogságnak. Akadtak persze mosolygós arcok is, ám mintha mindenkit egy titokzatos kór támadott volna meg. Súlyos, ésszel nem is igen magyarázható gondok nyomasztották az embereket, s a hercegnő azt látta: egyszerűen nem tudnak örülni az életnek.
Akadt azonban még valami, ami legalább ennyire aggasztotta: elkezdte zavarni, hogy nem emlékszik, honnan ered a benne időnként még fel-felhangzó szélcsengő hang, és mit üzen neki. Bosszantotta ez a tény, meg akarta fejteni a titkát, meg akarta ragadni, mert úgy sejtette, ez valami csoda. Valami, ami megnyugtatja, de nem csupán úgy, ahogyan édesanyja esti meséi és tenyerének meleg érintése nyugtatta meg, amikor kisgyermek volt, hanem valahogy még ennél is mélyebben. Tudta, hogy a hang sokkal régebbi, még korábbról származik, mint ő maga, s biztosabb, mint bármi más az általa ismert világban. A szíve azt súgta, hogy e rejtély megoldást hozhatna az egész birodalom különös szomorúságára.

Bánata és zavarodottsága akkor mélyült el igazán, amikor édesapja, aki már öreg király volt, visszavonult, s így a kis hercegnőre szállt Hétszínvirág trónja, annak minden gondjával és felelősségével. 
A hercegnő úgy döntött, ő másként fogja igazgatni leendő országát, mint apja tette. A birodalomban nem mentek túl jól a dolgok. Az öreg király szigorú volt és erős, leköszönése után zavar és fejetlenség uralkodott, sokan nem tudták, mi tévők legyenek nélküle. 
A hercegnő - immáron koronázása előtt álló fiatal uralkodónő - úgy szintén nem tudta, mi lenne a helyes megoldás, egyet azonban biztosan tudott: nem adhat mást, mint ami ő maga. 
Elvégezte a szükséges teendőket, folytatta apja munkáját, ám kihirdetett még valamit: fogadónapokat tart, jöhet hozzá bárki, és ő szeretettel, s ha kérik, öleléssel fogadja őket. 
Jöttek is sokan, néhány alkalommal kígyózó sorok álltak a palota előtt, ő pedig ölelt-ölelt, egész álló nap. 
Volt, aki viszonozni tudta ölelését, volt, aki nem, egyesek elégedetlenkedtek, mások boldogan távoztak. 

Hetek, hónapok teltek el, közeledett a koronázás napja, a hercegnő azonban úgy érezte, elfáradt és semmit, de semmit nem sikerült helyrehoznia. A királyságból nyugtalanító hírek érkeztek, lázadozást, készülő felkelést jeleztek. A hercegnő nem értette, mi a baj, mi az, ami hiányzik, azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy valami nincs rendben. Mit mulasztott el? Miért nincs öröm a királyságban? "Talán nem vagyok alkalmas az uralkodásra" - gondolta csüggedten. 
Néha épp a legnehezebb pillanatokban az a különös emlék, a szélcsengőhöz hasonló hangocska ébresztette, térítette magához, titkát azonban még mindig nem sikerült megfejtenie, s minél inkább fel akarta idézni, annál távolabb került tőle. 
Ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a hangocska, majd egyszer csak eltűnt, mintha ott sem lett volna. 

Egyszer aztán, amikor egy különösen nehéz nap után végre álomra hajthatta fejét, elaludni mégsem tudott, azt érezte, beszélnie kell a hanghoz, nem baj, ha nem árulja el üzenetét, csak legyen vele. Kérlelni kezdte hát, kitartóan: "Gyere el hozzám, gyere el végre, mindegy, hogyan, csak gyere! Gyere, gyere! Kérlek, gyere el még ma este!" - suttogta, de saját hangja tompán csengett, mintha kietlen tájak sziklafalairól vagy sötét vizek mélyéről verődne vissza. 
"Vagy egy feneketlen kútból. Nincs benne semmi, csak a kongó üresség." - gondolta a hercegnő. 
Úgy érezte, évezredek óta fekszik ugyanitt, egy helyben, a saját ágyában, ezerszínű selyemtakarói koporsódíszek, s ha fel is kel, hogy munkáját végezze, minden, amit tesz, csupán lefojtott árnyék, mozdulatai mozdulatlanok. Tovább kérlelte az oly' rég hallott hangot. "Egyedül vagyok nagyon. Csak te segíthetsz. Gyere el ma éjjel! Gyere MOST!" 
Ahogy eddig, ezúttal sem érkezett válasz sehonnan. Az éjszaka azonban, mint mindig, most is jótékony volt vele: mintha csak megesett volna rajta a szíve, puha vánkosával elnyelte szavait. A hercegnő szép arcát párnájába temette, hangtalanul-könnytelenül zokogott. Ám tudta, másnap új nap virrad, s azt is, nincs más választása, mint élni, és tovább végezni munkáját, amit vállalt. Valahogy - nem emlékezett rá, hogyan - elaludt.

Reggel aztán nagyon furcsa érzéssel ébredt: mintha nem ő lenne ő. Valami más volt. Megfoghatatlan, rejtélyes üresség itatta át. Nem az a kongó üresség, mint az éjjel - mintha ez az éjszaka sokkal, de sokkal régebben lett volna -, hanem valami friss, új, szokatlan. Zavarba ejtő módon mégis ősidők óta ismerősnek, természetesnek tetszett ez a mindenféle előjel nélküli, se nem szomorú, se nem vidám állapot. Nem értette, mi ez, de nem is jutott sok ideje gondolkodni, hisz' ez volt az utolsó napja a koronázásig. 
Ma még az sem merült fel benne, ami az utóbbi időben szinte minden reggel, hogy ő bizony alkalmatlan az uralkodásra. Tette, ami a dolga: fogadónap volt, s aznap különösen sokan járultak hozzá a palota tróntermében. Elkezdte hát az ölelést. Mint mindig, amikor valamivel vagy valakivel találkozott - legyen szó kedves vagy kedvetlen emberről, fáról, virágról, mohlepte kőfalról vagy az istállóban várakozó, csillagos homlokú lovakról - a szíve melegséggel telt el és magától kitárult. Ölelt, ölelt, és nagyon sok ölelni való akadt. Amikor a nap delelőre járt, érezte, hogy ismét kezd nagyon elfáradni. 

Aztán egyszer csak, az egyik ölelés közben, olyasmi történt, mint azelőtt soha. Meghallotta: egy szélcsengő hangja csendült odabenn, nagyon halkan. S a hercegnő hosszú-hosszú idő után most először nem akarta már megérteni vagy megfejteni, honnan jön a hang és mit jelent, annyira megörült neki, hogy csak hagyta, engedte, hadd szóljon! 
Elmerült az ölelésben, saját szíve, s a másik ember egyként dobogó ritmusában, és a hangban, ami most akadály nélkül emelkedett, mint a hegyi patak áradása, s egyre erőteljesebben zenélt, zenélt. 
A hercegnő feloldódott a hangban, átadta magát neki, és az egy szempillantás alatt egész valóját átitta. 
 S akkor, amikor nem is számított rá, egyszer csak megértette, mire is emlékezteti őt a hang. Az üzenet tisztán csengett és egészen betöltötte. Így hangzott: mindenben és mindenkiben önmagad öleled. 
A hercegnőt elöntötte a hála és olyan élénk, fényes boldogság, amit ezelőtt még soha nem érzett. Tudta: hazaérkezett.

Másnap királynőt koronáztak Hétszínvirágban. Hosszú-hosszú ideig uralkodott a kis hercegnő, de nem volt egyedül. Időközben megismerkedett a szomszéd ország fiatal királyával, akivel találkozásuk első pillanatában magukra ismertek egymásban és szerelemre lobbantak. 
Valódi bölcs vezetőkként kormányozták egyesített birodalmukat, szerették magukat, egymást és a népüket.
Adódtak ugyan nehézségek és kihívások, ám az emberek csakhamar hozzászoktak a változásokhoz, és sokan emlékezni kezdtek az örömre, mely mindig is ott volt bennük. 

Hétszínvirág országából így lett Ezerszín földje, melynek lakói békében és kifogyhatatlan bőségben éltek, s minden ház tornácán egy-egy szélcsengő csilingelt.

2017. január 4., szerda

A nagy ugrás - Az Utazó meséje (részlet)


A mese kezdete nagyon messzire nyúlik vissza, azokba a réges-régi időkbe, amikor még csak a zene létezett. Ez a zene azonban más volt, mint amit manapság zeneként ismerünk. Egykor a legmélyebb csönd méhéből született, s olyan csodálatos, olyan nagyszerű volt, hogy a földi zene – legyen bármilyen szépséges is – legfeljebb úgy viszonyulna hozzá, mint ezüsthíd a Holdhoz: visszfény az éjjeli tavon. A zene csak szólt emelkedetten és áradón, hisz’ maga volt a színtiszta életöröm, maga volt a szárnyalás, maga volt a Szerelem…
Történt egyszer, hogy a fenséges dallam egyik gyönyörű hangja, egy a sok-sok milliárdból, úgy döntött, szeretne egy kicsit kitűnni. Nem akart ő különválni, csak egy kis önállóságra vágyott.
Talán azt kérded: hogyan lehetséges ez? De hisz’ tudod: a mesében minden lehetséges!

Egy szempillantás alatt történt vagy évezredek múltak el, ki tudná megmondani, de nemsokára egy fényes angyal vált a hangocskából. Boldognak és teljesnek érezte magát, és még mindig énekelt: folyton csak énekelt és nevetett. Szerette ezt az új formáját, nagyon meg volt vele elégedve.
Valamivel később aztán megszületett benne egy új érzés, mely egyre csak erősödött.
„Annyira imádok élni! Teljes szívvel rajongok a létezésért! Szeretném megismerni minden zegét-zugát!” – mondta. Bizony, kíváncsi angyalka volt, s mivel angyal volt, tudta: megteheti, hogy bárhová elutazzon, ahová csak a kedve viszi. Belevetette hát magát a Mindenség csodálatos birodalmába, és hosszú-hosszú, elképesztően hosszú utazásra indult. Olyan útra, melyről maga sem tudta még hová viszi.

Nem csalódott: a létezés maga volt az izgalom, a kaland, az extázis! Nagyszerűnek találta a kirándulást, és az élet adta lehetőségek egyre újabb és újabb tereit akarta bebarangolni. Lelke hona továbbra is ott ragyogott benne: ugyanazt a harmóniát és egyszerű boldogságot érezte, mint amit akkor élt meg, amikor még hang volt és fény, most azonban már testi érzeteket is tapasztalt. Könnyed volt, hisz’ tudta: bármilyen messze is menjen, mindig visszatérhet oda, ahová tartozik. Hiszen hogy is szakadhatna el egy hang a zenétől? Hogyan szakadhatna el a fény a forrásától, mellyel egyként sugárzik most is? „Hát sehogy!” - az angyalka nagyot kacagott ezen a gondolaton, és tovább utazgatott.
Amikor az élményekkel feltöltődött, boldogan tért haza megpihenni. Talán különösnek tartod, de ehhez a visszatéréshez valójában nem kellett sehová se mennie: csak haza kellett figyelnie magában. Időnként kimondta a varázsszavakat - „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!” –, s már ott is volt: végtelen örömben egyesülve a többi hangocskával, énekelve, és feloldódva a zenében.