2019. február 19., kedd

Alkotósarok: NICSAK, KI BESZÉL! – HOGYAN VÁLASSZUNK ELBESZÉLŐI NÉZŐPONTOT? – 2. rész (Írói kisokos 2.2.)


Kifejezési formát keresel a Benned mozgó mondandónak, történetnek? Szeretnél prózaíróként kiteljesedni? Regényt, novellát, elbeszélést, mesét készülsz írni? Ha igen, e bejegyzés, melyet most futó Történetek online kurzusunk ihletett, Neked szól! 
Elárulom, hogy része egy új sorozatnak itt, a blogon, melynek az Írói Kisokos címet adtam, s ahogy látod, a terjedelmes téma miatt ez a cikk máris két részes. Vágjunk hát bele! ;)

A cikk első részét itt találod!

Mielőtt belemerülnénk az ő-elbeszélés világába, itt van még egy közös halmaz, mely játékteret kínál a prózádhoz. A megfigyelő típusú narrátor ellenpólusa a megbízhatatlan narrátor, mely E/1. személyű vagy E/3. személyű elbeszélő egyaránt lehet.
Most kicsit visszakapcsolok oda, amikor arról írtam, hogy gyakori hiba, hogy E/1-et használsz, de túl szubjektíven. Nos, ez esetben olyannyira direkt és egyértelmű a szubjektív szűrő fent léte, hogy egyenesen ez az egyik legmeghatározóbb jegye a szövegnek!
A modern regényirodalomban rengeteg példát találunk a narrátorra, aki sarkít, túloz, szépít vagy direkt rosszul emlékezik, az olvasó tudja ezt és ebből adódik egy végig izgalmas, általában folyamatosan éleződő  kontraszt. Azaz: fikció a fikción belül - a szöveg által teremtett valósággal kontrasztban. :)
Ilyen Salinger Zabhegyezője vagy Ken Kesey-től a Száll a kakukk fészkére. De ennek a típusnak a gyökerei sokkal mélyebben vannak, gondolj csak a csalimesékre vagy a tréfás mesékre!
S egy 18. századi, klasszikus példa: Bürger Münchausen báró kalandjai című regénye.

Az E/3. személyű, azaz ő-elbeszélésnek alapvetően két típusát különböztetjük meg:

1.) Mindentudó elbeszélő 
2.) Korlátozott elbeszélő

A mindentudó elbeszélő nézőpontja alighanem a legösszetettebb és sokrétűbb elbeszélői lehetőség az irodalomban, sőt, gyakorlatilag ez "az" elbeszélés, a történetmesélés alaptípusa!
Már a homéroszi eposzok, az Odüsszeia vagy az Iliász is ily’ módon íródtak, de a regény nagy, klasszikus korszaka, a 18-19. századi romantika és realizmus szinte egy az egyben ide sorolható. No és persze a meseirodalom jelentős része, a családregények, az orosz és francia társadalmi regények, s még annyi minden!
Nagy előnye, hogy az író teljesen szabadon mozoghat szereplői gondolati világában és cselekedeteinek bemutatásában, és hogy nagyon széles spektrumot foghat be, akár sok-sok szereplőt és cselekményszálat mozgatva.
A mindentudó elbeszélőt aztán rendesen kifordítja és ízekre szedi a modern és posztmodern próza, de azért mégsem tud eltűnni a kultúránkból. Érthető módon, hisz’ az elbeszélő itt gyakorlatilag Istent játszik, élet-halál ura, belelát mindenbe, azt és úgy mutat be, amit akar. A befogadó számára pedig egy totális élményt ad, miközben persze az a veszély is fennáll, hogy félúton elveszíti az olvasóját, mert az nem tud olyan mértékben azonosulni a karakterekkel, mint kellene.

Ha széles perspektívára és egy komplex univerzum felépítésére vágysz, válaszd a mindentudó elbeszélő nézőpontját! Ilyenkor persze nagyon fontos, hogy kellően realisztikus is légy – erről már itt is írtam.
S ne feledd, hogy az ezzel a formával járó felelősség is igen nagy! A direkt értékítéletek kerülendők, ugyanakkor nyilván beleszövi az elbeszélő az értékrendjét az ábrázoláson, a szereplők viselkedésén, konfliktusain és a megoldásokon keresztül; az olvasót terelgeti, de a mozgástér érzetét meghagyja neki.
Tolkien A Gyűrűk Urában  ezt úgy oldja meg, hogy a mindentudó elbeszélői nézőpont mellett ún. beágyazott narrációt is alkalmaz. Gondolj bele, milyen lenne a trilógiája ezek nélkül a versek, dalok, elbeszélő költemények nélkül! Nem csak szárazabb vagy egysíkúbb, de tuti nem tudnánk ilyen közel kerülni a szereplőkhöz és átérezni, amit mondjuk egy tündelányba szerelmes halandó férfi vagy egy játékos hobbit érezhet.

A másik E/3. személyű típus, a korlátozott elbeszélő esetében az én-elbeszéléshez hasonló módon előttünk alakulnak az események és annyi információnk van, amennyi a történetet mesélő narrátornak.

Íme, ugyanaz a szituáció előbb mindentudó, majd korlátozott narrációval megmutatva: 
„Tamás a parkba érve azonnal észrevette Ritát. A lány egy családi veszekedés után menekült az utcára, elege volt mindenből. Zaklatottan, kisírt szemekkel rótta a köröket.” 
„Tamás a parkba érve azonnal észrevette Ritát, aki zaklatottnak látszott. Közelebb lépve hozzá Tamásnak feltűnt a lány kisírt szeme.”

A korlátozott elbeszélői nézőpont nagy előnye, hogy sokkal jobban belerántja az olvasót a történetbe, mégpedig a szubjektum észlelésein keresztül, mégis tartva egy kis távolságot.
Nem véletlen, hogy a történetmesélő modern irodalom kedvence ez a forma, ilyen gyakorlatilag az összes detektívregény, de hogy magyar példát is hozzak,  Szerb Antal  A Pendragon legendájának és Utas és holdvilágának is ez a motorja. J.K. Rowling a Harry Potter-szériában vagy Neil Gaiman a regényeiben ugyancsak korlátozott elbeszélői nézőpontot alkalmaz.
Előbbi esetében is látjuk, mennyire cselekmény-centrikus ez a nézőpont, viszi magával az olvasót, bele tudjuk magunkat élni kiemelten Harry és kisebb mértékben a többiek szemszögébe is, mégis van annyi kívülmaradás és mozgástér, amivel egy komplexebb univerzum már felépíthető a történet / regény számára.

Ez a forma azért szuper, mert félúton van a cselekménydús, „totálképes”, horizontális történetmesélés (mindentudó narráció) és az inkább nyelvi kompetenciát igénylő, „közelképes”, vertikális elbeszélésmód között (én-elbeszélés). Remek alap novellához, elbeszéléshez, de akár regényhez is, a kurzusokon is gyakran előkerül.
Kezdőknek azt szoktam javasolni, hogy ebben leljenek stabilitást; és tök jól gyakorolható általa a nézőpont-átvitel is. :) (Egyébként Egység-meséim nagyobb része is ebben íródott, vagy a mindentudóval váltakozik – utóbbira lásd például az első mesét, Az Utazóét!)


Fontos, hogy a korlátozott narrációt személyesebbé is lehet tenni, azaz még jobban belevonni a szubjektumba az olvasót – én például így csináltam az Aziza álma című novellában, de ott a jelen idejű forma alkalmazása is hozzájárult ehhez.
Példa a korlátozott, személyes elbeszélői nézőpontra, a fenti szövegek variációjaként: 
„Tamás a parkba érve azonnal észrevette Ritát. ’Mi lehet baj?’ – zakatolt fel benne a kérdés a lány kisírt szemét látva. Óvatosan közelített felé.”
Érzed? :) 

És akkor mindenképp beszéljünk a váltakozó narráció alkalmazásáról is, hisz’ ez is egy csodákat rejtő lehetőség - viszont egyszerre igényel egy erős és kidolgozott történetet és komolyabb nyelvi felkészültséget!
Két példa - az egyik a beágyazott narráció kapcsán említett Tolkien, de ide kapcsolom, mert lényegileg ugyanez. Beleásod magad valamibe, kutatsz, beleélsz, létrehozol egy komplex világot, és megszólalsz a hangjain – azaz egyszerre vagy mindentudó narrátor és egyszerre vagy benne a történetben. Ő ezt a beágyazott szövegeken keresztül valósítja meg, de azért átjön, hogy mi munka ezt végigcsinálni, ugye? ;)
A másik példa, amiről itt, a bogon is írtam, Noah Gordon Az orvosdoktor című regénye, ahol váltakozik a mindentudó, a korlátozott és az én-elbeszélő. Ezért van az, hogy mondjuk 800 oldalon át alig-alig lankad az ember figyelme, pedig közel sem az a Dan Brown-féle tőmondatos, cliffhanger-ekre kihegyezett bestseller-stílus! (Cliffhanger: felfüggesztést jelent; tudod, amikor minden fejezet úgy ér véget, hogy muszáj továbbolvasnod - a lá sorozatok! :)).

S még egy utolsó említés: az ún. paradox elbeszélésmód is létezik, sőt nem is csak a mostani, posztmodern korunkra jellemző képződmény, hisz’ például már Cervantes Don Quijote-éje is ilyen volt. Ennek az elbeszélésmódnak a lényege, hogy akár a végsőkig is elviszi azt a megértést, hogy minden fikció. Maga az elbeszélő is az!
García Márquez A pátriárka alkonya vagy Esterházy Péter Harmonia Caelestis című regényeiben nem tudjuk biztosan, ki és honnan mesél nekünk; mindkét regényben másként, de teljes mértékben összemosódik az, amit valóságnak és az, amit a valóság értelmezésének gondolhatnánk.
Az elbeszélő is olyan, mintha széttörne az a kameralencse, amin keresztül szemlél, és a cserép-töredékekből próbálná összerakni az észleléseken keresztül önmagát.
Nem ezt a formát javaslom kezdésként, az biztos. :) A veszélye mindenképp az, hogy nem tud veled jönni az olvasó, de nyilván ez is egy izgalmas, kísérletező terep.


Bízom benne, hogy sikerült megvilágítanom az alapokat az elbeszélésmód tekintetében. Ha hasznosnak találtad a segítséget, örülök, ha visszajelzel! :)

Hív a gyakorlat? Itt vannak az ugródeszkáid, hogy létrehozd a Belőled születő alkotásokat!



2019. február 18., hétfő

Alkotósarok: NICSAK, KI BESZÉL! – HOGYAN VÁLASSZUNK ELBESZÉLŐI NÉZŐPONTOT? – 1. rész (Írói kisokos 2.1.)


Kifejezési formát keresel a Benned mozgó mondandónak, történetnek? Szeretnél prózaíróként kiteljesedni? Regényt, novellát, elbeszélést, mesét készülsz írni? Ha igen, e bejegyzés, melyet most futó Történetek online kurzusunk ihletett, Neked szól! Elárulom, hogy része egy új sorozatnak itt, a blogon, melynek az Írói Kisokos címet adtam, s ahogy látod, a terjedelmes téma miatt ez a cikk máris két részes.
Vágjunk hát bele! ;)

Ha van egy elmesélésre kívánkozó történeted, fontos hogy megfelelő elbeszélésmódot válassz hozzá.
Az írás afféle alkímiai folyamat - lehet, ha engeded. Azaz a megfigyeléseidből kibontakozó mondandód hozza létre a történetet, és ez a képlékeny-forrongó „matéria” vagy belső tartalom választ magának formát. Ezzel együtt a formaismeret, a formaadás tudatossága nem elhanyagolható!

Minden történetnek van elbeszélője vagy narrátora, aki a versek lírai énjéhez hasonlóan nem azonos a szerzővel, s akár hangsúlyosan lép elő, akár rejtőzködik, szócsöve a mondandónak.
Nyelvi megformálás szempontjából egy narratív (vagyis elbeszélő) szépirodalmi szöveg esetében alapvetően kétféle elbeszélés-mód közül szoktunk választani:
1. Én-elbeszélés – azaz E/1. személyű 
2. Ő-elbeszélés – azaz E/3. személyű
Természetesen ennél többféle elbeszélő is létezik, elviekben minden szám és személy, ami grammatikailag lehetséges. Az E/2. személyű elbeszélésmódra példa Steve Jackson és Ian Livingstone Kaland, játék, kockázat című interaktív fantasy könyv-sorozata, az én gyerekkoromból. :)
Ennek a formának a következetes használata nem csak erőteljesen bevonja az olvasót, de oly’ mértékben függ is tőle, hogy bár sokunk szerint igen nagy élvezeti érték rejlik benne, érthető módon kevesen merik használni.
Próbáld ki rövid formában - ha kísérletezni szeretnél, mindenképp érdemes! Építeni azonban csak akkor építs rá, ha kifejezetten megvan erre a célközönséged!

Az én-elbeszélés esetében a narrátorod lehet a történet főhőse vagy egy másik, kevésbé érintett szereplő, aki szemtanú a történet folyamában. Hogy két világirodalmi klasszikust említsek: az elsőre példa Charlotte Brontë Jane Eyre-ja, a másodikra F. Scott Fitzgerald-tól A nagy Gatsby.
Az én-elbeszélés legfőbb sajátossága, hogy a cselekmény úgy formálódik előttünk, hogy mindig csupán annyit tudunk meg, amennyit a narrátorunk is tud.
Lehet játszani az időbeli távolsággal is, azzal, hogy a szereplő később emlékezik vissza a történtekre. Itt ügyesnek kell lenni abban, hogy a múltbeli énnel való azonosulás illúziója is hiteles legyen, hisz' ha nagyon memoár-jellegű a szöveg, nehezebb átélni!

Ennek az elbeszélő-formának a legnagyobb ereje az a páratlan meghittség, ami az elbeszélő és az olvasó között az én-közlés következtében kialakulhat.

Az én-elbeszélésnek azonban nem csak előnye, de hátránya is fakadhat ebből a közelségből. Bár azt gondolhatnánk, az olvasó jobban azonosul egy E/1. személyben írt szöveggel, ez bizony nem feltétlenül igaz! Nálunk, a Felszabadító Kreatív írás kurzusokon is gyakran előjön, hogy ha egy elbeszélésben túlzottan szubjektív vagy (például belebújsz ugyan egy karakterbe, E/1. személyben mesélsz, ám akár közvetlen, akár közvetett módon ítéleteket fogalmazol meg, önigazolsz), akkor ott vissza kell nyesni ebből. Vagy kirándulni az E/3. személyű, azon belül is a személytelenebb formába, és esetleg majd később visszatérni az előzőhöz.
Javasolni szoktam, hogy kezdetnek mindkét verzióban próbáld ki magad, és számos feladatot is mutatok rá, hogy könnyebb legyen választani, illetve „csak” azért is, hogy gyakoroljunk! 

A másik előny és egyben hátrány az én-elbeszélésnél, hogy nagyfokú nyelvi kifinomultságot, érettséget igényel.  Két példa, amiről a blogon is írtam. Az egyik André Aciman Szólíts a neveden című tudatáram-regénye, ami a főszereplő, Elio szemszögéből mesél, de bravúrosan összetett módon: költőien, időben egyszerre előre haladva és szabadon mozogva, kevésbé cselekményesen, azonban a belső világot, Elio megéléseit és változásait mélységében ábrázolva.
A másik példa a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című levélregény Mary Ann Shaffer-től és Anne Barrows-tól. Itt sok különböző én szólal meg – bár van egy főhősünk és az ő én-közlései dominálnak, ő fogja össze a szálakat. Ez a forma megint csak igényli azt a nyelvi felkészültséget, ami nélkül nem lehetne hitelesen megszólaltatni ennyiféle hangot.

Még egy fontos különbségtétel az én-elbeszélés tekintetében: egy én-elbeszélő is lehet szubjektívebb és objektívebb - megbízhatatlan elbeszélő vagy megfigyelő. (A megbízhatatlan narrátorról a cikk második részében lesz szó).  Bár ún. megfigyelő típusú narrátorokat többségében E/3. személyű közlésben ismerünk, a fentiek közül A nagy Gatsby is jó példa,  ahol az E/1. személyű elbeszélőnk, Nick Carraway is tekinthető annak, mint az események tanúja.
Összességében elmondható, hogy az én-elbeszélés egy izgalmas és sok lehetőséget rejtő „hogyan”. Szerencsés választás, ha kevésbé érzed magad történet-centrikusnak vagy egyszerűbb a sztorid; ha személyes és bensőséges utazást szeretnél nyújtani az olvasódnak, illetve ha kihasználnád a mélységbeli ábrázolásban rejlő erőt (tudati, pszichológiai vetület).

Ha hasznosnak találtad a cikket és örömöd lelted benne, jelezz vissza! :)

Hamarosan olvashatod a bejegyzés folytatását is, melyben továbbmegyünk: megismerjük az ő-elbeszélés legfontosabb típusait, szövegszerű példákat is mutatok és további inspirációt kaphatsz a választáshoz!

 

2019. február 4., hétfő

Próza: NÉGY NŐVÉR - SZIBILLA MESÉJE (Az Egység meséi 11.)


Apró gallyak törtek és sokéves avar ropogott a talpa alatt, miközben a megszokott mozdulatokkal újra átvizsgálta a tisztást. Ma is, mint oly’ gyakran tűzgyújtáshoz alkalmas rőzse után kutatott.
„Különös” – tűnődött Szibilla finom anyagból szőtt, mégis melegen tartó mokaszinjára pillantva. „Micsoda zajt csapok!” Homályosan, mégis sajgó hiányérzettel emlékezett rá, hogy valamikor gyermekként még olyan könnyű léptekkel járt-kelt idekinn, mint minden rendes erdei nimfa; puhán szökellt, nesz sem hallatszott a nyomán.
 
Egykoron egy volt a természettel, s pont úgy élt itt, mint ahogy a lazac lubickol a sebes sodrású folyóban. Minden nap kaland volt, lelkesedéssel ébredt, hálával feküdt és eszébe sem jutott kételkednie magában. „Azok az idők elmúltak” – sóhajtotta szomorúan. Hátra vetette régen lángvörös, mára kicsit kifakult, de még mindig rakoncátlan fürtjeit, vállára kapta megpakolt cókmókját, s bár az ismerős, beletörődő hangulat uralta, úgy döntött, tesz egy kis kerülőt és arra megy, amerre régen járt: az Öreg tó felé.

Annak idején ez a tér látomások és belső sugallatok fogadásának színhelye volt, kislánykorában ő is többször járt itt a testvéreivel. Egyedül csak egyetlen egyszer, s mivel az annyira égető kérdésére semmilyen választ nem kapott, mély csalódottsággal távozott.

A tó most is csendbe burkolózott, mintha környékén az állatok is titokzatos némaságba húzódtak volna vissza. Szibilla rácsodálkozott a tejfehér, vastag jégtakaróra - nem is evilági ködre hasonlított -, s ahogy a parton letáborozva közelebbről szemügyre vette, felsejlett a víz valószerűtlen feketesége. Bármennyire is furcsállta a dolgot, a tó legidősebb nővérére emlékeztette. Szinte maga előtt látta Olívia hollófekete haját, mélyzöld szemét és hófehér bőrét; egy másodperc töredékére úgy érezte, mintha megérintené a kezét, s még ez az apró mozdulat is olyan volt, mint a lány egész lénye: egyszerre komoly és barátságos.

„Olívia erdeje biztosan nem így néz ki” – tekintett körbe. „Tavasztündér lennék? Ki hiszi ezt el?” Nála mindig tél volt; hol havas-jeges, hol meg szürkén, sárosan egyhangú, de láthatóan nem mozdult a természet. Pedig be kellett volna teljesítenie a sorsát! Legalábbis volt, hogy úgy gondolta, az ő sorsa a megújulás nimfáinak egyike lenni, ám ez láthatóan nem jött össze.

„A többieknek bezzeg sikerült; ők tökéletes tavasztündérek. Persze mindenki a maga módján, ahogy mindig mondják…” – majdnem folytatta a szokásos gondolatmenetet, melynek nyomán rögtön megjelent benne az irigység és a keserűség, de aztán magát is meglepve felsóhajtott: „Istenem, annyira hiányoznak a nővéreim!”
Bizony, ő kerülte a társaságukat, s ennek nyilvánvaló oka az volt, hogy nem akart folyton a kudarcával szembesülni. Nem akart, mégis abban élt.
Mennyit nevettek és játszottak azelőtt! És énekeltek meg táncoltak, mintha az egész létük csak erről szólt volna! Szibilla lassan kifújta magát és elindult egy tó körüli sétára, amúgy cél nélkül.

Most nem hallott roppanást a lába alatt… csak lélegzett, csak lépett… nem is igazán gondolt már semmire… csak lélegzett, csak lépett… hideg volt a levegő, könnyű, tágas a tér… csak lélegzett, csak lépett… és egyszer csak megállt. A tó felé fordult, s határozottan hallott valamit!

Vagyok, aki vagyok.
Ha kell, befagyhatok,
máskor felolvadok.
Tükröm felszín marad,
békém mélyre mutat:
a csendben leled magad.

Üzenet? Nevezhette annak, mégis különös módon tudta, ezt nem kell megfejtenie. Valami olyasmi volt, ami nagyon kerek. Elöntötte a hála: ez a pillanat megadta neki az időtlen idők óta keresett nyugalmat, annak az egyszerű bizonyosságát, hogy minden jól van! Erőt érzett belül, amikor magára pakolta hátizsákját, még fütyörészett is a hazaúton.
 
Beesteledett, mire a kunyhójába ért. A rőzséből takaros kupacot épített a kályhában, majd két csuklómozdulattal apró lángot gyújtott a tenyerén – ez mindig nagyon könnyen ment neki -, lecsúsztatta az ujjhegyein és beizzította a tüzelőt. Hamarosan jókedvűen táncoltak a lángok, Szibilla pedig szárított pitypangból készült levesét kanalazta a tűz mellett. „Elmegyek hozzájuk!” – kiáltott fel hirtelen, és nyomban fel is pattant. Hogy ez ilyen sokára jutott csak az eszébe! Miért is ne, és mikor, ha nem most? Megesküdött volna rá, hogy a tónál Olívia segített neki elcsendesedni és ezt is szerette volna megköszönni.
A házikója melletti fészerbe sietett, levelet írt, aztán kis ezüstsípjával hívta a madárpostát. Tudta, hogy az üzenetek már a reggeli pacsirtadallal ott lesznek testvéreinél.

Egy hét sem telt el és sor került a találkozóra, mégpedig a lehető legjobb helyen: a fennhatóságaik alá tartozó négy erdő ölelte nagy, kerek tisztáson. Az ünnepség kiötlője a második nővér, a szőke, kék szemű, szinte mindig cserfes és jókedvű Míra volt. Színes szalagokkal, lampionokkal és a természettől kapott, friss virágokkal díszítették fel a fákat és az étkezőasztalt, magas tábortüzet raktak és isteni lakomát ültek.

Olívia, Míra és Amélia annyira örült rég’ nem látott húguknak, hogy nem győzték ölelgetni; csiklandozták, viccelődtek vele, táncra perdültek neki és őt is táncra hívták.
Bizony, nem lehet egyszerre szomorkodni és táncolni, hisz’ ha az ember mozdul, az érzés is változik, így Szibilla azon kapta magát, hogy egészen feloldódik.
 
— Úgy vélem, itt az ideje, hogy kimondd, mit is szeretnél igazán! – szólalt meg az este egy pontján jelentőségteljesen Olívia.
   —  Szeretnék olyan lenni, mint ti! – vágta rá némi töprengés után Szibilla.
   —  Ezt nem gondolod komolyan! – Míra egyszerűen kikacagta. - Nézz már ránk, mind teljesen másmilyenek vagyunk!
   —    Felszabadultak vagytok… és a helyeteken vagytok.
   —    Fogalmazd meg a lehető legpontosabban! – szólt rá Olívia.
   —    Szeretném, ha minden megváltozna.
   —  Figyeld meg az érzést, mondd ki a lehető legőszintébben, legyél benne teljesen! – emlékeztette Amélia, a barna szemű és hajú harmadik nővér, akinél kedvesebb és elfogadóbb lényt nemigen ismert.
   —  Bárcsak olyan lehetnék, amilyen valójában vagyok! – szakadt ki Szibillából.
 
A nővérek összenéztek és egymásra mosolyogtak. Most már csatlakozott hozzájuk Szibilla is, s erre a mosolyokból a legcsilingelőbb, egybehangzó nevetés lett. Hisz’ hogy is lehetne az ember másmilyen, mint amilyen valójában?
A vörös hajú nimfalány másnap úgy tért haza erdejébe, hogy szívében magával hozta az esti mulatság emlékét: a pillanatét, amikor úgy érezte, minden lehetséges.

Telt-múlt az idő, az ünnepség emléke halványodni kezdett, Szibilla pedig megint kedvetlennek érezte magát. A természet mit sem változott, ugyanaz az örök tél uralta. „Én sem változtam belül igazán. Ugyanazok a gondolatok és érzések jönnek vissza. Megint bepaliztam magam. Nincs meg a hiányzó láncszem!” – dohogott magában. Egyik nap azonban úgy döntött, kipakolja a fészert, kidobja a felesleges, áporodott holmikat. Bele is kezdett és egy váratlan ötlettől vezérelve a takarításból bútorfelújítás is lett.

Épp színes tulipánokkal pingálta ki öreg székét és elképzelte, hogy fog majd az új alkotószobájában tevékenykedni, amikor madárdalra lett figyelmes. A dal ismétlődött és egészen közelről szólt már.
A kismadár csupán egy méterre szállt le tőle, a fészer nyitott ajtajának tetején ült. Élénk kék és sárga színekben pompázó cinke volt. „Várj, kismadár, adok neked enni!” – kiáltotta Szibilla, de mielőtt beléphetett volna a házba madáreleségért, a következőket hallotta felcsendülni:

Vagyok, aki vagyok.
Félelem engem nem köt,
a gondolat csak játék,
fel, fel! Vígan éneklek, 
s szabadon repülök!

Egy pillanattal később a cinke felröppent, s már ott sem volt, Szibillában pedig az öröm melegsége áradt szét. Hirtelen olyan könnyűnek tetszett minden! Még soha ennyit és ilyen jó kedvvel nem takarított és renovált a ház körül és nagyon élvezte munkájának eredményét.

Egy darabig kitartott a megújult kuckó feletti öröme, de nem bizonyult tartós boldogságnak. Jött-ment a széllel, ami nem a tavasz, hanem újabb fagyos napok hírét hozta. Egy zord délelőttön Szibillának nagyon elege lett abból, hogy benn kell kuksolnia és nyoma sincs semmiféle valódi változásnak. „A fenébe, hogy megint visszaestem.” – gondolta bosszúsan. 

„El kell mennem valahová, ki kell, hogy mozduljak!” Egészen új csapásokon vágott neki az erdőnek és valahogy könnyebben is szelte az úttalan utakat, mint a korábbi, megszokott ösvényeket. Sok feszültség távozott belőle, de megújulása receptjét továbbra sem lelte.
 
Többórányi tempós gyaloglás után egyszer csak meglátott egy hatalmas tölgyfát. „Hú, de gyönyörű vagy!” – mondta ki önkéntelenül hangosan, aztán elakadt a szava. Lassan közelebb lépett a fához, óvatosan megérintette vastag kérgét, mintha engedélyt kérne tőle, majd átölelte a törzsét. S csak ölelte, ölelte… Szeretet és nyugalom honolt ebben az ölelésben, kettejük természetes egységében. Ahogy így pihent, egyszer csak azt hallotta, mintha a fa suttogott volna neki – szavak nélkül, mégis szavak formájában is érthetően!

Vagyok, aki vagyok.
Mély sárban gyökerezem, 
s a magas eget ölelem.
Mindig helyed van bennem,
megtartalak szelíden.

Szibilla derűsen tért otthonába.

Békével telítődtek a mindennapok. Nimfácskánk azt vette észre, nincs semmi, amihez ne tudna meghittséggel fordulni, legyen szó éhes őzekről, egy kicsorbult teáscsészéről vagy a reggeli beágyazáskor az ágyneműjéről. Sokkal kedvesebb volt önmagához is. Amikor valami buta agyaláson kapta magát, tudott mosolyogni, mintha megsimogatná a saját arcát: „ejnye, hagyjuk már, nem jó ez nekünk! Gyere, mutatok valami mást!” 
 
Egyik nap a szomszédos domboldalon zsendülő zöld hajtásokat vélt felfedezni, ám amikor közelebb szaladt, látta, hogy az nem pázsit, csupán száraz, tavaly téli moha; érzékcsalódását a vonuló felhők okozhatták. Az ég vigasztalanul szürke volt. Másnap szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék és jó darabig nem is akart elállni. Szibilla egy ideig élvezte egyenletes kopogását az ablaktáblákon, de aztán megunta, sőt idegesíteni kezdte. Újra visszatért belé a nyugtalanság és elégedetlenség, s mire az eső elállt, már megint betemette, ám ezúttal teljesen.

Érezte, hogy nem jön több segítő üzenet, Olívia, Míra és Amélia is megtette érte, amire képes volt. Egyedül maradt, tanácstalanul. Csak ő, csak ő, csak ő van itt és az erdő; mozdulatlan, cselekvésképtelen. 

Egykedvűen vágott neki a kunyhója közelében nyíló, ismerős sétaútnak. Volt ebben valami végérvényes: maradék hite is cserben hagyta, és többé nem akart küzdeni. Ahogyan ezen tűnődött csendesen, egyszer csak hangot hallott, nagyon halkan, s egészen belül. „Nézz csak körül!” 
Megállt és körbe tekintett a vízmosáson, a vastag, nedves avartakarón, a cserfák szemének-szívének oly’ ismerős rengetegén és a halványszürke égen, melyen vadmadarak szálltak. 
 
„Mi történne, ha minden így maradna? Ha az erdő, a vízmosás, a fák, az ég, ha semmi nem változna? Mi történne, ha te sem változnál? Pont így maradnál, ahogy most vagy? Az olyan rossz lenne?” Szibilla végignézett kinyújtott két tenyerén, majd egész testén, sötétkék bársonyruháján, mokaszinján… a kásás hófoltokon megcsillanó fényen, az ebben a pillanatban vele együtt lélegző avaron… nagy levegőt vett és kifújta… „Az olyan rossz lenne? Az olyan rossz?”

Elöntötték a könnyek, de ezek a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak. Sírt és nevetett egyszerre és olyan bolond, kérdőjelek nélküli szeretet ragyogott fel benne minden iránt, hogy megpördült vele a világ.
Pörgött-forgott, mégsem szédült, tágult, pulzált, lángolt, s aztán szelíden újra megérkezett: pont, oda, ahol volt. Semmi nem változott. És minden tökéletes volt, éppen így, ahogy.
Olyan kerek, amennyire csak lehetett. Már most.

Szibilla mosolyogva folytatta a sétát, s ahogy a vízmosásból felért, a cserfák ölelte kis tisztáson, az avarban megmaradt hófolt mögött meglátott valami fénylőt. Odasietett, hogy üdvözölje az első hóvirágokat.

Bizony hát, így történt, hogy Szibilla megtalálta helyét a teremtésben, lelkesedése és Valóságlátó ereje pedig soha többé nem hagyta el. Hogy is hagyhatta volna? Hisz’ ő maga volt az!

Vagyok, aki vagyok.
Szívvel nézek, 
s a kép feléled. 
Lelkem benned,
Téged látlak, 
rád ragyogok.