N'alika, író és tanár blogja önismeretről, művészetről. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. március 27., hétfő

Az Egység meséi 6.: AZIZA ÁLMA - A szerelmes nő meséje


Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. 

A hatodik novella becsült olvasási ideje 10 perc. 
Aziza történetéhez Pinterest tábla is készült, itt találod


Éjféli imára hív a müezzin fátyolos hangja Tanger háztetői felett. Aziza ma éjjel is ide-oda hánykolódik színes selyempárnáin, mostanában kerüli az álom. A Költőre gondol, aki talán épp egy félkész vers fölé görnyed… vagy az ablakban könyököl, s egyik cigarettát szívja a másik után. Vagy egy másik nőt ölel. Egy biztos: nem ővele van.

Aziza úgy érzi, egy évezrede várakozik már a szerelmére, be van ide zárva, mint valami toronyszobába. Magánya egész kertet szőtt benne, befonják az indák. Nem, még ha a vágyakozás teremtette is őket, akkor sem tud gyönyörködni ezekben a növényekben; fojtó, tüskés, húsevő virágok!

Felkel az ágyból, a konyhába siet, vizet tölt a míves rézkancsóból, iszik egy kortyot.

Visszafelé menet körbenéz tágas padlásszobáján, mely a hold ezüstfényében most egy nem is evilági térnek tűnik. Szépséges káosz, afféle igazi művészlakás; az ilyen pillanatokban rácsodálkozik: én tényleg itt lakom? Szétdobált ruhák, könyvek, festékek és ecsetek kupacai, festővásznak talán sosem elkészülő képekkel, antik, félig letakart hatalmas állótükör – nagyanyai örökség, miként a szénfekete ragyogó szempár és az ugyancsak sötét, hosszan leomló, sűrű haj.

A tükröt takaró gyolcsleplet lerántva szembenéz magával. Nem tetszik neki, amit lát. Mosolyogni próbál; erőltetett, lelepleződik. Pedig napközben oly’ valódinak tűnik ez a mosoly! S ő szórja is bőkezűen, ahogyan reggelente a piacra menet végigvonul a nyüzsgő kikötőváros girbegurba utcáin, vagy a délutáni lágy fényben a festőiskolai tanítványoknak magyaráz. Vonzza az embereket, akár a méheket egy mézédes illatú virág. Ám ő jól tudja, milyen elvadult a benső kertje.

Minden baj forrása az, ha szerelmes lesz! Egyedül magabiztos, boldog, sugárzó, ám ha megjelenik a férfi, elvész a fénye és felőrli a vágyakozás. Pechjére újra meg újra olyan valakibe szeret bele, akivel az oldódás csak pillanatokra történik meg – általában Aziza finom ágyneműi között, a kis művészlak fülledt éjszakájában -, a kapcsolat azonban a hétköznapok áramában halálra ítéltetik. Nem tűrik egymást, viaskodnak, mint két vadállat, vagy eleve ott az érzés: hatalmas lángon ég a tűz, de ők párként nem egymásnak rendeltettek. Hogy mennyire óhajtja a társat maga mellé, olyankor világlik csak fel, amikor hatalmába keríti a szerelem, ám a gyönyör az ő számára méregnek bizonyul.

Hanyadszorra már! Hol hevesen elküldte a Költőt, hol prédaként elé vetette magát… ez az őrült tánc, amit együtt járnak, túl sok… és mégsem elég! Úgy érzi, betelt e maga választotta rabsággal. Annyiszor kimondta, legyen már vége a szenvedésének, mégis minden megismétlődött.

De mikor, ha nem most? Aziza elszántan néz farkasszemet a tükörbéli nővel, megfeszül a teste, majd megadóan elernyed…
 
„Ébressz fel!” – suttogja maga elé.


Csend… Egy pillanatra, mintha varázsütés érné: megáll az idő. A másodperc törtrésze alatt zajlik, mégis, akár az örökkévalóság. Mint amikor a filmben kimarad egy képkocka: Aziza egy pillanatra eltűnik a tükörből. Üres tükör, a nagy semmi van ott! Mint aki csak akkor veszi észre, hogy a szakadék szélén áll, amikor megszédül… hirtelen hátrahőköl. A szíve hevesen ver.

"Mi volt ez?!"

Mintha láthatatlan kezek vezetnék, az ágyhoz megy, hanyatt fekszik. Hunyt pillái mögött elindul lefelé a lift… egyre mélyebbre süllyed magában.
 
„A szomorúság óceánja” - fut végig rajta a gondolat. Máskor ironikus félmosolyra húzná a száját, de ezúttal nem: beleengedi magát az érzésbe! Feneketlennek tűnik… szívét tépi, könnyei végestelen-végig folynak…
 
Azután elapadnak, mintha kimosódott volna belőlük minden személyes… S egyszer csak, váratlanul… kinyílik benne valami minden eddiginél hatalmasabb öröm! „Mindegy, hogy lefelé hullok, vagy felfelé szállok: ugyanaz!” – ismeri fel teljes bizonyossággal.

Már nem fél a fájdalomtól, nincs több törekvés, hogy elkerülje, s a lehúzó erő béklyói feloldódnak… bánat és öröm egybeolvad, kitágul a horizont: Aziza lát.

Látja magát a Költő mellett, szó szerint ezer évvel korábban a mostani életüknél. Végigéli újra ezt a magából kifordító, őrjöngő szenvedélyt az ókori Róma díszletei között… ugyanaz, mint a mostani, csak sűrűbb az érzet… a képek sodró erővel, maguktól érkeznek. Ízisz papnője és bacchánsnő, aki sok-sok életen át hordozta tiszta lángját itt, ezen a ponton beszennyeződik: előbb szeretője, majd méltóságát vesztett rabszolgája lesz a kegyetlen hadvezérnek. Újraéli a kínt, amit az új, fiatalabb ágyasok érkezése jelent, majd a tehetetlen bosszú, a felemésztő gyűlölet forrongását. Az elnyomott energia irtózatos erővel csap ki: szeretkezés közben öli meg a férfit, véres, eksztatikus könyörtelenséggel. Mire ráeszmél, mit tett már késő: a szeretett test megcsonkítva, élettelenül hever előtte. Menekül, a sivatagba. Nagyobb büntetés ez így, hogy nem végzik ki. Önmagára szórt átkaiba fullad, miközben élőhalottként tenget le egy hosszú életet.

Bár inkarnációk láncolata indul el egy másik irányba, ahol szűz papnőként szolgál – csak az Istent, férfit többé nem -, egy másik láncolatban folytatódnak a párkapcsolati gyötrelmek. Életek sorozata tárul fel, melyekben a legkülönbözőbb idősíkokon és alakokban találkozik a férfival, de oldódásuk sosem lehet teljes. Amikor házasok, s ő a védelmező férj, a Költő pedig a törékeny feleség testében jelenik meg, adósságai miatt haragosai rájuk gyújtják a házat… tűz emészti fel életük munkáját, a feleség szörnyet hal. Amikor a férfi a gyermekeként születik karjaiba, ő a mindene. Szinte megfojtja anyai szeretetével és féltékenyen próbálja elmarni mellőle a kedveseit.

Minden egyes láncszem egy újabb titkot tár fel, Aziza megérti mostani élete tudattalan döntéseit, hárításait és félelmeit. Ám kettejük függőségének pokoli szimfóniája egyre csak folytatódik… véget nem érőnek tűnik… egészen a mostani pillanatig.

 Aziza benső vetítővásznán egy poros útkereszteződést lát, valahol a sivatag szélén. Egy rongyokba öltözött öreg asszonyt pillant meg, s ahogyan elindul felé, a nő is közelíteni kezd. Bár remeg a térde, nem tántorít. Találkoznak.

A banya arcán mélységes mély, elsimíthatatlan ráncok, a fájdalom okozta rútság; száraz, fénytelen, szeretetlen szemmel néz a lányra. A két arc ugyanazé. Aziza szíve megesik saját magán.

Melegséggel öleli át… s ebben a pillanatban minden felragyog. A vénasszony eltűnik az ölelésben, Aziza már csak egy marék homokot szorít… kezéből kihullanak az utolsó szemek.

Függőleges, majd vízszintes fénypászmák a szemhéj mögött. A hajnal pírja színezi be a padlásszobát. Lakójának éber álma véget ért, odabenn, idekinn földöntúli csend honol. 

Aziza szedelőzködik, a müezzin első imára hívó hangjánál már az utcán van. Az öböl felé veszi az irányt. 
A kikötő korán kelő népe mellett észrevétlenül suhan el. Azt a kis szirtet célozza meg, amit régen meg akart mászni, csak később megfeledkezett róla. 

Meglepődik, micsoda pazar kilátás nyílik innen — látni a türkizkék óceánt és látni a vöröslő sivatagot. A reggeli nap fénye dédelgeti. Aziza úgy lélegzik, mintha kómából ébredt volna. Végigsimít a bőrén, végig az érdes köveken, minden érzet új, és gyönyörű! Tompa sajgást érez a szívében, de olyan ez már, mint valami fantomfájdalom.

Az otthonlét békéje ragyog benne.

Még aznap délután szakít a Költővel, ezúttal véglegesen. A hajsza, melyben múzsája, szerelme, úrnője és társa akart lenni egyszerre és mindörökre, véget ért. Ebben a pillanatban érzi először, hogy valódi szeretet önti el iránta.


Tombol a tavasz, s ő mezítelen lábbal sétál a kertben. Élvezi a porhanyós-morzsolódós, sűrű és mégis könnyű matériát a talpa alatt. Engedi, hogy lábujjai belesüppedjenek, hogy az apró szemcsék hozzátapadjanak és lehulljanak. Minden mozdulatlan, mégis szüntelen áramlásban van.

A puha, smaragdzöld pázsiton át a rózsalugas felé veszi az útját. Szerelmes odaadással gondozza virágait. Amint végez a munkával, faragott nyelű zsebkésével levág néhány szálat és beviszi a házba.     
Fehér vályogból készült, otthonos kis lak, csupa lekerekített forma, a falon festmények.
Kedvese a függőágyban, gyermekük a bölcsőben pihen. Finom csókot lehel mindkettejük homlokára. Belép a hűs konyhába, hogy kávét készítsen. Futólag belepillant a falon lógó, rézkeretű tükörbe. Elmosolyodik.

Látja arcának egyszerre karakteres és lágy vonásait, az öröm és a bánat ráncait, s mindemögött: a végtelent.

Már nem szédül.


**

Tetszett a novella? Nagyon örülök, ha visszajelzel!

2020 tavaszán megjelent kötetem sok embert inspirált már, talán Hozzád is szól! 



© Csendvirágok 

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!