Művészet és önazonosság. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2017. március 22., szerda

A HAGYMA RÉTEGEI – Önismereti fázisok, ahogyan tapasztalom

Az emberi formaöltés legbensőbb hívása: megismerni önmagunkat, ráébredni arra, ami valójában vagyunk és élni azt.

Az, aki sohasem foglalkozott direkt módon önismerettel, szintén az önmegismerés útján jár, csak épp lehet, hogy egész mostani életében csupán egyetlen szeletkéjét tapasztalja meg önmagának, kevesebb dolog tudatosul számára a működéseiből, s majd egy következő „etapban” lép tovább egy tudatosabb létformába.
Akiben már megjelent az igény arra, hogy önnön Teljességét élje, elkezd túllátni az adott szelet(ek)en - elkezdi átlépni tudatossága határait. 
A folyamat saját felhajtóerejénél fogva gyorsul fel, és ahogyan egyre inkább kitágul a perspektívánk, úgy érik meg a lehetőség, hogy az egésznek, a teljes spektrumnak a Forrását megleljük: azaz felismerjük azt, ami valójában vagyunk
No, és persze – ki hinné? :) - még ezután is van tovább... 

Amit most megosztok, nem valami „szabálykönyvként” vagy rendszerként írom le! Én így tapasztalom és sok más embernél is hasonlóan láttam, de egyrészt ezeknek az önismereti fázisoknak a határvonalai nem olyan élesek és a sorrendiségben is lehet felcserélődés, másrészt ezeket úgy is lehet látni, hogy nem szakaszok, hanem rétegek.
A címbeli hagyma játékos képével élve vagy az egymásra helyezett pauszpapír-rétegekkel szemléltetve: egymáson vannak és áthatják egymást. (Rengeteg minden, amit az elme próbálna lineáris történetként lefordítani, mert csak úgy tudja megérteni, nem lineáris és hierarchikus, sokkal inkább egyszerre van!)

Tehát ezeket a mozzanatokat figyeltem meg és látom sarkalatosnak az önismeret szempontjából:



(1)   Ösztönös érzékelés – „Egy vagyok mindennel… Vagyok.”

Kisbabaként / kisgyermekként mindannyian így érzékelünk, csak aztán megtanuljuk a dolgokat beazonosítani – már az alapvetően poláris nyelv használatának elsajátításával és különösen azután, hogy megjelenik a „jó” /„rossz” szétválasztás. 
A különböző rendszerek  (család, intézmények, társadalom) felgyorsítják az azonosulás folyamatát és mintákat szabnak neki. 

Ami felnőttként segít visszatalálni ehhez a mozzanathoz:   
energetikai tudatosság, energiaérzékelés megtapasztalása, „energiamunkával” való foglalkozás, testi energiaérzet, testtudatosság fejlesztése. (Nálam az EMF Kiegyenlítő Technika volt talán a legkatartikusabb - közel 4 évig kezelőként is műveltem -, de még számos energetikai módszer létezik. A testtudatossággal, tudatos mozgással foglalkozó rendszerek - pl. tai chi, jóga, és a különböző mozgásmeditációs és szabadtáncos lehetőségek - 5ritmus, transztánc, NIA stb. - is segíthetnek újra hazatalálnunk ebbe a minőségbe).

(2)  Természetes érdeklődés – „Teszem, amiért lelkesedem.”

Gyermeki nyitottság, ártatlanság - sokáig ez a „hogyan”, amivel a dolgokhoz hozzáállunk! 
S persze gyerekként még egyértelműek a kedvenc tevékenységeink, amikben a legnagyobb örömünket leljük. Aztán előbb-utóbb megtörténik a szárnyak letörése… (szülőként, ha tudatosak vagyunk, segíthetünk a gyermekünknek, hogy ez másként legyen!)
Ami felnőttként segít visszatalálni ehhez a mozzanathoz:  
Feltérképezni, mi volt a színöröm bennünk gyerekként / kamaszként, miket szerettünk csinálni – és most egyszerűen  csinálni ezeket, elkezdeni vagy továbbvinni, amit esetleg abbahagytunk 
Rengeteg önismereti tanfolyam és klassz könyvek segíthetnek, és természetesen a Felszabadító Kreatív írás kurzusokat is nagyon ajánlom, több van közülük (Felszabadító, Történetek, Élethivatás stb.), amelyen kifejezetten hangsúlyos ez a táma!

(3)  Tudatos kíváncsiság – „Milyen vagyok én?”

Az öndefiniálás késztetése általában kamaszkorban jelenik meg, s persze később is, több szinten jön elő.
Ami felnőttként segít visszatalálni ehhez, illetve mélyebben megérteni 
Önismereti módszerek, könyvek, tanfolyamok garmadája áll rendelkezésre. Különböző rendszerek, pszichológiai és spirituális technikák. (Számomra több ízben is az asztrológia és az asztrozófia volt katalizátor -  no és persze mindenekelőtt: az, amit az életben tapasztaltam!)

(4)  Fejlődésvágy – „Milyen vagyok a legjobb formámban?”

„Önmagunk legjobb verziójának” megtalálására tett kísérletek…  ami a csövön kifér. :)
Példaként lásd nagyjából az előző pontot! Ide tartozik minden fejlesztés, gyógyítás, blokkoldás, rendbetétel, mentális és spirituális technika, terápia. (Én például két kiváló kineziológushoz jártam, s kaptam tőlük nagyon sokat. De persze még felsorolhatatlanul sok más dolgot csináltam és rengeteg nagyszerű emberrel találkoztam...)

(5)  Önmegvalósítás – „Mi az, amit valójában szeretnék? /  hogyan szeretném megélni magam?”

A lényeg: belemenni és csinálni! (A „mit”-ről a „hogyan” felé való eltolódás is egy érési fázis-átlépés.)
Természetesen ehhez is van sok segítség, ha kell. Szívből ajánlom ehhez is saját Felszabadító Kreatív írás kurzusaimat!

(6)  Spirituális önismeret„Ki/mi vagyok én valójában, a formán túl?”

Jöhet hamarabb is (ezért írtam a felcserélhetőséget), s a kérdésfeltevés lehet másmilyen, a lényeg azonban az őszinte igény arra, hogy az igazságot megtudjuk/ a Valóságot - valódi lényünket - éljük.
Tanítások, mesterek… megint csak milliónyi lehetőség az inspirálódásra és változásra. Ha igazán engedjük égni a „szent tüzet” belül, történik, ami… A spirituális zsákutcákról és kiutakról itt írtam.


(7)  Megadás – „Hadd hulljon el, ami nem valódi!”

A sok építkezés után elkezdődik a lebontódás. Elengedés mindig van, ez azonban más… Ráébredünk arra, hogy nem a személyiség vagyunk. 
A megadás egyfajta "leformatálódáshoz", lemeztelenedéshez vezet ... nem feltétlenül egy pillanat, éveken át is tarthat. Misztérium. Nem lehet imitálni. 
Ha ez a fázis foglalkoztat, ajánlom figyelmedbe párommal közösen írt  Felébredés az én illúziójából című könyvünket!

(8) Szabad létezés – „Megadásban élek és cselekszem, teremtődik általam, aminek lennie kell…”

Ez a „jolly joker”. Mert mindent, az itt leírtakat is össze lehet gyűrni és egy – tudatos mozdulattal – „kukába hajítani”. Nincsenek fázisok, szakaszok.  
A pillanat: tiszta lap.  Magától születik meg az igény minden továbblépésre, így az önátadásban való, ihletett cselekvésre is… pillanatról pillanatra. 
Megérünk a békére, éljük, s mégis érünk tovább.  Ez megint csak misztérium... Nem lehet siettetni, de minden a szándékunkkal és odaadó cselekvésünkkel kezdődik - és azon múlik!


** 

Fontosnak érzem újra hangsúlyozni: próbáld meg ne úgy felfogni ezt, mint egy hierarchikus lépcsőn való lépegetést, vagy egy „A-ból B-be, aztán C-be jutok” programot! Inkább játékosan!
Itt van Shrek is, látod! ;)
Sokszor épp azért tud beragadni az ember és észrevétlenül magán tartani a szemüvegeket (szemellenzőket), mert "hagyományos" módon gondolkodik.

Néhány példa:
  •  úgy érzed, megy neked az önmegvalósítás (5), de hiába hívna a láthatón túli (1 vagy 5), félsz, hogy ha belemennél, ha kilépnél a komfortzónádból, az mindent borítana… ezért inkább igyekszel "racionális" maradni
  •  egy-egy spirituális módszer vagy tanítás (6) szemellenzője nem enged, hogy természetesen mozdulj a lelkesedésednek megfelelően (2)
  •  megértetted, hogy nem vagy azonos az egóval (6 vagy 7), így aztán nem is foglalkozol a személyiségednek olyan részeivel, amelyek a figyelmedet kérnék (3)
  • ráéreztél már tapasztalati szinten is, hogy nem a személyiséged vagy (6 vagy 7), emiatt hiába hívna valami, hogy megvalósítsd (5), te nem akarsz vágyakat táplálni, mert az úgy is csak illúzió (például azért, mert a non-duális tanításokkal azonosultál) - így nem lépsz

Nem tudom, tapasztaltál-e már ilyen csapdákat, de trükkös tud lenni! Azért mondom, mert én igen! :D
A lényeg: bátran tedd azt, amire hívást érzel! Ne korlátozd le magad!
Minden út, minden mozzanat, minden pillanat tökéletes. Engedjük hát lenni, ami van – és közben figyeljünk!

Örülök, ha megosztod, Te miként tapasztalod mindezt! És bármiben is érzed magad épp, szeretettel várlak a Felszabadító Kreatív írás online kurzusok önismereti és alkotó kalandjára!


**

Ugye tudod, miért Shrek a kép? "Az ogre olyan, mint a hagyma..." Imádjuk ezt a rajzfilmet (az első 3 részét)! :)

**

Tetszett az írás? Örülök, ha kifejezed! :)

Ha szeretnél az új bejegyzésekről és programokról értesülni, iratkozz fel a hírlevelemre!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép.


2017. március 20., hétfő

HALHATATLAN SZERETŐK – Filmajánló és reflexió

Filmes téren épp várakozó állásponton vagyok. Két darabot szeretnék már nagyon megnézni: Jim Jarmusch Paterson -ját és Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, de egyik sincs műsoron az itteni mozikban. A vidéki lét hátránya, egyben bája! Különösen 16 pesti év után (és csakis ebből a szempontból) hasonló az életérzés, mint anno kamaszként, Miskolcon: ha elhozzák a helyi filmklubba a filmet, akkor meg tudom nézni, ha meg nem… Persze másik opció is lehetne, ha szerepelne az „online videotékák” kínálatában, ám a fentieknél ez nem játszik. De nem bánom, mert megvan a varázsa ennek a várakozós hangulatnak (mint régen a kazettákkal).

Mindeközben eszembe jutott Jim Jarmusch előző filmje, a 2013-as Only Lovers Left Alive (a magyar címnél jobban szeretem az eredetit; a „csak a szerelmesek maradnak életben” kifejezőbb is ebben az esetben). Szóval most az jön, hogy egyrészt valószínűleg lelkesedni fogok kritika vagy elemzés helyett (de ezt talán már megszoktad), másrészt egy kicsit ránézhetnénk együtt erre a vámpír-témára, mert szerintem nagyon izgalmas, hogy úgy mondjam kultúrtörténeti szempontból, de a kollektív tudatosság szempontjából is.

Előrebocsátom: a Jarmusch-filmek nem valók mindenkinek. Ez nem sznobság, mindössze arról van szó, hogy bár van történetük, alapvetően a nem-narratív jellegük dominál. Tehát nem azért jöttek létre, hogy elmeséljenek egy sztorit, sokkal inkább „vertikális” mélységében jelenítik meg az életet… amit Jarmusch művel, az költészet, filmes nyelven és teljesen egyedi stílusban, és mondanom sem kell, mekkora kincsnek tartom.

Anno egyedül néztem meg a Halhatatlan szeretőket, és a Kedvesnek úgy fogalmaztam utána, hogy tulajdonképpen egy 10 perces videoklipben vagy egy rövidfilmben is lehetett volna ábrázolni mindezt, de mennyire jó, hogy nem így lett. Bizonyos idő távlatából visszagondolva ez is – mint jó pár másik Jarmusch-film – amolyan full élvezetként marad meg, amit egyszerűen öröm nézni. 
Hogy miért? Mert van benne valami nagyon valódi. Dekadens hangulat, két fura vámpír, az egyik depis, a nő meg olyan androgün, rocksztár stílusban vonulnak és vonaglanak, a sztori meg nem tart igazán sehová, mi lehet ebben a valódi? – tehetnénk fel joggal a kérdést.
És mégis...! Na, ez a varázslat, vagy inkább: a költészet.


A film a nyitójeleneténél fogva magába szippant, de ereje nem is a tökéletesen kitalált részletekben rejlik, hanem az alapvetésében. Ezek a halhatatlan szerelmesek ugyanis érzik a lényeget.
Imádom, hogy a vérivás procedúrája náluk nem az a kiéhezett energiaszerzési kényszer (amit például a Let The Right One In című svéd film zseniálisan, de kétségbeejtő szomorúsággal ábrázolt), hanem egyrészt bámulatos méltósággal történik (nem gyilkolászás, hanem szépen beszerzik a vért a kórházban), másrészt a pillanatban lelt, tudatosan megélt öröm.
A tudatosságuk valóban kulcs – ez ütősebben a Tilda Swinton által megformált idősebb, bölcsebb vámpírnő, Eve karakteréből világlik fel -; ez az, ami a többi tudattalan, hétköznapi vérszívótól, vagyis az emberektől megkülönbözteti őket. 
Tetszett a pár - a képek által is gyönyörűen ábrázolt - egyensúlya, a két karakter különbözőségében és egységében rejlő erő; az egymásnak rendeltetettségük egyszerű, tiszta bizonyossága. 
A film természetesen teli van iróniával, de olyan finomságos iróniával, amiből soha nem lesz cinizmus.

Van benne egy hatalmas életigenlés, szerelem- és művészetigenlés, ami miatt tovább szétszedni nincs is kedvem – ha nem láttad és megfogott, amit írtam, nézd meg bátran! Ha meg láttad és tetszett, emlékezzünk együtt, milyen klassz dolgok születnek még ebben az eléggé kifacsart világban, s hogy gyakran nagyon nem az az arany, ami úgy fénylik.

Egyébként Te mit gondolsz a vámpír-témáról? Elképesztő, milyen erős motívum, különösen a tömegkultúrában és hogy sokezer bőrt lehúztak róla, de még mindig reneszánsza van.
Az az izgalmas, ha tudnak valami újat vagy mélyebbre látót mondani, ahogyan a fent említett filmek.
A Twilight-sagát például nem tartom sem jó irodalomnak, sem filmes szempontból relevánsnak, de maga a történet több olyan motívumot tartalmaz, ami szintén elkap valamit a lényegből (az önfeláldozás momentuma is, amit a feministák csépelnek, pedig alapvetően nem a férfi miatt történik, hanem tudatos választásból, amire belül érzi a hívást a főszereplő – magáért teszi, s ez teljes szinkronban van a másikkal; vagy például ott is nemes vámpírok vannak, nem gyilkológépek, rengeteg a felemelkedéses, transzformációs motívum, amik, ha nem lennének egy csomó bullshit-tel összemixelve, többet adhatnának, de hát Stephenie Meyer nem Jarmusch ugye… Viszont – ez a guilty pleasure önvallomásom :-D -, az első részt meg a dupla negyediket én több ponton élveztem!) 

Összességében a vámpír-téma persze annak metaforája, amit az emberi ego alapvetően csinál: energiát szipkáz dolgokból, emberekből; játszmázik.
Ha továbblátunk ezen, az örök életre ítéltetett, magányos lényeken keresztül a legmélyebb elkülönülést jeleníti meg: magának az embernek az egzisztenciális alapállapotát. Ezért oly' vonzóak e szomorú és erős figurák.
Ámde azokban a történetekben, ahol megtörténik a transzformáció, az átnemesedés, ezek a karakterek kiutat is mutatnak, példát a tudatosodásra, a lehetőségre… ez szerintem nagyon szép és erőteljes így. 

Neked van kedvenc vámpírfilmed / könyved? Ha igen, melyik és miért tetszik annyira? :-)


**

Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive, 2013)

R: Jim Jarmusch

Nálam: 10/8

IMDb.

Magyar feliratos előzetes.




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagában szereplő kép.

2017. március 18., szombat

SOUNDS OF SILENCE (Zenei válogatás)

Ellazulni a létezésben, megpihenni annak forrásában, ami vagy… Zenék, melyek – tűnjék ez bármilyen paradoxnak is -  a csönd minőségét idézik. Örök művek, melyek nem kopnak el az idővel, melyeket az élet inspirált, de túláramlanak a hangulatok, érzelmek  változásain.
Kikapcsolódni hívnak, megállni vagy lágyan mozdulni… hazafigyelni, önmagadba… belemerülni a határtalanba.

01  Nouela – The Sound Of Silence (Simon & Garfunkel Cover)
02  Epic Soul Factory – Everdream
03  Yiruma – River Flows In You
04  Angel Tears – For You God
05  Decoder Ring – More Than Scarlet (Somersault OST)
06  The American Dollar – Anything You Synthetize
07  FourTet – My Angel Rocks Back And Forth
08  M83 – Outro
09  Ludovico Einaudi – Nuvole Bianche
10  Vangelis – Ask The Mountains
11  Pachelbel’s Canon in D
12  Matisyahu – Silence (Spinner)





**

Zene rovat a blogon.

Fb-oldal.

Hírlevél.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép. 

2017. március 7., kedd

BÍZHATUNK-E AZ EMLÉKEINKBEN?

Az ember kötődik az emlékeihez - élményekhez, amiket átélt, személyekhez, akikkel kapcsolatban volt, tapasztalatokhoz, amiket megszerzett. Bizonyos múltbeli eseményeket annyira meghatározónak érzünk, hogy egész életünkre kihatnak. Ezek az emlékek, mintha nem eresztenének bennünket: identitásunk részeivé váltak. Ráadásul azzal, ahogyan újra és újra elmeséljük őket, folyamatosan energiát merítünk belőlük, s általuk megerősítjük,  újrateremtjük magunkat. Vagy inkább azt, akinek magunknak hisszük?
Vicces, sztorizós, de azért ütős mondandójú önismereti írás következik, némi tudománnyal fűszerezve – nyugodtan vedd tükörnek! ;-)

Bő egy évtizede történt: egy családi beszélgetés alkalmával régi emlékeket idéztünk fel. Szóba kerültek az általános iskolai farsangok, különösen az egyéni jelmezverseny fanyarul humoros momentumai.
Anya és én afféle meg nem értett zsenikként aposztrofálhattuk magunkat, hisz’ évről évre nagyjából ugyanaz a forgatókönyv zajlott le: kitaláltunk és megvalósítottunk valami szerintünk fantasztikus és/vagy teljesen egyedi kreációt, amit aztán a zsűri nem díjazott kellőképpen.
Egyszer például kukoricacső voltam, a kézzel festett, különleges maskarában azonban kísértetnek néztek és basszus, még így is konferáltak fel: „és íme, itt jön a… a… (kínos csend)… a kísértet!”
De a felismerhető és aprólékosan kidolgozott robotjelmez sem ajándékozott meg túl nagy sikerélménnyel. Hiába kaptam megosztott második díjat, alig tudtam felmászni a dobogóra; hatalmas volt az az alufóliával tapétázott kartondoboz és igen kényelmetlen, ki se nagyon láttam belőle… leglényegesebb mozzanatként azonban az maradt meg, hogy ezúttal tényleg úgy éreztem, nyerni fogok, és mégsem!
A csalódás, ugyebár…

A beszélgetésnek ezen a pontján felkiáltottam:

- Na, de akkor, amikor a kisgyerekét hátán cipelő nagymamának öltöztem… na, az volt az elégtétel!
Milyen jó érzés volt győzni!

Hasonlóan zavart csönd támadt, mint amikor nem ismertek fel kukoricaként, de valahogy mókásabb: olyan, amit kirobbanó nevetés szokott követni. Anya és a Tesóm egymásra néztek, pár pillanatig haboztak, összetörjék-e gyönyörű emlékképeimet, melyek tényleg úgy sorjáztak már a fejemben, mint amikor Proust hőse beleharap a teasüteménybe, és az egész gyermekkor szépsége feltárul számára a maga totalitásában…

-  Az nem is te voltál, hanem én. – mondta a Tesóm.

Bumm! Így derült ki, úgy 27 éves koromban, hogy a legnagyobb sikerként megélt gyerekkori élményem nem is az enyém volt! Annyira szerettem volna már nyerni a farsangon, hogy később, amikor már nagyobb voltam – nyolcadikosra tippelek –, miután részt vettem az akkor elsős öcsém farsangi jelmezének készítésében, az ő győzelmét sajátomként éltem meg.
Konkrétan olyan emlékképeim voltak, hogy végigmegyek a színpadon - a hosszú nagymama-szoknya takarásában a lábam -, látom a zsűrit, hallom a tapsvihart… mindent érzékletesen fel tudtam idézni.
Pedig csupán beleéltem magam a Tesóm szerepébe: azonosultam vele!

Olyan volt ez a momentum, mint amikor Neo először kap hírt a Mátrix létéről. „Te jó ég, itt valami nagyon nem stimmel!” Egy ütős kizökkentés, emlékeztetve rá, hogy nem épp úgy vannak a dolgok, ahogyan azt én gondolom, sőt ahogyan teljes meggyőződéssel hiszem.




Pszichológiai kutatások már régóta bizonyítják, mennyire nem evidens, amit az ember annak gondol. Elisabeth Loftus 70-es évekbeli kísérleteitől kezdve, melyekből kiderült, hogy egy megtörtént esemény szemtanúi mennyire megbízhatatlan tanúk, a felejtésről szóló, egyetemistákkal végzett vizsgálaton át (Adyashanti ír róla Kegyelembe esni című könyvében) a kisgyerekkori „érzelmi emlékezet” feltárásáig - az emlékezet illúzióiról számos átfogó tanulmány született.
Az eredmények rámutatnak, hogy attól függően, ki milyen személyiség, kiszínezi, fókuszálja, átírja, lényegében konstruálja az emlékeit. Az, hogy mire emlékezik valaki, egy dolog (már ebből a szempontból is teljesen megbízhatatlan az emberi psziché), a hogyan pedig még egy, nem kevésbé fontos elem.

A „plusz csavar” pedig az egészben az, hogy a személyiség maga is javarészt emlékekből – ráadásul gyakran nem is általunk, hanem a felmenőink által megélt és átörökített emlékekből – áll össze!
Szóval nem csak bizonyos spirituális tanítások mondják ki, de a tudomány is igazolja, hogy ez az egész itt illúzió, az ember azonban mégis készpénznek veszi a gondolatait, hiteit, meggyőződéseit.
S mivel - tudattalanul – várat épített belőlük, ösztönösen védenie kell, ami szerinte az övé.
Ezért acsarkodik másokkal vagy húzódik vissza tőlük, ugyancsak rettegve. Hát nem abszurd dolog ez?

Azóta, hogy farsangi győzelmem igaz története felviláglott, eltelt némi idő. Az intenzív önismereti út során egyértelműen megláttam, hogy nem is annyira az emlékekhez, hanem mindenekelőtt az ismerős gondolatokhoz és érzésekhez (mintákhoz) ragaszkodunk - legyenek azok fájdalmasak vagy épp felemelőek.
A tapasztalatok révén az is bizonyossá vált, hogy csak a megszokott elvesztésétől való félelem tarthat vissza bennünket, hogy elengedjük e mintákat, s ha megtörténik, akkor tisztán felragyog az, ami valójában vagyunk.
Bár továbbra is szeretem a történeteket, s élvezem alkotóként és befogadóként is az emberi lét páratlan szépségének kifejeződéseiként, már egészen más minden. Ráébredve arra, ami valójában van, a masszív-erősnek tűnő kötés - az emlékeket összetartó habarcs, az azonosulás - széthullik, s ezzel kártyavárként omlik össze az álom is.

Ezzel a széthullással azonban semmit nem veszítünk – illúziókat, azokat igen, de nem leszünk például sem amnéziások, sem érzelmi analfabéták. Viszont a jelen pillanatot olyan teljességben élhetjük, ahogyan azt korábban el sem tudtuk volna képzelni. És szeretetben - mert ennek minőségét nem az illuzórikus emlékképek, a múltban rögzült viszonyulásaink hordozzák, hanem itt ragyog, a jelenben… szabadon.

Tapasztaltál már hasonlót, mint amit leírtam? Olyat, amikor kiderült valamiről, hogy nagyon nem úgy van, ahogyan azt te meggyőződéssel hitted? Köszönöm, ha megosztod velem / velünk! ;-)


**

Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha kifejezed! :)

Kedveld és kövesd a Csend-virágok Facebook-oldalát!

További önismereti tárgyú bejegyzések a blogon.


Ha szeretnél az új bejegyzésekről és programokról értesülni, iratkozz fel a hírlevelemre!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép.



2017. március 5., vasárnap

DOWN TO THE GROUND – Love Is In The Air (Zenei válogatás)

A hosszú tél után hirtelen beköszöntő tavasz öröme inspirálta ezt a válogatást. Melegszik a föld, csiripelnek a madarak, kirajzik az élet, indul a buli!

Szívet simogató dallamok, talpat bizsergető ritmusok, időtlen klasszikusok és könnyű slágerek, géniuszok és egyszámos csodák… rengeteg soul és meglepetések – nagyjából 55 percben.

Ha süt a nap, tárd ki az ablakokat, ha esik épp, csak a szíved, és élvezd! Mozogni ér! ;-)

01   Terry Callier – Ride Suite Ride (Intro)
02   Nina Simone – Cosi Ti Amo (To Love Somebody)
03   College feat. Electric Youth – Real Hero (Drive OST)
04   The Piano Guys - Beethoven's 5 Secrets - OneRepublic (Cello Orchestral Cover)
05   John Paul Young – Love Is In The Air
06   Macy Gray – I Try
07   Curtis Mayfield – Move On Up
08   Pharrell Williams – Happy
09   Bahramji & Swann  – Desert Dance
10   Imany – Slow Down
11   Sheryl Crow – Here Comes The Sun (Beatles Cover, Bee Movie OST)
12   Peter Gabriel – Down To Earth (Wall-E OST)






**

Csend-virágok eddigi zenei válogatásait itt találod!

Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztó jogtiszta képe. 

2017. március 3., péntek

A KERÍTÉS MÖGÖTT – Elemi hiányérzetünkről és eredendő teljességünkről

Battyogunk a játszóra. Úgy száz méterre a célállomástól boldogan rohanni kezd, majd egyszer csak bekapcsol nála az utóbbi pár alkalommal rögzült minta. Ez most a legújabb stikli: bár mindkét oldalon van egy-egy kapu, ő mégsem a bejáraton akar bejutni, a kerítés közepe felé veszi az irányt. Frusztráltan rázza a műanyag rácsot és kiabál; mire odaérek, még éppen nem, de hajszálhíján igazi a sírás.
Hiába magyarázom neki, hogy van bejárat, csak nem ott, ahol ő akar bemenni, kell egy-két perc, hogy megnyugodjon és kövessen, amerre vezetem. Vajon kire emlékeztet?

Annak idején, mániákus tarot (és egyéb) kártya-húzó koromban (a párom most felnevetne – na jó, időnként még előfordul, hogy megnézem, mit üzennek a lapok), az Osho-féle Zen Tarot-ból gyakran kaptam A kirekesztett címűt. Talán ismered: egy kisfiú áll a zárt kapu előtt, s bár az arcát nem látjuk, az egész ábrázolásból átjön, hogy vágyakozón tekint befelé. A kerítés mögött szivárványos derengés, minden földi jó ígérete, ám úgy tűnik, őt kizárták a buliból. Mintha egyenesen a mennyek országának ajtaja lenne csukva előtte... azonban, ha tüzetesebben megnézzük a képet, felfedezzük, hogy lakat ugyan van a kapun, ám a zár nyitva! A gyermek figyelmét annyira kisajátítja az, amit elhitt - hogy ő nem mehet be, ezért hiányt szenved - hogy észre sem veszi ezt az apró, de mindent megváltoztató részletet.

Hosszú önismereti út alatt, tapasztalatok sokaságán keresztül ismertem fel, hogy maga a személyiség hordozza a hiányt. Minden „magán dolgozó”ember (mindegy, hogy a pszichológiát vagy különböző spirtuális technikákat hív ehhez segítségül) azon ügyködik, hogy egészséges személyiséget hozzon létre, olyat, amivel teljesnek és hiánytalannak érzi magát. Ez abszolút érthető és jogos igény, ám van egy „apró” csavar: pontosan az a momentum, hogy magunkat valakinek (és valamilyennek) hisszük különít el attól, ami valójában vagyunk!
„Belevarázsolódunk” ebbe a személyiségbe, s az ő kalandjait éljük, elkülönülve az egésztől, hajkurászva a teljeset. Az „isteni szikra”, a Lélek eközben mindvégig ott van, elérhető ebben a varázsálomban is, hisz’ ez vagyunk - ez a tudat valódi természete!
Felismerni annyit tesz, mint hogy megengedjük a „felesleg”, az illúzió lebontódását.




Mindez az elemi hiányérzet miatt tűnik nehéznek vagy akár egyenesen lehetetlennek. Oly’ erős, ösztöni minta ez; biztosan te is érzékeled magadon, és megfigyelheted a maga nyerseségében a kisgyerekeknél. Látom Nimródnál is a működését… Egyszerű példa: hiába járt fél évet bölcsibe és van el remekül másokkal, előfordul, hogy úgy kell elmennem valahová, hogy az akkor és ott nagyon nem tetszik neki.
Ez enyhe kifejezés: az elszakítottság ősfájdalma borítja el ilyenkor. Zsigeri reakció ez a részéről, de attól még illúzió, hisz’ a szeretet iránta ugyanúgy ott van, egy pillanatra sem szűnt meg - ráadásul legtöbbször az apukájával marad ilyenkor, akivel szintén meghitt a kapcsolata - csak épp a szeretet forrásaként ezekben a percekben engem azonosít, akit nem kaphat meg. Illúzió ugyan, de az ő valósága ezekben a percekben a hiány, fájdalma emiatt pedig nagyon is valós.

Ahogy tapasztalom, pontosan ez a helyzet a hiánnyal később, felnőttként is. Anya-hiány, apa-hiány, társ-hiány, pénz-hiány, Isten-hiány: mindegy, milyen formát ölt, miként azonosítja a tudat! Minden hiányérzet mögött ugyanaz a zsigeri fájdalomérzet dolgozik, ami egy beszűkült tudatállapotból fakad. Pusztán annyit jelent, hogy nagyon sokszor elhittük már, hogy nem tudunk bemenni azon a kerítésen.
Az egyáltalán nem is tudatosul, hogy nem biztos, hogy mindenképp oda kellene vagy ott kellene bemennünk, ahová akarunk, csak az dübörög, hogy nélkülözünk; hogy nincs rá mód, hogy boldogok legyünk. A sok (öntudatlan) ismétlés által pedig maga ez a beszűkült tudatállapot kondicionálódott, s fedte el eredendő teljességünk tudatát.

Hogy meddig tart ez? Mindenki a maga útján tapasztal. Nekem kellett egy nagyjából kilenc éven át tartó időszak, amikor nagy szenvedéllyel dolgoztam önmagam megjavításán - mire felfedeztem, hogy még mindig csupán ott tartok, hogy próbálom megtalálni a megfelelő kulcsot abba a lakatba. Vagy mondjuk, ott állok az álom-játszótér kapujában, s valami külsőnek vélt erő által be-bejutok, aztán meg megint kiűzetek a paradicsomból. Mindez az önkeresés befejezéséhez és a pillanatban való hazatéréshez vezetett - vagy inkább: az eredendő, természetes otthonlét felismeréséhez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem bukkant fel mély fájdalomérzet, hisz’ azt, hogy ez milyen erős kondíció, azóta értettem csak meg igazán!

Mindenkinek vannak sajátos „kattanásai” és rímei a hiányérzetre. Én elsősorban apa-hiányban szenvedtem, az ő szeretetéért, elismeréséért küzdöttem, ez a minta ismétlődött a párkapcsolataimban is. Egy bizonyos pontig, amikor is megtörtént a transzformáció, az átfordulás egy más minőségbe, s ezt követték a „külső események” is. A hiányállapot, mint alapélmény úgy négy és fél éve szűnt meg uralkodónak lenni, azóta egészen más az „alaphang”, amivel, amiben létezem. Amikor fel-felbukkan a minta, tapasztalom, hogy sokkal könnyebb: van úgy, hogy már csupán pillanatokba telik felismerni, s így átragyog a teljesség, elsimulnak a hullámok…

Ez a lehetőség itt van mindannyiunk számára, mindig! A legtöbb, amit tehetünk magunkért pontosan az, amit a kaput szomorúan rázó kisgyereknek adnánk: megtartó, tiszta erőt, szerető jelenlétet.
Amiben elhull a kényszer, kialszik a hiányérzet és beleolvadunk valami felfoghatatlanul hatalmasba: természetes létezésünkbe.


**

Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha kifejezed! :)

Kedveld és kövesd a Csendvirágok Facebook-oldalát!

További önismereti tárgyú bejegyzések a blogon.


Ha szeretnél az új bejegyzésekről és programokról értesülni, iratkozz fel a hírlevelemre!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép.

2017. március 1., szerda

VÁRAKOZÁS


-   Türelem! – súgta belül egy alig hallható hang.
-   De mégis: hogyan várakozzam?
A csend volt a válasz.
-   Na persze, ezzel aztán boldogulok! – bosszankodott.

Zavarta ez a belső zsizsegés, saját ide-oda kapkodása. Maga se tudta mire vélni e furcsa izgalmat, hisz’ látszólag semmi nem volt még a horizonton.
-  Pont ez az: semmi! És mégis: annyi minden, ami felesleges… - sóhajtotta.

Ha leült, hogy elcsendesedjen, ezernyi gondolat rohanta meg. Meditációjának korábban bevált módja most működésképtelennek bizonyult:  mintha medúza-fejeket próbálna lekaszabolni a figyelmével, a gondolatcsápok minduntalan visszanőttek.




Egy reggel aztán elege lett; mint ázott kutya a bundáját, megrázta magát és kiment a természetbe.
Úgy kortyolta a friss levegőt, akár szomjas vándor a forrás vizét, s az öreg fák törzsét üdvözült mosollyal ölelte, mint régóta nem látott kedvesét a szerelmes.
Egyszer csak felfedezett egy kis rügyet. Miközben gyengéden, alig érintve végigsimított rajta, eltelt az érzéssel: hisz’ csupán ez az, amihez kedve van most, hogy csendben figyelje! Ahogy nézte, egészen beleszeretett...

Később, amikor továbbhaladt még mindig a szívében hordta. Itt volt, egy volt vele. Mire visszaért a városba, a feszültség elmúlt. Kérdései feloldódtak a mindennapi cselekvésben. Nem volt hová sietni. Lassabban, figyelmesebben tett-vett; egyszerű, hétköznapi mozdulatok voltak, valahogy mégis egészen mások, mint azelőtt. Érezte, hogy a kis rügy ott ragyog benne, s majd épp a megfelelő pillanatban virágot bont. Szeretete iránta nem csak neki, minden élőnek szólt.

-  Milyen különös! – szaladt ki belőle felszabadult mosollyal. – Mindennek eljön az ideje, s mégis: nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne ott a virágzás.


**


Csendvirágok Facebook-oldal



A fenti rövid próza ugyan nem, de 48 vers és 7 novella szerepel a 2020. február 28-án megjelenő kötetben.

MEGJELENT!



További információért és a megrendelésért kattints ide!


© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!


Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép, a könyv borítófotója © Schäfer Zsófia munkája.