Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)
A negyedik novella becsült olvasási ideje 15 perc.
Peti meséjéhez Pinterest tábla is készült, itt fedezheted fel!
Volt
egyszer egy kisfiú, Petinek hívták. A szülei nem szidták sokat és még
kevesebbet dicsérték, ritkán hozott nagyon rossz vagy nagyon jó jegyeket, és
hátulról a negyedik helyen állt a tornasorban. Nem tudott arról, hogy ezek a dolgok
mit sem számítanak, ahogyan arról sem, hogy ő bizony nagyhatalmú varázslók
leszármazottja.
Réges-rég’, a feledés homályába merült
időkben egyik őse visszaélt a hatalmával, ártott másoknak és önmagának, utódai
pedig attól tartva, hogy ők is megismételnék e tettet, megfogadták: soha többé
nem varázsolnak. Mivel a gyermekeik és az ő gyermekeik is követték a
példájukat, néhány emberöltő alatt mindenki leszokott a mágiáról. Peti szülei
már úgy hitték, a világ tökéletesen varázstalan, és mi mást is taníthattak
volna a fiuknak, ha nem ezt? Azért
leszögezték, fontos, hogy az ember ne csináljon bolondságot, mert bár semmi
sincs azon túl, amit a két szemünkkel láthatunk, „azért vigyáznunk kell, nehogy
kicsússzon a lábunk alól a talaj!” Teljes meggyőződéssel vallották: az a
legjobb, ha az ember biztosra megy és olyasmivel foglalkozik, amit előre ki tud
számítani. Mindketten könyvelőként dolgoztak.
Petit nem érdekelte a számtan, rajzolni
azonban, főleg épületeket kitalálni és megtervezni nagyon szeretett. Sőt, néha
még különös fantázialényeket is papírra vetett, de a rajzait nem mutatta meg
senkinek, mert azt gondolta, nem túl jók. Ebből a tantárgyból is csak négyes
volt, az órán mindig másolni kellett, ami épp, hogy összejött neki, de egy
cseppet sem élvezte. Másrészt rajzolni már olyan ciki dolognak számított, az
osztályból senki nem csinálta. Osztálytársai legszívesebben kis kütyüik fölé
görnyedtek és a szünetekben is azon versengtek, melyikükén futnak a legtutibb
játékok. Peti próbált ugyan bekapcsolódni, de gyakran elmélázott. Tanító nénije
legalábbis így nevezte azt, amikor Peti „csak úgy bámult bele a semmibe”. Pedig
hát ő közben figyelt dolgokat! Egy zümmögő légy útját az osztályterem
plafonjától a padtársa uzsonnáján át a táblaszivacsig, majd ki az ablakon. Egy
madár röptét fönn, az égen, miközben elképzelte, milyen lehet ott repülni, és
onnan látni mindent. A nagy falióra mutatóját, amiről minduntalan az jutott
eszébe, hogy a gondolataival elmozdítja… most… nekiveselkedett, koncentrált, de
valahogy mégsem sikerült.
Igazság
szerint Peti mindennapjai elég unalmasan és eseménytelenül teltek, egészen
addig a verőfényes nyári napig, amikor - miután a szülei úgy döntöttek, hogy
tíz év után adnak egy kis pihenőt maguknak és elutaztak kettesben - elküldték
őt a vidéki rokonokhoz. Még sosem járt a nagybátyjánál, aki családjával
pontosan a falu legvégén lakott, egy kissé omladozó falú, nagy házban. Petit
azonban a háznál ezerszer jobban izgatta az erdő, ami a kerítésen túl
kezdődött. Igazi vadon! S mivel a nagybácsiék sokkal engedékenyebbek voltak a
szülőknél, elmehetett teljesen egyedül csatangolni.
Annyira élvezte ezt a szabadságot, hogy a
szívét majd szétvetette az öröm! Új terepen járt, mégis úgy tetszett, mintha
mindig is ismerte volna ezt az erdőt. Belesett a bokrok aljára, megérintette a
fák göcsörtös gyökereit, bekukkantott az odúkba és fel-alá futkározott a
vízmosásokban, mígnem azt vette észre, hogy bizony már nem tudja, merre jár.
„Eltévedtem.” – zakatolt fel benne a gondolat. Ám fura mód a félelem hamar
elmúlt, hisz’ annyi mindenre lehetett itt figyelni. Hamarosan a kaland izgalma
árasztotta el: „Itt vagyok egy igazi vadonban és felfedezem! Annyira messze nem
lehetek és különben is, még rengeteg időm van visszamenni!”
Az egyik fán kis mókus ugrándozott, és ő még
soha nem látott ilyen állatot ennyire közelről, elkezdte hát követni az útját,
ágról ágra, fáról fára… Egészen addig, amíg egyszer csak egy tisztás tárult
eléje!
Hűha, nem akármilyen hely volt ez! A
selyem-zöld kis rétet ezernyi pitypang pettyezte. A napfény játszott vele vagy
valóságot látott? A puha virágok belülről gyémántfénnyel világítottak! A mókus
már eltűnt, ám hirtelen megpillantott egy csodaszép kék pillangót. Ahogy
tekintetével követni kezdte, a pitypangmező végében egy kunyhóra lett
figyelmes. Mintha a semmiből rajzolódott volna ki, pedig kétségkívül ott állt.
Elsőre egy hatalmas fának tűnt, alapját az is szolgáltatta, közelebbről nézve
azonban egyértelművé vált, hogy egy takaros és vidám lakóhelyet alakítottak ki,
valamiként szerves egységben ezzel a faóriással: egyszerre benne, rajta és
mellette.
Ahogy Peti kíváncsian közeledett a kuckóhoz,
ajtaján egyszer csak kilépett egy hófehér hajú, de teljességgel kortalan
tekintetű hölgy és mosolyogva üdvözölte:
—
Isten hozott, már nagyon vártalak!
— Csókolom… én azt hiszem, eltévedtem, és…
— Ne aggódj, pont itt kell most lenned. –
hangzott nevetős hangon. A nő egész lénye megmagyarázhatatlan bizalmat
ébresztett benne. – A nevem Gréta, szólíthatsz így is, vagy Gréta mamának,
ahogy jobban tetszik. És tegezz bátran!
— Honnan
tetszett… honnan tudtad, hogy jövök?
— Ő
mondta, hogy már itt jársz a közelben. - Gréta mama az egyik faágon ülő és épp
lázas mogyorómajszolásba feledkezett mókusra mutatott. – De gyere, szívesen
meghívlak egy forró csokira, kerülj beljebb!
A tér jóval nagyobbnak tűnt belülről, mint
odakintről, de Peti még inkább elámult azon az egyszerű harmónián és szépségen,
amivel a kis lak szolgált. Fából faragott fotelbe huppant, amit olyan pihe-puha,
többrétegű takaró borított, amit mintha pitypangból szőttek volna. Az asztalon
már ott volt két, finom virágmintákkal díszített porcelán csésze és egy nagy
fém kanna, mintha csak az ő jövetelét várták volna, ám az igazi rácsodálkozás
még csak ezután kezdődött! Gréta mama derűs mosollyal körbenézett, majd
megkérdezte:
— Szeretnél
látni egy kis varázslatot?
— Igazit?
– kérdezte óvatosan Peti.
— Mi
mást?
— De… olyan nincs. Az csak illúzió.
— Ó,
ezt az apukád mondta, ugye? Én máshogy látom. Figyelj!
A következő pillanatban a konyhaasztalról
lágyan emelkedni kezdett a kanna, játékosan megkoccantotta a csésze szélét, az
pedig felé hajolt, mintha csak válaszolt volna neki egy biccentéssel. Majd a
még mindig a levegőben lebegő kiöntő gőzölgő forró csokoládét töltött belé és
elegánsan visszaereszkedett a helyére.
— Ez hogy lehet?! - Peti izgalmában
felugrott. Kétszer is megdörzsölte a szemét.
A következő pillanatban két kistányér indult
el a konyhapultról, s mire az asztalon landoltak, mellettük már egy másik tálon
illatozó mogyorós sütemény szeletei várakoztak, egy gyönyörű, friss virágcsokor
társaságában.
— Ezt nem hiszem el!
— Pedig történik. – kacsintott Gréta.
— De…
hogyan?
— Gyere,
próbáld ki! Úgy, ahogy igazán szeretnéd!
Peti izgatottan nekifogott. Egy ezüst villa
hevert előtte. Sűrűn összehúzta a szemöldökét, úgy koncentrált.
— Emelkedj fel! — mormogta összeszorított
fogakkal.
— Nem megy. – sóhajtott aztán lemondóan. –
Én sosem tudtam ilyesmit csinálni.
— Így
gondolod?
— Persze.
— Pedig…
ha nem gondolkozol, nem félsz. Akkor minden könnyebben megy. – kacsintott Gréta
mama, majd kicsit elmerengett, mint aki egy kedves múltbeli emléket idéz fel.
— De
akkor hogyan csináljam?
— Várj egy kicsit! Ne szaladjunk úgy előre!
Kóstold meg ezeket a finomságokat!
Peti nekiállt. Tényleg kár lett volna
kihagyni a mennyei süteményt és a mandulatejes forró csokit, mely olyan volt,
akár az édes, folyékony selyem: mintha még sosem evett-ivott volna ilyen
ízleteset.
— És minden, amiből van, itt terem. Ez sem
kisebb varázslat! – mondta Gréta jelentőségteljesen.
Az uzsonna folytatódott, s közben végig
beszélgettek. Gréta mama kérdezgette Petit arról, hogyan telnek a mindennapjai,
s főként hogy, mi az, amit nagyon szeret csinálni. Peti örömmel mesélt a kis
világáról, ami most - csodák-csodája – a figyelmes kérdező jelenlétének
köszönhetően nem is tűnt olyan kicsinek: egyre tágasabbra nyílt. Különös
vendéglátójáról nem sokat tudott meg, az viszont bizonyos volt, hogy remekül
érzi nála magát. Egyenesen úgy, mintha valamiképp ő is ide tartozna! Azzal
búcsúztak, hogy amíg a nagybátyjáéknál vakációzik, minden nap meglátogatja
Gréta mamát. A hazaúton ismét segítségére volt a mókus, akiről kiderült, hogy
Eszmeraldának hívják és egy kicsit sértődékeny, de egyébként nagyon kedves.
A
következő nap Peti már magától tudta az odautat, és olyan boldog izgalommal
várta a találkozást, mint még talán soha semmit. Az idő remekül telt Gréta mama
és állatai társaságában, de ami igazi meglepetésnek bizonyult, az volt, hogy
bár az uzsonnákat leszámítva nem is került sor kifejezett varázslatra, mégis,
mintha minden, amit Peti tapasztalt varázslat lett volna!
Gréta mama egyszerű dolgokat kért tőle, ő
pedig örömmel segített, például az udvar végében álló kis veteményes
gondozásában. Egy másik alkalommal pedig alkotott neki valami csodaszépet: egy
lepkeetető és fürdőhelyet, amit teljesen maga talált ki! Álmában sem gondolta
volna, hogy valami, amit ő csinál, ilyen klasszul sikerülhet és ilyen egyedi
módon... egyszerre volt az az érzése, hogy nem látott még hasonlót, és mégis:
mintha mindig is lett volna!
— Azért, mert szeretetből született. – súgta
Gréta mama. – Hopsz, elárultam a legnagyobb titkot! – tette hozzá huncutul és
megcirógatta Peti arcát.
— Gyere, mutatok valamit, ez tetszeni fog!
A kertben egy szép körtefa állt, odavezette
Petit.
— Nagyon kell figyelni! – suttogta. Becsukta a
szemét, majd néhány percnyi csend után megemelte a kötényét – és láss csodát:
egy hatalmas, érett körte hullott bele!
Most Peti volt soron.
— Először
tedd föl a kérdést magadban, időszerű-e ez, szeretne-e most a fa gyümölcsöt
adni - és figyelj!
Peti, ahogy csöndben, lehunyt szemmel és
nyitott tenyérrel állt ott, egyszerre szíve felmelegedését érezte. Mintha
kedves-szelíden „igent” dalolt volna neki a fa, s egy röpke pillanattal később,
már ott volt a kezében a zamatos körte!
A napok teltek és olyan nagyszerű volt
minden perc, amit a kis tanyán és az erdőben töltöttek együtt, hogy az üdülés
végének közeledtével Petire kezdett rátelepedni a szomorúság.
— Nem
akarok hazamenni…
— Na, ne lógasd már az orrod! Ma elmegyünk
egy olyan helyre, amitől tényleg elámulsz.
Peti épp egy őzikének adott enni – ahogy
Gréta mama, már ő is természetszerűen gondoskodott a körülötte lévő
élőlényekről -, és nem gondolta volna, hogy történhet még olyasmi, ami tovább
emelhetné ittlétének fényét. Azért, ahogy eddig is, nyitottan és kíváncsian indult
el erre a kirándulásra. Útjukat énekesmadarak kísérték, a fák ragyogó zöldben
tobzódtak és balzsamos szellő hűsítette a meleget. Egész szép kis túra után,
melynek utolsó szakaszában egy vígan csörgedező patakot követtek, jutottak el
úticélukhoz. Nagyobb sziklák alkotta lépcsőn kellett lemenniük, majd szinte a
semmiből tárult Peti elé egy gyönyörű szoros, a közepén egy szüntelen csobogó,
tiszta vizű forrással.
Soha azelőtt nem járt ehhez fogható térben,
és egészen lenyűgözte nem is az, amit látott, hanem, amit érzett! Az a melegség
és öröm, ami akkor járta át, amikor alkotott vagy varázsolt valamit, itt most nem
csupán a szívét vagy kezét töltötte el, hanem egész testében érezte – sőt: még
azon is túl! Figyelni kezdett befelé,
ahogyan Gréta mama tanította neki, és egyszer csak bizonyossá vált számára: a
teste nem határ, hanem mindennel, amit maga körül tapasztal, tökéletesen egy.
— Ez az!
– mondta mosolyogva, de hogy mi is „az”, képtelen lett volna szavakba önteni.
Csak fürdött benne és olyan tisztának és szabadnak élte magát, ami többé nem
hagyott kétséget benne afelől: bármit megvalósíthat, és olyan életet teremthet,
amilyet csak szeretne.
— Jegyezd majd meg, amikor eltévedsz: mindez
benned van. Csak figyelj majd rá újra és mindig tudni fogod, mit kell tenned!
A
nyaralás véget ért, de Peti már nem szomorúan búcsúzott, hanem mély hálával és
olyan örömérzettel, amiről tudta: elvehetetlen tőle. Nem fogy el soha, hanem
árad, szüntelen. Haza már nem az a kisfiú utazott, aki egykor volt. Elindult
egy úton és csodálatos dolgokat teremtett. Sokan nem értették meg, sőt voltak,
akik flúgosnak nézték, mivel nem maradt már mindig a háttérben észrevétlenül,
mint annak idején. Ám akadtak olyanok is, akikben szintén felébredt a
varázsolhatnék, s akikkel együtt merültek bele a csodákba.
De erről már nem szólhatok… valamit viszont
megkérdezek Tőled: mi az, amit a legnagyobb örömmel teremtenél? :)
💗
Tetszett a mesenovella? Nagyon örülök, ha visszajelzel!
A novellasorozat eddigi darabjait megleled itt!
Szeretnéd a polcodon tudni és bármikor olvasni az inspiráló csendvirágokat? :)
2020 tavaszán megjelent első verses-novellás kötetem!
💮
© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu
Szerző: N'alika (Kupai Eszter)
Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!
Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztóról származó jogtiszta képek.
Szerző: N'alika (Kupai Eszter)
Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!
Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztóról származó jogtiszta képek.
Csendvirágok borítófotó © Schäfer Zsófia