2017. május 24., szerda

Vers: TEREMTÉS-DAL

Hajszoltam, miről hittem,
a világtól kaphatom.
Mígnem ráébredtem, hogy
csak magamból adhatom.

Nem „én” adom: adatik,
de minden pillanatban!
Készenlétem kell hozzá,
csak az, hogy elfogadjam.

Éltetői magunk vagyunk
annak, ami lettünk.
Rajtunk múlik – sosem máson –
az, hogy mit teremtünk!           

**


Ez a vers az első Csendvirágok-érából való. Az ekkor született alkotások nagy része a könyv megjelenésekor lekerült a blogról, de néhányat elolvashatsz, ha ide kattintasz.

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.

2017. május 17., szerda

Próza: TÁRS



Amikor nem köti le a figyelmem, hogy valaki legyek – valaki, aki valamilyen, s ezt a valamilyenségét meg akarja védeni – látlak téged.

Amikor nem köti le a figyelmed, hogy valaki légy – valaki, aki valamilyen, s ezt a valamilyenségét meg akarja védeni – látsz engem.

Amikor figyelmünk felszabadul, a Lélek felragyog: látjuk egymást.


**


További rövid prózáim itt olvashatod.

2020-ban megjelent verses-novellás kötetem, a Csendvirágokat itt vásárolhatod meg.

2017. május 10., szerda

Próza: AZIZA ÁLMA - A SZERELMES NŐ MESÉJE (Az Egység meséi 6.)

Aziza, a Marokkóban élő fiatal festőművész magabiztosan mozog a világban, egészen addig, míg szerelmes nem lesz. Sokadik „se veled, se nélküled” kapcsolatában annyira szenved, hogy kész mindent megtenni, hogy kitörjön belőle. Ehhez azonban mernie kell meglátni a valóságot.


Éjféli imára hív a müezzin fátyolos hangja Tanger háztetői felett. Aziza ma éjjel is ide-oda hánykolódik színes selyempárnáin, mostanában kerüli az álom. A Költőre gondol, aki talán épp egy félkész vers fölé görnyed… vagy az ablakban könyököl, s egyik cigarettát szívja a másik után. Vagy egy másik nőt ölel. Egy biztos: nem ővele van.

Aziza úgy érzi, egy évezrede várakozik már a szerelmére, be van ide zárva, mint valami toronyszobába. Magánya egész kertet szőtt benne, befonják az indák. Nem, még ha a vágyakozás teremtette is őket, akkor sem tud gyönyörködni ezekben a növényekben; fojtó, tüskés, húsevő virágok!

Felkel az ágyból, a konyhába siet, vizet tölt a míves rézkancsóból, iszik egy kortyot.

Visszafelé menet körbenéz tágas padlásszobáján, mely a hold ezüstfényében most egy nem is evilági térnek tűnik. Szépséges káosz, afféle igazi művészlakás; az ilyen pillanatokban rácsodálkozik: én tényleg itt lakom? Szétdobált ruhák, könyvek, festékek és ecsetek kupacai, festővásznak talán sosem elkészülő képekkel, antik, félig letakart hatalmas állótükör – nagyanyai örökség, miként a szénfekete ragyogó szempár és az ugyancsak sötét, hosszan leomló, sűrű haj.

A tükröt takaró gyolcsleplet lerántva szembenéz magával. Nem tetszik neki, amit lát. Mosolyogni próbál; erőltetett, lelepleződik. Pedig napközben oly’ valódinak tűnik ez a mosoly! S ő szórja is bőkezűen, ahogyan reggelente a piacra menet végigvonul a nyüzsgő kikötőváros girbegurba utcáin, vagy a délutáni lágy fényben a festőiskolai tanítványoknak magyaráz. Vonzza az embereket, akár a méheket egy mézédes illatú virág. Ám ő jól tudja, milyen elvadult a benső kertje.

Minden baj forrása az, ha szerelmes lesz! Egyedül magabiztos, boldog, sugárzó, ám ha megjelenik a férfi, elvész a fénye és felőrli a vágyakozás. Pechjére újra meg újra olyan valakibe szeret bele, akivel az oldódás csak pillanatokra történik meg – általában Aziza finom ágyneműi között, a kis művészlak fülledt éjszakájában -, a kapcsolat azonban a hétköznapok áramában halálra ítéltetik. Nem tűrik egymást, viaskodnak, mint két vadállat, vagy eleve ott az érzés: hatalmas lángon ég a tűz, de ők párként nem egymásnak rendeltettek. Hogy mennyire óhajtja a társat maga mellé, olyankor világlik csak fel, amikor hatalmába keríti a szerelem, ám a gyönyör az ő számára méregnek bizonyul.

Hanyadszorra már! Hol hevesen elküldte a Költőt, hol prédaként elé vetette magát… ez az őrült tánc, amit együtt járnak, túl sok… és mégsem elég! Úgy érzi, betelt e maga választotta rabsággal. Annyiszor kimondta, legyen már vége a szenvedésének, mégis minden megismétlődött.

De mikor, ha nem most? Aziza elszántan néz farkasszemet a tükörbéli nővel, megfeszül a teste, majd megadóan elernyed…

„Ébressz fel!” – suttogja maga elé.

Csend… Egy pillanatra, mintha varázsütés érné: megáll az idő. A másodperc törtrésze alatt zajlik, mégis, akár az örökkévalóság. Mint amikor a filmben kimarad egy képkocka: Aziza egy pillanatra eltűnik a tükörből. Üres tükör, a nagy semmi van ott! Mint aki csak akkor veszi észre, hogy a szakadék szélén áll, amikor megszédül… hirtelen hátrahőköl. A szíve hevesen ver.

"Mi volt ez?!"

Mintha láthatatlan kezek vezetnék, az ágyhoz megy, hanyatt fekszik. Hunyt pillái mögött elindul lefelé a lift… egyre mélyebbre süllyed magában. 

 „A szomorúság óceánja” - fut végig rajta a gondolat. Máskor ironikus félmosolyra húzná a száját, de ezúttal nem: beleengedi magát az érzésbe! Feneketlennek tűnik… szívét tépi, könnyei végestelen-végig folynak…
 
Azután elapadnak, mintha kimosódott volna belőlük minden személyes… S egyszer csak, váratlanul… kinyílik benne valami minden eddiginél hatalmasabb öröm! „Mindegy, hogy lefelé hullok, vagy felfelé szállok: ugyanaz!” – ismeri fel teljes bizonyossággal.

Már nem fél a fájdalomtól, nincs több törekvés, hogy elkerülje, s a lehúzó erő béklyói feloldódnak… bánat és öröm egybeolvad, kitágul a horizont: Aziza lát.

Látja magát a Költő mellett, szó szerint ezer évvel korábban a mostani életüknél. Végigéli újra ezt a magából kifordító, őrjöngő szenvedélyt az ókori Róma díszletei között… ugyanaz, mint a mostani, csak sűrűbb az érzet… a képek sodró erővel, maguktól érkeznek. Ízisz papnője és bacchánsnő, aki sok-sok életen át hordozta tiszta lángját itt, ezen a ponton beszennyeződik: előbb szeretője, majd méltóságát vesztett rabszolgája lesz a kegyetlen hadvezérnek. Újraéli a kínt, amit az új, fiatalabb ágyasok érkezése jelent, majd a tehetetlen bosszú, a felemésztő gyűlölet forrongását. Az elnyomott energia irtózatos erővel csap ki: szeretkezés közben öli meg a férfit, véres, eksztatikus könyörtelenséggel. Mire ráeszmél, mit tett már késő: a szeretett test megcsonkítva, élettelenül hever előtte. Menekül, a sivatagba. Nagyobb büntetés ez így, hogy nem végzik ki. Önmagára szórt átkaiba fullad, miközben élőhalottként tenget le egy hosszú életet.

Bár inkarnációk láncolata indul el egy másik irányba, ahol szűz papnőként szolgál – csak az Istent, férfit többé nem -, egy másik láncolatban folytatódnak a párkapcsolati gyötrelmek. Életek sorozata tárul fel, melyekben a legkülönbözőbb idősíkokon és alakokban találkozik a férfival, de oldódásuk sosem lehet teljes. Amikor házasok, s ő a védelmező férj, a Költő pedig a törékeny feleség testében jelenik meg, adósságai miatt haragosai rájuk gyújtják a házat… tűz emészti fel életük munkáját, a feleség szörnyet hal. Amikor a férfi a gyermekeként születik karjaiba, ő a mindene. Szinte megfojtja anyai szeretetével és féltékenyen próbálja elmarni mellőle a kedveseit.

Minden egyes láncszem egy újabb titkot tár fel, Aziza megérti mostani élete tudattalan döntéseit, hárításait és félelmeit. Ám kettejük függőségének pokoli szimfóniája egyre csak folytatódik… véget nem érőnek tűnik… egészen a mostani pillanatig.

Aziza benső vetítővásznán egy poros útkereszteződést lát, valahol a sivatag szélén. Egy rongyokba öltözött öreg asszonyt pillant meg, s ahogyan elindul felé, a nő is közelíteni kezd. Bár remeg a térde, nem tántorít. Találkoznak.

A banya arcán mélységes mély, elsimíthatatlan ráncok, a fájdalom okozta rútság; száraz, fénytelen, szeretetlen szemmel néz a lányra. A két arc ugyanazé. Aziza szíve megesik saját magán.

Melegséggel öleli át… s ebben a pillanatban minden felragyog. A vénasszony eltűnik az ölelésben, Aziza már csak egy marék homokot szorít… kezéből kihullanak az utolsó szemek.

Függőleges, majd vízszintes fénypászmák a szemhéj mögött. A hajnal pírja színezi be a padlásszobát. Lakójának éber álma véget ért, odabenn, idekinn földöntúli csend honol. Aziza szedelőzködik, a müezzin első imára hívó hangjánál már az utcán van. Az öböl felé veszi az irányt. A kikötő korán kelő népe mellett észrevétlenül suhan el. Azt a kis szirtet célozza meg, amit régen meg akart mászni, csak később megfeledkezett róla. Meglepődik, micsoda pazar kilátás nyílik innen — látni a türkizkék óceánt és látni a vöröslő sivatagot. A reggeli nap fénye dédelgeti. Aziza úgy lélegzik, mintha kómából ébredt volna. Végigsimít a bőrén, végig az érdes köveken, minden érzet új, és gyönyörű! Tompa sajgást érez a szívében, de olyan ez már, mint valami fantomfájdalom.

Az otthonlét békéje ragyog benne.

Még aznap délután szakít a Költővel, ezúttal véglegesen. A hajsza, melyben múzsája, szerelme, úrnője és társa akart lenni egyszerre és mindörökre, véget ért. Ebben a pillanatban érzi először, hogy valódi szeretet önti el iránta.

Tombol a tavasz, s ő mezítelen lábbal sétál a kertben. Élvezi a porhanyós-morzsolódós, sűrű és mégis könnyű matériát a talpa alatt. Engedi, hogy lábujjai belesüppedjenek, hogy az apró szemcsék hozzátapadjanak és lehulljanak. Minden mozdulatlan, mégis szüntelen áramlásban van.

A puha, smaragdzöld pázsiton át a rózsalugas felé veszi az útját. Szerelmes odaadással gondozza virágait. Amint végez a munkával, faragott nyelű zsebkésével levág néhány szálat és beviszi a házba.

Fehér vályogból készült, otthonos kis lak, csupa lekerekített forma, a falon festmények.

Kedvese a függőágyban, gyermekük a bölcsőben pihen. Finom csókot lehel mindkettejük homlokára. Belép a hűs konyhába, hogy kávét készítsen. Futólag belepillant a falon lógó, rézkeretű tükörbe. Elmosolyodik.

Látja arcának egyszerre karakteres és lágy vonásait, az öröm és a bánat ráncait, s mindemögött: a végtelent.

Már nem szédül.

**


A teljes novellasorozatot innen éred el!

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.


2017. május 7., vasárnap

Próza: A CSODÁK FÖLDJE - A csillaggyermekek meséje (Az Egység meséi 5.)

Csillaggyermek nagy lelkesedéssel indul neki új formaöltésének a földi dimenzióba, aztán félúton meggondolja magát, hisz’ itt olyan korlátozott a tapasztalás. 
Nem akar anyagba süllyedni, a változást mégsem kerülheti el - ahogyan a szülei sem. A történetet autista kisfiunk, Nimród ihlette.

 
Egyszer volt, hol nem volt, egy erdők ölelte, kedves vidéki városban élt egy kisfiú. Nimródként ismerte mindenki, de képzeld, voltak ennél valódibb nevei is - az egyiket megsúgom: Csillaggyermeknek hívták!
Egy szokatlanul hűvös szeptemberi napon érkezett meg a Földre, s bizony nem épp jókedvében.
Amolyan féktelen kalandora volt ő a kozmosznak, csupa  játékosság és erő, aki még a félistenek orra alá is borsot tört. Sokat tapasztalt, rengeteg formaöltésen keresztülment tudatként a szabadsághoz és a végtelenül könnyed teremtéshez volt hozzászokva. Így nem meglepő, ha idegennek találta a korlátokat, melyekkel ebben a szférában szembesülnie kellett.
Mégis úgy döntött, hogy eljön a Földre, mert azt érezte, olyan kaland várja most itt, aminél csodásabbat elképzelni sem tudott.
Az anyaméhben eltöltött utolsó időszakában azonban kezdett megfeledkezni erről a szándékáról. Ahogyan az anyag sűrűsödött körülötte, egyre kevésbé volt kedve ugrani és teljesen belefeledkezni. Édesanyjával együtt fokozódó nyomást tapasztaltak… mígnem eljött az idő, hogy kilépjen a világba.

Nem volt könnyű megszületnie; ő egyenesen úgy élte meg, mintha erős, durva kezek kirángatták volna Csillaggyermek-mivoltából. Itt semmi sem olyan volt, mint otthonos formájában, kivéve a szülei szerető jelenlétét, tekintetük, ölelésük melegét, mely emlékeztette őt önmagára.
Ám a csepp testbe való bezártság, a fémes hideg, az állandó zaj és az anyukájától való rendszeres elkülönítés egyáltalán nem hozták meg a kedvét az itteni kalandozáshoz.
A kórházból hazatérve sokkal barátságosabbá és meghittebbé vált minden, az éjszaka rémületétől azonban még szülei közelsége sem tudta megóvni. Hiába voltak ott mellette, ilyenkor vigasztalhatatlanul magányosnak érezte magát és üvöltött, ahogy a torkán kifért.

Néhány hetes volt még, amikor anyukája, miközben a karjában ringatta, egy dalt hallott belülről, tudod, a „lelki füleivel”. Előbb halkan dúdolni kezdett, majd a dallam szavakat szült:

Nimród, Nimród,
gyere velünk játszani!
Csupa csoda vár!

Nimród, Nimród,
gyere velünk táncolni,
nagyon várunk Rád!

Nimród, Nimród!
A delfin és a kiscsikó
nagyon várnak már!

No, de ki volt a delfin és a kiscsikó? Az anyuka nem tudta, de egy óceánpartra hasonlító, végtelenbe nyíló, gyönyörű teret látott maga előtt, olyan színekkel, melyek a Földön nem léteznek. Leginkább belső fénnyel világító pasztellszínekre emlékeztettek; olyanok voltak, mintha a szivárvány általunk ismert színpalettája egy teljesen új oktávval gazdagodott volna.
Nimród ettől a daltól láthatóan mélyebb nyugalommal tudott pihenni, s bár még sok kihívás várt rájuk, az éjszakai rohamok egy idő után csillapodtak.

A kisfiú lassan kezdett kinőni a babakorból. Szépen fejlődött, ügyesen, bátran mozgott, mondott már szavakat, rövid mondatokat is, de úgy tűnt, a beszédhez való kedve még mindig várat magára.
Különleges gyerkőc volt, aki leginkább a természet elemeivel, földdel, botokkal, kavicsokkal, vízzel, széllel szeretett játszani. Vagy futkosott, pörgött-forgott, táncolt, nevetve, szabadon szárnyalón. Sokszor látszott, hogy befelé éppoly élénk a figyelme, mint kifelé, e más tájakra való elkalandozása azonban egészen felerősödött, amikor bölcsődés lett. Még mindig a csillagfényes égbolt mélysége tükröződött a szemeiben, de valami bezártság kezdett eluralkodni rajta.
Öntörvényű akaratossága is egyre jobban kiütközött, és a szülei gyakran tehetetlenül álltak a hisztik előtt. Nemsokára eljött a pillanat, amikor úgy döntöttek, jobb lesz, ha kiveszik őt a bölcsődéből.
Az otthoni foglalkozások mellett hamarosan segítséget kértek és kaptak olyan földi angyaloktól, akik ismerték a Nimródhoz hasonló gyerekeket. Nagyon szerették volna felkelteni Nimród érdeklődését, hogy minél több itteni dolgot megtanuljon és ráérezzen arra, milyen együttműködni és együtt játszani másokkal. 

Egyik este, amikor az anyuka felszabadultan kacarászó-futkosó kisfiát nézte, benső vetítővásznán meglátta őt egy gyönyörű, nem evilági fényekkel ragyogó óceánparton, ahogyan a társaival játszik. Képzeld, egy játékosan ficánkoló delfin és egy vígan száguldó kiscsikó voltak a legjobb barátai!
Már azt is tudta, hogy hívják őket: Csillám és Csillagcsikó. A lovacska egyszerre hasonlított a tengeri csikóhalra és a szárazföldi paripára, mindkét közegben otthonosan mozgott, de bizony még repülni is tudott, a teste pedig mintha csillagok ezreiből állt volna!

A játékra hívó dalt dúdolva az anyuka ráhangolódott Nimród jókedvű barátaira, akik sok más kisgyerekkel is együtt játszottak. Ezen a helyen ugyanis mindenki végtelenül szabadon tudott mozogni és könnyedén teremteni.
Mivel Csillám és Csillagcsikó kitörő örömmel fogadták a közeledését, kérte őket, segítsenek megtalálni Nimródnak az utat az emberek világába, hogy itt is élvezhesse a közös tapasztalást.

– Tudom, hogy nehéz neki, de pontosan azért olyan nehéz, mert ellenáll. – mondta az anyuka.
Erre Csillám delfin finoman megcirógatta az arcát.
– Nem gondolod, Kedves, hogy ez Rátok épp úgy igaz? – kérdezte örök-mosolyával.
– Akkor hát… legyünk könnyedebbek, ugye?
– Játsszatok, élvezzétek azt, ami van… pillanatról pillanatra… a csodák így tudnak feltárulni! – válaszolta a delfin, s ezzel hatalmasat szökellt a levegőbe, majd belecsobbant a vízbe.

Hogy mi történt ezután? Látszólag igen apró lépésekben haladtak, mégis változni kezdtek a dolgok. Anyukája és apukája gyakran dúdolták gyermeküknek a dalt:

Nimród, Nimród,
gyere velünk játszani!
Csupa csoda vár!

Bár a kisfiú sokszor ellenállt, bizonyos dolgok elkezdték megnyitni. Szülei látták már őt valódi, Csillaggyermek mivoltában, s így lassan ő is elkezdett emlékezni saját magára.
Szeretett az anyaggal érintkezni, festeni, maszatolni, agyagból, homokból formázni, s mindennél jobban szeretett a természetben lenni! A növényekkel és az állatokkal együtt játszva a figyelme kifelé is egyre erősödött. Imádta a halakat nézni, hamarosan pedig már együtt ficánkolt, úszott velük, és képzeld, később még egy lova is lett: Csillagcsikónak nevezték el!
Ahogyan telt-múlt az idő, példáján keresztül megmutatta másoknak is, milyen szabadon és a Földdel mély szeretetben, természetességben élni.

S az élet, itt a Földön egyre több kézzelfogható örömöt kínált, nem csak Neki, de a szüleinek is.
Hisz’ Csillaggyermekkel együtt ők is megtanulták, hogyan láthatják meg és élhetik a csodát, pillanatról pillanatra.


**


A teljes novellasorozatot innen éred el!

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.



2017. május 2., kedd

Vers: GYERMEK

Jöjj, Kedves, hadd mutassam meg a világot!
Nem mondom meg, milyen; nekem se kell tudnom.
Maradjunk meg együtt tisztán rácsodálkozók:
végtelenre nyitott kapuk.
 
Gyere, fedezd fel! Gyere, tapasztald!
Nem kell félned, ha másképp sikerül,
mint ahogy akartad!
Hisz’ a forma: játék.
S Te: szabad vagy!

**


Ez a vers az első Csendvirágok-érából való. Az ekkor született alkotások nagy része a könyv megjelenésekor lekerült a blogról, de néhányat elolvashatsz, ha ide kattintasz.

2020-ban megjelent, Csendvirágok című verses-novellás kötetem itt vásárolhatod meg.