2018. június 22., péntek

Próza: SZENT IVÁN-ÉJ - A VÁNDOR MESÉJE (Az Egység meséi 10.)


Hajnalban indult útnak. A tikkasztó nyári hőségben, egy újabb álmatlan forgolódással töltött éjszaka után végre megérkezett a vihar. Olyan volt, mint egy újraélesztés az égből. Mintha egy láthatatlan, mégis kézzelfoghatóvá vált erő felrázná a mesterséges kómából, melybe magát helyezte, mélyen elrejtőzve a temérdek érzés és gondolat elől, melyek puszta létét elviselhetetlennek tartotta.
Tudta, hogy lépése mások számára menekülésnek hat majd, sőt ő maga is annak tekintette. Épp úgy taszította az emberek gyarlósága, mint a sajátja.
Pedig csak kis megalkuvásokkal kezdődött, amolyan szükséges kompromisszumokkal, amiket a létfenntartást szolgáló pénz és az ahhoz szükséges munka miatt mindenki megtenni kényszerül.
Egy idő után azonban tarthatatlanná vált a helyzet: mintha a rendszer rabszolgájaként egyszerre kellett volna leigáznia önnön lelkét és másokét. Megcsömörlött.

Az éledező reggel első hangjaira hagyta maga mögött a várost, azzal az érthetetlen bizonyossággal, hogy soha többé nem lesz része az ismerős zsibongásnak.
A mindennapos rutin, a beinduló forgalom zaja, az öltönyével együtt magára erőltetett, örökké kényelmetlen szerep, az öntudatlan, hangyaszerű igyekvés valami felé, hogy aztán az égvilágon semmi ne történjen, s ő unottan omoljon elegáns legénylakásának cellájában a tömeges magány kábultságába: mindez már most egy előző élet homályos emlékképének tetszett.
Nem tudta, hová tart, sem azt, mit eszik majd, talán ha háromnapi élelem lapult a hátizsákjában egy váltás ruha mellet. Ingóságait nem vitte magával és nem volt kitől elbúcsúznia. Szülei meghaltak, szerelme hosszú ideje nem akadt, sosem mondta ki, de tulajdonképpen már lemondott arról, hogy valakivel megossza az életét. 
Kapcsolataiban kimért közönnyel vagy jól megfontolt célzással odavetett kedvességgel érte el, amire szüksége volt, a valódi figyelem és szeretet csak akadályozták volna.

Most ment, egyéb támpont híján azzal az egyetlen, de határozott szándékkal, hogy lesz, ami lesz, továbbáll innen. Mint mindig, amikor nem foglalta le agyát munkával, videojátékokkal vagy a neten való szörfözéssel, kénytelen volt a benne zakatoló műsorra figyelni. Ezúttal a szokásosnál tovább tartott, hisz’ már órák óta baktatott. Nem is tűnt olyan kibírhatatlannak, legalább elfedte szíve sajgását. Még nem állt készen, hogy szembenézzen vele.
Az időközben megszelídült eső cseppjei simogatták arcát és vállát, a szürkésbarna égbolt mintha kissé felderült volna. Sóhajtott. Vajon merre vezeti az út?

Harmadnapon, a várostól már jókora távolságra, a sokadik falu határában gyümölcsszedő munkásokkal találkozott. Talán ennyi hallgatás is feszítőnek bizonyult számára, talán máris hiányzott neki az emberi szó, mindenesetre beszédbe elegyedett velük.
Idén hamar megérett a barack, máris késésben vannak a szürettel - tudta meg, s úgy döntött, besegít nekik. Valami ösztönös, magától értetődő érzéssel jött a kapcsolódás, a munkát pedig most először, hogy nem az „övé” volt, szinte élvezte, sem a meleg, sem a társaság nem zavarta.
Egész álló nap dolgoztak, közben nem is kívánt mást, csak a friss, lédús őszi barackot ette, a délután végére pedig természetesnek tűnt, hogy enged a meghívásnak és velük marad estére.
Együtt zötykölődtek be a faluba, elhelyezték az utolsó fuvar betakarított gyümölcsöt, aztán alkalmi vendéglátójánál, egy szűkszavú, de jóindulatú, napcserzette bőrű ácsnál lezuhanyozott.
Kimosta ruháját, tisztát váltott, majd csatlakozott az asszonyokkal és gyermekekkel kiegészült kinti társasághoz.
Mintha valami réges-régi történetbe érkezett volna, amiről már azt sejtette, kihalt a világból, most mégis valóságosnak tetszett! Tüzet raktak a nyári égbolt alatt, vacsoráztak és kedélyesen beszélgettek. Parázson sült, széntől kormos krumplit és nyársról csöpögő szalonnazsíros kenyeret evett hagymával, s bár általában nagyon kritikus volt az emberekkel, most azt vette észre, hogy elégedetlenség helyett könnyed mosollyal figyeli őket.
Egyszerű boldogság parányi szikrája kezdett növekedni a mellkasában. Jól mulatott, de hiába kínálták a falubeliek közül többen is szállással a szimpatikus vándort, ő inkább mindent megköszönve a csillagok alatt tért nyugovóra.

Korán kelt, érezte, hogy nincs maradása, szomorúság és nyugtalanság különös keverékével hagyta el a falut az első narancsszín reggeli fényeknél.
Újabb háromnapi zarándoklás után ért az erdő szélére. Meglepetésére szinte mágneses erővel hívta a vadon. Mihez fog ott kezdeni, egyáltalán mit keres, fogalma sem volt.
Nehezen kapta el a ritmust, úgy tűnt végleg el is vétette. Amikor a gyerekkorát idéző, első pillanatban örömmel üdvözölt vízmosáson gázolt át, tüskés indák akadtak belé, karját-arcát megvágták, ő pedig hangosan szitkozódott. Még a madarak hangja is kaotikus csörömpölésnek tűnt, a természet idilljének nyoma sem volt.
Később már nem csak barátságtalannak találta a közeget, hanem kifejezetten ellenségesnek. Nem lelt ösvényt, és már túlságosan mélyen járt az erdőben, hogy visszaforduljon. Csak ment, mint a veszett vad, azzal az egyre erősödő tudattal, hogy bizony nincs más választása, itt kell éjszakáznia.
Mire ráesteledett, sikerült egy úgy-ahogy megfelelőnek tűnő tisztást találnia, de a rémület addigra teljesen úrrá lett rajta.

Mitől fél annyira? – rázta meg magát. Hisz’ napok óta falvak, szántóföldek és kisebb erdőségek mellett gyalogol, a szabad ég alatt éjszakázik és bárki ráronthat, kirabolhatja. Jobban ijeszti az erdő ereje, mint az emberek fenyegetése?
Nem tudott elaludni, minden apró zajra, távoli vadcsörtetésre felriadt, még a tücsökciripelés is zavarta. Felült, szemlélődött, lazítani próbált szorongásán. A fák sziluettje tiszta csillagfénnyel ragyogó égboltot és finom ezüst holdkorongot tárt elé, az élénk nyári éjben szentjánosbogarak járták táncukat. Ahogy figyelmesen fürkészte az égboltot, még egy hullócsillagot is látott. Valami határtalan, megértő kedvesség sugárzott mindenből. Ekkor rájött, hogy a nyugtalanság, ami tüskeként szúrta, nem volt más, mint saját maga. Amilyen messzire vissza tudott emlékezni, mindig nehéz volt elviselnie önnön társaságát, s az évek során egyre bírhatatlanabb lett.
De most, ebben a minden látszaton és kényelmetlen gondolaton túl is oly’ áldásos nyáréjszakában úgy döntött, nem áll meg az ismerős küszöbön, kivert kutyaként gubbasztva a saját háza táján. Itt marad az erdőben, szembenéz magával, találjon bármit, de nem megy tovább, amíg meg nem könnyűl. Ha nem megy, hát jöjjön a halál!
Sosem érzett még ehhez fogható elszántságot! Egészen felvillanyozta, de ez már nem a korábbi zaklatott vibrálás volt, hanem a minden idegszálában ott lakozó éber készenlét.

Virradatra azért újra tapasztalta a nehézség visszatértét, de nem adta fel. Napközben az erdőben barangolt, felfedezte zugait. Ahogy telt az idő, egyre otthonosabbá vált számára. Már meg tudta különböztetni az erdő hangjait, és az egyes madarak csiripelését is. Gyönyörűséggel érintette a smaragdzöld fényű puha mohát, rácsodálkozott az apró gombákra, a kemény páncélú bogarakra, és ha nyulat vagy őzet látott. Forrásvizet ivott, szedret és faepret evett.
„Mindennek helye és ideje van, minden épp így jó” – gondolta egyik reggel. Ahogy napközben egyre inkább megszerette az erdőt, éjjel saját démonjaival barátkozott.
Jött sorra a veszteség, a kudarc, a szégyen, a megbánás, a bűntudat… gyakran, oly’ éles fájdalommal, mintha kígyó mart volna belé. A kiváltó történések távolinak tetszettek, de az érzések cseppet sem voltak múltbeliek. Néha szinte letaglózták.

Egyik éjjel olyan mélyre ment saját ingoványában, amennyire csak tudott. Úgy érezte, az erők szétfeszítik, ő mégsem állt meg, hagyta, hogy a gondolatok és érzések jöjjenek és menjenek. Rendületlenül figyelte őket, teljes nyitottsággal arra, ami következik.
Mint egy felajzott húr, szétpattanni készült… Már nem tudott többé ellenállni.
Egy pillanatra átfutott rajta, hogy bizony mindjárt meghal. De ez a valami, amivel korábban magát azonosította - a temérdek emlékkel, szokással és rá jellemző tulajdonsággal - akár egy élet álma egyszer csak kiengedett.
A tudata mélyén lehorgonyzott, s mindent betöltő képzelet-lufi felrobbant.
A megfoghatatlan feszülés, mely sosem hagyta magát és a világot akként lenni, amilyen valójában volt, eleresztette.
Csend maradt a helyén. Békés, megengedő elfogadás.

Az erdő rejtelmes harmóniája táplálta és gyógyította meg, vagy ő saját magát? Mindegy volt! Ahogyan az égre nézett, azt látta, hogy csillagokkal pettyezett búrája a legszeretőbb erőként borul felé, alatta a föld ugyanez a megtartó erő volt… s ő?
Mint kiszabadult szellem a palackból, tudata túlterjedt a testén… mindennek a része volt és minden ő maga volt! Énjéhez való kötődésével együtt megszűnt a gondolatok zakatolása… végtelen csend lett belül… s kívül élet. Öröm.
Körbenézett és a távoli horizonton, valamelyik faluból Szent Iván-éji tüzet látott.
Ó, milyen rég’ megkapta már a létezés ajándékát, mégis, csak most bontotta ki a csomagot!

Tudta, hogy holnap tovább indul, új emberként, s egy új élet felé.