Önismeret, művészet, önmegvalósítás. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2018. június 22., péntek

Az Egység meséi: SZENT IVÁN-ÉJ – A Vándor meséje


Az Egység meséi  egy novella-sorozat a blogon. Itt a tizedik rész, leld benne örömöd! :)

A titokzatos Vándor a városból menekül el, torkig van az emberekkel és azzal, ahogyan köztük kellett élnie. Az út váratlan meglepetéseket tartogat. A nagy erdő mágnesként vonzza, bár arra, ami ott vár, nem készült fel.

Vajon sikerül megbékélnie a világgal? Mi a kulcsa annak, hogy megtegye? A történetből kiderül!

A novellát 12 perces hanganyag formájában innen érheted el!



Hajnalban indult útnak. A tikkasztó nyári hőségben, egy újabb álmatlan forgolódással töltött éjszaka után végre megérkezett a vihar. Olyan volt, mint egy újraélesztés az égből. Mintha egy láthatatlan, mégis kézzelfoghatóvá vált erő felrázná a mesterséges kómából, melybe magát helyezte, mélyen elrejtőzve a temérdek érzés és gondolat elől, melyek puszta létét elviselhetetlennek tartotta.
Tudta, hogy lépése mások számára menekülésnek hat majd, sőt ő maga is annak tekintette. Épp úgy taszította az emberek gyarlósága, mint a sajátja.
Pedig csak kis megalkuvásokkal kezdődött, amolyan szükséges kompromisszumokkal, amiket a létfenntartást szolgáló pénz és az azzal járó munka érdekében mindenki megtenni kényszerül.
Egy idő után azonban tarthatatlanná vált a helyzet: mintha a rendszer rabszolgájaként egyszerre kellett volna leigáznia önnön lelkét és másokét. Megcsömörlött.

Az éledező reggel első hangjaira hagyta maga mögött a várost, azzal az érthetetlen bizonyossággal, hogy soha többé nem lesz része az ismerős zsibongásnak.
A mindennapos rutin, a beinduló forgalom zaja, az öltönyével együtt örökké kényelmetlen, magára erőltetett szerep és az öntudatlan, hangyaszerű igyekvés valami felé, hogy aztán az égvilágon semmi ne történjen, s ő unottan omoljon elegáns legénylakásának cellájában a tömeges magány kábultságába: mindez már most egy előző élet homályos emlékképének tetszett.
Nem tudta, hová tart, sem azt, mit eszik majd, talán ha háromnapi élelem lapult a hátizsákjában egy váltás ruha mellet. Ingóságait nem vitte magával és nem volt kitől elbúcsúznia. Szülei meghaltak, szerelme hosszú ideje nem akadt, sosem mondta ki, de tulajdonképpen már lemondott arról, hogy valakivel megossza az életét.
Kapcsolataiban kimért közönnyel, jól megfontolt célzással odavetett kedveskedéssel érte el, amire szüksége volt, a valódi figyelem és a szeretet csak akadályozták volna.

Most ment, egyéb támpont híján azzal az egyetlen, de határozott céllal, hogy lesz, ami lesz, továbbáll innen.  Mint mindig, amikor nem foglalta le agyát munkával, videojátékokkal vagy a neten való szörfözéssel, kénytelen volt a benne zakatoló műsorra figyelni. Ezúttal a szokásosnál tovább tartott, hisz’ már órák óta baktatott. Nem is tűnt olyan kibírhatatlannak, legalább elfedte szíve sajgását. Még nem állt készen, hogy szembenézzen vele.
Az időközben megszelídült eső cseppjei simogatták arcát és vállát, a szürkésbarna égbolt mintha kissé felderült volna. Sóhajtott. Vajon merre vezeti az út?

Harmadnapon, a várostól már jókora távolságra, a sokadik falu határában gyümölcsszedő munkásokkal találkozott. Talán ennyi hallgatás is feszítőnek bizonyult számára, talán máris hiányzott neki az emberi szó, mindenesetre beszédbe elegyedett velük.
Idén hamar megérett a barack, máris késésben vannak a szürettel - tudta meg, s úgy döntött, besegít nekik. Valami ösztönös, magától értetődő érzéssel jött a kapcsolódás, a munkát pedig most először, hogy nem az „övé” volt, szinte élvezte, sem a meleg, sem a társaság nem zavarta.
Egész álló nap dolgoztak, közben nem is kívánt mást, csak a friss, lédús őszi barackot ette, a délután végére pedig természetesnek tűnt, hogy enged a meghívásnak és velük marad estére.
Együtt zötykölődtek be a faluba, elhelyezték az utolsó fuvar betakarított gyümölcsöt, aztán alkalmi vendéglátójánál, egy szűkszavú, de jóindulatú, napcserzette bőrű ácsnál lezuhanyozott.
Kimosta ruháját, tisztát váltott, majd csatlakozott az asszonyokkal és gyermekekkel kiegészült kinti társasághoz.
Mintha valami réges-régi történetbe érkezett volna, amiről már azt sejtette, kihalt a világból, most mégis valóságosnak tetszett! Tüzet raktak a nyári égbolt alatt, vacsoráztak és kedélyesen beszélgettek. Parázson sült, széntől kormos krumplit és nyársról csöpögő szalonnazsíros kenyeret evett hagymával, s bár általában nagyon kritikus volt az emberekkel, most azt vette észre, hogy elégedetlenség helyett könnyed mosollyal figyeli őket.
Egyszerű boldogság parányi szikrája kezdett növekedni a mellkasában. Jól mulatott, de hiába kínálták a falubeliek közül többen is szállással a szimpatikus vándort, ő inkább mindent megköszönve a csillagok alatt tért nyugovóra.


Kép: Ismeretlen szerző


Korán kelt, érezte, hogy nincs maradása, szomorúság és nyugtalanság különös keverékével hagyta el a falut az első narancsszín reggeli fényeknél.
Újabb háromnapi zarándoklás után ért az erdő szélére. Meglepetésére szinte mágneses erővel hívta a vadon. Mihez fog ott kezdeni, egyáltalán mit keres, fogalma sem volt.
Nehezen kapta el a ritmust, úgy tűnt végleg el is vétette. Amikor a gyerekkorát idéző, első pillanatban örömmel üdvözölt vízmosáson gázolt át, tüskés indák akadtak belé, karját-arcát megvágták, ő pedig hangosan szitkozódott. Még a madarak hangja is kaotikus csörömpölésnek tűnt, a természet idilljének nyoma sem volt.
Később már nem csak barátságtalannak találta a közeget, hanem kifejezetten ellenségesnek. Nem lelt ösvényt, és már túlságosan mélyen járt az erdőben, hogy visszaforduljon. Csak ment, mint a veszett vad, azzal az egyre erősödő tudattal, hogy bizony nincs más választása, itt kell éjszakáznia.
Mire ráesteledett, sikerült egy úgy-ahogy megfelelőnek tűnő tisztást találnia, de a rémület addigra teljesen úrrá lett rajta.
Mitől fél annyira? – rázta meg magát. Hisz’ napok óta falvak, szántóföldek és kisebb erdőségek mellett gyalogol, a szabad ég alatt éjszakázik és bárki ráronthat, kirabolhatja. Jobban ijeszti az erdő ereje, mint az emberek fenyegetése?

Nem tudott elaludni, minden apró zajra, távoli vadcsörtetésre felriadt, még a tücsökciripelés is zavarta. Felült, szemlélődött, lazítani próbált szorongásán. A fák sziluettje tiszta csillagfénnyel ragyogó égboltot és finom ezüst holdkorongot tárt elé, az élénk nyári éjben szentjánosbogarak járták táncukat. Ahogy figyelmesen fürkészte az égboltot, még egy hullócsillagot is látott. Valami határtalan, megértő kedvesség sugárzott mindenből. Ekkor rájött, hogy a nyugtalanság, ami tüskeként szúrta, nem volt más, mint saját maga. Amilyen messzire vissza tudott emlékezni, mindig nehéz volt elviselnie önnön társaságát, s az évek során egyre bírhatatlanabb lett.
De most, ebben a minden látszaton és kényelmetlen gondolaton túl is oly’ áldásos nyáréjszakában úgy döntött, nem áll meg az ismerős küszöbön, kivert kutyaként gubbasztva a saját háza táján. Itt marad az erdőben, szembenéz magával, találjon bármit, de nem megy tovább, amíg meg nem könnyűl. Ha nem megy, hát jöjjön a halál!
Sosem érzett még ehhez fogható elszántságot! Egészen felvillanyozta, de ez már nem a korábbi zaklatott vibrálás volt, hanem a minden idegszálában ott lakozó éber készenlét.

Virradatra azért újra tapasztalta a nehézség visszatértét, de nem adta fel. Napközben az erdőben barangolt, felfedezte zugait. Ahogy telt az idő, egyre otthonosabbá vált számára. Már meg tudta különböztetni az erdő hangjait, és az egyes madarak csiripelését is. Gyönyörűséggel érintette a smaragdzöld fényű puha mohát, rácsodálkozott az apró gombákra, a kemény páncélú bogarakra, és ha nyulat vagy őzet látott. Forrásvizet ivott, szedret és faepret evett.
„Mindennek helye és ideje van, minden épp így jó” – gondolta egyik reggel. Ahogy napközben egyre inkább megszerette az erdőt, éjjel saját démonjaival barátkozott.
Jött sorra a veszteség, a kudarc, a szégyen, a megbánás, a bűntudat… gyakran, oly’ éles fájdalommal, mintha kígyó mart volna belé. A kiváltó történések távolinak tetszettek, de az érzések cseppet sem voltak múltbeliek. Néha szinte letaglózták.

Egyik éjjel olyan mélyre ment saját ingoványában, amennyire csak tudott. Úgy érezte, az erők szétfeszítik, ő mégsem állt meg, hagyta, hogy a gondolatok és érzések jöjjenek és menjenek. Rendületlenül figyelte őket, teljes nyitottsággal arra, ami következik.
Mint egy felajzott húr, szétpattanni készült… Már nem tudott többé ellenállni.
Egy pillanatra átfutott rajta, hogy bizony mindjárt meghal. De ez a valami, amivel korábban magát azonosította - a temérdek emlékkel, szokással és rá jellemző tulajdonsággal - akár egy élet álma egyszer csak kiengedett.
A tudata mélyén lehorgonyzott, s mindent betöltő képzelet-lufi felrobbant.
A megfoghatatlan feszülés, mely sosem hagyta magát és a világot akként lenni, amilyen valójában volt, eleresztette.
Csend maradt a helyén. Békés, megengedő elfogadás, hiszen… minden jól van!

Az erdő rejtelmes harmóniája táplálta és gyógyította meg, vagy ő saját magát? Mindegy volt! Ahogyan az égre nézett, azt látta, hogy csillagokkal pettyezett búrája a legszeretőbb erőként borul felé, alatta a föld ugyanez a megtartó erő volt… s ő?
Mint kiszabadult szellem a palackból, tudata túlterjedt a testén… mindennek a része volt és minden ő maga volt! Énjéhez való kötődésével együtt megszűnt a gondolatok zakatolása… végtelen csend lett belül… s kívül élet. Öröm.

Körbenézett és a távoli horizonton, valamelyik faluból Szent Iván-éji tüzet látott.
Ó, milyen rég’ megkapta már a létezés ajándékát, mégis, csak most bontotta ki a csomagot!

Tudta, hogy holnap tovább indul, új emberként, s egy új élet felé.


**

Az Egység meséi novella-sorozat további darabjait itt találod!

Facebook -oldalamat itt követheted.

Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!

💗




Ez a mese ugyan nem, de a sorozat más darabjai szerepelnek a kora tavasszal megjelent, első Csendvirágok kötetben!

  A könyvről itt olvashatsz és meg is rendelheted!




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg és a képek egy része a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztó jogtiszta képei.

Borítófotó © Schäfer Zsófia


2018. június 19., kedd

VISSZHANG

Szeretlek! - szólt a Lélek.
Szeretlek! - szólt az Élet.
Önmagamhoz hajoltam:
a felelet nem késett.


Kép: Ismeretlen szerző


2018. június 12., kedd

Romantikus vígjátékok a nagy változásról: DERÜLT ÉGBŐL SZERELEM & DAN ÉS A SZERELEM & 500 NAP NYÁR

A napokban volt egy éves ez a jó kis válogatás, és ismét felmerült bennem, hogy lassan szinte fehér hollóvá válik ez a könnyed, de tartalmas dramedy műfaj, legalábbis hollywoodi viszonylatban.
Gondolok itt alapvető értékek nem giccses és valószerűtlen, inkább játékos, izgalmas és életszagú átadásra, illetve a lényegi dolgokra való szórakoztató rámutatásra, amire ez a műfaj tökéletesen alkalmas.
(Egyik kedvencem a 30-as években született screwball comedy alműfaj, melyben férfi és nő kerülgetik, kóstolgatják egymást és esnek végül szerelembe –újratöltve a 80-as években, a régi Star Wars-tól A smaragd románcá-ig. Emlékeztek? :))

Ezúttal ismét olyan filmekre fókuszálok, melyek túlszárnyalják a szimpla évődést, komolyabb élethelyzetek kérdéseit vetik fel, konstruktív válaszokat adnak – és teszik mindezt többé-kevésbé realisztikusan.
Nem új darabok következnek, viszont kellően időtlenek. Úgy tűnik, az utóbbi évtizedben jóval kevesebb ilyen jellegű film készült, de ha ezek kimaradtak volna és szereted az ilyesmit, érdemes megnézned őket!




DERÜLT ÉGBŐL SZERELEM (Love Happens, 2009, R: Brandon Camp)

Nekünk például ez kimaradt korábban, és annak ellenére, hogy – ahogy utólag látom – eléggé lehúzták a kritikák és a közönség hangosabbik része is, szerintem kifejezetten klassz és meglepően mélyre menő volt!

Miről szól? Az özvegy Burke (Aaron Eckhart) az A-Okay című önsegítő könyv szerzője, ünnepelt mentor, aki a gyászfeldolgozásban és továbblépésben segíti az embereket. Minden oké vele, csak épp annak tipikus példája, amikor a tanító azt tanítja, amit tanulnia kell. Fejben, elméletben pöpecül tudja, hogy kell gondolkodnia és éreznie és mivel elképesztő meggyőződéssel hiszi, hogy ez az út, elképesztő meggyőződéssel is tudja mutatni.
Azonban amikor néhai felesége szülővárosában jár, ahol hosszú idő után először érinti meg a szívét valaki, tökéletes építményének falai repedezni kezdenek…

Miért ajánlom? Fantasztikusan jó és önismereti szempontból megkerülhetetlenül fontos témát feszeget a film: egy dolog, hogy mit gondolunk, mondunk, sőt hiszünk, de éljük-e
A guruk, mentorok, tanítók karizmája vajon a hitükből ered vagy abból, amit meg is élnek?
S ha felismertük, hogy nem vagyunk őszinték magunkhoz és másokhoz, hogy egy képet akartunk magunkról fenntartani, hogyan ugorhatunk... az ismeretlenbe? Hogyan történhet meg a ránk égett  maszktól megszabadító nagy lépés?
A szerelem / szeretet misztérium, egyszerűen csak érkezik. Rajtunk áll azonban, hogy a hívását elfogadjuk-e. A film nem ad receptet, de minden szereplője meg tud lépni valami olyasmit – egyszerre önmagáért és a másikért -, ami talán nem lenne evidens, mégis: lehetőség!
(Az Explosions In The Sky-ért pedig hatalmas pluszpont jár! :-) )



DAN ÉS A SZERELEM (Dan In Real Life, 2007, R: Peter Edges)

Sok szempontból hasonló, de inkább koncentrál a szerelmi szálra (az előző filmnél az  önmagunknak való megbocsátás mozzanata a hangsúlyosabb, bár itt is ez az önfeloldozás a lényeg!)
Valamivel áramlósabb, humorosabb, nekünk a nagyobb gyerekekkel családi filmként is bejött.

Miről szól? Dan (Steve Carrell)  szintén özvegy, ráadásul egyedül neveli három (kamasz) lányát.
Ő is remek tanító és inspirál másokat, könyvet is írt. Csak épp lazítani nem tud és nem túl meglepő módon a szerelem is elkerüli. A nagy családi hétvégén aztán váratlanul, egy könyvesboltban összefut Vele (Juliette Binoche), akivel minden klappolni látszik. A nőt azonban néhány óra múlva  bemutatják neki a családi házban: ő az öccse új barátnője, aki velük tölti a hétvégét.

Miért ajánlom? Ebben a filmben is minden a legszuperebben alakul, bár nem csak a helyzetkomikumból jut bőven, de konfliktushelyzetből is, valahogy azonban mindig van továbblépés. A gyönyörű közeg, a tóparti ház és az egy évben egyszer együtt bulizó, activity-ző, kreatívkodó és egymást a csattanások ellenére szerető és elfogadó nagy família képe idilli, de valahogy hihető - inkább ihlető, mint bosszantó. :-)
Tök jó hangulata van ennek a filmnek: az újrakezdés / önmegugrás botladozásaival és örömével teljes. Azt üzeni, hogy néha engedni kell magunkat szétcsúszni, hogy meg tudjunk nyílni és fejest ugrani az újba. De megéri bátornak lenni!



500 NAP NYÁR ((500) Days Of Summer, 2009, Marc Webb)

E hármasfogatból ez a kedvencem!

Miről szól? Tom (Joseph Gordon-Levitt) találkozik Summer-rel  (Zooey Deschanel) és beleszeret. De „ez nem egy love story.” :-) A film az ő történetüket meséli el, izgalmasan ugrálva az időben, mígnem teljes képet és még annál is többet kapunk. Egy 500 napos kapcsolat, ami igazán nagy változást hoz...

Miért ajánlom? Míg az előző kettő inkább mid-life crisis-os, „második esélyes” továbblépés-történet, itt a legalább olyan súlyos kihívást jelentő kapunyitási pánik játszik szerepet. Na meg a nagy szerelem mítosza, amit iszonyú  okosan szed darabjaira és világít meg a film.
Bravúros, hogy valami egyszerre tud keserédesen illúzióromboló és romantikusan életigenlő lenni, s ennyi játékosság és bölcsesség van benne. Hollywood-hoz már nem sok köze, inkább a szerzői filmes hagyományokhoz. A történetmesélés, a vizualitás és a zene-használat  egyaránt élvezetes, számomra többször nézős, igazi 10 pontos mozi!
Nem is akarom tovább cincálni, ha nem láttad és a leírás alapján megfog, ki ne hagyd! ;-)

Tudsz még hasonló filmeket? Örülök, ha megosztod!



**


Csendvirágok blog a Facebook-on is aktív - itt kedvelheted és követheted!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók általában a filmek sajtóanyagában szereplő képek.

2018. június 9., szombat

NAOKI HIGASHIDA: HÁT EZÉRT UGRÁLOK – Könyvajánló és reflexió

Naoki Higashida 1992-ben született Japánban, 6 éves korában súlyos autizmussal diagnosztizálták.
Nem beszélő autistaként főként édesanyja és pedagógusai révén folyamatos fejlesztésekben részesült, speciális nevelési igényű gyermekeknek fenntartott iskolába járt.
Megtanult olvasni, majd egy ún. kartonbillentyűzet segítségével, a betűkre mutogatva kommunikálni, később számítógépen írni.

A Hát ezért ugrálok Naoki 13 évesen (!) írt könyve, melynek angol kiadása és a világ sok-sok helyére való eljutása szintén egy kisebb csoda. 
David Mitchell, a Felhőatlasz című regény írója, miután akkor 3 éves kisfiuknál autizmust állapítottak meg, érintetté vált a témában. Japán felesége révén került kezükbe Naoki könyve, ami annyira sokat adott nekik – Mitchell szavaival élve: sorsfordítónak bizonyult számukra -, hogy együtt lefordították. A 2013-ban megjelent angol változat igazi szerelem-projekt lett: a borítót és az illusztrációkat készítő Kai és Sunny multimédiás művész-párossal kiegészülve egy kívül-belül gyönyörű kiadványt készítettek.

Az azóta már 25 éves Naoki-nak 2017-ben megjelent a második könyve is, Fall down 7 times, get up 8 (Ess el hétszer, kelj fel nyolcszor!) címmel, mely már a fiatal felnőttkor kihívásairól szól egy autista szemével, szintén Mitchell fordította és írta hozzá az előszót.



„Bárhová menjünk, bármit csináljunk, soha nem leszünk teljesen egyedül. Még ha úgy tűnik is, hogy egyedül vagyunk, mindig barátok társaságában vagyunk.” (Részlet a könyvből.)

A Hát ezért ugrálok megindító utazás. Ha figyelsz, ha nyitott vagy, ez az alig 170 oldalas, szellős kis könyvecske óriási élményt adhat – mindegy, hogy van-e érintettséged az autizmussal kapcsolatban vagy nincs.
A kérdés-felelet formába rendezett rövid rámutatások és a könyvbe beleszövődő mesék (mini-történetek) – a végén egy hosszabb elbeszéléssel, ami irodalmi formába öntött előző életbeli tapasztalatnak tűnik – egy kifinomult, sok szempontból nagyon érett és bölcs tudat megszólalásai.

A szöveg egyszerre töredékes, picit nehézkes és bájos, könnyed. Még ha nyilvánvalóan csiszoltak rajta a segítői, akkor is teljesen átjön Naoki egész lénye.
Nekem olyan volt olvasni, mintha egy szívtáncon vettem volna részt (ez egy létező spirituális gyakorlat, amikor egymás szívére teszitek a kezeteket és egymás szemébe néztek). Ebben a minőségben tökéletesen érted és érzed a másikat, mert "ott" találkoztok, ahol egyek vagytok.
Számomra talán ez természetesebb, hisz' nemcsak Nimród kapcsán, hanem saját gyerekkoromból is ismerős volt sok autisztikusnak nevezett tünet és megélés, amiről Naoki egy belső nézőpontból beszámolt, mégis, amit és ahonnan ír, az szerintem mindenkihez szól.

„Az őszinte együttérzés azt jelenti, hogy nem tépázzuk meg a másik ember önbecsülését.”
Óriási erőfeszítések, tanulni és fejlődni akarás és a segítők türelmes odaadása révén született meg ez a könyv. Nem csodaszer, hisz’ Naoki sem tudja mindenre a választ, gyakran csak találgat ő is, mi miért van benne, s különben is „csak” egy 13 éves kiskamasz.
Szerintem mégis ezerszer többet ad, mint bármilyen szakirodalmi spekuláció vagy nagy megmondás. Akár érzékenyítésről van szó – bármilyen korosztály számára! -, akár autizmussal élők szülei, pedagógusai, gondozói szeretnének mélyülni.
Ennél már csak az ad többet, ha figyelünk a jelen pillanatban és hallgatunk a saját intuíciónkra a mellettünk lévő emberrel kapcsolatban, mindegy, hogy „autista” vagy „neurotipikus”!

„A legkeményebb megpróbáltatás számunkra az a gondolat, hogy elszomorítunk másokat. A saját nehézségeinkkel elbánunk, de az az érzés, hogy az életünk mások boldogtalanságának forrása, egyszerűen elviselhetetlen.”

A könyv rámutat, hogy az elfogadás és a szeretet elengedhetetlen alapok a fejlődéshez.
Csak így tudjuk segíteni ezeket a gyerekeket és felnőtteket, hogy kifejeződhessenek a fizikai világban. „Cserébe” pedig olyan ajándékot adnak nekünk, ami felbecsülhetetlen: valódi természetünk felfedezésében és megélésében segítenek bennünket.


„Végső soron minden út ugyanoda vezet – mondta a fekete varjú. A fehér galamb ezt megértve örömében felröppent és így tett a varjú is.”

Sok erőt kívánok minden szülőtársamnak és e gyerekek minden szív- és tettbéli gondozójának!
No meg a tágabb kollektívánknak is a jelenkori változások közepette – egy tiszta, együtt-áramló, természetes és boldog létminőség megéléséhez! Amint kicsiben, úgy nagyban! :)


**

Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok (The Reason I Jump, 2007)

Magyar kiadás: Park Kiadó, 2014, fordította: Komáromy Rudolf, 176 oldal

Nálam: 10/8


**




(Ha szeretnéd megkapni a posztokat, kövesd az oldalakat 'Megjelenítés elsőként' jelleggel - több oldalt is lehet így egyszerre!)




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)


Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon  felhasználni tilos! A műből idézett szövegrészletek az adott szerző, fordító, illetve kiadó szellemi tulajdonát képezik; a szövegek forrásai megjelölve. 

Az illusztrációként felhasznált fotó a hivatalos könyvborító.