Művészet, önismeret és a mindennapi élet gyönyörűsége. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli és tudatos alkotásért.

2018. július 28., szombat

Életre szóló zenék: THE SMASHING PUMPKINS (10 dallal a kedvenceim közül)

Hú, ez így 2018-ban egy nagyon réteg-bejegyzés lesz, de nem bánom! :) Ha ismered ezt a zenekart - ami akkor a legvalószínűbb, ha a 90-es években voltál tini vagy új zenékre nyitott felnőtt -, nem biztos, hogy bejött, leginkább a frontember, Billy Corgan markáns, magas énekhangja és megosztó személyisége miatt.
Ha viszont szeretted, akkor gyanítom, hogy nagyon – nem igazán létezett köztes állapot. :)

Bennem öröm és hála van ezért a zenéért, és hogy pont akkor és pont úgy, ahogyan az tökéletes volt, szerelembe estem vele.
Majd’ egy évtizednyi időszakot ölelt fel ez a szerelem: a különösen fogékony és lelkes kamasz-évek nagy részét és a fiatal felnőttkor elejét. Tegnap, július 27-én éppen 25. évfordulóját (!!!) ünnepelte második albumuk, a Siamese Dream, ami számomra egy új világ és új életszakasz feltárulását jelentette. Az év - azaz 1993 kora őszén - mindössze 14 évesen ismertem meg, nagyjából egy időben ütött be nálam a Pearl Jam Ten –jével és a Nirvana Nevermind –jával, és velük együtt a mai napig a legmeghatározóbb zenei és művészi inspirációim közé sorolom. Ahogyan az 1995 októberében megjelent, s akkor már várva várt Mellon Collie and the Infinite Sadness című, csodálatosan sokszínű, számomra egyszerre repítő és mélyítő dupla albumukat is.

Ahogyan írtam, mélységes szerelem volt, ami az ő zenéjük iránt és annak hatására feléledt bennem. Mit az „ő zenéjük”? Hisz’ az „én zeném” volt! Aki megélte már, hogy annyira szeret valamit vagy valakit, hogy egyszerre ismer benne magára és formálódik általa, vele, az tudja, miről beszélek.
Hazafelé törekedni, Önmagamba, rendíthetetlenül… tovább és tovább menni, amíg arra a lebírhatatlan, mégis elviselt fájdalomra, a sajgó szeretethiányra gyógyírt találok… és vágyni, mindennél jobban vágyni a valódi feloldódásra: erre inspirált minden, amit Billy Corgan társaival 1988-tól 2000-ig megalkotott.

Jimmy Chamberlain, Billy Corgan, D'arcy és James Iha 1993-ban


A 2006-ban újjászervezett zenekar a mai napig aktív, ráadásul 2018-ban a fantasztikus dobos Jimmy Chamberlain után a gitáros James Iha is visszatért. Billy Corgan már jó ideje csak árnyéka volt önmagának; nem csak az egyik legnagyobb dalszerző géniusz, hanem az egyik legnagyobb művészi bukást is tőle láttam. Egy szépséges hullócsillag - kiderül, hogy képes-e még felemelkedni, illetve képesek-e együtt.

A Smashing Pumpkins életműve hatalmas, rengeteg árnyalatot befog, és a hőskorukban igazi művészi önátadás, eredetiségre és teljességre való törekvés jellemezte őket.
Ahogyan ez a reunion -ról szóló cikk is rámutat, négy (hiper)érzékeny - és a népszerűséggel (még) labilisabbá váló - ember különleges, törékeny egyensúlyából született ez az elképesztően kreatív, zseniális elegy.  
A stílusuk a glamrocktól a heavy metal-on át a pszichedelikus rockig, a new wave-ig és a folkig, sőt a klasszikus zenéig, majd az elektro-popig mindent tartalmazott és átlényegített, jobb szó híján tényleg  egyszerűen„alternatív rock”-nak lehetett nevezni.
Én most csak összefűzök 10 gyöngyszemet, kihagyok még sokszor ennyi nagy kedvencet a Lunától a korszakos sláger Bullet With Butterfly Wings-en át a By Starlight-ig, és szeretettel köszönök Nekik mindent!

A listát egyben is megtalálod ITT! Itt pedig jöjjenek a dalok egyenként! Ha számodra is sokat jelentett a zenéjüket, öröm, ha visszajelzel! ;)



10. TODAY (Siamese Dream, 1993)

Ez volt a legelső dal, amit hallottuk tőlük, természetesen az MTV-n futó klippel együtt, és utána kezdtem el keresni és vettem meg egy lemezboltban a... kazettát! :)
Totál elbűvölt. Egyébként egy borzasztóan rossz nap ihlette, önironikus „legjobb nap”-himnusz, vidám csilingeléssel és azokkal a bődületes, masszív gitárokkal, melyek hangzása az egész Siamese Dream-lemezt meghatározza.





9.  MAYONAISE (Siamese Dream, 1993)

Már ezen az albumon is annyiféle zenei stílus keveredik, értelmeződik át és jön létre valami vitathatatlanul eredeti, hogy nehéz kedvenceket kiemelni, nekem mégis ez a himnikus darab volt az egyik leginspirálóbb, természetesen szövegestül - az önazonosságra, felemelkedésre és szabadságra való törekvéssel.
Szerintem egész kamaszkoromban ezt a számot hallgattam meg a legeslegtöbbször.





8. MUZZLE (Mellon Collie and the Infinite Sadness, 1995)

Ez pedig már az első nagy csalódások utáni újrakezdésről is szóló "erő-dal". Persze megint csak a „világ és én” tematikával :-), de olyan  áradó őszinteséggel, ami csak a tiszta költészet jellemzője.
Hát micsoda lemez volt ez a 28 dalos, nappal és éjszaka „soundtrack”, s még hozzá az ugyancsak 28 dalból álló B-oldal gyűjtemény, az Aeroplane Flies High





7. 1979 (Mellon Collie and the Infinite Sadness, 1995)

Ezt is tehetném első helyre is akár, de ez a lista kevésbé Best Of, mint inkább egy kronologikus válogatás.  Ehhez nem is tudok többet hozzáfűzni, minthogy megunhatatlan örök kedvenc és a világ egyik legesfílingesebb száma! :) A kilpjét is nagyon szeretem. (Rendezőinek két filmjéről is írtam már itt a blogon, A család kicsi kincse és a Ruby Sparks alkotói.)





6. BODIES (Mellon Collie and the Infinite Sadness, 1995)

Húú, ettől is még mindig borzongok, jó értelemben. A refrénben elhangzó „love is suicide” sort már itt, a blogon is emlegettem. Amit itt ráérzés-szerűen megragadtak, az ego  elveszése a szerelemben, nagyon ütött már akkor is, de nyilván még nem úgy értelmeztem, mint már azután, amikor a sok-sok „elégős” szerelem-tapasztalat után végre felviláglott a lényeg.
Mondjuk tagadhatatlan, hogy a keresés és vágyakozás "kipörgető potenciáljának" másik oldalként nagyon sok szenvedésemért is az ezzel az ezzel a zenével való azonosulás volt a "felelős". :)





5. TO SHEILA (Adore, 1998)

Ezzel kezdődik a zeneileg ismét hatalmas váltást hozó, eklektikus, elektro-popos, ugyanakkor elég sötét hangulatú Adore albumuk (nemrég volt 20 éve a megjelenésének). Ez az egyik leginkább nyugalmat árasztó daluk. Szépséges, elindulás és megérkezés hangulata egyszerre van számomra.





4. BEHOLD! THE NIGHTMARE (Adore, 1998)

A magány, a veszteség és a depresszió mindig is meghatározó témája volt a daloknak, ahogy az ezekkel való szembenézés, adott esetben a megküzdés vagy a felülemelkedés lehetősége.
Ez a dal itt egészen mágikus számomra, nem is igen tudok róla több szót szólni...





3. WOUND (Machina: The Machines Of God, 2000)

Utolsó igazi stúdióalbumukon már érződik egy lezáró hangulat, ez a legspirituálisabb, egyben legelszálltabb időszakuk, nagyon sok sötét gyöngyszemet és letisztult darabokat is alkottak.
Ez is a „sötétből a fénybe” fájdalmasan őszinte kitárulkozása, sodró, bizakodó, szerelmes.
(Megint, sokadjára azt érzem, hogy minden szavam felesleges, amit ehhez a zenéhez hozzáfűznék...:))




2. SOOT AND STARS (Rotten Apples – The Greatest Hits Of The Smashing Pumpkins/ Judas O, 2001)

Ez egy monumentális hattyúdal, már a(z első) feloszlásuk után. Nagyon ritka, hogy valami ennyire fájdalommal van tele, mégsem a megbánás, hanem az elfogadás és életszeretet marad meg belőle.



1. HOME (Machina II: Friends And Enemies Of Modern Music, 2000)

Kár, hogy nem tudom ezt jobb minőségben ide tenni, megérdemelne egy teljes újrakeverést az "utolsó utáni" nagylemez, a Machina folytatása. Ez a dal elmondhatatlanul gyönyörű számomra… „A” Smashing Pumpkins. Teljes, amit létrehoztak, én pedig akkor még csak vágytam haza, s közben… hazaértem.

…  mérhetetlen hála ezért az életért…! :)




**

The Smashing Pumpkins:

(eredeti felállás)

Billy Corgan - ének, gitár, zongora

James Iha - gitár

D'arcy Wretzky - basszusgitár, cselló

Jimmy Chamberlain - dob, ütősök


**


Csend-virágok a Facebook-on - kövesd "Megjelenítés elsőként" jelleggel!




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

2018. július 25., szerda

Újranézve: ZUHANÁS – Filmajánló és reflexió

Abszolút meglepetés nekem is, hogy írok erről a filmről. Tizenkét évvel ezelőtt láttam, és mint kicsit borús hangulatú, de megkapó vizuális orgia maradt meg. „Látvány-érzés” filmként kimagaslónak találtam, sőt szerettem, de túl mélyre nem vitt. Ambiciózus rendezőjét, az indiai származású amerikai Tarsemet inkább tartottam megszállott és tehetséges, de giccsbe és felszínességbe hajló képalkotónak, mint nagy művésznek. S bár ezzel a darabbal többet fogott és eredetibbet hozott létre, mint első nem videoklipes munkájával, A sejt-tel, mégis maradt bennem némi zavaró hiányérzet, sőt feszültség is.
Most, a nyári uborkaszezonban valami egészen „véletlen” :-) asszociáció folytán került elő, s mivel a Kedves még nem látta és pótolni szerette volna, megnéztem vele.

No, hát engem ezúttal rendesen felkavart, utána sokáig nem is jött álom a szememre. Nyilván ez most teljesen szinkronban van azzal, hogy már készülök az augusztusi Gyógyító mese- és haiku-írás kurzusra, de bizony azzal a ténnyel is, hogy 39 évesen nagyon másképp élem már magam, mint 27 évesen.

A Zuhanás egy Los Angeles-i kórházban játszódik „valamikor régen” (de leginkább az 1900-as évek elején). Egy törött kezű, dundi kislány, Alexandria és egy lovasbaleset miatt megsérült kaszkadőr, Roy köt egymással sorsfordító barátságot. Kapcsolatuk egy történeten keresztül szövődik, melyet Roy kezd el mesélni a kislánynak, de közösen folytatnak; a fantázia-világ és kórházi mindennapjaik képei váltják egymást és egymásba játszanak.
A mély csalódottságtól szenvedő férfi depressziója szükségszerűen formálja a mesét, ám ahogy a magányos, apa-vesztett kislány kötődni kezd, a tét sokkal nagyobbá és valóságosabbá válik, mint ha csak az elképzelt világról lenne szó...




A film vizualitása több mint egy évtized után is elképesztő, nemhogy kopott volna, kockáról kockára élvezet! Van egy bizarr bája, mint a barokk művészetnek és ugyanaz a hihetetlen odaadás is jellemzi. (Furcsa egyébként, hogy ennyi technikai innováció után miért van olyan kevés rendező – illetve miért olyan kockázatkerülő a filmipar -, hogy igazán lelkesen és ebből fakadó kreativitással használják az eszközeiket, de nyilván a profit-orientáltság őrülete az egyik válasz.
És ugyan 2006-ban ott volt még A faun labirintusa, mely szintén a gyermeki tudatot helyezte a középpontba és a valóság és képzelet még nyomasztóbb árnyakkal terhelt összeolvadását, most Guillermo del Toro Oscar-díjas filmje, A víz érintése számomra nem több egy bosszantóan túlértékelt plágiumnál. Viszont ezzel a fanyalgást be is fejezem, különösen, hogy épp a minap láttam az egyik valaha volt legszebbet, Garth Davis Mária Magdolnáját!)

Ahogyan Roger Ebert fogalmazott anno, a Zuhanást már az naggyá teszi, hogy egyáltalán elkészülhetett. Tarsem a saját pénzét és négy évnyi munkáját szentelte annak, hogy a grandiózus vállalkozás megvalósulhasson és ne kelljen kompromisszumokat kötnie. Olyan rendezők álltak mellé, mint a szintén a videoklip műfajából induló David Fincher és Spike Jonze, és támogatták ajánlásukkal.  Igazi szerzői film, melynek Tarsem Singh nem csak rendezője és producere, de társ-írója és társ-látványtervezője is.
Leginkább egy elbeszélő költeményhez tudom hasonlítani, ahol a képi-érzelmi költői világ és a történetmesélés tökéletes egyensúlyban vannak egymással, emellett egyszerre személyes és egyetemes, ráadásként pedig még a mozi hőskorának is tiszteleg.

Az újranézéssel világlott fel két dolog: egyrészt, hogy mennyi benne és mennyire felemelő dolog a humor, a játék és kikacsintás a néző/hallgató felé.
Másrészt – és innentől biztos, ami tuti, kiírom a SPOILER feliratot -, hogy ez egy belső gyermek-gyógyító film!
Fantasztikus, és nyilván azért nem értettem ezen aspektusát, mert akkor és ott még nem éltem meg. Ahogyan akkora bukásokat – kudarcot, veszteséget, csalódást, önmagam és mások ámítását, kijózanodást és depressziót - sem, melyekből felállni annyira nehéz, mint a szereplőnek. Azóta másképp ugyan, de igen, így többszörösen szólt hozzám a mű.

A Zuhanásban két sebzett ember talál egymásra és egymás segítségével magára a történetmesélésen – mondhatni a művészeten – keresztül.
Alexandria Roy gyermeki énjeként is értelmezhető, akit ugyanúgy megpróbál korrumpálni, mint saját magát és a kegyelem, amit megad neki végül, pontosan a saját magának megengedett kegyelem.

Van egy buddhista mondás, mi szerint a szerencsés élet  rossz karma. Az emelkedés, az érés, a bukások utáni felálláshoz szükséges lelki erő – Lélekjelenlét – tapasztalatait mindenesetre nem a biztonságosan kiszámítható és egy vágányra terelt életben kapjuk, hanem amelyikben merünk ugrani.
És essünk szerelembe vagy hulljunk a földre, még ha talán nem is olyan formában, mint elképzeltük, de végső soron mindig ott leszünk magunknak. :-)

 **


Zuhanás (The Fall, 2006)

R: Tarsem (Tarsem Singh)

Nálam: 10/9,5

IMDb.

Előzetes.


**



(Ha szeretnéd megkapni a posztokat, "Megjelenítés elsőként" jelleggel érdemes követni 
- több oldalt is tudsz így egyszerre!)




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók a film sajtóanyagában szereplő kép.

2018. július 21., szombat

MÁRIA MAGDOLNA – Filmajánló és reflexió

A legutóbbi alkalom, amikor ennyire megérintett egy filmalkotás, a Szólíts a neveden megnézésekor volt. Az idén látottak közül ugyanilyen kiemelkedőnek találtam a Három óriásplakát Ebbing határában-t, ha viszont a 2018-ban eddig bemutatott darabokat vesszük sorra, egyértelműen Garth Davis Mária Magdolnája vezet nálam!
Tudom, ez elég magas labda így és vállaltan szubjektív felütés, de amikor ennyire rezonál bennem valami, boldogan kiáltom világgá. :-) Ezzel együtt a Mária Magdolna megnézése után sokáig egyáltalán nem volt kedvem beszélni és most is legalább annyira önteném egy mélységes csendbe, amit érzek, mint szavakba… Ez a blog azonban mindig is az élet paradox csodáiról mesélt, és öröm, hogy egyre többen halljátok! ;-)

Kezdem - vagy folytatom - a legfontosabbal: ezzel a filmmel akkor tud megtörténni az igazi találkozás, ha spirituális (és egyéb) koncepcióid letéve nézed. Ha nem a vallás érdekel, hanem a Való – az viszont mindennél jobban. Ide nem kell hoznod a Krisztus-képedet vagy a történelmi ismereteidet, sem a nemekről és bőrszínekről alkotott ideológiákat, sem egyéb elképzeléseket, mert amit látsz és érzékelsz, nem erről szól, hanem arról, ami ott van Benned. Most, ebben a pillanatban is. Nevezheted Istennek, tudatosságnak, jelenlétnek, Lélekjelenlétnek, valódi önmagadnak, de talán legjobb, ha semmilyen címkét nem ragasztunk rá.
Csak figyeljük, csak érezzük, csak engedjük megmutatkozni.

Már a nyitó képsor és mondatok is ismerős örömmel csengtek bennem, aztán az első jelenet, amikor Mária egyik családtagja szülésénél segédkezik és a testi kín gyötrelmeivel küzdő nő mellett a jelenlétével van ott, egyszerűen azzal, hogy tudatosan, figyelve a szemébe néz… esszenciálisan tartalmazza a lényeget.
A lényeget, amit Mária már azelőtt érez és a lelke mélyén tud, hogy találkozott volna Jézussal. Amihez nem kell semmilyen személyi kultusz vagy valakinek a követése, mert aki erre emlékeztet, az arra emlékeztet, ami Te magad vagy.




A film lepontozását egyébként értem, mert azzal az ártatlansággal közelíteni valami felé, amiről a filmbeli Jézus is beszél úgy, hogy a vallás vagy más ideológiák szűrői fenn vannak, nem lehetséges.
Ezt a filmet azok fogják leginkább értékelni, akik mertek már önállóan tapasztalni és önnön természetük mélyére ilyen ártatlanul figyelni. Szóval rétegfilm a javából. :-)
Másrészt, ha valaki filmes szempontból közelít hozzá, és a témához általában illőnek érzett epikus történetmesélést vagy klasszikus karakterépítést várja, csalódni fog. Sokkal inkább nem-narratív filmként érdemes rá tekinteni, ahol kultúránk egyik legismertebb története is egészen mozzanatosan, szinte csak jelzés-értékkel van jelen.

Szenzuális élmény a film,  a hatás eredője pedig összművészeti, azaz elsősorban rendezői bravúr, akár a Szólíts a neveden esetében. Érzel minden rezdülést. Veled - és Benned - kel fel a nap a hegyek között és látod a pórusokat a kézfej bőrén és a ruhák szövetében.
Mária érzékelésén szűrődik át minden és Mária – Jézussal egyetemben – nem valaki, akinek története van. Hanem egy minőség, ami átjön, egy minőség, amit megtestesít.
Rooney Mara Máriája törékenységében, felvállalt érzelmeiben elemi erővel bír, Joaquín Phoenix Jézusa pedig tökéletes férfi-párja, mély emberségével, szeretetével, együttérzésével.
Igazán izgalmas, hogy nincs misztikus máz senkin, s hogy a többi szereplő is bennünk lévő hang: ugyanúgy érthetőek és ismerősek félelmeik, biztonságvágyuk, a kétely vagy a kívül keresés.
Kiben nincs ez ott? Mégis, a címszereplő kiemelésével a film az önazonos, Lélekből fakadó, cselekvésnek állít példát.
Ebben a kontextusban pedig a „hit” sokkal inkább egy bennünk rejlő megérzés (igazság-, Valóságérzékelés), ami ha készen állunk rá, bizonyossággá válik.

Garth Davis és csapata mert nagyot lépni, és egy elképesztően univerzális, mégis egyedi megközelítést alkalmazni, így lett a filmjük lényegre törő, mégis leheletfinom.
Nem akar Tőled semmit, csak a szemedbe nézni. Maradsz ameddig jólesik. Nyílsz, ameddig engeded.
„Megéri”, mert alapvető tisztaságod köszön vissza. :-)


**

Mária Magdolna (Mary Magdalene, 2018)

R: Garth Davis

Nálam: 10/10

IMDb.

Magyar feliratos előzetes.



**


(Ha szeretnéd megkapni a posztokat, "Megjelenítés elsőként" jelleggel érdemes követni 
- több oldalt is tudsz így egyszerre!)




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagában szereplő kép.

2018. július 20., péntek

MEGNYÍLÓ JELENLÉT - Új meditációs hanganyag!

Kedves Olvasóm!

Nagy örömmel jelentem be az új meditációs hanganyag elkészültét! A 8 perc 8 másodperces vezetett meditáció segíti a jelenléted és kreatív kifejeződésed akként, aki vagy - fizikai testben és tudatban.

Eredetileg a Felszabadító Kreatív írás kurzus Film-Kép-Írás anyagához vettem fel, majd rájöttem, hogy sokak számára hasznos eszköz lehet a tisztánlátáshoz, érzékeléshez és megnyilvánuláshoz.
Napjainkban az energetikai tudatosság, a Lélekjelenlétnek való megnyílás és a megkülönböztetésen alapuló szabad, örömteli kifejeződés felbecsülhetetlen fontossággal bír.

Fogadd hát szeretettel e figyelem-ébresztőt, használd, amíg jólesik, majd engedd el, mint minden eszközt és éld szabadon, ami vagy! ;-)

Szeretettel:
N’alika


A hanganyagot feliratkozásod után küldöm el. Ha viszont már hírleveles vagy, semmi más dolgod nincs, mint megnézni az e-mail-fiókod, s onnan letölteni a meditációt! ;-)






**

Kis színes: a képen látható fantasztikus, csipkeszerű virág tényleg létezik, ez az ázsiai kígyódinnye virága. :-) 

2018. július 13., péntek

NOAH GORDON: AZ ORVOSDOKTOR – Könyv- és filmajánló

Noah Gordon 1986-ban megjelent regénye, Az orvosdoktor az azonos című német filmadaptáció kapcsán került a látóterünkbe. Mind a film, mind a könyv nagyon klassz élmény volt és most rendhagyó módon egy bejegyzésben írok a kettőről.


A film

A Philip Stölzl rendezte nagyszabású mozit 2013 karácsonyán mutatták be Németországban, hozzánk csak a DVD-kiadás érkezett, az is jóval később, én például nem is hallottam róla korábban.
A könyv olvasása közben meglepődve állapítottuk meg, milyen ritka, hogy egy filmes feldolgozás ennyire sok ponton átírja a regényt, ugyanakkor kerek és élvezetes darab születik belőle. Ebben az esetben egyáltalán nem gond, ha az ember előbb látja, mint olvassa, fordított variációban viszont talán gyengébbnek tűnhet a film.

Az 1030-as években játszódó történet főhőse Rob, az árva angol fiú, aki szülei halála után egy barbély-felcsernél talál menedéket és kitanulja a szakmáját, mely a mutatványos, sőt kuruzsló elemeket sem nélkülözi, mégis sok embernek nyújt valódi segítséget a megbetegedésekre és sérülésekre. Rob azonban mélyebb vonzódást érez a gyógyítás iránt, a vonzalom pedig elhívatássá lesz attól a pillanattól, hogy elfogadja különös képességét: érzi az emberek életerejét és bizton tudja, ha haláluk közeleg.
Bár az effajta képességekért akár boszorkánysággal is megvádolhatnák, nem tágít elhatározásában: egy kockázatos, nagy utazásra indul, hogy Perzsiában a kor legnagyobb orvosától tanulhasson. Iszfahánban aztán nem csak a politika és vallás játszmáival kell szembenéznie, hanem egy súlyos pestisjárvánnyal is.




A film bizonyos elemeiben a 90-es évek neoklasszikus hollywoodi filmjeit idézi grandiózus helyszíneivel, hőseivel és fordulatos cselekményével, másrészt van egy még korábbi Hollywood-ra jellemző esetlen bája, mégis megállja a helyét a mostani filmkínálatban.
Legnagyobb erőssége mindenképp a látványvilág, öröm nézni nem CG-szagú, szépséges képeit és díszleteit, akár a középkori európai miliőről, akár a sivatagi utazásról vagy a virágzó perzsa kultúráról van szó. A történetvezetés is rendben van, végig meg tudja tartani a néző figyelmét, Ben Kingsley és Stellan Skarsgard pedig kiegyensúlyozza a középszerűbb színészeket.

Ez egy remek, majd’ 2 és fél órás epikus filmes szórakozás volt, a sztori sokrétűsége és az elhívatás kalandja viszont annyi lehetőséget sejtet még, hogy örömmel vágtunk bele Gordon eredetijének olvasásába. Nem bántuk meg. :-)


A könyv

Bizony, a monumentális regényforma a megfelelő az ilyen mélységű jellemrajz és jellemfejlődés ábrázolásához, a film ilyen szempontból nincs egy dimenzióban Noah Gordon művével! Az orvosdoktor sokoldalú alkotás: történelmi regény kiváló korrajzzal, egy Európán átívelő hatalmas utazással és rengeteg aprólékos részlettel (a középkori Nyugat és Kelet sokféle miliőjétől az orvostudomány fejlődésén át több vallás és kultúra – kereszténység, judaizmus és iszlám – bemutatásáig), emellett rendkívül fordulatos kalandregény és pszichológiailag is hiteles, összetett fejlődésregény. 

Gordon úgy ír, hogy nem alszol el, gyakorlatilag egyáltalán nincsenek leülős részek, ugyanakkor nem válik felszínes bestsellerré sem. Rég’ olvastam ennyire élvezetes prózát ebben a műfajban, mindeközben azért a sűrű, nehézkes közegben való boldogulás és a sokszor mindenféle csodás megvalósulás ellenére is kilátástalannak tűnő küzdelmek, az erős érzelmi hullámvasutazás időnként kicsit megviselt.




Számomra különösen az elhívatás téma miatt volt érdekes – ugye ez gyakran előkerül itt a blogon, ebben a videóban is beszélek róla és több önismereti kurzust is tartottam erről a témáról. Ez a fajta belülről, lényünk legmélyéről érkező hívatás jóval több, mint bármilyen pénzkereset, munka vagy akár mesterség, túlmutat ugyanis a valakivé, valamilyenné válni akaráson.
Hogy milyen szinten érleli, nemesíti az embert, ha rátalál, belemegy és folyamatosan tovább és továbblép úgy, miként ezt a belső vezetést érzi, azt a könyv nagyon szépen kibontja. Ahogyan a gyökértelenségből induló otthonra találás motívumát is, ami nem a fizikai világhoz kötött, hanem ugyanígy belülről indul kifelé.

Az pedig csak egy sóhaj részemről, hogy a tudat testre hatását és a tünetek mögötti okok feltárását is pedzegeti a könyv, és milyen jó volna a már több ezer éves sötétségből tovamozdulni, részben újra felfedezve azt, amit korábbi kultúrák már tudtak, spirituális – valódi – természetünket pedig nem elnyomni sem a csak a matériát látó tudomány, sem az ideológiai börtönbe záró vallásos világkép által.
A könyvben és karaktereiben végtelen humánum, emberi szépség van, ami nyitottá teszi őket a misztériumra, a (nem mindennapi) csodákra és ösztönösen ráéreznek általa az egyetemes bölcsességre.

**

Az orvosdoktor (Der Physician, 2013)

R: Philip Stölzl

Nálam: 10/8,5

IMDb adatlap.

Előzetes.

*

Noah Gordon: Az orvosdoktor (The Physician, 1986)

Európa, Budapest, 2014, fordította: Uram Tamás, 812 oldal

Nálam: 10/9

**


(Ha szeretnéd megkapni a posztokat, "Megjelenítés elsőként" jelleggel érdemes követni 
- több oldalt is tudsz így egyszerre!)

Hírlevél.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon  felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált fotó a hivatalos filmplakát és könyvborító.


2018. július 5., csütörtök

Képzőművészet: LISA AISATO VILÁGA

Az aktuális Felszabadító Kreatív írás kurzusokra készülve mindig vizuális csodákra és finomságokra bukkanok. Nemrég fedeztem fel újra ezt a fantasztikus norvég művésznőt, Lisa Aisato-t és örömmel mutatok Neked egy összeállítást állítást Tőle!

Lisa Aisato 1981-es születésű illusztrátor és író, tíz éve, mindössze 26 évesen debütált My Two Great Grandmothers (Két dédnagymamám) című könyvével.
Azóta számos gyermekkönyve jelent meg és másokét is illusztrálta. Népszerű szerző Norvégiában, egy országos hetilapban is heti rovatot visz és a Facebook-oldala is nagyon aktív, én is az Fb-n találkoztam először a műveivel. Egyik könyvéből rövidfilm is lett, amit a tavalyi Berlinalén mutattak be.

A képeiben a gyermeki látásmód köszön vissza, rengeteg játékossággal és fantáziával.
Én különösen szeretem az idősekről szóló rajzait, olyan ritka manapság, hogy a szépkorú emberek témái legyenek képeknek, s főleg ennyi szeretettel, kedvességgel ábrázolva!
S az is különleges, ahogyan a testi „tökéletlenségeket” láttatja - értsd ez alatt azt, ami a társadalom illuzórikus szűrőjén, szépség-eszményén túlmutat -, vagy kapcsolatokat...

Szépség, valódiság, szabadság van az alkotásaiban, s annyira sok ismerős életérzés... egyszerűen imádom! :)

Honlapján sok-sok képet találsz, most itt egy csokorra való kedvencem Tőle! Neked tetszenek? Ha igen, melyik érint meg legjobban? (Vagy melyek?)













**






© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

A festményekről és grafikákról készült fotók Lisa Aisato szellemi tulajdonát képezik, forrásuk az alkotó honlapja.