Művészet és önazonosság. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2019. január 23., szerda

HÉTKÖZNAPI VARÁZSVILÁG - ANNA SPESHILOVA KÉPEI

A tél derekán járunk, introvertáltabb, "bekuckózós" időszak ez a legtöbbünknek, s hogy ennek szépségét könnyebb legyen felfedezni és megélni, egy különleges művész képeit hozom.
Anna Sphesilova 1988-as születésű orosz grafikus, festő és illusztrátor - többek között gyermekkönyveket és versesköteteket ékesítenek a rajzai. Korábbi DeviantArt-os, illetve aktuálisabb Behance-oldalán rengeteg csodát találni és kísérleti munkái révén eddigi művészi fejlődése is végigkövethető.

Ember és természet, hétköznapiság és varázslat, külső és belső világ találkozik a képein, olyan meghittségben, hogy öröm nézni.
Valahogy még a melankolikusabb hangulatú alkotásaiban is ott a harmónia, az "épp most így van jól" csendes nyugalma.
Számomra a békés várakozásra és a pillanatban való elmélyülés ajándékára hívják fel a figyelmet. Arra, ami minden körülmények között élhető.

Kellemes gyönyörködést és téli napokat kívánok Neked! :)


Fairy Tales (2016)
Black / White /  Grey (2018) 

From Autumn To Winter (2014)
Open Window (2009)
First Snow (2016)
Treehouse (2018)

Mother And Child (2015)
Good Time (2014)
Lighthouse (2017)
Wind And Snow (2015)
Little Kingdom (2016)
Her Secret World (2017)
Over The River (2018)
Song Of The Forest (2017)
Swallows (2018)

**


Csendvirágok Facebook-oldal.

Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

A festményekről és grafikákról készült fotók Anna Speshilova szellemi tulajdonát képezik, forrásuk az alkotó honlapja.



2019. január 19., szombat

SÓHAJOK – Filmajánló és reflexió

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez itt most nem egy klasszikus filmajánló. A Csend-virágokon egyébként is gyakran mutatok be olyan alkotásokat, melyek nem a szélesebb, mainstream közönségnek készültek, Luca Guadagnino Suspiriá-ja viszont még ezekhez képest is rétegfilm.
Alig több mint egy éve nagy lelkesedéssel írtam a rendező előző munkájáról, a Szólíts a neveden-ről, s bár azzal kapcsolatban is megjegyeztem, hogy nem való mindenkinek, ezt a kijelentést most megszorzom hattal. :)
Az új darabot csak azoknak ajánlom, akik mind a "megfejtős", nagy lélegzetvételű művészfilmeket, mind a keményebb horrort bírják. Ha nem tartozol közéjük, akkor is érdemes tovább olvasnod, mert a film fontos és mélyre vivő témákat feszeget, így az általa ihletett önismereti reflexiók akár még a megnézése nélkül is adhatnak.

A 2018-as Suspiria Dario Argento ’77-ben készült eredetijének nem remake-je, inkább teljes újragondolása. Azon furcsa esetek egyike, amikor a két művet a legkevésbé releváns összehasonlítani – én legalábbis nem érzem szükségét, annak ellenére, hogy láttam és szerettem is Argento filmjét.
Jó ideje nem nézek már horrort, de Luca Guadagnino, Thom Yorke (a Radiohead frontembere a filmzene egészének szerzője) és még sok egyéb momentum a filmmel kapcsolatban olyan izgalmas hívószónak bizonyult, hogy beneveztem rá.
Mit mondjak, nem volt egy könnyű kaland! A Sóhajok egy igen ritka madár: fájdalmas, sőt borzalmas utazás, ám zavarba ejtő módon feloldozó. Igen sokat vár a nézőjétől, nem csupán két és fél órás játékideje miatt, hanem tényleg minden létező szinten. Megterhel érzelmileg, fejre állít intellektuálisan – órákig, napokig bogozgathatod a szimbólumrendszerét, mintha  tíz filmet láttál volna egyszerre -, és akkor az audiovizuális élményről, meg a zsigeri, ösztöni szintű felkavarásról nem is beszéltem.
Guadagnino egy teljesen kompromisszummentes filmet készített, ami viszont - mivel valódi művészet – jóval túlmutat az öncélú tobzódáson. Bevilágít a sötétség mélyére azzal, hogy egyéni és kollektív szinten egyaránt meghatározó működéseket vizsgál meg. Sokat vár el, de igen sokat ad is az arra fogékonyaknak.

A történet 1977-ben, a kettéosztott Berlinben játszódik, javarészt egy különös, egyszerre családias és nyomasztó légkörű tánciskolában; ide érkezik meg új lányként az amerikai Susie (Dakota Johnson bebizonyítja, hogy nem kell összemosnunk a nevét A szürke...-trilógiával).
Miközben a társulat a hírnevét megalapozó régi sikerét, a Volk (Nép) című, újjászületésről szóló modern darabot próbálja a legendás művésztanár, Madame Blanc (Tilda Swinton) szárnyai alatt, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskola vezetése boszorkányok okkult szektája, akik sötét erőket működtetnek és egy nagy beavatásra készülnek.
Egy másik szálon az idős pszichiáter, Jozef Klempeler kezd nyomozásba, miután két, a szektából menekülő fiatal lány is tőle kér segítséget. Az öregúr emellett felesége emlékével is küzd, akit a náci uralom idején tisztázatlan körülmények között veszített el. (Elképesztő, de az aggastyán Klempelert is Swinton alakítja és még egy harmadik szerepet is, amit nem árulok el.)
A szereplők körül egyre fogy a levegő, közeledik a premier, a tánciskolában pedig valami egészen rettenetes végkifejletbe torkollnak az események.




Igazából egy terjedelmesebb esszé vagy egy órákig tartó beszélgetés sem lenne hosszú, ha e több síkon működő film puzzle-darabkáit szeretnénk összerakosgatni.
Számomra mind a női formaöltéssel, a női testen keresztül megélt drámákkal kapcsolatban, mind általában véve az emberi szenvedéssel, illetve egymás kihasználásával és bántásával kapcsolatban erőteljes rámutatásokat adott.
A nők és a nőiség évezredes elnyomása szükségszerűen torkollik a nők részéről is erőszakba, de ennek a körforgásnak a megtörését a nők csakis maguk tehetik meg.
Egy réteggel mélyebbről fogalmazva: ha egy a nő saját maga felé működteti az elnyomást a megfelelni akarás megszokott függés-kényszerében, azaz, ha a szabadon áramló életenergiát magában elfojtja, az szükségszerűen eredményezi, hogy másokkal – ha mégoly’ finomnak tűnő játszmákon keresztül is – ő is elnyomó, kihasználó, függésben tartó lesz.
(Ahogy Blanc fogalmaz: "Ha valaki más táncát táncolod, akkor a teremtője képévé formálod magad.")

„Szeretet és manipuláció együtt jár. Így megy ez a családban.” – mondja ki Klempeler a film egy másik (sokadik) kulcsmondatát.
Ha a múlt elnyomja a jelent, az anya a gyermekét, a férfi a nőt, a nő a másik nőt, a politikai hatalom a társadalmat, a társadalom az egyént, a dogma pedig a művészetet… s ha mindezt tűrjük, kötelezőnek, jónak, sőt egyenesen szeretetnek hisszük, akkor ott le kell leplezni és szét kell rombolni a hazugságot. Ez a fázis elkerülhetetlen, bármilyen fájdalmas is, a dolgoknak láthatóvá kell válniuk – hiszen csak így tudunk a rémálomból felébredni és újjászületni.  
A film már a felütésétől kezdve az anyai minőség kérdését vizsgálja, azt sugallva, hogy bizonyos értelemben az anyától indul el ez a ciklus és a magunk anyai erejébe való beleállással - önmagunk újjászülésével – törhetjük meg. ("Az anya bárkit helyettesíthet, de őt senki más nem helyettesítheti.")

Ez az anyai minőség egy mindent elsöprő erőként ábrázoltatik, ami képes kiegyensúlyozni az anomáliákat, beleértve a hamis anyaság arcait is. Ha azt kívánja a Rend, könyörtelen, ha pedig annak van létjogosultsága gyengéd és könyörületes.

Suspiria igazi összművészeti élmény, amelyben a fényképezéstől a táncon és a dialógusokon át Thom Yorke delejesen gyönyörű zenéig és dalszövegeiig mindennek van jelentősége.
Számomra az illúzió okozta sebek különös gyógyításáról szól, tisztulást és erőt hívva elő. Viszont valóban csak erős idegzetűeknek és „alászállásban gyakorlottaknak” ajánlom!

Egy biztos: a szenvedés körforgásának véget venni csak mi magunk tudunk és ezt – a biológiai értelemben vett anyaságon és nőiségen túl – a saját tudatunkban és életünkben vihetjük végbe.
Ezzel adunk a legtöbbet önmagunknak, s magunkkal egyként a világnak.

**

Sóhajok (Suspiria, 2018)

R: Luca Guadagnino

Nálam: 10/10

IMDb adatlap.

Előzetes.

Válogatás a filmzenéből.


>> ÚJ A BLOGON! Luca Guadagnino-rendezőportré (2019. március) 
          

**



Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagából való.

 

2019. január 7., hétfő

ZÖLD KÖNYV – ÚTMUTATÓ AZ ÉLETHEZ – Filmajánló és reflexió

Elindult az Oscar-szezon, ami a hozzám hasonló filmrajongók számára azt is jelenti, hogy tucatnyi alkotás lesz már azelőtt kiváló minőségben elérhető online, hogy nálunk is hivatalosan bemutatnák. Ezeknek a a vászonra kerülése a tengerentúlon már tavaly megtörtént valamilyen formában (fesztiválon, illetve kis létszámú közönség előtt mozikban), így nevezhetővé váltak az akadémiai és egyéb aktuális díjakra.

A Zöld könyvnek minden bizonnyal sikere is lesz. Nem fog nagyot tarolni, de jó néhány olyan jellemzővel rendelkezik, amiért mondjuk az Oscar "második vonalas" elismeréseit - például a legjobb színészeknek, forgatókönyvnek vagy eredeti filmzenének járó díjat - adni szokták.
Emellett és főként: egy nagyon-nagyon szerethető darab, ami egyszerű mondandóját - mit jelent tisztább tekintettel meglátni, elfogadni és támogatni egymást - annyira hatásos és élvezetes módon tálalja, hogy receptre kellene felírni! :)

Az "egy valódi barátság ihlette", megtörtént eseményeken alapuló történet a 60-as évek elejének Amerikájában játszódik és a tavalyi A számolás jogához hasonlóan az afro-amerikaiak emancipációjának kérdését feszegeti.
Itt is egy kimagaslóan tehetséges, első generációs értelmiségi fekete, ezúttal egy férfi, a zenész Don Shirley (Mahershala Ali) az egyik központi figura. Az igazi főszereplő azonban az olasz bevándorló családból származó, bárdolatlan modorú kidobóember, Tony Vallelonga (Viggo Mortensen), aki sorsfordító munkát kap: a zongoravirtuózt turnéra kell kísérnie, mégpedig a déli államokba. Olyan helyekre, ahol Shirley fehér, felső középosztálybeli úri közönségnek játszhat sok pénzért, ám mégsem kezelik egyenrangú emberként, és a "hagyományokra" hivatkozva nem engedik azonos módon élni a jogaival.
A filmből megtudhatjuk, hogy egyáltalán miért vállalkozik valaki egy olyan útra, ahol nyilvánvaló nehézségekre, sőt megaláztatásokra számíthat. Ahogyan azt is, mi kell ahhoz, hogy a szemellenzőinket, belénk nevelt kulturális és társadalmi sztereotípiáinkat levetve elkezdjünk változni, és egy magasabb tudatossággal élt, emberibb, örömtelibb élet felé mozduljunk el.



A Farrelly-testvéreket olyan vígjátékok rendezőiként ismerhettük meg, mint a Dumb és Dumber - Dilibogyók vagy a Keresd a nőt!, ezekhez képest most Peter Farrelly egészen új oldalát mutatja meg. Mindössze az elsőre össze nem illő, egymást mégis tökéletesen kiegészítő párosok, illetve a meglepő helyeken felbukkanó, szinte az egész filmet végigkísérő humor köszön vissza. Utóbbi azonban cseppet sem harsány, a kemény és szomorú élethelyzeteket pedig megfelelően ellensúlyozza, ami nagyban köszönhető a remek forgatókönyvnek (Farrelly mellett Brian Hayes Curry és Nick Vallelonga jegyzi, utóbbi a valódi Tony Lip fia és maga is filmrendező).

Annak ellenére, hogy ez a fekete-emancipációs, antirasszista téma már simán lehetne egy lerágott csont, és hogy évente több ilyen, Oscar-közelbe is érő film készül (én például a Mr. Church-ről és a  
A segítségről írtam), nagyon is van létjogosultsága az ilyen alkotásoknak!
Annyira tele a világ elnyomással és alárendelődéssel, egós egymásnak feszüléssel és együttműködni képtelenséggel és annyira változásért kiált... Úgy érzem, minél többször látunk egyszerűen, közérthetően elmesélt, életszerű példát az egymás között hidakat építő emberi kapcsolatokra és a belső változásra, annál inkább bekerülhet a köztudatba, hogy lehet másként, és nagyobb az esély felülemelkedni ezeken a mintákon.

A Zöld könyv esetében nem lehet eléggé hangsúlyozni a lenyűgöző színészi játékot. Nem tudnám megmondani, Viggo Mortensen vagy Mahershala Ali játékát élveztem jobban, egyszerűen fantasztikusak mindketten! Ali kifinomult, titokzatos, elgyötörten emberi; Mortensen egyszerre tahó és esendő; szeretni valóak mindketten.
És oké, nem az Oscar számít (amit Ali egyébként tavalyelőtt meg is kapott a Holdfény egyik mellékszerepéért), de nagyon ideje már Viggo-t is ünnepelni a színészi, művészi és emberi kvalitásaiért! (Egyik kedvencem Tőle ez az alakítás, de nem könnyű választani, hisz' annyira izgalmas ez a kellő érettséggel épített és egyre nagyszerűbb életút!)
A filmet szeretettel ajánlom a lassabb folyású dramedy-k (dráma és vígjáték sajátos elegye, mindkettő és egyik se - kicsit mint maga az élet ;)) és az emberi jellemfejlődésről és kapcsolatokról szóló alkotások kedvelőinek. Imádni fogjátok! :)

**

Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book, 2018)

R: Peter Farrelly

Nálam: 10/9

IMDb adatlap.

Magyar szinkronos előzetes.

Angol nyelvű előzetes.

**


Hírlevél.



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó hivatalos filmplakát.