Művészet és önismeret. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2019. december 31., kedd

Az Egység meséi: ÚJJÁSZÜLETÉS – Darío meséje (Novellarészlet)

„Mert ma, mert ma, mert van az a vacsora…" – skandálja magában ütemesen Darío és szinte lebeg a Rue de Buci kockakövei fölött, ügyesen egyensúlyozva a válláról lelógó papírhengerekkel a járókelők nyüzsgő raja meg a kávézók ráérős népe között.
Egyébként is olyan, akár egy szellem, legalábbis szeret úgy gondolni magára, mint a város szellemére − „te, cimbora, egy vagy a város vérkeringésével!” szinte hallja barátja, Mortimer hangját, benne a nem szűnő ámulattal −, bár most inkább kedvére való virtuóz táncosként látnia magát, higanytestű, erős és szabad, örök játékosnak… hóha, hó, felkér és felkéretik, egyszer ezzel, egyszer amazzal, de leginkább mindennel és mindenkivel, egész Párizzsal táncol!
Nem minden napja ilyen könnyű és vidám, széles mosolya is inkább olyan, mint a hanyag eleganciával viselt, drága napszemüvege: egy bizonyos szinten már része a kulturáltságnak, munkaeszköz, amit nem hagyhat otthon. Ó, milyen keményen megdolgozott azért, hogy most így érezze magát, mennyit lótott-futott - ahogy szegény, néhai nagyanyja mondogatta, mint a mérgezett egér -, és mennyit tűrt!
De ma, de ma, de ma van az a vacsora!

Az ide költözés egy álom valóra váltása volt, egy álomé, ami mára csak egy tétje nincs ujjgyakorlatnak tűnik, hisz’ nem csupán egy még nagyobb város, hanem a hozzáillő vízió hívja. Párizs befogadta őt, mint ama mesebeli legkisebb fiút, de tudja jól, hogy a Nagy Almába már egészen másként megy: lesz valaki!
Darío nem állt meg az álmodozásnál, komolyan gondolta tervét és rengeteg energiát fektetett a megvalósításába. Afféle irodalmi csodagyereknek indult, egy szál gitáros performanszokat adott elő füstös kis kocsmákban és szavalt zsúfolt slam poetry esteken csillogó szemű, babaarcú fiataloknak meg kiégett exhippiknek, és hallotta ő azt a tapsvihart, nem képzelgés volt!
Akkoriban vette fel a Darío James nevet is, a Rubén Darío nicaraguai költő és James Dean amerikai színész előtt tisztelgő, mégis valami újat megnyilvánítani kívánó, egyedi művésznevet.
Mára már mindenki így szólította és napjában sokszor szólították meg: összenőtt a várossal és összenőtt a telefonjával, összenőtt a művészvilág megannyi színterével és szereplőjével, mindenhol ott volt és sehol sem volt ott igazán.

Húsz évesen, az egyetem mellett kezdett el szervezőként dolgozni előbb abban a kávézóban, ahol az első előadására sor került, majd lépésről lépésre haladt előre egészen addig, míg a város irodalmi életének meghatározó és megkerülhetetlen figurája lett. Csak épp nem úgy, ahogy kigondolta.
Ünnepelt géniusz helyett másokat ünnepelt, pukkantak a pezsgős dugók, koccantak a kávéskanalak a csészék szélén, öblös poharakba folyt a vörösbor, erős kézfogások és szerződések köttettek, itt plakátokat osztott ki, ott meg felolvasóesteken bólogatott hevesen, ösztöndíjak és rangos díjátadó események, kritikusok és prominensek, élő legendák és fiatal felfedezettek között telt az élete, de az ő áttörése még mindig váratott magára.




Most, ahogy befordul a kiadó szürke, boltíves ajtaján abba az épületbe, ahol az élete nagy részét tölti – az irodája valóban a második otthona, bőrkanapéval, mahagóni asztallal és olyan kifinomult stílussal, amit a saját lakásában nem engedhet meg magának – fanyarul elmosolyodik.
Istenem, mennyi idő telt el, mire eljutott idáig! Több mint két évtized. Igyekezett ő, mégis, szinte csigaként araszolt, mint egyik kedvenc sci-fi-filmjében, ahol bizonyos helyeken másként, sokkal lassabban telt az idő, és akár a szereplők, ő is irreálisan megöregedett.  Belül maradt, aki volt, de odakinn mi minden rohant el előtte anélkül, hogy akár csak megérinthette volna!
Határidőket szabott magának, előbb a harmincadik születésnapját, legkésőbb addigra be kellett volna futnia, de még annyit sem tudott elérni, hogy a huszonkét éves korában megjelent szerzői kötetét a nagy kiadó újra kiadja, és végre rendesen terjessze. A második, igencsak utolsó utáni vonalat a negyvenedik születésnapjára húzta meg, amit tavaly be is töltött. Ráncai és ősz hajszálai szaporodtak és a szíve sem volt már elég erős, az állandó nyüzsgés és az alváshiány kétségtelenül nem tett neki jót.
Nagy számvetésekbe nem bocsátkozott, de legalább a kötete a boltokban volt, és ami minden, de minden eddiginél többet ért: lecsaptak rá felülről is! Olyannyira, hogy a legjobb elsőkötetesek ösztöndíjának várományosa volt. Mit várományosa? Már egy hete tudja, főnöke bizalmas kézszorításából és sokat mondó tekintetéből nem volt nehéz kiolvasnia, hogy élete nagy lehetősége végre beköszöntött!

Az elmúlt napokban szabályosan kényszerítenie kellett magát, hogy úgy dolgozzon, mint eddig, titkos diadalának fénye már annyira átszőtte mindennapi cselekvéseit, hogy a körülötte lévők is gyanítani kezdték: valami megváltozott.
„Ragyogsz, Darío. Mondd, hogy szerelmes vagy! Ugye, megtört a jég?” Lelkes kolléganője kérdésére nevetve felel. „Újjászületek, de nem egy nő által.” – töri le sejtelmesen Anna kedélyét és mélyen a szemébe nézve felhörpinti a maradék feketét. „Megtudod hamarosan.”
Anna már vagy tizenöt éve ismeri, tanúja volt Darío rövid fellángolásainak, „se veled, se nélküled” kapcsolatainak, külföldi utazásokon megélt kalandjainak és ismerte régvolt, nagy szerelmének történetét is, amit ez a sok izgalom elfedni volt hivatott: betöltötte, pont úgy, mint otthon a százéves nagy, kétajtós szekrényét a sok semmire se jó limlom.
Darío tudja, hogy ezek a kapcsolatok afféle pótcselekvések, de azzal nyugtatja magát, hogy a tervezett káosz elválaszthatatlan része az ő kreatív, zabolátlan és nagyra törő természetének.
A tökéletesre vágyott? Még nem volt itt a tökéletes, ő pedig nem hajlandó megalkudni! – erről meg volt győződve. Gyakran gondol ilyenkor a jó öreg Mortra, aki már háromgyerekes családapa, egyik virágszálának, Dominique-nek pedig épp ő a keresztapja. Ez is egy életút, lehet, hogy sokak számára vonzó, Darío mégsem ilyenre vágyik. Hogy milyenre? Szerelem legyen benne mindenképp, de nem bármi áron és mostanra már nem is rohan sehová, van még mit elintéznie.
Mert bár erről soha, senkinek nem beszél, legbelül mélyen hiszi, hogy a gondosan megérlelt sikere és az általa ölébe hulló új életkörülményei elhozzák számára azt a Nőt, aki már Őt, az igazi Daríót fogja látni és szeretni.
Kicsit kellemetlen, hogy Annának nem beszélhet a terveiről, a konkrét terveiről, hogy előbb befejezi azt a majdnem kész könyvet, lenn, Délen, hogy nem kell tovább tekernie a mókuskereket, mert az ösztöndíj olyan mennyiségű muníciót biztosít, annyi pénzt, szabadidőt és kézzel fogható lehetőséget ad, hogy tényleg minden megváltozik.
Még nem mondhatja el, egy kicsit megváratja a barátait, de hisz’ ő is mennyit várt! Nemsokára viszont minden lapját kiterítheti, bizony, már holnap, mert ma, mert ma, mert ma van az a vacsora!

Milyen érdekes! Most kifejezetten nem feszeng szűk szabású alpaka öltönyében a Ducasse étterem gigantikus kristálycsillárai alatt, talán most először érzi ilyen, egészen irracionális környezetben is felszabadultnak magát! Igen, pontosan ez illik az alkalomhoz!
Elhatározta, hogy teljesen jelen lesz a ma esti beszélgetésen, nem a szokásos szellemtáncát járja, hanem tudatosan megél minden egyes pillanatot, kiélvezve azt, amiért olyan keményen megdolgozott.
Nem siet és nem odáz el semmit, itt van, a lehető legjobb helyen és időben, a társaság krémjével, azokkal az emberekkel, akik az ő földi őrangyalai és a lehető legtökéletesebb időzítéssel elhangzik a lehető legtökéletesebb mondat...


A novella folytatását a tavasszal megjelenő Csendvirágok kötetben olvashatod!


**





MEGJELENT!


48 verset és 7 novellát olvashatsz a 2020 februárjában megjelent Csendvirágok kötetben!

További információért és a megrendelésért kattints ide!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!


Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép. 
Borítófotó © Schäfer Zsófia



2019. december 18., szerda

Filmajánló: HECTOR A BOLDOGSÁG NYOMÁBAN

Elképesztő, hogy ez a - most már öt éves - film eddig elkerülte a figyelmem! Persze annyira nem meglepő, hisz’ egy kisebb költségvetésű, nem hollywoodi stúdióban, hanem német-kanadai koprodukcióban készült, független moziról van szó, ami nem kapott akkora reklámot.
A másik oka, hogy a perifériára szorult és az értékelései is elég vegyesek (vagy nagyon bejön az embernek vagy teljesen hidegen hagyja és untatja őket), hogy kifejezetten önismereti témájú. Bizony manapság itt tartunk, hogy a „mi az élet értelme?”, „ki vagyok én valójában?” vagy jelen esetben a „mi a boldogság?” olyan jellegű kérdések, melyekre nem tűnik kifizetődőnek építeni sem a szórakoztatóiparban, sem máshol.
Azért vagyunk, akik nagyon is igényeljük ezt és örülünk, amikor ilyen kis igazgyöngyszemekre bukkanunk, mint ez a François Lelord regény-sorozatából készült, Peter Chelsom rendezte film.

„Volt egyszer egy Hector nevű fiatal pszichiáter, aki nem volt igazán elégedett magával…” ez a könyv és a film kezdőmondata is. Ahogy az lenni szokott, ha krízis, hát legyen kövér: Hector (Simon Pegg) nem csupán orvosként, hanem a saját életével kapcsolatban is megfeneklik, mert egyszerre szembesül azzal, hogy sem a páciensein nem tud érdemben segíteni, sem magán.
Viszont – oly’ sokakkal ellentétben – nem áll meg a hárításnál és hasításnál, és nem is menekül el Elméletbe sem, hanem egy nagy utazásra szánja el magát. Több országon átívelő, természetesen sok izgalmat és fordulatot rejtő kalandja során a legkülönbözőbb, tervezett és spontán útitársnak teszi fel a kérdést: „szerinted mi a boldogság?”
Szorgalmasan jegyzetel, miközben sok impulzus éri, számos oldalról megvilágítva a kérdését, a kép pedig egyre árnyalódik. Ám ami még ennél is fontosabb: újra mer tapasztalni és végre megengedi magának, hogy érezzen...




Tartottam egy kicsit attól, hogy kiszámítható lesz a történet, de ez az érzésem nagyjából az első tíz percben elszelelt. Annyira szórakoztató, kedves és remek alakításokkal teli a film, hogy az ismerős mondandó is üdítően hatott és azzal, ahogyan tálalta nem csak lekötött, de meg is tudott lepni.
Simon Pegg-et egyébként is nagyon bírom (még a Spaced című sorozatban meg Edgar Wright többi filmjében zártam a szívemben), sajnáltam, hogy csak üres hollywoodi blockbusterek többnyire ugyanolyan mellékszerepeiben mutatkozik jó ideje, ebben viszont végre sokkal jobban meg tudta mutatni magát.
Teljesen hiteles volt az a karakterív, amit leír a változása, persze az a semmilyenség és szürkeség, amiből indul, elég fájdalmas, amennyiben átérzi az ember. Az egész kinyílása és tapasztalatainak ábrázolása remek és szerintem nincs az az önismereti / spirituális úton járó, aki ne tudna valahogyan magára ismerni benne. Nagyon élő Toni Colette és Christopher Plummer is a maguk kicsi, de fontos szerepében és mindazzal, amit kimondanak / megmutatnak Hectornak. (Főleg az elengedni vágyott ex-barátnőt játszó Colette!)

Számomra most (is) nagyon aktuális az, hogy mindegy, milyen tudást gyűjtöttél össze magadról, a világról, másokról, merj ártatlanul, nyitott szívvel-tudattal közelíteni, figyelni és lenni.
Nem kell ehhez külső utazásra indulnunk (bár van, amikor az segít bennünket hozzá nélkülözhetetlen tapasztalatokhoz), viszont az életünkben, épp ott, ahol vagyunk jelen lehetünk egyfajta Utazói minőségben (mint az első Egység-mese angyala :)), felismerve és befogadva az "úttalan út" ajándékait és ez nagyon izgalmas. Egyre jobban tudom értékelni és élvezni a nem beragadást, a koncepciókon túli, szabad formaöltést! Ami nem egy spirituális lebegés a dolgok felett, hanem belemenetel az élet sűrűjébe.

Ezzel az örömteliséggel ajánlom minden önmagára és emberi mivoltunk lényegére kíváncsi tudatnak ezt a jópofa, de cseppet sem súlytalan, nagyszerű filmet! Ha tetszett mondjuk az Életrevalók, az Az a hülye szív vagy szereted a nagy változásról szóló vígjátékokat, ezt is szeretni fogod!

...s persze zárszóként adja magát a kérdés: szerinted mi a boldogság? ;)



A teljes film magyar szinkronnal innen azonnal megnézhető. (Bár ez is rendben van, de talán egy fokkal jobb minőségben is megtalálod más online megosztókon.)


**

Hector a boldogság nyomában (Hector and the search for happiness, 2014)

R: Peter Chelsom

IMDb adatlap.

Angol nyelvű előzetes.

Nálunk:  legalább 10/9, de kedvenc lett, akár többször nézős is lesz! :)



**




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó hivatalos filmplakát.


2019. december 11., szerda

Képzőművészet: A PILLANAT BŐSÉGE - ERIC WERT FESTMÉNYEI

„Csendélet, ami megmozgat” – ez volt az első gondolatom, miután az első ámulaton túljutottam Eric Wert fantasztikusan élettel teli, hiperrealisztikus festményeit szemlélve. És: „Lust For Life”, ahogy Iggy Pop énekelte. :)

Lenyűgözően színesek, szinte kézzelfoghatóak, a valódiságot már-már felülmúlóan túlcsordulóak az 1976-os születésű amerikai művész főleg gyümölcsöket, zöldségeket és virágokat ábrázoló kompozíciói. A Föld ajándékainak csodálata és az apró részletek pontosságra törekvő megmutatása nem meglepő: Eric Wert a Chicagói Természettudományi Múzeum illusztrátoraként kezdte a pályáját, természettudományos érdeklődése és tanulmányai megelőzték a festészetit.

Képei a 17. századi holland mestereket idézik (Meg Loaks fotóin is visszaköszöntek, akiről nyáron írtam), viszont van bennük néhány meglepő csavar. Önmagában mondjuk az sem szokványos, hogy káposztákban meg pagoda-karfiolokban gyönyörködjünk. :)
Aztán, ami még hamar feltűnhet, az valami  tökéletlenség-féle, egyenesen a színpompás tökéletesség kellős közepén. Eldőlt vagy törött vázákból lógnak ki, gyakran oldalukon fekszenek vagy fejükön állnak a virágcsokrai, szétplaccsan a görögdinnye, föld feketéje pettyezi a sárgarépákat…
A mulandóság, az esetlegesség, a „most még itt van, de már nem sokáig” érzete lengi be őket. 

Most van itt… ismerd fel, éld meg!” – jut eszembe és mosolyra késztet. Nem egy felszínes ingerre adott válasz ez, inkább jelentőségteljes, ha úgy tetszik, komoly mosoly. Látni a teljeset, az üdét, a bőségeset és látni a mulandót, a keretet adó, megtartó, mégis minduntalan elköszönő formát.
A felbomlás határán táncolunk. A festményeken mindkettő ott van, épp ezért annyira különlegesek és megszólítóak.

Észrevesszük-e, mi mindenünk van?
Megtöltjük a mennyiséget minőséggel?
Elfogadjuk, kiélvezzük, elengedjük, amit a pillanat ad?

Figyelmes gyönyörködést kívánok úgy a képekben, mind a mindennapi életed valóságában! :)

Szokás szerint kíváncsi vagyok, Neked hogy tetszenek, írd meg, ha van kedved!


Facebook és Instagram oldalai.


















**


© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

A festményekről készült fotók Eric Wert szellemi tulajdonát képezik, forrásuk az alkotó honlapja.


2019. december 4., szerda

Könyvajánló: DANIEL TAMMET - SZÁMOKBAN LÉTEZÜNK

Milyen módon függ össze a nyelvünk a számolási szokásainkkal, és hogy tükrözi mindez a gondolkodásmódunkat? Hogyan mérte meg Archimédész, hogy mennyi homokszem férne el az Univerzumban, és főleg: miért? :) Mire emlékeztet bennünket a hópelyhek végtelenül bonyolult és egyedi szerkezete? Mi a kapcsolat Dante, a haiku műfaja és a prímszámok között?
Hogyan hatott Shakespeare-re és Tolsztojra korának matematikája? Na és hogyan itathatja át a mi hétköznapi észlelésünket, ha tudatossá válunk rá: a matematika művészet és mindenütt jelen van?

Minderre választ kaphatunk Daniel Tammet magyar nyelven most megjelent könyvéből, melynek eredeti, 2012-es kiadása a Thinking In Numbers (Számokban gondolkodni) címet viselte.
Februárban nagy lelkesedéssel írtam Daniel Kék napon születtem című önéletrajzi művéről: fantasztikus látásmódjáról, és arról a sok erőfeszítéssel és meglepő fordulatokkal teli fejlődéstörténetről, amit halmozottan hátrányos helyzetéből kiemelkedve  (autizmus, Savant-szindróma, epilepszia, kilencgyermekes, szegény családból való származás) bejárt.
Daniel ma Párizsban él, író és a fejlődés iránt továbbra is elkötelezett. Érzékeny megfigyelései, nyitottsága és nyughatatlan intellektusa úton tartják, miközben az erre fogékonyakat – magamból kiindulva biztos vagyok benne :) - elképesztő módon inspirálja.
Ezt a könyvét is legszívesebben receptre írnám fel mindenkinek, aki vágyik rá, hogy mélységében érzékelje az életet - ne csupán a fejéből kinézve vagy ösztönlényként, automatikus cselekvésekbe merülve, hanem a szívével is. A teljes lényével. Mert ez az út hazavezet és minden pillanata a végtelenre nyit ablakot.

„Amikor leesik a hó, az ember meglátja, amit addig csak nézett. A villanypóznák és a veranda lépcsői, a facsonkok és a vezetékek felöltik saját arcukat. Azt látjuk, hogy milyenek, nem azt, hogy mire valók. Görbületük, szögleteik, a ritmusuk vezeti a pásztázó tekintetet; az erdőjáró megáll és rácsodálkozik az ágak, kerítések, az elágazó ösvények geometriájára. Aztán csak csóválja a fejét és csendben ámul.”
(108. oldal, Ember a hóban)
 


Sosem gondoltam, hogy egy matematikáról szóló könyv nekem ennyit adhat, őszintén szólva, eleinte némi idegenkedéssel ültem le vele. Aztán már azon kaptam magam, hogy alig várom a következő estét, amikor újra vele utazhatok, a reggeli kávénál pedig – meg úgy random húszszor napközben – erről elmélkedtem, hosszas kiselőadásokat és spontán felolvasásokat tartva a páromnak - hogyan szőhetem tovább a gondolatokat :) Annyira bennem maradt, hogy egészen biztosan újra fogom még olvasni!
Az egyik legnagyobb blamázs, sőt mondhatni katasztrófa, hogy nem Daniel és a hozzá hasonló, Valóságra nyitott tudatok tanítanak nekünk matematikát. Lúdbőrözök, milyen lenne az oktatás, ha a helyükre kerülnének a dolgok! A jelen formájában a(z iskolai) matematikából (is) pont csak a lényeg vész el. Semmi gond, csak a Lélek.... De ebben a huszonöt esszében – mind egy kis gyöngyszem – visszatér belé és ránk mosolyog. :)

Rövid szövegek sorakoznak, melyek mindegyikében rácsodálkozhatunk egy sor dologra, az információkat és a mégoly’ elvont matematikai műveleteket pedig teljesen életszerűvé varázsolja a sok konkrét példa, a mindennapok sűrűjéből szóló analógia.  Mindeközben azt vehetjük észre, hogy a kíváncsiság nő bennünk, hogy nagy „aha” élményes bólogatásokkal meg „azta” felkiáltásokkal konstatáljuk az összefüggéseket, sőt, ahogyan én is tapasztaltam, elkezdhetünk Danielhez hasonló módon érzékelni.
Ő egyébként hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy minden emberben meglévő képesség (szinesztéziának is hívják, ebben a videóban beszél róla). A lényeg, hogy a különböző érzékterületek természetes módon összekapcsolódnak bennünk, és így erőteljesebb egység-szemléletben tudjuk látni és kifejezni a dolgokat.
Daniel világrekordja, amivel tulajdonképp’ híres lett - a pi 22.000 tizedesjegyig való megtanulása és előadása – szerepel ugyan a Kék napon születtem című könyvben -, de nagyon érdekes volt, hogy ebben a kötetben, egy különös esszé-novella formájában mennyire ütött, valóban teljesen újszerű élmény volt olvasni, mintha egy másik síkról mesélte volna el az egészet.
Itt egy kis részlet ebből:

„A pi misztrériumával szemben igyekszem összehúzni magam, amennyire csak lehetséges. Kiürült állapotomban minden egyes jegyet közelről vehetek szemügyre. Nem a részletek kellenek, nem akarom darabokra törni a számot. A számjegyek párbeszédeire figyelek; az egybefüggő egész érdekel. 
A harang nem ismeri az időt, de mozgása irányítható, úgy hogy el tudja mondani, tizenkét óra van – hasonlóan egyetlen ember sem tud végtelen sok számjegyet megjegyezni, de belső mozgása irányítható, úgy, hogy el tudja mondani a pit. 
’Három, egy, kettő, egy, kettő, három, kettő, kettő, három, három, egy…’
Miközben mondom a szavakat, megpróbálom pontosan számba venni a belső képeket és az érzéseimet, Szeretném, ha a hallgatók is látnák a formákat és a színeket, ki akarom mutatni, mit érzek, mindenkinek, aki most itt van ebben a teremben. Meg akarom osztani a magányomat azokkal, akik most rám figyelnek és engem hallgatnak. Meghitt lesz a hangom.” 
(180. o., A csodálatos pi számról)

Daniel rámutat, hogy a sokak szerint legracionálisabb tudományterületek igazi áttöréseket elérő gondolkodói valójában a legnagyobb misztikusok voltak – mint a fekete lyukak titkát megfejtő indiai matematikus, Ramanujan vagy a fizikus Albert Einstein - és ugyanúgy a „nagybetűs” Szépet és Igazat keresték, mint a művészek. Bármibe is tesszük bele magunkat, ha igazán odaadóan műveljük, Istenhez jutunk… a végtelenhez.
A legszebb ebben az esszékötetben, hogy a hatalmas, végtelenül tágas dolgok itt nem csak „papíron működnek”. Danielt példaképeihez hasonlóan nem taszítja a "kicsi" sem, nem menekül az absztrakcióba – lásd Szerb Antal Utas és holdvilágának professzorát, aki csak az elméletet tartja elég „zöldnek” és valósnak -, hanem mindvégig az élő, lélegző, hétköznapi, emberi élet talaján marad. Illetve azon IS. Ezért annyira klassz és valódi.

A kötetben egyedül a jegyzetek keltettek bennem némi disszonanciát. Egyrészt nem értem, miért kellett efféle hosszas közbevetésekkel megtörni az olvasásélményt (a könyv végére rendezni szimpatikusabb lett volna, mint lábjegyzetben az oldalakra), másrészt a stílus annyira nem passzolt a szöveghez, sőt nem egyszer méltatlannak éreztem. (Például van, ahol indoklás nélkül csak annyit ír: ez nem így van. De kb. így. Időnként nagyon alapos, máskor slendrián és néha elég leiskolázó is szerintem.)

Lényeg a lényeg: a könyv nagyszerű! Olvassátok el és ne ijedjetek meg akkor sem, ha hozzám hasonlóan inkább bölcsész-művész aggyal gondolkodónak hittétek magatokat, mert tényleg érthető - ami kevésbé, azt meg annyira élvezetesen teszi oda, hogy kedvetek támad megérteni.
S hát végső soron mi másért vagyunk itt - fantasztikus módon, mulandó formában és végtelenként, a kötött és a kötetlen táncát járva -, ha nem azért, hogy a felfedezzünk? ;)

„Minél tovább gondolkodom a költészet és a prímszámok közös titkain, annál meglepőbb, hogy ezt a kapcsolatot meglepőnek tartjuk. Hiszen olyan természetes, ha jobban belegondolunk. A költészet is kiszámíthatatlan, és a prímszámok is azok, nehéz hozzájuk férni és gazdag jelentést hordoznak, mint egy emberi élet. 
Gyakran homályban marad ez az élettel gazdag minőség, amely összekapcsolja őket. Az igazat megvallva töméntelen vers pihen bebalzsamozott antológiák lapjain; valahogy úgy, ahogy a prímszámok sokasága tengődik a matematikusok formuláiba zárva. Tudós szakértők gyűjteményei őrzik őket, nem irányul rájuk figyelem, nem sugárzik feléjük szeretet. 
És mégis, oly tisztán látni Dante asszonyát, ahogy bejárja az emlékezet tájait, vagy Basó virágot majszoló lovát: mindennél valóságosabbak. Szabadon, akár a prímszámok, a rímek mankói és az irodalmi kánonok fölött, a klisék ballasztjait hátrahagyva elébe fordulnak a várakozásainknak.” 
(223. o., Prímszámok verstana)

Köszönet az Európa Könyvkiadónak a recenziós példányért!


**

Daniel Tammet: Számokban létezünk (Thinking In Numbers, 2012)

Magyar kiadás: 2019, Európa Könyvkiadó; 313 oldal

Fordította és jegyzetekkel ellátta: Pataki János

Nálam: 10/10


**

Szeretnél értesülni az új bejegyzésekről és rendszeres extra tartalmakat kapni?




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon  felhasználni tilos! A műből idézett szövegrészletek az adott szerző, fordító, illetve kiadó szellemi tulajdonát képezik; a szövegek forrásai megjelölve. 

Az illusztrációként felhasznált fotó a hivatalos könyvborító.