N'alika író és tanár blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2020. április 27., hétfő

Az Egység meséi 11.: NÉGY NŐVÉR - Szibilla meséje



Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)
A tizenegyedik novella becsült olvasási ideje 15 perc. 
Ha vizuális inspirációt is szeretnél hallgatás közben, nézd meg a mesenovellához készült Pinterest-táblát!


Apró gallyak törtek és sokéves avar ropogott a talpa alatt, miközben a megszokott mozdulatokkal újra átvizsgálta a tisztást. Ma is, mint oly’ gyakran tűzgyújtáshoz alkalmas rőzse után kutatott.
„Különös” – tűnődött Szibilla finom anyagból szőtt, mégis melegen tartó mokaszinjára pillantva.„Micsoda zajt csapok!” Homályosan, mégis sajgó hiányérzettel emlékezett rá, hogy valamikor gyermekként még olyan könnyű léptekkel járt-kelt idekinn, mint minden rendes erdei nimfa; puhán szökellt, nesz sem hallatszott a nyomán.

Egykoron egy volt a természettel, s pont úgy élt itt, mint ahogy a lazac lubickol a sebes sodrású folyóban. Minden nap kaland volt, lelkesedéssel ébredt, hálával feküdt és eszébe sem jutott kételkednie magában. „Azok az idők elmúltak” – sóhajtotta szomorúan. Hátra vetette régen lángvörös, mára kicsit kifakult, de még mindig rakoncátlan fürtjeit, vállára kapta megpakolt cókmókját, s bár az ismerős, beletörődő hangulat uralta, úgy döntött, tesz egy kis kerülőt és arra megy, amerre régen járt: az Öreg tó felé.
Annak idején ez a tér látomások és belső sugallatok fogadásának színhelye volt, kislánykorában ő is többször járt itt a testvéreivel. Egyedül csak egyetlen egyszer, s mivel az annyira égető kérdésére semmilyen választ nem kapott, mély csalódottsággal távozott.

A tó most is csendbe burkolózott, mintha környékén az állatok is titokzatos némaságba húzódtak volna vissza. Szibilla rácsodálkozott a tejfehér, vastag jégtakaróra - nem is evilági ködre hasonlított -, s ahogy a parton letáborozva közelebbről szemügyre vette, felsejlett a víz valószerűtlen feketesége. Bármennyire is furcsállta a dolgot, a tó legidősebb nővérére emlékeztette. Szinte maga előtt látta Olívia hollófekete haját, mélyzöld szemét és hófehér bőrét; egy másodperc töredékére úgy érezte, mintha megérintené a kezét, s még ez az apró mozdulat is olyan volt, mint a lány egész lénye: egyszerre komoly és barátságos.

 „Olívia erdeje biztosan nem így néz ki” – tekintett körbe. „Tavasztündér lennék? Ki hiszi ezt el?” Nála mindig tél volt; hol havas-jeges, hol meg szürkén, sárosan egyhangú, de láthatóan nem mozdult a természet. Pedig be kellett volna teljesítenie a sorsát! Legalábbis volt, hogy úgy gondolta, az ő sorsa a megújulás nimfáinak egyike lenni, ám ez láthatóan nem jött össze.
„A többieknek bezzeg sikerült; ők tökéletes tavasztündérek. Persze mindenki a maga módján, ahogy mindig mondják…” – majdnem folytatta a szokásos gondolatmenetet, melynek nyomán rögtön megjelent benne az irigység és a keserűség, de aztán magát is meglepve felsóhajtott: „Istenem, annyira hiányoznak a nővéreim!”

Bizony, ő kerülte a társaságukat, s ennek nyilvánvaló oka az volt, hogy nem akart folyton a kudarcával szembesülni. Nem akart, mégis abban élt.
Mennyit nevettek és játszottak azelőtt! És énekeltek meg táncoltak, mintha az egész létük csak erről szólt volna! Szibilla lassan kifújta magát és elindult egy tó körüli sétára, amúgy cél nélkül.

Most nem hallott roppanást a lába alatt… csak lélegzett, csak lépett… nem is igazán gondolt már semmire… csak lélegzett, csak lépett… hideg volt a levegő, könnyű, tágas a tér… csak lélegzett, csak lépett… és egyszer csak megállt. A tó felé fordult, s határozottan hallott valamit!

Vagyok, aki vagyok.
 Ha kell, befagyhatok,
máskor felolvadok.
Tükröm felszín marad,
békém mélyre mutat:
a csendben leled magad.

 Üzenet? Nevezhette annak, mégis különös módon tudta, ezt nem kell megfejtenie. Valami olyasmi volt, ami nagyon kerek. Elöntötte a hála: ez a pillanat megadta neki az időtlen idők óta keresett nyugalmat, annak az egyszerű bizonyosságát, hogy minden jól van! Erőt érzett belül, amikor magára pakolta hátizsákját, még fütyörészett is a hazaúton.

Beesteledett, mire a kunyhójába ért. A rőzséből takaros kupacot épített a kályhában, majd két csuklómozdulattal apró lángot gyújtott a tenyerén – ez mindig nagyon könnyen ment neki -, lecsúsztatta az ujjhegyein és beizzította a tüzelőt. Hamarosan jókedvűen táncoltak a lángok, Szibilla pedig szárított pitypangból készült levesét kanalazta a tűz mellett. „Elmegyek hozzájuk!” – kiáltott fel hirtelen, és nyomban fel is pattant. Hogy ez ilyen sokára jutott csak az eszébe! Miért is ne, és mikor, ha nem most? Megesküdött volna rá, hogy a tónál Olívia segített neki elcsendesedni és ezt is szerette volna megköszönni.
A házikója melletti fészerbe sietett, levelet írt, aztán kis ezüstsípjával hívta a madárpostát. Tudta, hogy az üzenetek már a reggeli pacsirtadallal ott lesznek testvéreinél.

Egy hét sem telt el és sor került a találkozóra, mégpedig a lehető legjobb helyen: a fennhatóságaik alá tartozó négy erdő ölelte nagy, kerek tisztáson. Az ünnepség kiötlője a második nővér, a szőke, kék szemű, szinte mindig cserfes és jókedvű Míra volt. Színes szalagokkal, lampionokkal és a természettől kapott, friss virágokkal díszítették fel a fákat és az étkezőasztalt, magas tábortüzet raktak és isteni lakomát ültek.

Olívia, Míra és Amélia annyira örült rég’ nem látott húguknak, hogy nem győzték ölelgetni; csiklandozták, viccelődtek vele, táncra perdültek neki és őt is táncra hívták.
Bizony, nem lehet egyszerre szomorkodni és táncolni, hisz’ ha az ember mozdul, az érzés is változik, így Szibilla azon kapta magát, hogy egészen feloldódik.

   — Úgy vélem, itt az ideje, hogy kimondd, mit is szeretnél igazán! – szólalt meg az este egy pontján jelentőségteljesen Olívia.

   —  Szeretnék olyan lenni, mint ti! – vágta rá némi töprengés után Szibilla.

   —  Ezt nem gondolod komolyan! – Míra egyszerűen kikacagta. - Nézz már ránk, mind teljesen másmilyenek vagyunk!

   —    Felszabadultak vagytok… és a helyeteken vagytok.

   —    Fogalmazd meg a lehető legpontosabban! – szólt rá Olívia.

   —    Szeretném, ha minden megváltozna.

   —  Figyeld meg az érzést, mondd ki a lehető legőszintébben, legyél benne teljesen! – emlékeztette Amélia, a barna szemű és hajú harmadik nővér, akinél kedvesebb és elfogadóbb lényt nemigen ismert.

   —  Bárcsak olyan lehetnék, amilyen valójában vagyok! – szakadt ki Szibillából.

 A nővérek összenéztek és egymásra mosolyogtak. Most már csatlakozott hozzájuk Szibilla is, s erre a mosolyokból a legcsilingelőbb, egybehangzó nevetés lett. Hisz’ hogy is lehetne az ember másmilyen, mint amilyen valójában?

A vörös hajú nimfalány másnap úgy tért haza erdejébe, hogy szívében magával hozta az esti mulatság emlékét: a pillanatét, amikor úgy érezte, minden lehetséges.

Telt-múlt az idő, az ünnepség emléke halványodni kezdett, Szibilla pedig megint kedvetlennek érezte magát. A természet mit sem változott, ugyanaz az örök tél uralta. „Én sem változtam belül igazán. Ugyanazok a gondolatok és érzések jönnek vissza. Megint bepaliztam magam. Nincs meg a hiányzó láncszem!” – dohogott magában. Egyik nap azonban úgy döntött, kipakolja a fészert, kidobja a felesleges, áporodott holmikat. Bele is kezdett és egy váratlan ötlettől vezérelve a takarításból bútorfelújítás is lett.

Épp színes tulipánokkal pingálta ki öreg székét és elképzelte, hogy fog majd az új alkotószobájában tevékenykedni, amikor madárdalra lett figyelmes. A dal ismétlődött és egészen közelről szólt már.
A kismadár csupán egy méterre szállt le tőle, a fészer nyitott ajtajának tetején ült. Élénk kék és sárga színekben pompázó cinke volt. „Várj, kismadár, adok neked enni!” – kiáltotta Szibilla, de mielőtt beléphetett volna a házba madáreleségért, a következőket hallotta felcsendülni:

Vagyok, aki vagyok.
Félelem engem nem köt,
a gondolat csak játék,
fel, fel! Vígan éneklek, 
s szabadon repülök!

Egy pillanattal később a cinke felröppent, s már ott sem volt, Szibillában pedig az öröm melegsége áradt szét. Hirtelen olyan könnyűnek tetszett minden! Még soha ennyit és ilyen jó kedvvel nem takarított és renovált a ház körül és nagyon élvezte munkájának eredményét.

Egy darabig kitartott a megújult kuckó feletti öröme, de nem bizonyult tartós boldogságnak. Jött-ment a széllel, ami nem a tavasz, hanem újabb fagyos napok hírét hozta. Egy zord délelőttön Szibillának nagyon elege lett abból, hogy benn kell kuksolnia és nyoma sincs semmiféle valódi változásnak. „A fenébe, hogy megint visszaestem.” – gondolta bosszúsan. „El kell mennem valahová, ki kell, hogy mozduljak!” Egészen új csapásokon vágott neki az erdőnek és valahogy könnyebben is szelte az úttalan utakat, mint a korábbi, megszokott ösvényeket. Sok feszültség távozott belőle, de megújulása receptjét továbbra sem lelte.

Többórányi tempós gyaloglás után egyszer csak meglátott egy hatalmas tölgyfát. „Hú, de gyönyörű vagy!” – mondta ki önkéntelenül hangosan, aztán elakadt a szava. Lassan közelebb lépett a fához, óvatosan megérintette vastag kérgét, mintha engedélyt kérne tőle, majd átölelte a törzsét. S csak ölelte, ölelte… Szeretet és nyugalom honolt ebben az ölelésben, kettejük természetes egységében. Ahogy így pihent, egyszer csak azt hallotta, mintha a fa suttogott volna neki – szavak nélkül, mégis szavak formájában is érthetően!

Vagyok, aki vagyok.
Mély sárban gyökerezem, 
s a magas eget ölelem.
Mindig helyed van bennem,
megtartalak szelíden.

Szibilla derűsen tért otthonába.

Békével telítődtek a mindennapok. Nimfácskánk azt vette észre, nincs semmi, amihez ne tudna meghittséggel fordulni, legyen szó éhes őzekről, egy kicsorbult teáscsészéről vagy a reggeli beágyazáskor az ágyneműjéről. Sokkal kedvesebb volt önmagához is. Amikor valami buta agyaláson kapta magát, tudott mosolyogni, mintha megsimogatná a saját arcát: „ejnye, hagyjuk már, nem jó ez nekünk! Gyere, mutatok valami mást!”

 Egyik nap a szomszédos domboldalon zsendülő zöld hajtásokat vélt felfedezni, ám amikor közelebb szaladt, látta, hogy az nem pázsit, csupán száraz, tavaly téli moha; érzékcsalódását a vonuló felhők okozhatták. Az ég vigasztalanul szürke volt. Másnap szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék és jó darabig nem is akart elállni. Szibilla egy ideig élvezte egyenletes kopogását az ablaktáblákon, de aztán megunta, sőt idegesíteni kezdte. Újra visszatért belé a nyugtalanság és elégedetlenség, s mire az eső elállt, már megint betemette, ám ezúttal teljesen.

Érezte, hogy nem jön több segítő üzenet, Olívia, Míra és Amélia is megtette érte, amire képes volt. Egyedül maradt, tanácstalanul. Csak ő, csak ő, csak ő van itt és az erdő; mozdulatlan, cselekvésképtelen. 

Egykedvűen vágott neki a kunyhója közelében nyíló, ismerős sétaútnak. Volt ebben valami végérvényes: maradék hite is cserben hagyta, és többé nem akart küzdeni. Ahogyan ezen tűnődött csendesen, egyszer csak hangot hallott, nagyon halkan, s egészen belül. „Nézz csak körül!” 

Megállt és körbe tekintett a vízmosáson, a vastag, nedves avartakarón, a cserfák szemének-szívének oly’ ismerős rengetegén és a halványszürke égen, melyen vadmadarak szálltak. 
„Mi történne, ha minden így maradna? Ha az erdő, a vízmosás, a fák, az ég, ha semmi nem változna? Mi történne, ha te sem változnál? Pont így maradnál, ahogy most vagy? Az olyan rossz lenne?” Szibilla végignézett kinyújtott két tenyerén, majd egész testén, sötétkék bársonyruháján, mokaszinján… a kásás hófoltokon megcsillanó fényen, az ebben a pillanatban vele együtt lélegző avaron… nagy levegőt vett és kifújta… „Az olyan rossz lenne? Az olyan rossz?”

Elöntötték a könnyek, de ezek a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak. Sírt és nevetett egyszerre és olyan bolond, kérdőjelek nélküli szeretet ragyogott fel benne minden iránt, hogy megpördült vele a világ.
Pörgött-forgott, mégsem szédült, tágult, pulzált, lángolt, s aztán szelíden újra megérkezett: pont, oda, ahol volt. Semmi nem változott. És minden tökéletes volt, éppen így, ahogy.
Olyan kerek, amennyire csak lehetett. Már most.

Szibilla mosolyogva folytatta a sétát, s ahogy a vízmosásból felért, a cserfák ölelte kis tisztáson, az avarban megmaradt hófolt mögött meglátott valami fénylőt. Odasietett, hogy üdvözölje az első hóvirágokat.

Bizony hát, így történt, hogy Szibilla megtalálta helyét a teremtésben, lelkesedése és Valóságlátó ereje pedig soha többé nem hagyta el. Hogy is hagyhatta volna? Hisz’ ő maga volt az!

Vagyok, aki vagyok.
Szívvel nézek, 
s a kép feléled. 
Lelkem benned,
Téged látlak, 
rád ragyogok.


💗


Tetszett a mesenovella? Nagyon örülök, ha visszajelzel!

A novellasorozat valamennyi darabját megleled itt!

Szeretnéd a polcodon tudni és bármikor olvasni a csendvirágokat? :) 
2020 tavaszán megjelent első verses-novellás kötetem! 

 

💮




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztó jogtiszta képe.



2020. április 25., szombat

Önismeret &alkotás: 5 TRÜKK, HOGY MEDERBE TERELD A SZÉTFOLYÓ IDŐT (Anélkül, hogy elveszne a jelenlét öröme!)



Nemrég jött szembe velem ez a kis vicces szösszenet:
„Fura egy év volt eddig 2020. Február 29 napos volt, márciusban legalább 300 napot számoltam, április meg kb. 5 éve tart.” :)

Sokunknak elege van már ebből a karantén-létből, és ez lényegében független attól, hogy home office-ban dolgozik valaki (én például egyébként is) vagy most kellett váltania, esetleg továbbra is bejár a munkahelyére vagy kényszerű újratervezésben van. A címbeli „szétfolyó időt” nem arra értem, hogy túl sok az időnk vagy elúszik a napunk azzal, hogy nem csinálunk semmit, hisz’ ha egész nap sürgő-forgó üzemmódban vagyunk, a folyamatos tevékenységgel is elúszhatunk! A „szétfolyó” itt annyit jelent, hogy parttalanság van. Parttalan állapot, mert még nem igazán látjuk a bezárás végét, sem a következményeit, egyéni és kollektív szinten is extrém nagy bizonytalanságot élhetünk meg, a régi rutinjaink kevésbé működnek, a túlhajtások és pótcselekvések pedig sokszorosan „bosszulják meg magukat” stresszt eredményezve.

Számos helyen leírták, hogy ez az időszak milyen remek lehetőséget nyújt a befelé figyelésre és az újratervezésre, új, bennünket és egymást jobban szolgáló prioritások felállítására, sőt egyfajta spirituális, tudati-lelki „forradalomra”. Ez csak akkor, illetve azoknál fog működni, akiknek valóban az a szándéka, hogy változtassanak, a túlélő programmal viszont csak „kibekkelni” akarja az ember ezt az egészet. Természetes, hogy ez is ott van bennünk, és arról talán még több cikk szól mostanában, hogy legyél gyengéd és elfogadó magaddal, és ne akarj világot váltani a karanténben, mert ez a „gyász” időszaka és így tovább.
Ha jártál már hozzám kurzusra, tudod, hogy az egyensúlyt képviselem: van, amikor kell az a plusz erőfeszítés, van, amikor pedig egy teljesebb belelazulás abba, ami van. A „mit” és „hogyan” akkor lesz hiteles (önazonos), ha nem fejben dől el, nem koncepciók által, hanem a Lélekjelenlét, a Te benső forrásod vezérel.  Összességében azonban igaz, hogy ha fejlődni szeretnénk, felül kell tudnunk emelkedni a túlélő üzemmódon és élni az erőnkkel. 

 


Ebben a bejegyzésben összegyűjtöttem néhány olyan egyszerű "trükköt", melyek tapasztalataim szerint segítenek rendet teremteni és ráállni a belső ritmusunkra a mindennapokban. Nem egy merev rendszerre, inkább valami rugalmasra, amiben jobban Önmagunk lehetünk és tisztábban érezhetjük, mire vagyunk hívva belülről, a pillanatban.
Ezek a lépések akkor is segítenek, ha hajlamos vagy a halogatásra, és többféle körülmény között - gyerekekkel, egyedül vagy társsal élve, karantén idején vagy után, kicsiben vagy nagyban, pár percekre vagy hosszabb időtartamra rendszeresítve - is megtehetők.

Lássuk! :)


1.  TEGYÉL MEG „CSAK” MAGADÉRT IS DOLGOKAT! -  Nekem a home office életmód harmonikus megélésében is sokat segítettek olyan látszólag apróságok, hogy például itthonra is felöltözöm olyan ruhákba, amik kényelmesek, de csinosnak érzem magam bennük és társaságban is szívesen viselném őket. Vagy, hogy megcsinálom az arcápolási rutinomat (nem 25 lépésben, mint Liv Tyler, de mondjuk háromban-négyben :D), felteszek egy finom illatot (ezt nagyon szeretem most), megajándékozom magam egy tea- vagy kávészünettel, és így tovább.
Kinek mi az, ami az örömérzetét növeli, mindenesetre szuper, amikor teszel magadért és megcsinálsz olyan dolgokat, amikkel nem akarsz senki másnak megfelelni, hanem Neked egyszerűen így jó.
(A most véget ért Bőségtudat kurzuson számos gyakorlatunk volt a megengedésre, befogadásra és élvezetre, ha jártál egyik vagy másik alkalmon, érdemes elővenni ezeket is, leginkább pedig spontán megélni, ami jön! ;))


2.    LEGYEN „SEMITTEVŐ” IDŐD! – Ez most furán hangozhat, különösen, hogy ilyen „előkelő” helyre teszem egy „mederbe terelős” cikkben, de nagyon fontos és elemi szinten felfrissítő! Visszatérő kérdésetek a kurzusokon a halogatás. Saját tapasztalatom és másoknál is látom: sokszor épp azért nincs időnk számunkra egyébként fontos dolgokra, mert iszonyúan túlvállaljuk és túlstresszeljük magunkat. A „mindig kell valami figyelemlekötő tevékenység” egy félelem-alapú, beszűkült tudatállapot, amiben nem tud élni a jelen pillanat ragyogása.
Nagyon csalóka, de az online lét nagyobb részben pont ilyen figyelemlekötő tevékenység, szóval amikor semmittevést mondok, nem a fészbukozásra meg a sorozatnézésre biztatlak (persze tedd, ami igazán jó érzéssel jön!), hanem a „csak lenni” megengedésére.
Ha rendszeresíted az ilyen valódi kikapcsolódást, meglátod, mennyi energiád szabadul fel és hogy beindul / újjáéled a kreatív áramlás!






3.  ALKOSS! – A legjobb ötletek a csendből születnek, a gondolatok közötti űrből (forrásból), de neki is kell állnunk megvalósítani őket! ;) Úgyhogy ne maradj fejben! A rendszeres alkotótevékenység (legyen szó írásról vagy bármi másról), és a vágyaid megvalósításának útján tett lépéseid hihetetlen módon inspirálnak, belülről töltenek fel, miközben „kint” is egyből megmozgatják az energiákat és visszacsatolást hoznak.
Ha úgy érzed, a fókuszáláshoz és előrelépéshez kell most az extra muníció, szeretettel látlak a májusi online kurzusokon: az Élethivatás és a Felszabadító is nagyon passzol ide! [UPDATE! Ezek a lehetőségek legközelebb várhatóan szeptemberben lesznek, az aktuális naptárért katt ide!]


4.  MENJ KI A TERMÉSZETBE! – Hú, ez mekkora jolly joker! Ha az erkélyeden, ha a szomszéd parkban, ha az erdő mélyén vagy valamilyen víz partján tudod megélni, akkor ott; nem a helyszín számít, hanem hogy tudatosan kinn légy a szabadban, hogy kapcsolódj a földdel, az elemekkel, a tiszta tér energiájával. Elemi fontosságú, szó szerint ezzel tudod a legtöbb táplálást adni magadnak.
Mozogj, töltődj, élvezd – így kikerülsz a fejedből és amikor visszatérsz a tevékenységeidhez, jobban fogsz tudni fókuszálni.
Bónuszként pedig a természetben való gyakori tartózkodás segít ráérezni a saját ritmusodra, ami belülről vezérel az adott napodon, nem azért mert összeírtál egy to do list -et!
(A ritmussal a Lélek-óra versíró kurzuson is foglalkozunk, ilyen mélységben is! ;))


5.  SZABJ HATÁROKAT! – Légy irányítója az Erődnek, vezesd magad, miközben figyelsz az erő és a gyengédség egyensúlyára is (azaz: belülről vagy vezérelve)!
Minek van itt az ideje, mit kell tenned, mi az, ami nem lényeges, és mi az, ami felesleges?
Azokhoz a dolgokhoz, amiket halogattál, tegyél oda magadnak (betartható) határidőket – és tartsd is be őket! Állíts be emlékeztetőket, tegyél ki falragaszokat, légy kreatív! Ami fölösleges az életedben, attól meg szabadulj meg bátran! Nem kell kampányszerűen, elég ha a pillanatban jelen vagy. Ha otthon dolgozol, tedd le időben a munkát!
Ne engedd, hogy bárki vagy bármi dróton rángasson, meghatározza, mit és hogyan tegyél – ne feledd, addig és azt csinálják meg Veled, amit engedsz!
Légy az uralkodója saját birodalmadnak és élvezd benne a létezést! :)


Örömteli megélések kívánok! Ha tetszett a bejegyzés, írd meg, és azt is szívesen veszem, ha a saját tapasztalataid, meglátásaid is megosztod!

Szeretettel:

N’alika


💗
Facebook oldalaim:


© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

A felhasznált fotók nyilvános megosztó jogtiszta képei.