Művészet és önismeret. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2020. május 21., csütörtök

Playlist: IN / OUT - A bezártság és kiszabadulás dalai (Zenei válogatás)



Na, ez az én „karantén-válogatásom!” :) Az elmúlt két és fél hónap különös tapasztalatai ihlették ezt az összeállítást, olyan újabb és régebbi zenéket válogattam, melyeket gyakran hallgattam mostanában és sokat jelentenek nekem. Több közülük egészen mélyen és érzékenyen érint, beleborzongok, mennyire igaziak és gyönyörűségesek... és ahogy egymás után jönnek, mintegy párbeszédben és tovább is léptetve állapotokat, gondolatokat, érzelmeket… imádom! :)
Minden mozgásban van (sok közülük kifejezetten táncra is hív), én pedig szeretek ezzel az áramlással utazni...

Nehéz időszak volt ez a nagy bezárás, mindenki érezte a bőrén, az is, aki nem él élénk szociális életet és/vagy eleve otthonról dolgozik... (Konkrétan a mi életmódunkat például kevésbé érintette, az introvertáltabb, csendesebb időszaknak meg kifejezetten örültünk.) Mégis, az emberi kollektívával történt, a mi életünkben példátlan horderejű változást, a biztonság és bizalom megrendülését (illetve annak felszínre kerülését, új szintű tudatosítását) éreztük mindannyian.
Ha olvasod a blogot, tudod, hogy bármiről is írok, elsősorban nem a fizikai, hanem a tudati minőségből indulok ki, hiszen tapasztalom, hogy ez meghatározza, formálja és átlényegíti a fizikai megéléseket. A karantén, illetve a bezártság is mindenekelőtt, mint mentális-érzelmi állapot, illetve mint az elme útvesztőjébe - félelmekbe, szorongásba, magányosság érzésbe, illetve az öntudatlan azonosulásokba - való betévedés és (esetleges) beleragadás volt megterhelő. S persze még nincs vége ennek az időszaknak, sőt nagyon sok változás jön, amire úgy szintén áldásos belülről, önmagunkból adva és nem csak sodródva, a külvilágra reagálva válaszolni!
Úgyhogy ezt a mostani válogatást erre a témára hangoltam: arról szól, ahogyan be- és kilépegetünk, továbbáramlunk, felülemelkedünk, netán kiszabadulunk a benső útvesztőinkből. :)
Alapvetésként itt az őszinteség – fantasztikusak ezek az előadók / alkotók, nemcsak a dalaik, de a legtöbb dalszöveg is, ezeket is bemásoltam hozzászólásban! - no, és a mintegy rímként visszacsengő kérdés: mitől és hogyan lehetünk szabadok és egyáltalán, mi a szabadság?
Így vagy úgy ott csilingel ez mindegyik dalban, és főleg abban az egészben, amivé összeáll(hat)nak együtt.

Kívánok izgalmas felfedezést és befogadást hozzájuk és azt, hogy a mostani enyhülésben a számodra legörömtelibb változ(tat)ásokat tudd felismerni, megélni, meglépni!

Ha bármit megosztanál, akár a karantén-időszak, akár a zenék kapcsán, szeretettel várom! :)

N’alika



>> A lejátszási lista innen nyílik!

Ezek szerepelnek rajta:  
01   Joan As Policewoman - The Magic 
02   Stars – Counting Stars On The Ceiling 
03   Nessi Gomes  - These Walls 
04   Ane Brun - To Let Myself Go (Keyhan DM Rework) 
05   Lissie - Pursuit of Happiness (Kid Cudi Cover, Live at Brighton Great Escape) 
06   Alanis Morissette – Smiling (F9 Remix) 
07   The National – I Am Easy To Find 
08   Candi Staton – Hallelujah Anyway (Lars Vocal) 
09   Kodaline – Saving Grace [ezt a videóval együtt is ajánlom!]
10   Roo Panes – A Message To Myself 
11   1 Giant Leap – Freedom 
12   Cat Power – Free 
13   Gemini Rising – Best Case Life 
14   Bat For Lashes - Mountains

**




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztó jogtiszta képe.


Műfordítás: SUSAN NOYES ANDERSON - A FA BENNEM

Gyökereim ültesd dús barna földbe,
ágaim nyújtózzanak,
a reggel aranysugarai bennem
minden zugot beragyogjanak!

Leveleim ölelje fényes kék ég,
felhőin hadd lebegjek,
kereső énem végre szabadjára,
fátylát lebontva, szállni engedd!

Most már a Lélek nőjön nagyra bennem,
s terjedjen fény belőlem,
hogy szemem lássa a szent ajándékot,
ha parlagon hever előttem!

Emeljem fejem hegymagasra, szórjak
csúcsról csúcsra új magot,
segíts, hogy jól műveljem földemet, mit
szívemnek szeretni adatott!



A vers 2016-ban jelent meg a szerző, Susan Noyes Anderson honlapján.
Itt olvashatod angolul.

Ajánlom hozzá ezt a csodálatos - nem photoshop-os! - fotót Tree Girl oldaláról! :)



**




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Bizonyos jogok fenntartva!  A versszöveg © Susan Noyes Anderson szellemi tulajdona, amit a szerző írásos engedélyével fordítottam és publikáltam.

A magyar fordítás N'alika (Kupai Eszter) szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

2020. május 18., hétfő

Az Egység meséi: A SZÉLCSENGŐ – A hercegnő meséje

Kötetben nem szereplő, régi, de újjászületett mesenovella. Fogadd szeretettel és váljék örömödre! :)


Egyszer volt, hol nem volt, Hétszínvirág országában élt egy kis hercegnő. Nyitott szívű és kíváncsi volt, mint hazájában minden gyermek, s akárcsak e föld legtöbb lakója, ahogy cseperedett, egyre több mindent felejtett el abból, amire azelőtt még tisztán emlékezett.

Két dolog volt, ami nem tudott benne elhomályosulni sehogy sem: a teremtett világ szerető csodálata és egy hang emléke, egy szélcsengő hangjáé.
Az életnek örülni és szeretni oly' természetes volt számára, mint az, ahogyan levegőt vett, vagy ahogyan a hegyi patak csörgedezik és a lágy szellő fújdogál atyja birodalmában. Már kicsi korában is átölelt mindent, amivel találkozott. Megölelgette a nagy tölgyfákat kedvenc erdejében, megölelte a fűszálakat, még az apró, lila harangvirágot is. Megölelte a szelíd őzeket és az arany bundás mókusokat, akik annyira szerették, hogy elfeledték, ők egykor vadak voltak és egészen közel jöttek hozzá. Megölelte az udvar szegletében nyújtózkodó, egykedvű, lusta macskákat, a kastély körül tüsténkedő serény szolgálókat, és oly’ sokszor komor, gondterhelt édesapját. Megölelte még az egy darabból faragott, durva kőasztalt is a trónteremben és a madárkákat, ha leszálltak a közelében.
Volt olyan, amelyik engedte, volt, amelyik tovarebbent.

Telt múlt az idő, s a kis hercegnő felnőtt. Még mindig emlékezett a szélcsengő hangjára és arra, hogy ez valamikor valamit jelentett a számára. Réges-régen, talán még kisgyermek korában hallhatta, azt sem tudta, mikor. Nem ismerte a forrását, ám időről időre megszólalt benne a hang, szelíden, finoman, s olyan éteri szépséggel, hogy ilyenkor bizonytalanná vált: találkozhatott-e vele egyáltalán földi élete valóságában. A hang mégis felcsendült benne, általában a legváratlanabb pillanatokban. Nem kellett gondolnia rá vagy felidéznie, egyszerűen csak ott volt, újra meg újra.




Az utóbbi időben a hercegnő egyre többször kapta magát azon, hogy szomorkodik. Bizony szomorú volt, mert amióta felnőtt és gyakran járt a palotán kívül, egyre több szomorú embert látott maga körül. Hétszínvirág ugyan szép és gazdag ország volt, lakói mégsem mutatták sok jelét a boldogságnak. Akadtak persze mosolygós arcok is, ám mintha mindenkit egy titokzatos kór támadott volna meg. Súlyos, ésszel nem is igen magyarázható gondok nyomasztották az embereket, és a hercegnő azt látta: egyszerűen nem tudnak örülni az életnek.

Akadt azonban még valami, ami legalább ennyire aggasztotta: elkezdte zavarni, hogy nem emlékszik, honnan ered a benne időnként még fel-felhangzó szélcsengő hang, és mit üzen neki. Bosszantotta ez a tény, meg akarta fejteni a titkát, meg akarta ragadni, mert úgy sejtette, ez valami csoda. Valami, ami megnyugtatja, de nem csupán úgy, ahogyan édesanyja esti meséi és tenyerének meleg érintése nyugtatta meg, mikor kisgyermek volt, hanem valahogy még ennél is mélyebben.
Tudta, hogy a hang sokkal régebbi, még korábbról származik, mint ő maga, és biztosabb, mint bármi más az általa ismert világban. A szíve azt súgta, e rejtély megoldást hozhatna az egész birodalom különös szomorúságára.

Bánata és zavarodottsága akkor mélyült el igazán, amikor édesapja, aki már öreg király volt, visszavonult, s így a kis hercegnőre szállt Hétszínvirág trónja, annak minden gondjával és felelősségével.
A hercegnő úgy döntött, ő másként fogja igazgatni leendő országát, mint apja tette. A birodalomban nem mentek túl jól a dolgok. Az öreg király szigorú volt és erős, leköszönése után zavar és fejetlenség uralkodott, sokan nem tudták, mi tévők legyenek nélküle. A hercegnő - immáron koronázása előtt álló fiatal uralkodónő - úgy szintén nem tudta, mi lenne a helyes megoldás, egyet azonban biztosan tudott: nem adhat mást, mint ami ő maga. Elvégezte a szükséges teendőket, folytatta apja munkáját, ám kihirdetett még valamit: fogadónapokat tart, jöhet hozzá bárki, és ő szeretettel, s ha igénylik, öleléssel fogadja őket.
Jöttek is sokan, néhány alkalommal kígyózó sorok álltak a palota előtt, ő pedig ölelt-ölelt, egész álló nap. Volt, aki viszonozni tudta ölelését, volt, aki nem, egyesek elégedetlenkedtek, mások boldogan távoztak.

Hetek, hónapok teltek el, közeledett a koronázás napja, a hercegnő azonban úgy érezte, elfáradt és semmit nem sikerült helyrehoznia. A királyságból nyugtalanító hírek érkeztek, lázadozást, készülő felkelést jeleztek. Hétszínvirág lakói nem akartak erőtlen uralkodót, egyre feszültebbek és boldogtalanabbak voltak. A hercegnő nem értette, mi a baj. Mit mulasztott el? Miért nincs öröm a királyságban? "Talán nem vagyok alkalmas az uralkodásra" - gondolta csüggedten.
Néha, épp a legnehezebb pillanatokban az a különös emlék, a szélcsengőhöz hasonló hang térítette magához, titkát azonban még mindig nem sikerült megfejtenie, s minél inkább fel akarta idézni, annál távolabb került tőle. Ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a hangocska, majd egyszer csak eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Egyszer aztán, amikor egy különösen nehéz nap után végre álomra hajthatta fejét, elaludni mégsem tudott, a hercegnő azt érezte, beszélnie kell a hanghoz, nem baj, ha nem árulja el üzenetét, csak legyen vele. Kérlelni kezdte hát, kitartóan: "Gyere el hozzám, gyere el végre, mindegy, hogyan, csak gyere! Kérlek, gyere el még ma este!" - suttogta, de saját hangja tompán csengett, mintha kietlen tájak sziklafalairól vagy sötét vizek mélyéről verődne vissza. "Vagy egy feneketlen kútból. Nincs benne semmi, csak a kongó üresség." - gondolta a hercegnő.
Úgy érezte, évezredek óta fekszik ugyanitt, egy helyben, a saját ágyában, ezerszínű selyemtakarói koporsódíszek, s ha fel is kel, hogy munkáját végezze, minden, amit tesz, csupán lefojtott árnyék, mozdulatai mozdulatlanok. Tovább kérlelte az oly' rég hallott hangot. "Egyedül vagyok nagyon. Csak te segíthetsz. Gyere el ma éjjel! Gyere el MOST!"
Ahogy eddig, ezúttal sem érkezett válasz sehonnan. Az éjszaka azonban most is jótékony volt vele: mintha csak megesett volna rajta a szíve, puha vánkosával elnyelte szavait. A hercegnő szép arcát párnájába temette, hangtalanul zokogott. Ám tudta, másnap új nap virrad, ahogy azt is, nincs más választása, mint élni, és tovább végezni munkáját. Hisz’ ha cserben hagyná népét, az olyan volna, mintha saját magát hagyná cserben. Valahogy - nem emlékezett rá, hogyan - elaludt.




Reggel aztán nagyon furcsa érzéssel ébredt: mintha nem is ő lenne ő. Valami más volt, megfoghatatlan, rejtélyes üresség itatta át. De nem az a kongó, vigasztalan üresség, mint amit az éjjel tapasztalt, amikor nem érkezett válasz a kérésére, hanem valami friss és szokatlan. Mégis, ősidők óta ismerősnek tetszett ez a mindenféle előjel nélküli, se nem szomorú, se nem vidám állapot. Valahogy természetesnek tűnt. Ahogyan az a váratlan lépés is, amit most tett: hiába volt ez az utolsó napja a koronázásig, egyszerűen lemondta a fogadónapot és kirándulni ment. „Miért nem jutott ez idáig eszembe?” – csóválta a fejét mosolyogva, ahogy nekiindult.

Nemigen volt előtte úticél, csak az érzés, hogy mennie kell, most csak úgy, magáért, még akkor is, ha tudta, lesz, akinek csalódást okoz. Újsütetű bátorság volt az övé, többször meg kellett erősítenie magát, amikor feltámadt benne a bűntudat. Most jött rá, mennyire lefoglalta magát a mindennapokban, így meg sem hallotta ezt a kellemetlen elégedetlenkedőt odabenn, aki folyton-folyvást hajszolta. De most nem engedett neki! „Talán az ölelésekbe is csak előle menekültem” – ütötte meg a gondolat.

Delelőre sem járt a nap, amikor egy gyönyörű, tágas tisztásra érkezett. Fiatal facsemeték és cserjés ligetek szegélyezték, egy része tele volt vadvirággal, s ahogy a belseje felé közeledett, mintha egy finom, puha fű borította természetes szentélyre lelt volna. Leheveredett a földre és semmi mást nem csinált, egyszerűen csak feküdt ott. Annyira elfáradt az elmúlt hónapok – évek, évtizedek? – küzdelmeiben, hogy ezekben a pillanatokban semmit, de semmit nem akart, csak pihenni.

Ekkor történt. „Ölelj át!” – csilingelte valami odabenn. A hercegnő zavartan megérintette a saját karját... aztán már határozottabban, gyengéden végigsimított az arcán – ettől megint mosolyognia kellett, de most úgy igazán -, majd maga köré fonta a karjait.
És tartotta magát ebben a valódi, szívbéli ölelésben, nagyon sokáig. Ó, mennyire, de mennyire jólesett így lennie!

Néhány esőcsepp hullott az arcára. Nagy levegőt vett, egészen olyat, mintha kómából ébredve először lélegezne. Egy másodperc törtrésze alatt, mely egyben végtelennek tetszett, kiszökött belőle minden gondja és reménysége. Mintha egész hercegnőségétől szabadult volna meg, mégis azt érezte, soha nem volt még ennyire tisztán ő maga!
A szélcsengő hangja finoman átrezgett rajta és vele együtt mindenen, aztán néma csöndbe hullt. Nem kellett többé keresnie, ott volt minden fűszálban, minden esőcseppben, minden csillanásban és érintésben. A földön, melyen feküdt, az égen, mely ráborult, őbenne és minden embertársában.
Ami körülvette most, ölelte, pontosan olyan érzéssel, mintha ő ölelte volna saját magát.
Hiszen ösztönösen is így ölelt és szeretett mindenkit, csak épp arról feledkezett meg, honnan ered ez az ölelés!




Másnap királynőt koronáztak Hétszínvirágban. Hosszú ideig uralkodott az egykori kis hercegnő, de nem volt már egyedül. Időközben megismerkedett a szomszéd ország fiatal királyával, akivel első ölelésükkor magukra ismertek egymásban és szerelemre lobbantak.
Igazi, bölcs vezetőkként, a gyengédség és erő egyensúlyával kormányozták egyesített birodalmaikat, szerették népüket, de sosem feledkeztek meg arról, hogy szeretetüket önmaguk iránt is kifejezzék. Adódtak ugyan nehézségek és kihívások, ám az emberek csakhamar hozzászoktak a változásokhoz. Sokan emlékezni kezdtek az örömre, mely mindig is ott volt bennük és megtanulták, hogyan állítsák azt egyszerre önmaguk és mások szolgálatába.

Hétszínvirág országából így lett Ezerszín földje, melynek lakói békében és kifogyhatatlan bőségben éltek, s minden ház tornácán egy-egy szélcsengő csilingelt.



💮

Ha tetszett a mese, nagyon örülök és sokat jelent, ha visszajelzel! ;)


Ez a történet ugyan nem, de 7 másik novella és 48 vers szerepel a kora tavasszal megjelent, első Csendvirágok kötetben!

  A könyvről itt olvashatsz és meg is rendelheted!

Facebook -oldalamat itt követheted.

Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg és a képek egy része a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztó jogtiszta képei.



2020. május 14., csütörtök

Önismeret & könyvajánló: HARRIET LERNER – A HARAG TÁNCA


„Csak akkor ismerjük meg igazán kapcsolatainkat, amikor meg akarjuk változtatni őket.” (182. o.)
Hogy ez a könyv csak most talált rám! Vagy én lettem rá most készen. :) Mindenesetre nagy találkozás volt!
Úgy történt egyébként, hogy Brené Brown, akit nagyon kedvelek egyik legutóbbi podcast-jében Harriet Lerner-rel beszélgetett a bocsánatkérésről, és egyrészt amit Lerner legújabb könyve kapcsán szemezgettek a témáról, nagyon összhangban volt a saját tapasztalataimmal (megtanulni „jól” bocsánatot kérni, úgy, hogy közben a helyemen vagyok, sem alá, sem fölé nem megyek a másiknak, egyáltalán megtanulni valóban bocsánatot kérni – nos, ez olyasmi, amivel a közelmúltban ismerkedtem csak meg mélyebben. :)) Másrészt, nagyon tetszett, ahogy Harriet beszélt (nyugodt, önironikus, szellemes és komoly is volt egyben, mondjuk Brené pörgése is kellett ehhez), szóval kíváncsi lettem Rá, és a Dance Of Anger című, 1985-ös könyvére, amire Brené szuperlatívuszokban hivatkozott.

Csodálkozom, hogy csak most hallottam először erről a könyvről, pedig magyar fordításban is megjelent A harag tánca címmel, 1997-ben, és nem is tartott sokáig beszereznem.
Ha volt egy olyan érzelem, ami az ébredést követően és a beteljesült szerelemben, párkapcsolati helyzetben, saját családot alapítva, nagyon sok (szinte) minden korábbi dolgot leformatálva és újrakalibrálva - tehát az elmúlt közel 8 évemben – engem legjobban megpróbált, az a harag volt. Az azzal való szembesülés, hogy létezik bennem, hogy kitör vagy befelé ordít, és hogy bizony kezdenem kell vele valamit.


 


A felismerések és változtatások folyamatosan történtek, a párommal, majd a kisfiunkkal való közös tapasztalások – és az, ahogyan ezekbe beleálltam - elképesztő nagy transzformáló erővel bírtak...
S hát ez a folyamat zajlik azóta is, aminek következtében sok más kapcsolatom (igazából valamennyi) jelentősen megváltozott, és nem csak azért, mert egy sor „hatalmas elengedés” történt, hanem legfőképpen a hozzáállásmódom egyre tudatosabb átalakítása miatt.
Visszatérek még néhány személyes reflexióval ehhez, de most jöjjön Harriet könyve, aminek az egyik legnagyobb ereje az őszinte, együttérző, de cseppet sem mismásoló szókimondás, ami ha olvasod, folyamatos szembesülésre – és ami ugyanennyire fontos – változtatásra hív!
„…a düh nem jogos vagy jogtalan, értelmes vagy értelmetlen. Haragunk egyszerűen csak létezik. Ha megkérdezzük, vajon 'Jogos-e a düh, amelyet érzek?', mintha azt kérdeznénk: 'Jogomban áll-e, hogy szomjas legyek? Hiszen csak negyedórája, hogy megittam egy pohár vizet – most még semmiképpen nem lehetek szomjas. És különben is, mi értelme lenne megszomjaznom, ha nincsen mit innom?'
A harag éppen olyan érzés, mint az összes többi – létrejöttének mindig van valamilyen oka, ami megérdemli a figyelmünket és tiszteletünket. Jogunk van minden érzéshez, és ez alól a harag sem kivétel.
Mégis felmerülhetnek azonban a dühvel kapcsolatban olyan érzések, amelyeket érdemes lehet feltennünk. (…) (17. o.)
A harag tánca ezeknek a kérdéseknek az egyéni feltárásában segít, hogy ráláthassunk kapcsolati dinamikáinkra, illetve a mögöttük húzódó okokra, és képesek legyünk konstruktív erővé fordítani a haragot. Ami így hozzájárul, hogy mélyebben megismerjük az „igen”-jeinket és megugorjunk olyan személyiségbeli változtatásokat, melyek a fejlődésünket szolgálják.
Nem feszültségcsillapításról meg dühkezelésről van tehát szó, hanem a saját erőnk megéléséről!
Ahogyan a fenti idézet is rámutat, különösen (és nem véletlenül) a nők számára tabu a harag, a két jellegzetes megküzdési mód a jó kislányos, alárendelődő szerep (Harriet ezt „a kedves hölgy szindrómának” nevezi), illetve a nyíltan vagy hát mögött vádaskodó (zsörtölődő, netán kitörő) „hárpia”. Ugyanakkor mindkettő csak konzerválja a meglévő viszonyokat és visszatartja az embert a valódi változtatástól! Attól, ami igazán ijesztő az ember (nem csak a nők!) számára: élni az önállóság erejével.

Nagyon üdítő, hogy Lerner olyan feminista pszichológus, aki nem a patriarchátus ostorozásával vagy a női nem magasztalásával van elfoglalva (ez utóbbi manapság a spiritualitásban valami elképesztő mértékben dívik, ezzel egyébként szintén el lehet szabotálni a valódi változást), hanem a személyes felelősség és az önismeret szintjéről kiindulva vizsgálja meg a helyzeteket. És ez igazából nem csak üdítő, hanem a szabadság tágassága, friss levegője „fúj” belőle. Nemrég írtam le magamnak múltbeli tapasztalatok kapcsán, milyen egyszerre látni, hogy minden csak így lehetett, ahogyan volt (determinálva az ego látásmódja, viselkedésmintái által) ÉS mindeközben ezerféleképpen máshogy is lehetett volna! Ez a sors és szabad akarat dilemmájának természetes feloldódása is, amikor meglátjuk a pillanatban, hogy sok-sok lehetőségünk van mindig és közben evidens, hogy azt választjuk, ami velünk összhangban van. De ekkor már tudatosan (egyébként magától értetődően, dilemma nélkül) lépünk! És amikor így teszünk, tuti, hogy nem fogjuk megbánni, amit tettünk, mert önazonosan cselekedtünk.
 „Ha egy-egy kapcsolatunk állandó haraggal vagy keserűséggel tölt el bennünket, az annak a jele, hogy tisztáznunk, erősítenünk kellene egyéniségünket. Felül kell vizsgálnunk énünket, mégpedig gondolataink, érzéseink és vágyaink fényében; el kell döntenünk azt is továbbá, mit szeretnénk megváltoztatni az életünkben.” (43. o.)
Éles meglátás az is, hogy nőként (és lánygyermekként is) mennyire erősen kondicionált a kapcsolatokért, azok összetartásáért való cselekvés az egyéniséggel szemben, illetve annak vágya, hogy szeressünk és szeressenek - akár azzal szemben is, hogy mi a valóság, az igazság, a helyes, a vállalható a számunkra. Mennyire meghatározóak a családi mintáink (és mennyire jót tesz, ha szembenézünk velük, első lépésként a megfigyeléssel!), s hogy mennyire nagy kihívás sokunknak megtalálni az egyensúlyt az összetartozás és az egyéniség között.
Harriet arról is ír, mit jelent a túlteljesítés-alulteljesítés „húzd meg, ereszd meg” játéka egy kapcsolatban, milyenek a háromszögeink (amikor egy másik személlyel vezetjük le azt a feszültséget, ami igazából más valakivel áll fenn), vagy, hogy miért könnyebb másért felelősséget vállalni, mint magunkért (nőként tipikus), és hogyan lehet ebből kijönni.
Meg hogy mondjuk hiába tudjuk, hogy érdemes "én-üzenetekkel" kommunikálnunk (amikor a saját nevünkben, a saját érzéseinkről, véleményünkről stb. beszélünk), de ehhez mindenekelőtt tudatos egyéniség kell. Az esetleges bizonytalanságainkkal elfogadással és önszeretettel szembenézni viszont nem csak felemelő, de a tisztázás első lépése is.


Az amerikai kiadás és Lerner többi könyvének fotója.
Forrás: Harriet Lerner Facebook-oldala


Ami nagyon érdekes tapasztalatom – erről egyébként írtam az ősszel, például itt meg itt is -, látni mondjuk magamon, hogy a spirituális énkép (ideális önképem) milyen szinten erősített rá az elfojtásokra, és hogy valóban üdvös (és sokszor nagyon nehéz) ezekből az elképzelésekből és a magunkkal kapcsolatos ködös elvárásokból kiébredni, hogy hiteles életet élhessünk, beleértve a kapcsolatainkat is, illetve azt, ahogyan jelen vagyunk bennük.
Ilyen szempontból egyébként vitatkoznék Harriet-tel (aki nagyjából annyi idősen írta ezt az első könyvét, mint én vagyok most), igaz, ez alapvetően egy pszichológiai könyv - de a nagyon olvasmányos, önsegítő fajtából, könnyen érthető szöveggel és elképesztően sok és tűpontosan leírt, tisztán átlátható és a saját életünkre alkalmazható példával! -, hátterében a Bowen-féle családrendszer-elmélettel, Gordonnal… S ugye 35 évvel ezelőtt írta, a New Age meg a non-duális spiri vonal is később robbant be, mindkettő önmagunk legjobb verziójának elérésével kecsegtetve és hajtva sokunkat (csak az előbbi a szuperego, utóbbi a „szuper nem ego” önképével :)). Egy szó mint száz, szerintem nem kell (ennyire) kényszeresen ragaszkodunk bizonyos kapcsolatok megjavításához, sokszor valóban az a feloldás, ha elengedjük őket. (Ő nagyon - szerintem túl - kevés olyan példát említ, ahol ez lett a végkifejlet.)
Persze igazán nem mindegy, hogyan történik ez, és ezer százalék, hogy az, ami gondot okozott, vissza fog térni más kapcsolatainkban (akár új személyekkel) egészen addig, míg tényleg fel nem oldjuk, meg nem lépjük magunkban!

„Ha mérgesek vagyunk, személyeket, nem kapcsolati jellegzetességeket tekintünk gondjaink okozójának.” (153. o.)
Ez is egy kulcsmondat és rámutat, hogy nem a személyek, hanem a mi „hogyan”-jaink a kiindulópontok (nem mondja, hogy ezek hívják be az adott személyeket, de persze hogy…), no meg ez:
„Hiszen nem vehetünk rá valaki mást, hogy változtassa meg egy olyan táncban eljárt lépéseit, amelyet réges-régen ugyanúgy táncol; ha azonban mi kezdünk másképp lépegetni, a tánc sem folyhat úgy tovább, mintha mi sem történt volna.” (27. o.)

Azt még nagyon fontos elmondanom a könyvről, hogy legnagyobbrészt gyakorlati példákkal van tele és konkrét kérdésekkel, illetve megfigyelni és cselekedni hívó tippekkel, olyanokkal amiket nem csak nem szeretnék, de nem is tudnék itt lelőni. Nagyon sok „aha élményt” és ráismerést tartalmaz, és annak ellenére, hogy nem vagyok az ilyen „ezt minden nőnek olvasnia kellene” típusú ajánlók híve… azt hiszem, ezt tényleg minden nőnek olvasnia kellene! :)) Vagy legalábbis sok nőnek.
Nekem nagyon jól jött, egyfajta összegzésként és továbblépésként is, úgyhogy ha ez a téma megszólít, meleg szívvel ajánlom az önfeltáráshoz és a lehető legörömtelibb változásodhoz!

Ha ismered vagy elolvastad, írj, nagyon kíváncsi vagyok a meglátásaidra - egyébként nem csak a könyvvel, hanem általában véve a témával kapcsolatban is! ;)

**


Harriet Goldhor Lerner: A harag tánca - Útmutató nőknek kapcsolataik megváltoztatásához  

Édesvíz Kiadó, Budapest, 1997

Fordította: Dobi Ildikó és Endreffy Júlia

Nálam: 10/9

Adatlap a Moly.hu-n.


**

Szeretnél értesülni az új bejegyzésekről és rendszeres extra tartalmakat kapni?



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon  felhasználni tilos! A műből idézett szövegrészletek az adott szerző, fordító, illetve kiadó szellemi tulajdonát képezik; a szövegek forrása megjelölve. 

Az illusztrációként felhasznált fotók hivatalos könyvborítók.


2020. május 7., csütörtök

Műfordítás: MARY OLIVER - AGGÓDTAM

Mary Oliver: Aggódtam

Aggódtam sokat, terem-e majd a kert, a folyók
jó irányba folynak?  A föld úgy forog-e,
miként tanították, s ha nem,
vajon kijavíthatnám?

Igazam volt? Tévedtem? Meg lesz ez bocsátva?
Hogy csinálhatnám jobban?

Képes leszek-e valaha énekelni? Hisz’ még a verebek is
tudnak, míg az én esetem, nos,
reménytelen.

Homályosodik a szemem vagy csak képzelem?
Reumát kapok majd,
szájzárat, demenciát?

Végül rájöttem, az aggódás nem visz sehová.
Úgyhogy feladtam. Fogtam öreg testemet,
kivittem a reggeli fénybe,
és dalra fakadtam.


Mary Jane Oliver amerikai költőnő (1935-2019) verse 2010-ben megjelent Swan: Poems and Prose Poems (Hattyú: Versek és prózaversek) című kötetéből.

Az angol nyelvű szöveg forrása.



**




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg © Mary Jane Oliver örököseinek szellemi tulajdona.  A magyar fordítás N'alika (Kupai Eszter) szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!


2020. május 4., hétfő

Vers: TERMÉSZETED

Benned él az éltető,
újrakezdő, szent erő.
Mielőtt hívsz megmentőt,
ismerd fel a teremtőt!








A fenti új négysorost ugyan nem, de másik 48 verset és 7 novellát olvashatsz a 2020 kora tavaszán megjelent Csendvirágok kötetben!

További információért és a megrendelésért kattints ide!




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!