Kötetben nem szereplő, régi, de újjászületett mesenovella. Fogadd szeretettel és váljék örömödre! :)
Egyszer volt, hol nem volt, Hétszínvirág országában élt egy kis hercegnő. Nyitott szívű és kíváncsi volt, mint hazájában minden gyermek, s akárcsak e föld legtöbb lakója, ahogy cseperedett, egyre több mindent felejtett el abból, amire azelőtt még tisztán emlékezett.
Két dolog volt, ami nem tudott benne elhomályosulni sehogy sem: a teremtett világ szerető csodálata és egy hang emléke, egy szélcsengő hangjáé.
Az életnek örülni és szeretni oly' természetes volt számára, mint az, ahogyan levegőt vett, vagy ahogyan a hegyi patak csörgedezik és a lágy szellő fújdogál atyja birodalmában. Már kicsi korában is átölelt mindent, amivel találkozott. Megölelgette a nagy tölgyfákat kedvenc erdejében, megölelte a fűszálakat, még az apró, lila harangvirágot is. Megölelte a szelíd őzeket és az arany bundás mókusokat, akik annyira szerették, hogy elfeledték, ők egykor vadak voltak és egészen közel jöttek hozzá. Megölelte az udvar szegletében nyújtózkodó, egykedvű, lusta macskákat, a kastély körül tüsténkedő serény szolgálókat, és oly’ sokszor komor, gondterhelt édesapját. Megölelte még az egy darabból faragott, durva kőasztalt is a trónteremben és a madárkákat, ha leszálltak a közelében.
Volt olyan, amelyik engedte, volt, amelyik tovarebbent.
Telt múlt az idő, s a kis hercegnő felnőtt. Még mindig emlékezett a szélcsengő hangjára és arra, hogy ez valamikor valamit jelentett a számára. Réges-régen, talán még kisgyermek korában hallhatta, azt sem tudta, mikor. Nem ismerte a forrását, ám időről időre megszólalt benne a hang, szelíden, finoman, s olyan éteri szépséggel, hogy ilyenkor bizonytalanná vált: találkozhatott-e vele egyáltalán földi élete valóságában. A hang mégis felcsendült benne, általában a legváratlanabb pillanatokban. Nem kellett gondolnia rá vagy felidéznie, egyszerűen csak ott volt, újra meg újra.
Az utóbbi időben a hercegnő egyre többször kapta magát azon, hogy szomorkodik. Bizony szomorú volt, mert amióta felnőtt és gyakran járt a palotán kívül, egyre több szomorú embert látott maga körül. Hétszínvirág ugyan szép és gazdag ország volt, lakói mégsem mutatták sok jelét a boldogságnak. Akadtak persze mosolygós arcok is, ám mintha mindenkit egy titokzatos kór támadott volna meg. Súlyos, ésszel nem is igen magyarázható gondok nyomasztották az embereket, és a hercegnő azt látta: egyszerűen nem tudnak örülni az életnek.
Akadt azonban még valami, ami legalább ennyire aggasztotta: elkezdte zavarni, hogy nem emlékszik, honnan ered a benne időnként még fel-felhangzó szélcsengő hang, és mit üzen neki. Bosszantotta ez a tény, meg akarta fejteni a titkát, meg akarta ragadni, mert úgy sejtette, ez valami csoda. Valami, ami megnyugtatja, de nem csupán úgy, ahogyan édesanyja esti meséi és tenyerének meleg érintése nyugtatta meg, mikor kisgyermek volt, hanem valahogy még ennél is mélyebben.
Tudta, hogy a hang sokkal régebbi, még korábbról származik, mint ő maga, és biztosabb, mint bármi más az általa ismert világban. A szíve azt súgta, e rejtély megoldást hozhatna az egész birodalom különös szomorúságára.
Bánata és zavarodottsága akkor mélyült el igazán, amikor édesapja, aki már öreg király volt, visszavonult, s így a kis hercegnőre szállt Hétszínvirág trónja, annak minden gondjával és felelősségével.
A hercegnő úgy döntött, ő másként fogja igazgatni leendő országát, mint apja tette. A birodalomban nem mentek túl jól a dolgok. Az öreg király szigorú volt és erős, leköszönése után zavar és fejetlenség uralkodott, sokan nem tudták, mi tévők legyenek nélküle. A hercegnő - immáron koronázása előtt álló fiatal uralkodónő - úgy szintén nem tudta, mi lenne a helyes megoldás, egyet azonban biztosan tudott: nem adhat mást, mint ami ő maga. Elvégezte a szükséges teendőket, folytatta apja munkáját, ám kihirdetett még valamit: fogadónapokat tart, jöhet hozzá bárki, és ő szeretettel, s ha igénylik, öleléssel fogadja őket.
Jöttek is sokan, néhány alkalommal kígyózó sorok álltak a palota előtt, ő pedig ölelt-ölelt, egész álló nap. Volt, aki viszonozni tudta ölelését, volt, aki nem, egyesek elégedetlenkedtek, mások boldogan távoztak.
Hetek, hónapok teltek el, közeledett a koronázás napja, a hercegnő azonban úgy érezte, elfáradt és semmit nem sikerült helyrehoznia. A királyságból nyugtalanító hírek érkeztek, lázadozást, készülő felkelést jeleztek. Hétszínvirág lakói nem akartak erőtlen uralkodót, egyre feszültebbek és boldogtalanabbak voltak. A hercegnő nem értette, mi a baj. Mit mulasztott el? Miért nincs öröm a királyságban? "Talán nem vagyok alkalmas az uralkodásra" - gondolta csüggedten.
Néha, épp a legnehezebb pillanatokban az a különös emlék, a szélcsengőhöz hasonló hang térítette magához, titkát azonban még mindig nem sikerült megfejtenie, s minél inkább fel akarta idézni, annál távolabb került tőle. Ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a hangocska, majd egyszer csak eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Egyszer aztán, amikor egy különösen nehéz nap után végre álomra hajthatta fejét, elaludni mégsem tudott, a hercegnő azt érezte, beszélnie kell a hanghoz, nem baj, ha nem árulja el üzenetét, csak legyen vele. Kérlelni kezdte hát, kitartóan: "Gyere el hozzám, gyere el végre, mindegy, hogyan, csak gyere! Kérlek, gyere el még ma este!" - suttogta, de saját hangja tompán csengett, mintha kietlen tájak sziklafalairól vagy sötét vizek mélyéről verődne vissza. "Vagy egy feneketlen kútból. Nincs benne semmi, csak a kongó üresség." - gondolta a hercegnő.
Úgy érezte, évezredek óta fekszik ugyanitt, egy helyben, a saját ágyában, ezerszínű selyemtakarói koporsódíszek, s ha fel is kel, hogy munkáját végezze, minden, amit tesz, csupán lefojtott árnyék, mozdulatai mozdulatlanok. Tovább kérlelte az oly' rég hallott hangot. "Egyedül vagyok nagyon. Csak te segíthetsz. Gyere el ma éjjel! Gyere el MOST!"
Ahogy eddig, ezúttal sem érkezett válasz sehonnan. Az éjszaka azonban most is jótékony volt vele: mintha csak megesett volna rajta a szíve, puha vánkosával elnyelte szavait. A hercegnő szép arcát párnájába temette, hangtalanul zokogott. Ám tudta, másnap új nap virrad, ahogy azt is, nincs más választása, mint élni, és tovább végezni munkáját. Hisz’ ha cserben hagyná népét, az olyan volna, mintha saját magát hagyná cserben. Valahogy - nem emlékezett rá, hogyan - elaludt.
Reggel aztán nagyon furcsa érzéssel ébredt: mintha nem is ő lenne
ő. Valami más volt, megfoghatatlan, rejtélyes üresség itatta át. De nem az a kongó, vigasztalan üresség, mint amit az éjjel tapasztalt, amikor nem érkezett válasz a kérésére, hanem valami friss és szokatlan. Mégis, ősidők óta ismerősnek tetszett ez a mindenféle előjel nélküli, se nem szomorú, se nem vidám állapot. Valahogy természetesnek tűnt. Ahogyan az a váratlan lépés is, amit most tett: hiába volt ez az utolsó napja a koronázásig, egyszerűen lemondta a fogadónapot és kirándulni ment. „Miért nem jutott ez idáig eszembe?” – csóválta a fejét mosolyogva, ahogy nekiindult.
Nemigen volt előtte úticél, csak az érzés, hogy mennie kell, most csak úgy, magáért, még akkor is, ha tudta, lesz, akinek csalódást okoz. Újsütetű bátorság volt az övé, többször meg kellett erősítenie magát, amikor feltámadt benne a bűntudat. Most jött rá, mennyire lefoglalta magát a mindennapokban, így meg sem hallotta ezt a kellemetlen elégedetlenkedőt odabenn, aki folyton-folyvást hajszolta. De most nem engedett neki! „Talán az ölelésekbe is csak
előle menekültem” – ütötte meg a gondolat.
Delelőre sem járt a nap, amikor egy gyönyörű, tágas tisztásra érkezett. Fiatal facsemeték és cserjés ligetek szegélyezték, egy része tele volt vadvirággal, s ahogy a belseje felé közeledett, mintha egy finom, puha fű borította természetes szentélyre lelt volna. Leheveredett a földre és semmi mást nem csinált, egyszerűen csak feküdt ott. Annyira elfáradt az elmúlt hónapok – évek, évtizedek? – küzdelmeiben, hogy ezekben a pillanatokban semmit, de semmit nem akart, csak pihenni.
Ekkor történt. „Ölelj át!” – csilingelte valami odabenn. A hercegnő zavartan megérintette a saját karját... aztán már határozottabban, gyengéden végigsimított az arcán – ettől megint mosolyognia kellett, de most úgy igazán -, majd maga köré fonta a karjait.
És tartotta magát ebben a valódi, szívbéli ölelésben, nagyon sokáig. Ó, mennyire, de mennyire jólesett így lennie!
Néhány esőcsepp hullott az arcára. Nagy levegőt vett, egészen olyat, mintha kómából ébredve először lélegezne. Egy másodperc törtrésze alatt, mely egyben végtelennek tetszett, kiszökött belőle minden gondja és reménysége. Mintha egész hercegnőségétől szabadult volna meg, mégis azt érezte, soha nem volt még ennyire tisztán ő maga!
A szélcsengő hangja finoman átrezgett rajta és vele együtt mindenen, aztán néma csöndbe hullt. Nem kellett többé keresnie, ott volt minden fűszálban, minden esőcseppben, minden csillanásban és érintésben. A földön, melyen feküdt, az égen, mely ráborult, őbenne és minden embertársában.
Ami körülvette most, ölelte, pontosan olyan érzéssel, mintha ő ölelte volna saját magát.
Hiszen ösztönösen is így ölelt és szeretett mindenkit, csak épp arról feledkezett meg,
honnan ered ez az ölelés!
Másnap királynőt koronáztak Hétszínvirágban. Hosszú ideig uralkodott az egykori kis hercegnő, de nem volt már egyedül. Időközben megismerkedett a szomszéd ország fiatal királyával, akivel első ölelésükkor magukra ismertek egymásban és szerelemre lobbantak.
Igazi, bölcs vezetőkként, a gyengédség és erő egyensúlyával kormányozták egyesített birodalmaikat, szerették népüket, de sosem feledkeztek meg arról, hogy szeretetüket önmaguk iránt is kifejezzék. Adódtak ugyan nehézségek és kihívások, ám az emberek csakhamar hozzászoktak a változásokhoz. Sokan emlékezni kezdtek az örömre, mely mindig is ott volt bennük és megtanulták, hogyan állítsák azt egyszerre önmaguk és mások szolgálatába.
Hétszínvirág országából így lett Ezerszín földje, melynek lakói békében és kifogyhatatlan bőségben éltek, s minden ház tornácán egy-egy szélcsengő csilingelt.
💮
Ha tetszett a mese, nagyon örülök és sokat jelent, ha visszajelzel! ;)
© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu
Szerző: N'alika (Kupai Eszter)
Minden jog fenntartva! A szöveg és a képek egy része a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!
Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztó jogtiszta képei.
