2021. március 23., kedd

Rövid széppróza: HATÁRVONALAINK - Autimesék 4.



Három éves. Magamba mélyedve ülök féllótusz ülésben, amikor észlelem, hogy valaki a közelben van és néz. Nimród egyik kezében a poharával áll előttem és erősen becsukott szemmel koncentrál. Sem a „kérek”, sem az „inni” szavakat nem tudja még kimondani, de sikerül tudtomra adnia, mit szeretne.

Négy éves.  Simogat. Egyik kezével figyelmesen, gyengéden cirógatja az arcom – s közben a másikkal pont ugyanígy a magáét. 

Öt éves. Az asztalon könyöklök, öklömre támasztva az álam. Mellém lép és lemásolja a mozdulatot. Majd feláll és a levegőben kitartva a „gondolkodó ember” pozitúrát a tükörhöz siet, hogy minden szemszögből megvizsgálhassa magát. Komoly arckifejezése ezt sugallja: „Á, szóval így csináljátok ti, emberek!”

Hat éves. Megáll a tükör előtt, kitárja a karjait és lelkesen azt mondja: "Igen!" Aztán még nagyjából harmincszor elismétli, repkedve, széles mosollyal az arcán és egyre boldogabban.

Hét éves. Nem engedem, hogy tovább pörgesse azt a kis legóelemet, mert nem tudja abbahagyni. Ez fáj neki, nem keservesen, de egy kicsit sírni kezd. Látom rajta, nem érti, miért nem hat meg vele. Kiprésel néhány könnycseppet, megérinti az ujjával és az arcomra ragasztja őket.

6 hónapos. Ülünk a dombtetőn, örök-létbe oldódó, időtlen pillanat. Érzem, hogy úgy figyel, ami nem egy kisbaba figyelme. Többet látunk, mint a „madarak röptét” és a „tavaszi égboltot”. Ő szavakon és jelentésen innen - én azokon túl. S itt vagyunk, a földön, ahol az emberek akkor értik egymást, ha jelentést adnak a dolgoknak és elhiszik, hogy ez a valóság.

Vajon lehet egyszerre két világban élni? 

Mi így fogunk. És félúton mindig találkozunk.


**

A sorozat eddigi darabjait itt találod.

Szeretnél értesülni a friss bejegyzésekről és extra tartalmakat kapni? Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!

Az első Csendvirágok verses és novellás kötetről itt olvashatsz, és meg is meg is veheted!


2021. március 22., hétfő

Rövid széppróza: BÍZOM, TEHÁT VAGYOK - Autimesék 3.

 


Az első pillanattól szeretik egymást a lóval. Nem kell egymáshoz szelídülniük, mert nincs bennük félelem. Fennakadást csupán a kobak okoz, azt bármilyen játékosan próbáljuk a fejére tenni, erőltetésnek veszi és kézzel-lábbal tiltakozik. Na meg a búcsú: nem tudjuk meg, meddig maradna rajta, de „nemnemnemet” skandál és sír, amikor le kell szállnia.

Szilaj – így hívják a gyerekekhez szokott, legyes szürke pónit. Öreg már, türelme és egykedvűsége végtelen, talán csak az hozza lázba, amikor megkapja az alma- és répaadagját. Nimród eteti. 

Nem tudják egymás nevét és egyikük sem sajátította el a beszéd tudományát, talán ezért is olyan áttetsző közöttük a tér. 

Eleinte picit csalódott vagyok. Azt hiszem, valamilyen különleges kapcsolatra vágytam, egy folyamatra, ami mélyül, erősödik, feloldoz. A fokozatosan felépülő bizalomra, amit ki kell érdemelni egymástól – ehhez képest olyan egyszerű minden. Mintha magára a kapcsolódásra nem is lenne szükség. 

A harmadik alkalommal már vágtáztak is, a gyógypedagógus és segítsége remek emberek, jó érzéssel bízzuk rájuk, de azért még látótávolságon belül sétáljuk körbe a lágy lankák ölelte birtokot. A Zselic gyönyörű ősszel, mi pedig élvezzük azt a kis időt, amit fél szemünket a fiunkon tartva, mégis kettesben tölthetünk. 

Ma messzebbre merészkedünk, az istállók során túlra. Az év talán utolsó rózsáit szagolgatjuk, az eső nyomait még magukon viselik, az illatuk mennyei. Mégis, van valami zavar az erőben, visszafordulva kiabálást, sírást hallunk. Amilyen gyorsan csak lehet, ott termünk.

- Nem látott titeket és egyszerűen leugrott, levetette magát a lóról. – A gyógypedagógus hangja remeg, érződik, ahogy magára erőlteti a nyugalmat. – Ne haragudjatok! Ilyen még nem történt. Isteni szerencse, hogy semmi baja nem lett!

Rajtunk már csak utórengésként futnak át az események, a gyerek teljesen nyugodt. Mintha nem is vele történt volna vagy törlődött volna belőle az iménti élmény. Itt vagyunk, minden rendben. 

Nem kérdés, hogy jövő héten is eljövünk, de azért megfelelő távolságból figyeljük majd.

Enyhe az idő, de küszöbön már a tél, egészen korán alkonyul, ma pedig később is érkeztünk a foglalkozásra. A kivilágított lovarda sárga fénye még kontrasztosabbá teszi az égbolt sötétkékjét. 

Nimród nem hajlandó feladatozni, helyette hanyatt veti magát a ló hátán és az eget nézi. Egy darabig próbálják megakadályozni, de újra és újra megcsinálja, nem lehet vele bírni. Miután néhány gesztussal egyeztetünk, inkább hagyják. 

A lassan úszó felhőfoszlányok mögött kigyúlnak az első csillagok. Az újhold keskeny sarlójával együtt kísérik a lovat és lovasát. 


**

Ha tetszett a novella, örülök, ha visszajelzel!

A sorozat eddigi darabjait itt találod.

Csendvirágok verses és novellás kötetről itt olvashatsz!

Ha szeretnél értesítést kapni a friss megjelenésekről, iratkozz fel két-háromheti hírlevelemre, itt!


2021. március 12., péntek

Rövid széppróza: SZIVÁRVÁNY - Autimesék 2.



Rajzfoglalkozás. Annyiszor beletört már a bicskánk, pedig minden volt: zsírkréták, nagy barna csomagolópapírral beterített szoba, különleges színezők, kreatív módszerek és kitartó akarás, hogy végre-valahára megjön a kedv, ügyesedik a kéz, összeáll valami a fejben, s a papíron már nem csak irkafirkák lesznek.

Talán most, mert ezek a hatalmas színes ceruzák valami újat képviselnek. Még a fogásukat is úgy alakították ki, hogy a gyakorlatlan kis kezeknek is könnyű legyen velük dolgozni. Úgy adom át, mintha misét celebrálnék. Megnyílik az aranykapu, ez alól nem lehet kibújni. 

- Melyiket kéred, édesem? – kérdezem lelkesen. Ellenállásnak nyoma sincs, látom, hogy tetszik neki!

Pár másodpercig hezitál, hunyorítva szemügyre veszi a kínálatot. 

Majd az összes ceruzát csokorba fogja, hegyüket a papírra fordítja, és minden színnel egyszerre húzza az össze-vissza vonalakat.


**

Ha tetszett a novella, ezeket is ajánlom figyelmedbe:

Ha szeretnél értesítést kapni a friss megjelenésekről, iratkozz fel két-háromheti hírlevelemre, itt!

2021. március 11., csütörtök

Rövid széppróza: ÁHÍTAT - Autimesék 1.



„Aja, ezt hogy ke’ csináni?” – kérdezi a kis copfos mellettem, két évesnél nem lehet több.
Anyukája végigszökell a felfestett ugróiskolán, s ő máris leutánozza. Ügyetlenkedik, majd amikor ismét anya jön, akkurátusan próbálja ellesni a mozdulatokat. Még egyszer, még egyszer – és szinte percek alatt, előttem tanul meg ugróiskolázni!

Úgy csodálkozom rá, mintha ufót látnék, pedig ez a normális, akarom mondani, ilyen egy neurotipikus gyerek. A mi négy és fél évesünk még mindig alig utánoz. Épp csak elindul belőlem a „mennyire más lenne minden” sóhaja, de tovasuhanok.

Tekintetem afelé fordítom, akinek szüksége van rá, és ő el is kapja. Tündérmosollyal, csillogó szemekkel üdvözöl a játékvár ura. Egyedül van, de hogy magányos lenne?

Elégedettség és izgalom táncol - nem is benne, ő mozdul akként!

A Nap mintha sosem volt fényességgel sütne ránk a hosszú tél után váratlanul berobbanó tavaszban. 
Nekem mutatja a horizonton, és csak nézi, nézi.

Hazaúton ugyanígy bámulja a tiszta kék eget meg a károgó varjúsereget. Beleugrik az összes pocsolyába, majd egyszer csak lehajol. Isten bizony, inna belőle, ha nem lépnék időben! Rákiáltok - „nem szabad, nem vagy te állat!” - és rettenetesen sajnálni kezdem, nem is őt, inkább magam. 

„Neneaja” – simogatja a karom, és rögtön enyhülök. Megölelem. Megyünk tovább.

Végignyomkodja a parkoló-automata gombjait, megérinti az összes fa kérgét és a bokrok leveleit, azért a hosszúszálú örökzöldért különösen odavan. 
A legjobb felfedezés csak most jön: kis fejét olvadó jégcsapok alá tartja és nevetve szürcsöli a cseppeket.

Nevetek én is, mert nincs az a bosszúság, aggodalom vagy szomorúság, ami ellenállhatna neki.

Feloldódunk a sárban és a fényben.


**

Ha tetszett a novella, ezeket is ajánlom figyelmedbe:

A csodák földje - A csillaggyermekek meséje - Mesenovella

A teljes Autimesék sorozat, nyolc szöveggel.

Ha szeretnél értesítést kapni a friss megjelenésekről, iratkozz fel két-háromheti hírlevelemre, itt! 

2021. március 8., hétfő

Vers: NEM FÉLNI ÉLNI


Születni és meghalni.
Szerelmesnek lenni.
Álarcaid levetni,
lemeztelenedni.

Megnyílni egy íznek,
illatnak, érintésnek.
Odaadni magad
a teljes létezésnek.

A jelenben maradni,
ahol lüktet a „most”
Lélek-hívást követni,
feledni a biztost.

Olykor félelmetes,
még sincs nagyszerűbb élet.
Mindened megvan hozzá.

Ugye itt vagy, éled?