Három éves. Magamba mélyedve ülök féllótusz ülésben, amikor észlelem, hogy valaki a közelben van és néz. Nimród egyik kezében a poharával áll előttem és erősen becsukott szemmel koncentrál. Sem a „kérek”, sem az „inni” szavakat nem tudja még kimondani, de sikerül tudtomra adnia, mit szeretne.
Négy éves. Simogat. Egyik kezével figyelmesen, gyengéden cirógatja az arcom – s közben a másikkal pont ugyanígy a magáét.
Öt éves. Az asztalon könyöklök, öklömre támasztva az állam. Mellém lép és lemásolja a mozdulatot. Majd feláll és a levegőben kitartva a „gondolkodó ember” pozitúrát a tükörhöz siet, hogy minden szemszögből megvizsgálhassa magát. Komoly arckifejezése ezt sugallja: „Á, szóval így csináljátok ti, emberek!”
Hat éves. Megáll a tükör előtt, kitárja a karjait és lelkesen azt mondja: "Igen!" Aztán még nagyjából harmincszor elismétli, repkedve, széles mosollyal az arcán és egyre boldogabban.
Hét éves. Nem engedem, hogy tovább pörgesse azt a kis legóelemet, mert nem tudja abbahagyni. Ez fáj neki, nem keservesen, de egy kicsit sírni kezd. Látom rajta, nem érti, miért nem hat meg vele. Kiprésel néhány könnycseppet, megérinti az ujjával és az arcomra ragasztja őket.
Hat hónapos. Ülünk a dombtetőn, örök-létbe oldódó, időtlen pillanat. Érzem, hogy úgy figyel, ami nem egy kisbaba figyelme. Többet látunk, mint a „madarak röptét” és a „tavaszi égboltot”. Ő szavakon és jelentésen innen - én azokon túl. S itt vagyunk, a földön, ahol az emberek akkor értik egymást, ha jelentést adnak a dolgoknak és elhiszik, hogy ez a valóság.
Vajon lehet egyszerre két világban élni?
Mi így fogunk. És félúton mindig találkozunk.
