2021. május 20., csütörtök

Rövid széppróza: A TORNÁDÓ SZÍVÉBEN - Autimesék 7.

 



Amikor megjelenik az életedben a kiszámíthatatlan, először megrémülsz, kapálózol, mint a hirtelen viharba került hajós. Egyensúlyozol, szorongsz, talán még imádkozol is, teszed a tőled telhetőt, aztán… megadod magad. 

Kezdetben vala az álmatlanság. Két héten át holtfáradtan, módosult tudatállapotban vonszoljuk magunkat, mert minden éjjel menetrendszerűen bekapcsol az ismeretlen helyről, a mély, ösztöni világból érkező, mégis valamiféle struktúrára, megismerésre és elismerésre vágyó erő. Elemi ellenszegülés, ordításig fajuló, szavakkal el nem mondható, óriási „neeeem”- nyomában pedig a teljes tehetetlenség. Egy emlékezetes pillanatban nagyanyáink bölcsességéhez fordulunk: hajnal kettőkor előkerül egy minibárból származó ouzós üveg, az alkoholt apró kenyérkockákra locsoljuk. A pelenkázóasztalon égnek meredő hajjal és értetlen tekintettel ülő egyéves nagyvonalúan elrágcsál egy-két falatot, majd folytatódik a műsor, ezúttal reggelig. 

Lenyelt, megemésztett és kidobott minket a cet. Bárhogy is akartuk, nem sikerült megoldásra jutnunk. A hullám távozott, a gyermek édesdeden alszik, a megkönnyebbülésünk azonban beárnyékolja valami baljós előérzet. Mindketten tudjuk, bár még képtelenség megfogalmazni: nem vagyunk többé biztonságban.

Azután jött a víz. Egyik nap még örömteli szeánsz az esti fürdő, majd váratlanul rémült sikoltás fogadja. Két és fél évesünk még csak nagyon gyér szókinccsel rendelkezik, de ami még rosszabb: mintha azokat is elfelejtette volna, amiket eddig tudott. Egyszerűbb mondatai is voltak, most azonban egyáltalán nem sikerül megértetnie magát. Nem tudjuk megfejteni, mi ez a halálfélelemhez hasonló, heves reakció a vízcsobogás hallatán – a körömvágásnál történik hasonló, mintha valóban az életéért küzdene. Igyekszünk megnyugtatni, gyengédséggel, erővel vagy a kettő elegyével, figyelünk rá, bátorítjuk; hiába.

Hónapokon át tart az esti őrület, ám közben történik valami, ami még furcsább: kezdjük nem pusztán megszokni, hanem mintha egyenesen belelazulnánk abba, ami van. 

Hogyan lehet megbékélni valamivel, ami annyira kényelmetlen, hogy minden porcikád tiltakozik ellene? Miközben újra és újra megéljük ezt az állapotot, s mást tenni nem tudunk, mint hogy jelen vagyunk benne, valahogy könnyebbé válik. Amikor mi, szülők másképp látjuk a megoldást és korábbi, ösztönös mintáinknak engedelmeskedve egymásnak ugranánk, egyre többször döntünk úgy, hogy tudatosan kilépünk a veszekedésből. E mozzanat felelősségét nem terheljük a másikra, ám amikor egyikünkben megtörténik, azt tapasztaljuk, hogy magunkat és egymást egyszerre emeljük vele. Összefonódik a tekintetünk, felnevetünk. Tesszük a dolgunkat, s amikor aztán egyik pillanatról a másikra véget ér az ismétlődés, szinte fel sem tűnik: már elfogadtuk. 

Nimród élvezettel fürdik minden este, mintha nem is ugyanaz a kisfiú lenne, és még egy sor dologgal ugyanez zajlik le. Előbb jön a hatalmas, feszítő és nyomó, mindent betöltő hullám; egy új szokás, egy erős ellentartás, valami megakadás. Eltart egy darabig, majd elmegy, és szó szerint egyik napról a másikra beáll az új rend. Látszólag mindenféle értelem nélkül, mint a fájdalom görcsös összehúzódásai - és pont úgy is múlik el, felfoghatatlan kegyelemből. 

Ellenállunk, kiválunk és foggal-körömmel védjük magunkat. De ha merünk szeretni, rájövünk, hogy nincs, soha nem is létezett a különállóság. 

S ha engedjük, hogy elöntsön bennünket a szeretet önmagunk és egymás iránt, legmélyebb, legősibb félelmeink közepette is felismerjük: az otthon biztonságában vagyunk. 


**

Ha tetszett a szöveg, örülök a visszajelzésednek! :)

Szeretnél értesülni a friss bejegyzésekről és extra tartalmakat kapni? Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!

Az első Csendvirágok verses és novellás kötetről itt olvashatsz, és meg is meg is veheted!


2021. május 12., szerda

Vers: LÉLEKZET (A Csendvirágok kötetből)


 

Halkítsd le most a világot,
csak a Valóra figyelj,
túlcsordul újra a csend benn,
ki vagy, akként létezel!

Érintsd meg így a világot,
nincs már, mit keresned kell,
átölel mint puha paplan,
szeretetként lélegzel.

 

**

Ha (több) lélekzethez jutnál... :)

A mindennapok békéjéhez szeretettel ajánlom Neked a Csendvirágok könyvet!


"Napindítóként olvasom, ahol kinyílik. Érzem, ahogy visszahat a napomra." − Éva

"Révbe érés, tiszta eszencia." − Gyöngyi

Szívbemarkolóan felemelő, csilingelő öröm-Forrás!” − Evelin

>> További információk, vélemények és megrendelésért katt ide!

2021. május 2., vasárnap

Önismeret: A CSALÁD MINT LÉLEKKÖZÖSSÉG


Gondolatok Anyák napján, nem csak Anyák napjára...

Nagy örömmel és hálával élem az anyaságom és mindazt, amit ezen keresztül megtapasztalhatok, ugyanakkor az Anyák napja szokását a Nőnaphoz hasonlóan egy alapvető képmutatásnak érzem a társadalmunkban. Ugyanezzel az erővel lehetne Apák napja (tudom, van is, de mégsem bír akkora jelentőséggel, legalábbis nálunk), Férfi nap, vagy a Család napja – de vajon nem fölösleges széttagolásai-e ezek annak, amit nem kellene széttagolni? A természeti ünnepek mások, azokkal jobban együtt rezdülök, de mi szükség „kép mutatásra”, ami annyi illúzió forrása? 

Az Anyák napjában – a Nők napjához hasonlóan – érzek egy össznépi „mosakodást” és a felelősséget az anyákra, nőkre hárító attitűdöt is. Mintha a gyermeknevelés a nők feladata és érdeme lenne elsősorban, sőt akár kizárólagosan, s mintha az a működésmód, amit készen kapottként elfogadtunk, eleve jó lenne. Más szavakkal: kell egy kis ego-turbózás a nőknek, hogy tudják, mi a dolguk. Senkit nem akarok anyaságában megbántani, örömeit, értékeit elvitatni, mégis valami másról szeretnék most írni: a családról mint esszenciáról.

Mindig izgatott, hogy a tradíciók mögé nézzek, a saját mintáim mögé is, és rájöjjek arra, mi az, ami oszthatatlan, kikezdhetetlen és valódi. És minden esetben arra jutok, hogy ez sem fizikai kondíciókban, sem szellemi ideológiákban, sem a materializmusban, sem a spiritualitásban nem található meg önmagában. Ez olyasmi, ami sokkal egyszerűbb, egyúttal sokkal megfoghatatlanabb, és pontosan ezért könnyebb kihasználni, félreérteni vagy akár visszaélni vele. Ez pedig a szeretet - ám ahogy leírom, máris bekapcsolhat egy halom elképzelést olyan dolgokról, amiknek semmi közük hozzá. (Léleknek vagy Valónak is mondhatom, de ugyanez a lehetőség ebben az esetben is fennáll.)

Mégsem tudok jobbat: szeretettel nevelni, szeretetből táplálni, ez az a szülői minőség – más árnyalatokkal és fókuszokkal, de apai és anyai módon egyaránt! -, ami számomra a család lényegét, origóját jelenti.

 


Életutam eddig eltelt részének egyik legnagyobb átalakulása az volt, hogy a „kapcsolat, mint szükséglet és teher” hitéből a „kapcsolat, mint szabad és természetes együttáramlás” érzésvilágába mozdultam át, tudatosan. Ez merőben átformálta azt, ahogyan kapcsolódom, azt, ahogyan megélem, hogy együtt vagyunk, s persze a kapcsolataimat is.

Hozzájárult mindehhez, hogy a férjemmel már egy nagyon ártatlan minőségben tudtunk egymással találkozni, azt követően, hogy a régi ego-struktúráink összeomlottak, és valóban meg tudtunk nyílni a Szerelemre. Transzformáló, sokszor fájdalmas, egyszerre földelő és szárnyakat adó volt az azóta eltelt 9 év. A kisfiunk hamar megérkezett – már 7 és fél éves, s ahogy az Autimesék sorozatból tudhatod, autista, igen különleges tanítónk. :) 

Úgyhogy a múltból hozott, fel nem dolgozott traumáinkkal való szembenézést, az egyéni és közös oldódást és az új, már szabadon megalkotott mintáinkat (és azok további formálását) javarészt hármasban élhettük és élhetjük meg. 

2017-ben írtunk egy mesenovellát Io-val, Ohana – A család meséje címmel, sokan olvastátok, szeretitek. Ha az itt leírtak rezonálnak Benned és még nem ismered, ajánlom figyelmedbe! Ebben a történetben megvalósul az a természetes együttáramlás, amiről család kapcsán beszélek, s azt hiszem, a művészet nyelvén - akár az életből vett, akár kitalált sztorikat mesélve, akár lírában - könnyebben, talán kevésbé félreérthető módon lehet szólni ezekről a dolgokról. 

Sajnos vagy nem, az együttáramló, egymást természetes módon támogató, felemelő, mégis saját hatáskörünkben maradó, lényünkhöz hű energiához az embernek fel kell nőnie. És fel is lehet, hál’ Istennek, csak az nagyon fontos, hogy ne hitegessük magunkat, hanem merjük őszintén meglátni a működéseinket és 100%-osan felelősséget vállalni önmagunkért!



A család azért tud „csalásként” üzemelni ma, gyakorlatilag rendszerszinten (az esetek túlnyomó többségében a család egy üzem, üzlet!), mert nem szabad emberek társulnak egymással, alapítanak és működtetnek családot, hanem a félelem motiválja őket.

Egy kapcsolat akkor tiszta, ha meghaladtad – és a jelenben meg tudod haladni - magadban a félelmet, hogy egyedül maradsz. Az attól való szorongást, hogy ha őszinte vagy, ha felvállalod magad, hogy ha azt teszed, ami Veled összhangban van, akkor kitaszítanak.

Ez részben nagyon is konkrét, fizikai, egzisztenciális félelem, részben elvontabb, ontológiai, spirituális természetű, de egy részünket tekintve mindannyian rettegünk a magunkra hagyottságtól és az ellehetetlenüléstől, és vágyunk tartozni valahová. Ezekkel az ösztöni erőkkel és kényszerekkel pedig nem könnyű szembenézni és akár ezek ellenére is önazonosan cselekedni - gyakran felér (egy vagy több) „kis halállal”.

Azonban bármi, amit szeretnél, akkor lesz valódi, s Tőled ilyen formán elvehetetlen, elidegeníthetetlen – legyen téma a spiritualitás, a szerelem, a kapcsolatok, a hivatás, az alkotás, a szülőség, a család és még sorolhatnám -, ha Te magad az vagy! Minden más csak púder és máz, amivel leginkább a régmúlt sebeinket és a múlt ismétlődésétől való félelmeinket próbáljuk elfedni.

A valódi családban egyszerre szeretjük, becsüljük és támogatjuk magunkat és egymást. Ezért tűnik úgy, hogy eltérő egyéniségek vagyunk ugyan (mint az Ohana szereplői vagy akár mi is :)), mégis egyként rezdülünk. S azért tudunk egy konfliktusból, dilemmából vagy nehézségből - mert azok bizony vannak! - harmóniába átfordulni (mint a szervezet, mely mindig egészségre törekszik és kiegyensúlyozza magát), és mindenből a legjobbat kihozni, mert az alapjaink rendben vannak.

Nem a világban, nem egymásban, hanem Való magunkban gyökereznek.


**

Ha adott az írásom, örülök, ha visszajelzel!

Újraéled az Önismereti írások rovat a blogon, de a régi cikkeket már nem teszem fel, itt találod majd az új írásokat. 

Két-, mostanában inkább háromheti hírlevelemre itt iratkozhatsz fel. Mivel a blog e-mailes követési lehetősége a szolgáltató változtatásai miatt megszűnik, még inkább érdemes!