Clint Eastwood méltatlanul mellőzött
2010-es rendezésében a kamera ráérősen követi a szereplők útját. Ám ez az
elidőzés cseppet sem felesleges: idő kell hozzá, hogy megismerjünk valakit, s
hogy a cselekményszálak aztán finoman és végérvényesen összekapcsolódjanak,
mint egy kintsugi tárgyban a korábban összetört, majd arannyal egymáshoz
illesztett darabok.
George (Matt Damon) médium, aki menekül
a képességei elől, már-már összeroskad az elhunyt szeretteikkel kapcsolatba
lépni akarók fájdalmától.
Marie (Cécile de France) tévésztár, a
tájföldi cunami túlélőjeként váratlan transzencendens élményben részesül, ami
gyökerestől fordítja ki addigi életét.
Marcus (Frankie McLaren) gyógyírt keres
a pótolhatatlanra, szinte ámokfutóként járja a kóklerekkel teli ezo-spiri
segítőipart.
Valami, ami azért nyomasztja a ma
emberét, mert mélyen hallgat róla, elfojtja.
Társadalomként szinte egyáltalán
nem foglalkozunk a halállal és azzal, ami azután következik - annak ellenére,
hogy hatalmas mennyiségű halálközeli és halál utáni élményanyag, személyes
tapasztalatok és kutatások garmadája áll rendelkezésre.
Bizonyos szempontból érthető is ez,
hisz’ rendszereket és egyéneket, kollektív és személyes egós struktúrákat
fenyegetne a változás „veszélye”.
A vallásos és a materiális világképet
egyaránt kompromittálná a feltáruló Valóság, a félelmet és biztonságra
törekvést kihasználók pedig nem tudnának hatalmat gyakorolni az Önmagukba
figyelni kész emberek felett.
Ez a film egy kicsit kinyit erre a
témára.
Teszi mindezt jól megírt és szerethető
karakterekkel, megrázó, egyedi, mégis sokunk számára ismerős töltésű
történetekkel, és nagyon szép feloldozással.