Egy hétköznap! Kezemben tartva, ahogy búcsúzom tőle, rájöttem, több ő, mint közönséges kődarab: hisz’ drágakő, ékszer ez! Háború idején, a halál torkában az emberek a földbe mélyesztik kezük és rá emlékeznek. Betegség és fájdalom idején arcukat párnájukba fúrva utána sírnak. Magány és elhagyatottság idején porig hajolva őt várják. Étel, hajlék vagy erő szűkében égre emelik kezük, s életben érte maradnak.
Hétköznap, add, hogy tudatos legyek a kincsre, mi vagy! Add, hogy tanuljak tőled, hogy szeresselek, hogy áldjalak, ízleljelek, mielőtt távozol! Add, hogy ne menjek el melletted valamiféle ritka és tökéletes holnapot üldözve! Add, hogy öleljelek, míg tehetem, hisz’ lesz ez másképp. Egy napon körmeim a földbe mélyesztve vagy arcom a párnába fúrva, porig hajolva vagy égbe nyúlva semmi mást nem akarok majd, mint hogy visszatérj. S akkor majd tudni fogom, amit most csak sejtek: hogy valóban közönséges kődarab vagy, nem ékszer, ám e közönséges kő adja a föld tömör anyagát, s erejével, bőségével még a drágaköveket is megszégyeníti.
A napnak vége, és most aludni fogok.
In: Mary Jean Irion - Yes, World: a Mosaic of Meditation (R. W. Baron Publishing Company, 1970)
