2023. január 19., csütörtök

Vers: HULLÁMAINK

Mikor jelen vagyunk egymás számára
önmagunk lehetünk: 
egyszerre egész mások,
és pont ugyanolyanok.
A hullámok, melyeket vetünk, 
a másikban jelennek meg,
s bennünk folytatódik, amit ő elkezdett.
Egyből kettő lesz, a kettőből egy.
Mindig több, mindig jobb,
mint azt legmerészebb álmainkban gondoltuk!
Mindig ugyanaz, mindig más -
feloldódik az ellentmondás.
Vagyok, vagy, vagyunk:
a termékeny, örök együtt-áramlás!



2023. január 18., szerda

Önismeret: A MEZŐ (RÉSZEI) VAGYUNK! - BAGGER VANCE LEGENDÁJA (Filmajánló)

Vannak filmek, melyek első megnézésre nem ütnek akkorát. Olyan „elmegy, de semmi különös” kategóriába soroltam anno Robert Redford most már több mint húszéves rendezését is. Aztán újranézve kiderült, hogy megértem a mondandójára. :)

A film – és az alapjául szolgáló Steven Pressfield regény - két zsánert ötvöz: egyik oldalról sportfilm, a másikról misztikus (inkább spirituális, mint fantasy töltéssel).

Az amerikai Délen játszódik az első világháború és a gazdasági világválság körüli időkben. Főhőse, Junuh (Matt Damon milyen fiatal még itt!), golfbajnokból megtört háborús veterán, majd – némi lokálpatrióta összefogás és főként egy különös figura, a címszereplő (Will Smith) segítségével - nagy visszatérő lesz.  
Bagger Vance megtanítja, hogyan játsszon „jól” - nem is az adott sport, hanem a „nagybetűs” Játék tágabb fogalma és tiszta minősége értelmében. Melyben a mező sokkal több a golfpályánál, s ahol az ember boldogságának egyik kulcsa, hogy ráérezzen, része ennek az egyetemes energiamezőnek, s át tudja adni magát neki.




Redford helyében valamivel feszesebbre vágtam volna a filmet, s talán idősebb, harmincas karakterekre osztom (a cselekménynek megfelelően), bár Matt Damont és Charlize Theron ebben a szerepben is remekül feltalálják magukat. Na, de nem vagyok Lóbelt Ledfold :D, a filmet pedig nagyon élveztük így is!

A gyógyulásról, a múlt traumáin való tudatos továbblépésről és a félelmen való felülemelkedésről is szól, és a legjobb benne az, amire kifut!
A végét nem árulhatom el, mert nem akarok spoilerezni, de még annyit, hogy valahol hihetetlen, hogy nem tudok még egy sportfilmet mondani (de általában véve filmet vagy könyvet se nagyon – ha Te tudsz, szólj! ;)), ahol valami hasonló dolog születik meg, mint itt… pedig ez annyira, de annyira esszenciális! És tudatosan is lehet így játszani, mi is így is tesszük olyan helyzetekben, ahol régebben a hagyományos, társadalmilag kondicionált mintát követtük.

Remélem, elég talányos maradtam, szóval ha egy nem szájbarágósan, de gyengéden tanító, nem is annyira a sportról (de arról is) szóló, tudatos életre inspiráló felemelkedés és fejlődéstörténetet szeretnél látni,  jó szívvel ajánlom a Bagger Vance legendáját, a lassan békebelinek és old schoolnak számító, kétezres évek eleji Hollywoodból. :)


Angol nyelvű előzetes. (Magyarul csak részleteket találtam a YouTube-on, előzetest nem, de a filmet biztos, hogy megleled szinkronnal és felirattal is.)


2023. január 16., hétfő

Önismeret: VAN IDŐ (Csendes elmélkedés)

„Nincs időm semmire.” „Bárcsak utolérném magam!” „Kifutottam az időből.” „Túlvállaltam magam.” „Bár lenne elég időm arra, amit szeretnék!”
Mondtam én is, hallottam másoktól is ezeket a kijelentéseke, de milyen abszurdnak tetszenek most, ahogy az eső csepergését hallgatom! A télre szinte csak az emlékeztet, hogy lámpát kell gyújtanom nappal. Hétfő délelőtt van, a kisfiam iskolában, a férjem a kisszobában meditál, minden mára tervezett munkám sikerült elvégeznem korábban, és ismét tapasztalom: végtelen sok időm van azt tenni, amit szeretnék és úgy tenni, ahogy szeretném.

Az időnk egy részről ott folyik el, ahol meg akarjuk fogni - és pontosan azzal a mozdulattal történik ez, amivel meg akarjuk fogni. Beosztani, okosan eltölteni, spórolni vele, hatékonyan felhasználni, menedzselni, kihozni belőle a maximumot. 

Más részről pedig ott, ahol lemondunk róla: lemondunk arról, hogy megtöltsük élettel. Ahol pótcselekvésekbe merülünk, olyasmikkel foglalkozva, melyek lekötik ugyan a figyelmünket, birizgálják érzékeinket, sodornak, szenzációt keltenek, végső soron azonban lemerítenek, ahelyett, hogy azt éreznénk, majd' kicsattanunk az erőtől. 

Amikor magunkkal összhangban, egy belső hangoltságból - Önvalónkra hangolt állapotból - cselekszünk, akkor mindig azt érezzük, hogy van időnk és van erőnk. Azt tesszük, amit valóban szeretnénk és elégedettek vagyunk magunkkal. Szinte észrevétlenül, menet közben töltődünk végtelen tisztaságú és intenzitású energiával. 

Azt érezzük, mindenre jut időnk, s közben mégis, egy egészen időtlen állapotban lebegünk. 
Azt mondom, „lebegünk” vagy „szárnyalunk”, mégsem írom le jól, mert súlya van a lépteinknek, érzékeljük a földet, a testünket, a fizikai valóságunkat, és nem utolsó sorban a körülöttünk lévő embereket, társakat is. Sőt, természetes módon együtt is tudunk velük működni

A Lélekjelenlétben megtapasztaljuk annak paradoxonát, hogy az idő nem létezik, mégis mindennek megvan az ideje. Most esik az eső, de nem egyenletesen; néha halkabban dobol a tetőn, néha erősebben megindul, pár óra múlva valószínűleg el is áll. Most ezzel az írással foglalkozom, aztán majd valami egész mással fogok. Nem akarom megjósolni előre vagy alaposabban megtervezni, mivel, csak ráhangolódom a saját, nyugodt áramlásomra, a saját tökéletes ritmusomra és ebben teszem egyik lépésem a másik után. 

Egy olyan világban élünk, ami folyamatosan azzal bombáz bennünket, hogy az időnk nem elég, hogy sietnünk kell, jobban teljesítenünk, sőt versenyeznünk az idővel, még a saját életkorunkkal is – és persze, hogy alulmaradunk. Győztes pozícióval kecsegtet minket az elkülönült én ritmusa, ám borítékolja a kudarcot, az állandó vereségérzetet. Ez az „apró betűs rész”, amiről a szenzációk hajszolása közepette oly’ könnyen megfeledkezünk!
Ha nem figyelünk és hagyjuk, hogy ezek az illuzórikus elképzelések irányítsanak bennünket, állandóan ki fogunk zökkenni a saját időnkből. 

A legtöbb ember még rá sem érzett ennek az ízére, pedig a különbség zongorázható! 


Íme, három dolog, amivel rendszeresen taníthatod magad érezni és élni a saját időd!

Foglalkozz művészettel - befogadóként, alkotóként vagy mindkettőként! Arra késztet majd, hogy megállj vagy lelassulj, hogy mélyülj, megérkezz. 

A valódi művészet ki fog rántani minden megfelelés-kényszerből, minden előzetes elképzelésből arra vonatkozóan, ahogyan csinálni akartad, vagy ahogyan gondolkodtál róla. Meg sem érzed majd, hogy telik az idő, mégis: olyan tartalommal telik meg, amitől valami elkezd megváltozni Benned.  

Az idő – ha „jól”, azaz szívvel-lélekkel éljük – maga az élet, az élet pedig állandó változás. Ha vannak rutinjaid, hagyj bennük elegendő teret magadnak, amiben teljesen szabadon tudsz megnyilvánulni. Szokj rá a spontenaitásra, a szabadságra! Nagyon szokatlan? Kezdd csak egész kicsiben! Mire vágysz ma? Mi esne úgy igazán jól? Pezsdítsd fel az életenergiád, csináld meg, még akkor is, ha nem illik a menetrendedbe, ha nem racionális! 

Mozogj, cselekedj, gondolkozz, érezz úgy, ahogyan Neked jólesik, ne másokhoz igazodva, feladatokat, koncepciókat végrehajtva! Ha feladataid vannak, amiket úgy érzed nem tudsz, nem lehet lepasszolni, hát azokon belül kezdd el megélni ezt a „máshogyant”  – jelenléted a pillanatban oldószer!

S végül, de nem utolsósorban: legyen prioritásod az Önmagadra való hangolódás! A mellkasod mögött, a homlokod mögött, az ágyékod mögött, épp ebben, a mostani lélegzetvételedben és minden egyes gondolatod mögött ott a Végtelen!  A Végtelen, ami ki akar fejeződni, és ami pontosan úgy fejeződik ki, ahogyan az tökéletes. 

Erre tudatossá válni, ennek átadni magad csodává teszi a legegyszerűbb vagy épp a legborongósabb hétfőt is. 

Lélegezz bele, figyelj bele, mozdulj bele! 

Mire inspirál?

Rajtad áll, mit is kezdesz ezzel a csodával! ;)


2023. január 12., csütörtök

Vers: JANUÁR (Hónapok haikui)

Nem éles kezdet,
lágyan ringató bölcső -
épül az erő.


Önismeret: A MEGNYÍLÓ TÉR - HIRO ISONO MŰVÉSZETE (Képzőművészet)

Vannak művészek, akiknek a világa annyira megérint, hogy ez már több is, mint érintés: alkotásuk látva (olvasva, egyéb módon befogadva) megnyílik a szívem és magamra ismerek abban, amit létrehoztak.

Annyira csodálatos és különleges, a mindennapokat átalakító élmény ez, amit rendkívüli módon imádok mindkét oldalról megélni, úgy is, mint alkotó (amikor például az én szövegemhez kapcsolódik valaki), és úgy is, mint befogadó - művész és műélvező.

Hiro Isono képeit felfedezve egyből beütött ez a katarzis és tudtam, hogy írnom kell róla, főként pedig megmutatnom, itt, a blogon. Én sosem hallottam ezelőtt Róla, a Pinteresten nézelődve ugrott fel egy képe és alaposan utána kellett járnom, hogy megtudjam, ki is Ő. Vagyis ki volt, hiszen 1945 és 2013 között élt Japánban. Az 1993-as Secret of Mana cínű Nintendo-játék illusztrátora, látványtervezője volt, aztán még számos digitális, illetve vegyes technikával készült festmény és rajz alkotója. Kiadott több könyvet, amiben ezek fellelhetők, de alapvetően az említett japán videojátékkal kötik össze a nevét, inkább a gamer szubkultúrában ismert.

Valamennyi képén az élő-lélegző természet, azon belül is legtöbbször az erdő és az esőerdő a főszereplő. De ennek a térnek mi, a személődők is részei vagyunk, annyira megnyit és bevon a tisztasága, a békéje. 
Gyakran fedezhetőek fel a képein kisebb emberalakok, gyermekek, akiknek a pozíciójával könnyen azonosulhatunk, vagy például itt, a lenti sorban az utolsó képen egy fotel, amibe képletesen azonnal belehuppanhatunk. :)

Nicholas Roerich festményein éreztem hasonló jelenlétet - spirituszt, Lélekjelenlétet –, hogy érzi és vissza tudja adni az adott tér lényegét (Roerichnél ez jellemzően a Himalája volt).

Szóval hosszú idő után Hiro Isono képeivel indítom újra a művészeti jellegű, de alapvetően önismereti, önreflexív bejegyzéseket a blogon. (A fenti menüben az Önismereti írásoknál találod majd őket!)

Gyönyörködj bennük Te is, s ha tetszettek, örülök, ha megosztod, mi van Benned! :)




















**

Tartalmas - és szintén megújult :) - hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!

2023. január 4., szerda

Vers: TELJESSÉG

Nem vágyom többre, mint a teljességre.
Egy úti célra úgy, hogy nincs hova mennem.
Egy kertre, hol bárkit vendégül láthatok,
s egyedül lehetek, ha úgy hozza kedvem.
Egy üstre, ami mindig csordultig tele,
belőle adhatok és hozzátehetek.
Egy tál levesre, minek az illatával 
jól lakom, mégis örömmel ehetek.
Nem vágyom többre, mint hogy tapasztaljak,
fejlődve, de már most is elégedetten.
Nem vágyom többre annál, ami van,
mindegy, hogy megnyilvánult-e vagy még nincsen.



Vers: HORIZONT

Előttem a horizont,
bennem szándékmagok,
újra megszült énemnek
energiát adok.

Kitárom a két karom,
bátran kiáradok -
örömmel elfogadom,
mindazt, amit kapok.

Benn és kinn is végtelen,
áldott mindennapok!
Létrehozom, s élvezem,
mire hívva vagyok.