„Úgy készülődtem, mintha legalábbis randevúzni mennék: többször átöltöztem, kifestettem magam, sőt, hosszan vizsgálgattam az arcom a tükör előtt. Valóban volt valami ünnepélyes ebben a pillanatban, amely még akkor sem párolgott el teljesen, amikor majdnem egy órával később már a villamoson zötyögtem.
Különös ötletek jártak a fejemben, mintha színes füst gomolyogna, de nem a levegőben, hanem valahol a víz alatt. Vajon mennyi annak a valószínűsége, hogy összeálljon a kép, a kirakós, aminek a darabkáit évek óta keresgélem? Mégpedig anélkül, hogy bármit is tennék. Erőfeszítés nélkül. Lehetetlennek tűnt, mégis az a sejtelem suhant át rajtam: már összeállt, akkor is, ha még nem látom, mit ábrázol.
Legszívesebben megszólítottam volna a körülöttem lévőket. Fiúk, lányok, férfiak és nők, emberek! Miközben – sokszor csak éppen hogy, de azért mégis – elmegyünk egymás mellett, tudjátok-e, mi az, ami belül marad? Ki hogyan érez valójában, és ki kicsoda annak a mélyén, amit mutat? Ahogy befelé figyelek, egyre több réteget hántok le magamról, egymás után, és mégis mindig újabbakat találok. S ugyanígy, amikor azokra gondolok, akiket szerettem, vagy azokra, akiket még mindig szeretek, sőt, azokra, akik valamiért nem kerültek közel hozzám: nem tudom, mit rejtenek belül, mert mindig van tovább. Megmagyarázhatatlan, érthetetlen és azt hiszem, életemben most először képes vagyok örülni ennek!
A fejem felett a szürke egészen furcsa, mély árnyalatában játszott az égbolt. Megborzongtam ettől a színtől és még inkább attól a súlyos erőtől és fénytől, amit magában hordott. Mint egy nyugalmas, végtelenül türelmes várandós anya. Teljesen egyedül léptem be a kertbe, amely pihent, de nem aludt a vékony hótakaró alatt. Minden kis utat, kusza ösvényt be akartam járni, semmit sem szerettem volna kihagyni, de éreztem, akár heteket is eltölthetnék itt, az sem lenne elég. Nem értettem, hogyan, de a város zaja egészen felszívódott; néma csöndben sétáltam a borostyán és moha lepte, hósipkás szobrok, a most éppen üres madáretetők és a tél dacára is élettel teli bokrok sora mellett.
A fenyőliget sötéten és méltóságteljesen ölelt körül, én meg tátott szájjal bámultam ezeket a nemes óriásokat. Fenséges lények és az is lenyűgöző, hogy akár csak belőlük hányféle faj létezik itt! Nehezemre esett otthagyni őket, de eldöntöttem, ide még mindenképp visszatérek, mielőtt hazamegyek. A japánkertben lassan, tüzetesen szemlélődtem; olyan ismerős volt minden, különös szorítást éreztem a torkomban.
Sokáig köröztem a mára elhagyatott vagy félig használt, kétszáz éves épületek körül is, melyek régi történeteket suttogtak; különösen a gyönyörű, egykori főépület ragadott meg. A megroggyant támfalat több helyen alá kellett dúcolni, ablakai közül jó néhányat bedeszkáztak, oldalait rozsdabarna indák nőtték be. Láttam magam előtt azokat, akik annak idején itt dolgoztak, szinte itt éltek. A háború alatt kórház működött az épületben, verőfényes nyári nap volt, a levegőben szomorúság és félelem, de ez mégsem írhatta felül az életet. Apró, banális ügyek foglalkoztatták őket, szerelembe estek, közeledtek, távolodtak, játszottak. Éreztek. Aztán egy nyárvégi vasárnapon a levegőbe repült a pálmaház, az üvegházi növények mind egy szálig elpusztultak, s a kert kétharmada odaveszett. Összeszorult a szívem.
Miközben tovább haladtam a sziklakertek felé, minden beharangozás nélkül, váratlanul, mégis a lehető legtermészetesebb módon esni kezdett a hó. Mintha áldás hullana az égből, esett, táncoltak a hópelyhek és engem elöntött a hála. Nem vagyok egyedül.
A park minden szegletében elképesztően gazdag flóra tárult elém, mégis most következett az eddigi legnagyobb meglepetés: a magyar lombos erdők aljnövényzetét felvonultató terület. Maguk a növények téli álmot aludtak, keveset láthattam belőlük, hosszan ízlelgettem azonban neveiket. A különös szavak kis réztáblákon sorakoztak, s miközben olvastam őket, mintha érzékeim áram alá kerültek, felvillanyozódtak volna! Csillámos ökörfarokkóró. Borzas orbáncfű. Erdei gyömbérgyökér. Szőrös fenyőspárga. Sugárkankalin. Vérontófű. Pápaszemes korongpár. Vízi kányafű. Vörösörvű aggófű. Halovány aszat. Őszi oroszlánfog. Hogyan létezhet ennyi minden?
Még sokáig sétáltam a szelíd hóesésben, mielőtt az üvegházakhoz vezető ösvényre léptem.”
**
