Széppróza: VÁRAKOZÁS (Teaidő 2.)

- Türelem! – súgta belül egy alig hallható hang.
- De mégis: hogyan várakozzam?

A csend volt a válasz.

- Na persze, ezzel aztán boldogulok! – bosszankodott.

Zavarta ez a belső zsizsegés, saját ide-oda kapkodása. Maga se tudta mire vélni e furcsa izgalmat, hisz’ látszólag semmi nem volt még a horizonton.

- Pont ez az: semmi! És mégis: annyi minden, ami felesleges… - sóhajtotta.

Ha leült, hogy elcsendesedjen, ezernyi gondolat rohanta meg. Meditációjának korábban bevált módja most működésképtelennek bizonyult: mintha medúza-fejeket próbálna lekaszabolni a figyelmével, a gondolatcsápok minduntalan visszanőttek.

Egy reggel aztán elege lett; mint ázott kutya a bundáját, megrázta magát és kiment a természetbe.
Úgy kortyolta a friss levegőt, akár szomjas vándor a forrás vizét, s az öreg fák törzsét üdvözült mosollyal ölelte, mint régóta nem látott kedvesét a szerelmes.

Egyszer csak felfedezett egy kis rügyet. Miközben gyengéden, alig érintve végigsimított rajta, eltelt az érzéssel: hisz’ csupán ez az, amihez kedve van most, hogy csendben figyelje! Ahogy nézte, egészen beleszeretett...

Később, amikor továbbhaladt még mindig a szívében hordta. Itt volt, egy volt vele. Mire visszaért a városba, a feszültség elmúlt. Kérdései feloldódtak a mindennapi cselekvésben.

Nem volt hová sietni. Lassabban, figyelmesebben tett-vett; egyszerű, hétköznapi mozdulatok voltak, valahogy mégis egészen mások, mint azelőtt.
Érezte, hogy a kis rügy ott ragyog benne, s majd épp a megfelelő pillanatban virágot bont. Szeretete iránta nem csak neki, minden élőnek szólt.

- Milyen különös! – szaladt ki belőle felszabadult mosollyal. – Mindennek eljön az ideje, s mégis: nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne ott a virágzás.

**

Hat éve, 2017. március 1-jén született ez a kis szösszenet. A Csendvirágok Facebook-oldalán a legtöbbet osztott bejegyzés volt az eddigi évek alatt.

Örömhír, hogy már nem kell sokat várakozni: alig egy hónap múlva olvashatod első (saját) regényem! A negyedik könyvem lesz, de ezt írtam legelőször, különleges helyet foglal el a szívemben, és most érett meg az idő, hogy - némi szerkesztőmunka után, aminek már látom a végét :) - a szélesebb közönség elé tárjam. Itt olvashatsz róla / belőle a blogon.

MEGJELENÉS ELŐTT AZ ELSŐ KISREGÉNYEM! (A folyó / Visszatérés margójára 1.)

Szóval: JÖN! :)

A mai különleges nap, egyrészt mert napra pontosan 3 éve jelent meg a Csendvirágok című verses-novellás kötetem, másrészt, mert nagyon jó híreket kaptam: egy hónapot sem kell várni és a tavasz lendületével, március 21-én megjelenik első regényem!

Ez egy régi-új történet - valójában inkább régi, mert bár 14 év tapasztalatával néztem és néztük újra át szerkesztő társammal is, de sok változtatás nem történt rajta, inkább amolyan finom csiszolások - ha jártál kurzusra hozzám, tudod, hogy ez általában azért nem kis munka! :D

A következő hetekben szeretnék mesélni Neked róla - azt hiszem, önismereti kalandnak sem lesz ez utolsó! ;) - és mutatni még részleteket.

Alább a legelső, pici betekintés, ITT pedig máris egy hosszabb!

Első körben annyit árulok még el, hogy A folyó / Visszatérés egy lírai kisregény, egy "dupla csavaros"* felnövés-történet, részben a gyerekkoromból és kamaszkoromból táplálkozik (*hogy ez mit jelent, arról majd később ;)), és hogy hamarosan előrendelhető lesz!

Kövesd #afolyó hashtaget a Facebookon, de ha nem vagy fenn, az sem gond, mindent felteszek ide, a blogra is, a folyó címkével jelöve! ;)

Széppróza: A FOLYÓ / VISSZATÉRÉS - RÉSZLET A KISREGÉNYBŐL (Teaidő 1.)

„Úgy készülődtem, mintha legalábbis randevúzni mennék: többször átöltöztem, kifestettem  magam, sőt, hosszan vizsgálgattam az arcom a tükör előtt. Valóban volt valami ünnepélyes ebben a pillanatban, amely még akkor sem párolgott el teljesen, amikor majdnem egy órával később már a villamoson zötyögtem. 

Különös ötletek jártak a fejemben, mintha színes füst gomolyogna, de nem a levegőben, hanem valahol a víz alatt. Vajon mennyi annak a valószínűsége, hogy összeálljon a kép, a kirakós, aminek a darabkáit évek óta keresgélem? Mégpedig anélkül, hogy bármit is tennék. Erőfeszítés nélkül. Lehetetlennek tűnt, mégis az a sejtelem suhant át rajtam: már összeállt, akkor is, ha még nem látom, mit ábrázol.

Legszívesebben  megszólítottam volna a körülöttem  lévőket. Fiúk, lányok, férfiak és nők, emberek! Miközben – sokszor csak éppen hogy, de azért mégis – elmegyünk egymás mellett, tudjátok-e, mi az, ami belül marad? Ki hogyan érez valójában, és ki kicsoda annak a mélyén, amit mutat? Ahogy befelé figyelek, egyre több réteget hántok le magamról, egymás után, és mégis mindig újabbakat találok. S ugyanígy, amikor azokra gondolok, akiket szerettem, vagy azokra, akiket még mindig szeretek, sőt, azokra, akik valamiért nem kerültek közel hozzám: nem tudom, mit rejtenek belül, mert mindig van tovább. Megmagyarázhatatlan, érthetetlen és azt hiszem, életemben most először képes vagyok örülni ennek!

A fejem felett a szürke egészen furcsa, mély árnyalatában játszott az égbolt. Megborzongtam ettől a színtől és még inkább attól a súlyos erőtől és fénytől, amit magában hordott. Mint egy nyugalmas, végtelenül türelmes várandós anya. Teljesen egyedül léptem be a kertbe, amely pihent, de nem aludt a vékony hótakaró alatt. Minden kis utat, kusza ösvényt be akartam járni, semmit sem szerettem volna kihagyni, de éreztem, akár heteket is eltölthetnék itt, az sem lenne elég. Nem értettem, hogyan, de a város zaja egészen felszívódott; néma csöndben sétáltam a borostyán és moha lepte, hósipkás szobrok, a most éppen üres madáretetők és a tél dacára is élettel teli bokrok sora mellett.

A fenyőliget sötéten és méltóságteljesen ölelt körül, én meg tátott szájjal bámultam ezeket a nemes óriásokat. Fenséges lények és az is lenyűgöző, hogy akár csak belőlük hányféle faj létezik itt! Nehezemre esett otthagyni őket, de eldöntöttem, ide még mindenképp visszatérek, mielőtt hazamegyek. A japánkertben lassan, tüzetesen szemlélődtem; olyan ismerős volt minden, különös szorítást éreztem a torkomban. 

Sokáig köröztem a mára elhagyatott vagy félig használt, kétszáz éves épületek körül is, melyek régi történeteket suttogtak; különösen a gyönyörű, egykori főépület ragadott meg. A megroggyant támfalat több helyen alá kellett dúcolni, ablakai közül jó néhányat bedeszkáztak, oldalait rozsdabarna indák nőtték be. Láttam magam előtt azokat, akik annak idején itt dolgoztak, szinte itt éltek. A háború alatt kórház működött az épületben, verőfényes nyári nap volt, a levegőben szomorúság és félelem, de ez mégsem írhatta felül az életet. Apró, banális ügyek foglalkoztatták őket, szerelembe estek, közeledtek, távolodtak, játszottak. Éreztek. Aztán egy nyárvégi vasárnapon a levegőbe repült a pálmaház, az üvegházi növények mind egy szálig elpusztultak, s a kert kétharmada odaveszett. Összeszorult a szívem.

Miközben tovább haladtam a sziklakertek felé, minden beharangozás nélkül, váratlanul, mégis a lehető legtermészetesebb módon esni kezdett a hó. Mintha áldás hullana az égből, esett, táncoltak a hópelyhek és engem elöntött a hála. Nem vagyok egyedül.

A park minden szegletében elképesztően gazdag flóra tárult elém, mégis most következett az eddigi legnagyobb meglepetés: a magyar lombos erdők aljnövényzetét felvonultató terület. Maguk a növények téli álmot aludtak, keveset láthattam belőlük, hosszan ízlelgettem azonban  neveiket. A különös szavak kis réztáblákon sorakoztak, s miközben olvastam őket, mintha érzékeim áram alá kerültek, felvillanyozódtak volna! Csillámos ökörfarokkóró. Borzas orbáncfű. Erdei gyömbérgyökér. Szőrös fenyőspárga. Sugárkankalin. Vérontófű. Pápaszemes korongpár. Vízi kányafű. Vörösörvű aggófű. Halovány aszat. Őszi oroszlánfog. Hogyan létezhet ennyi minden?

Még sokáig sétáltam a szelíd hóesésben, mielőtt az üvegházakhoz vezető ösvényre léptem.”

**

Megjelent A folyó / Visszatérés!

>> MEGVESZEM A KÖNYVET!

Vers: FÖLDI ÖRÖM

Messzire mentem és ugyanoda jutok:
tárt karokkal ölelem a pillanatot.
Úgy üdvözlöm, mint egy ismerős illatot,
nem kötöm magamhoz, s ráunni nem tudok.

Levendulaméz: nyári rét zümmögése!
Édes rózsavíz: az élet ünneplése!
Fanyar föld-sóhaj, már csíráznak a magok,
milliárd szív lüktet, s az egyik én vagyok.

 

Vers: FEBRUÁR (Hónapok haikui)

Opál jégpáncél
bújtatja - lenn, a mélyben
gyógyulás zajlik.

Vers: EGÉSZSÉG

Sérültnek hittük.
Csak jelenlétünk várta -
lássuk: most is ép.

Műfordítás: MICHAEL ENDE: AZ ÖRÖK GYERMEKRŐL (esszé-részlet)

Nem vagyok tapasztalt szónok, mesemondó vagyok. Engedjétek hát meg, hogy egy kis történettel kezdjem! Gustav Meyrink német költőtől származik, legalábbis ő írta le elsőként.

Egy nagy, sima sziklán minden napsütötte délelőttön egy százlábú táncolt. Messze földről sereglettek az állatok, hogy megcsodálják, milyen utánozhatatlan kecsességgel írja le íveit és spiráljait, s hogy teste úgy csillog a napfényben, mintha drágakövekből lenne. Öröm volt nézni, és az összes állat dicsérte művészetét. Ám a százlábú nem a hírnévért és mások csodálatáért táncolt. Alig vett észre valamit a közönségéből és teljesen elmerült a táncában.

A közelben, egy fa gyökre alatt lakott egy nagy, kövér varangy, és dühös volt a százlábúra. Vajon megirigyelte a könnyedségét és dicsőségét, esetleg bosszantották az olyan hiábavaló tevékenységek, mint a tánc? Ki tudja, mindenesetre úgy döntött, elrontja a százlábú játékát.

Persze ez nem volt olyan könnyű, hisz’ nem akarta kitenni magát a többi állat rosszallásának. Sokáig gondolkodott, s egy nap zseniális ötlete támadt. Levelet írt a százlábúnak, ami valahogy így hangzott:

"Ó, te csoda, a kecses tánc, a bonyolult hurkok és finom spirálok mestere! Én csak egy szegény csúszó-mászó vagyok, négy kövér, ügyetlen lábbal. Mérhetetlenül felnézek rád, hogy ilyen csodálatos sorrendben sikerül megmozgatnod ezer lábad. Bár legalább egy kicsit tanulhatnék tőled! Mondd hát, te csoda, amikor elkezded a táncod, először az első bal lábad, majd a kilencvenkilencedik jobb lábad mozgatod meg? Vagy a századik ballal kezded, ezután a ötszáz-huszonharmadik jobb jön, majd a harminchetedik bal és a hétszáz-tizenkettedik jobb? Vagy pont fordítva csinálod? Magyarázd el nekem, szegény csúszó-mászónak, akinek csak négy lába van, hogy csinálod, s így talán én, méltatlan is részesülhetek ebben a kegyelemben!

A varangy letette a levelet a napfényes kőre, s amikor a százlábú táncolni jött, megtalálta és elolvasta. Gondolkodni kezdett, hogyan is csinálta. Mozgatta ezt a lábát, majd azt a lábát, próbált visszaemlékezni, hogy sikerült ez korábban - és rá kellett jönnie, hogy nem tudja! Egyáltalán nem tudott megmozdulni. Ott feküdt erősen gondolkodva, és félénken nyújtogatta, majd húzta vissza ezer lába közül valamennyit, ám táncolni már nem tudott. A táncának egyszer és mindenkorra vége volt!

Természetesen nem szeretném egy olyan nagy művészhez hasonlítani magam, mint a százlábú, ahogy az is távol áll tőlem, hogy kedves és nagyra becsült vendéglátóimat bárhogy is összefüggésbe hozzam ezzel a rosszindulatú varanggyal. Mégis nyíltan be kell vallanom, nagyon hasonlítottam a százlábúhoz, amikor megtudtam, milyen témáról kell itt beszélnem.

Miért írsz gyerekeknek? Miért ne írnék?

Szóval csak ültem ott és próbáltam mozogni - a százlábús hasonlatnál maradva -, félénken megmozdítottam egyik, majd másik lábam, s már nem vagyok biztos benne, hogy valaha is tudtam, hogy kell csinálni! Csak remélni merem, hogy később majd visszanyerem természetes immunitásom, az viszont biztos, hogy másoknak nem tudok választ adni erre a kérdésre, csak saját magamnak.

Rendben: miért írok gyerekeknek?

Már itt meg kell álljak, mert látom, másképp kell feltennem a kérdést, hisz’ én alapvetően nem gyerekeknek írok! Úgy értem, munka közben sosem gondolok a gyerekekre, sosem gondolok arra, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy a gyerekek is megértsenek. Sosem választok vagy dobok el egy szöveget az alapján, hogy az megfelel vagy nem felel meg a gyerekközönségnek. Talán a legtalálóbb, ha azt mondom: olyan könyveket írok, amiket gyerekként magam is szívesen olvastam volna

Szépen hangzik ez a megfogalmazás, ám nem teljesen igaz, mert nem a saját fiatalkori emlékeimből vagy fantáziaképeimből írok. A gyermek, aki egykor voltam, ma is bennem él, nincs az a felnőttkori szakadék, ami elválaszthat tőle, alapvetően ugyanannak az embernek érzem magam, mint aki akkor voltam. Ezen a ponton már látom lelki szemeim előtt, ahogy néhány pszichológus a homlokát ráncolva azt mormolja: „sosem nőtt fel igazán.”

Ez manapság súlyos hibának számít.

Na, mindegy, bevallom, azt hiszem, sosem nőttem fel teljesen. Egész életemben küzdöttem az ellen, hogy olyan legyek, amit manapság "rendes felnőttnek" hívnak, nevezetesen egy olyan közhelyes, felvilágosult nyomorék, aki egy elvarázsolt, közhelyes, felvilágosult világban él, amit valóságnak neveznek és tényszerűen létezik. És, hogy egy nagy francia költő szavait idézzem: ha teljesen megszűntünk gyereknek lenni, akkor már halottak vagyunk.

Hiszem, hogy minden emberben, aki még nem vált egészen közhelyessé és fásulttá, él ez a gyermek. Szerintem a nagy filozófusok és gondolkodók nem csináltak mást, mint újra feltették azokat a régmúlt, gyerekes kérdéseket: honnan származom? Miért vagyok itt, a Földön? Hová menjek? Mi az élet értelme?

Hiszem, hogy a nagy költők, művészek, zenészek alkotásai a bennük élő örök és isteni gyermek játékából erednek. E gyermek - aki a tényleges életkorunktól függetlenül bennünk él, még akkor is, ha mondjuk kilencven évesek vagyunk - az, aki soha nem veszíti el a képességét, hogy csodálkozzon, kérjen és gyönyörködjön.

E gyermek bennünk az, aki oly’ sebezhető és irgalmas. Aki szenved, vigaszt és reményt követel.

E gyermek bennünk az, aki életünk utolsó napjáig a jövőnket jelenti.

Az örök gyermekről szóló esszé fenti kivonata a Michael Ende Notebox-ból származik, mely e-könyvként jelent meg a Hockenbooks német oldalon, én ezt a forrást, Michael Ende hivatalos Facebook-oldalát használtam a fordításhoz.

Vers: HOLD-NEKTÁR

Erdőzöld puha moha vagyok:
békésen heverek.

Álomutazó rája vagyok:
ős-mélyre süllyedek.

Üvegszárnyú pillangó vagyok:
táncolva repkedek.

Bíborszín rózsabokor vagyok:
örömben lüktetek.

Áradó északi fény vagyok:
tág űrként lebegek.

Létem forrása vagyok,

iszom, s újjászületek.