FRED LAMOTTE: A SÁMÁN TÚL SOKAT SZÁMOLT FEL NEKED

 A sámán túl sokat számolt fel neked
a saját lélegzetedért.
A segítő egy csésze alá rejtette a lelked
és összekeverte a sajátjával.
A guru lenyúlta a Shaktid,
a nászutatok alatt.
Sírva és megszégyenülve tért vissza hozzád.
Mindeközben a balosok becsaptak, mert
elhitették veled, hogy valaki áldozata vagy,
a fasiszták meg azt ígérték, újra naggyá tesznek,
ha a zászlójukat szolgálod és egy AR-15-öst cipelsz.
A jógatanár azt mondta, a tested Isten,
de a Felemelkedett Mestereket csatornázó médium
ragaszkodott hozzá, hogy a hús csupán illúzió.
Úgyhogy elmentél egy elvonulásra Balira,
amit egy non-duális tanító tartott, aki egykor
profi teniszjátékos volt és Marvinnak hívták, de most már
Ánandának hívja magát, és az egész hét azzal telt,
hogy emlékeztetett, ő ugyan nem tanít neked Semmit,
hisz’ nincs tanító és nincs tanítvány.
Mégis bűntudatod volt, amikor megkérted a bankod,
vonja vissza azt az 5000 dolláros csekket, szóval
inkább küldtél neki még egyet és lenulláztad magad.
Talán ezért mentél vissza a templomba
és próbáltál bűnösként tekinteni magadra,
mert ha az vagy, akkor végre valaki megment.
De nem volt Semmi, amitől meg kellett volna menteni.
Mihez kezdesz hát most, hogy követtél már
mindenféle ösvényt, és itt kötöttél ki
újra, ebben az öreg, de folyton növekvő dzsungelben?
Ne légy cinikus, barátom!
Csak vedd le a cipőd és kóborolj egész éjjel,
mezítláb a holdfénycserepeken,
a Vérző Kígyógombák között,
amiket Mycena haematopusnak hívnak,
burjánzó mélyerdei virágok és cédrusgyökerek ringatásában.
Hallgatózz bele legsötétebb óráid hangjaiba,
oda, ahol a bagolyszárnyak suhogása és a varjúkárogás is elhal,
ahol a prérifarkasmama üvöltésévé válsz,
és addig veszel el benne, amíg már azt kiáltod:
„Itthon vagyok! Itthon vagyok!”

Fred Lamotte blogja, a Uradiance, tele csodás versekkel és megvásárolható kötetekkel.

DANUSHA LAMÉRIS: APRÓ KEDVESSÉGEK

Azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy amikor áthaladsz
a zsúfolt padsorok között, az emberek visszahúzzák a lábukat,
hogy elengedjenek. Vagy hogy idegenek mondják, „egészségére”
annak, aki tüsszentett, régi örökségünk ez
még a pestis idejéről. „Ne halj meg!” – mondjuk ilyenkor.
És néha, amikor szanaszét gurulnak a citromok
a bevásárló kosaradból, valaki odalép, hogy segítsen
összeszedni őket. Legtöbbször nem akarjuk, hogy a másiknak baja essen.
Szeretnénk forrón meginni a csésze kávénk,
és megköszönni annak, aki a kezünkbe adta. Rámosolyogni,
és azt is, hogy visszamosolyogjon ránk. A pincérnőre is,
aki drágámnak szólít, miközben elénk rakja a nagy tál halászlét,
és a sofőrre is, a piros terepjáróban, aki megáll, hogy átengedjen minket.
Olyan keveset kapunk már egymásból, olyan messze vagyunk
törzstől és tűztől! Csupán ezek maradtak: a kölcsönösség röpke pillanatai.
De mi van, ha épp itt lakik a valódi szentség, ezekben
a mulandó templomokban? Abban, ahogy azt mondjuk: „Gyere,
átadom a helyem.” „Menj csak – tiéd az elsőbbség!” „Tetszik a sapkád.”

Danusha Laméris a covid idején, 2020-ban írta ezt a verset, én Helena Bonham-Carter felolvasásában ismertem meg.