„Aja, ezt hogy ke’ csináni?” – kérdezi a kis copfos mellettem, két évesnél nem lehet több.
Anyukája végigszökell a felfestett ugróiskolán, s ő máris leutánozza. Ügyetlenkedik, majd amikor ismét anya jön, akkurátusan próbálja ellesni a mozdulatokat. Még egyszer, még egyszer – és szinte percek alatt, előttem tanul meg ugróiskolázni!
Anyukája végigszökell a felfestett ugróiskolán, s ő máris leutánozza. Ügyetlenkedik, majd amikor ismét anya jön, akkurátusan próbálja ellesni a mozdulatokat. Még egyszer, még egyszer – és szinte percek alatt, előttem tanul meg ugróiskolázni!
Úgy csodálkozom rá, mintha ufót látnék, pedig ez a normális, akarom mondani, ilyen egy neurotipikus gyerek. A mi négy és fél évesünk még mindig alig utánoz. Épp csak elindul belőlem a „mennyire más lenne minden” sóhaja, de tovasuhanok.
Tekintetem afelé fordítom, akinek szüksége van rá, és ő el is kapja. Tündérmosollyal, csillogó szemekkel üdvözöl a játékvár ura. Egyedül van, de hogy magányos lenne?
Elégedettség és izgalom táncol - nem is benne, ő mozdul akként!
A Nap mintha sosem volt fényességgel sütne ránk a hosszú tél után váratlanul berobbanó tavaszban.
Nekem mutatja a horizonton, és csak nézi, nézi.
Hazaúton ugyanígy bámulja a tiszta kék eget meg a károgó varjúsereget. Beleugrik az összes pocsolyába, majd egyszer csak lehajol. Isten bizony, inna belőle, ha nem lépnék időben! Rákiáltok - „nem szabad, nem vagy te állat!” - és rettenetesen sajnálni kezdem, nem is őt, inkább magam.
„Neneaja” – simogatja a karom, és rögtön enyhülök. Megölelem. Megyünk tovább.
Végignyomkodja a parkoló-automata gombjait, megérinti az összes fa kérgét és a bokrok leveleit, azért a hosszúszálú örökzöldért különösen odavan.
A legjobb felfedezés csak most jön: kis fejét olvadó jégcsapok alá tartja és nevetve szürcsöli a cseppeket.
Nevetek én is, mert nincs az a bosszúság, aggodalom vagy szomorúság, ami ellenállhatna neki.
Feloldódunk a sárban és a fényben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése