2017. július 26., szerda

Vers: MAG-HASADÓ

Nincs már hová elfutni,
nincs már mibe elbújni.
Épp itt,      
épp így,
éppen most vagy kész!
 
Ébredj!
Hasadj!
Hullajtsd burkod!
Élj!
 
Nincs már kinek játszani,
nincs már minek látszani!
Épp ez,
épp így,
éppen most: egész!
 
Ébredj!
Hasadj!
Hullajtsd burkod!
Élj!




2017. július 14., péntek

Vers: BÁRSONY

Áll az idő és lassan halad.
Öröklét hírét hozza a pillanat.
Eltűnik szó, tett és gondolat…
és az, aki érzékelt, ő sem marad.

Csendbe oldódik minden.
Bársonnyá simogat,
mint ezüst-kék tófelszínt
lenyugvó nyári nap.



2017. július 6., csütörtök

Próza: OHANA - A CSALÁD MESÉJE (Az Egység meséi 8.)


Io-val közösen írt novellánk Az Egység meséi sorozat új darabja! :)

Fekete vöröslik, izzik, fortyog: a vulkán ma különösen aktív. A felszálló füst mintha sebesebben terjedne szét, a láva pedig úgy hömpölyög, mintha egyenesen az óceán méhe hívná magába. Kettejük ellentétes erői között szárnyal Hawaii különleges, aranysárga-barna tollazatú madara; a régiek Aranysólyomnak hívták, ma Hawaii-i sólyomként ismerik.
E hővel és füsttel átitatott tér mindig is láthatatlan volt az emberi szemnek, nem így a sólyom számára! Rábízza magát a vulkánból érkező felhajtó erőkre… lassan köröz… emelkedik és süllyed… mígnem feltárul előtte az otthon-tér: hazaérkezik a szellem birodalmába.

Az ősi Hawaii-i ember tisztában volt a sólyom valódi természetével és az istenek hírnökének tartotta. Tudta, ha leszáll valaki közelében, akkor az üzenetet fog kapni az égiektől. Nagy horderejű felismerések formájában érkeztek az üzenetek, s rendszerint csodás eseményeket vontak maguk után, az egyes emberről visszahatva az egész népre.
A szentként tisztelt állatból azonban az idő múlásával legenda lett, ahogyan az itt élő istenekből és a segítségükkel uralkodó dicső népből is. Mára turistaparadicsommá vált a sziget, amit elözönlöttek a világ minden tájáról érkező nyaralók.
Az Aranysólyom azonban nem halt ki. Továbbra is figyelt és várta, hogy olyanokkal találkozzon, akik nyitottan tudják fogadni üzenetét…

Négyen járják az ösvényeket: egy férfi, egy nő, egy lány- és egy fiúgyermek. Kora reggel indultak útnak, egynapi élelemmel és könnyű menetfelszereléssel.  Egészen csöndben lépdelnek, tisztelettel érintik a természetet.
Messziről, mondhatni a Föld másik feléről érkeztek a szigetekre majd’ két héttel ezelőtt.
A szülők, Simon és Viola gyermek- és ifjúkorának Erdély hűs hegyei és zöldellő erdői adtak termékeny táptalajt, lányuk, a most tizennégy éves Luca is ott született. Ő koránál érettebb benyomást kelt, sugárzó, sötét szemeit és sötét haját az édesapjától örökölte. Szeret befelé figyelni; annyi minden történik ott, sokszor le sem kell hunynia a szemét, hogy lássa!
A hét éves Noel már Magyarországon született, szőkésbarna, göndör fürtjei és zöldeskék szeme az anyukájáé. Amolyan csupa-tűz természet, imád mindent, aminek a sporthoz és mozgáshoz köze van.

Mindannyian élvezik, hogy itt lehetnek, hisz’ ez a nyaralás egy régi, közös álmuk valóra váltása, igen sokáig vártak rá. Simon otthon sétarepüléseket vezető pilótaként és oktatóként dolgozik, Viola tanárnő, de amint a nagy Boeing hasában átkeltek az óceánon, mintha minden szerepüket, sőt egész múltjukat lerakták volna!
Megszámlálhatatlan csodát láttak Hawaii-on, az utazás legnagyobb ajándéka azonban az volt, hogy mind egymásra, mind arra, amit magukban tapasztaltak, sokkal mélyebben tudtak figyelni, mint azelőtt bármikor!

A szülőkből indult ki ez a minden külső zsizsegést és áramló impulzust felülmúló, benső készenlét, s mintha a természeti tér támogatta volna ezt… a velük összeszokott gyerekek pedig egyszerűen „vették az adást”.
Most, hogy az álom-vakáció a vége felé közeledett, azt érezték, nem a strandon pihennének, hanem az utolsó napokat is aktívan szeretnék tölteni. Ez a hatalmas erdő hívta őket, s úgy vágtak neki, hogy bár van térképük, mégis arra mennek, amerre a lábuk viszi őket.

Van valami áhítatos, mégis természetes odaadás a mozdulataikban, ami négyesük gyakran eltérő ritmusú lépteit könnyedén összehangolja; még a máskor szélvészként nyargaló Noel is tökéletesen illeszkedik ebbe a tánchoz hasonló, finom áramlásba.
Az ős-öreg fák között pompás trópusi virágokban és sosem-látott énekesmadarak dalaiban gyönyörködnek, mígnem újabb váratlan szépség tárul eléjük: egy zubogó vízeséshez érkeznek, melyet természetes medence ölel.

Mindannyiuknak ugyanaz jut eszébe, s nem haboznak: hátizsákot le, és fürdőruhára vetkőzve irány a kristálytiszta, hűvös víz!
Vízesésben fürdés eddig még nem volt; örülve az új kalandnak önfeledten viháncolnak és úszkálnak, aztán… Noel látja meg először a magasban a fejük fölött köröző madarat. Mindannyian felfelé néznek.   
„Sas, sólyom talán?” Tanakodnak, csodálják. Meglepetésükre a madár közeledik feléjük. Már nem folytatják a vízi mókát, csak nézik. Egyre alacsonyabban repül! Most már tökéletesen kivehetőek sárgás színezetű tollai is.

„Ez ide jön hozzánk!”- kiáltanak fel. Mintha lelassulna az idő, meredten állnak pár pillanatig. A sólyom landol, egyenesen oda, ahová a ruháikat tették; egyikük hátizsákjára száll le! A családtagok – térdig-bokáig a vízben - a part felé fordulnak.

Egy gombostűt nem lehetne leejteni, olyan csönd van. Mégis, sokkal inkább az a fajta csönd ez, ami nem a zaj hiánya, hanem az elmélyült figyelem jelenléte: a váratlan ajándékára való készenléttel teljes. Nézik egymást. Igen, ez a csodálatos, nemes állat, mintha egyszerre nézne mindegyikük szemébe, szavak nélkül kommunikálva velük - együtt, és külön-külön is!
Időtlen pillanat… de mennyi minden van ebben! Érzések, gondolatok, rengeteg dolog, egyidejűleg – mégsem zavaróan. Mintha egy nagy csomagot kapnál, amit időbe telik majd kibontani, mégis: bizton tudod, itt van már veled. A sólyom biccent egyet a fejével, majd halk, de éles vijjantással körözni kezd a holmijuk felett.  Hívogatást sugall ez a légi balett. „Azt akarja, hogy kövessük!” „Mutatni akar nekünk valamit!”

Villámgyorsan kipattannak a vízből, törölköznek, magukra kapják a ruháikat. Noelnek segíteni kell, mert majdnem otthagyja a hátizsákját, de a nővére most különösen ügyel rá.
A madár felröppen, és ők lassan elindulnak a nyomában…

A patakfolyás mentén haladnak, útjukat dús, smaragdzöld lombok szegélyezik. Kisvártatva megérkeznek. Ha a sólyom nem szállt volna le a bejárat feletti sziklára, talán észre se vennék az erdei domboldalba rejtett barlangot. Nem lehet túl mély, úgy egy nagyobbacska lakókocsi méretű; Simonnak alaposan le kell hajtania a fejét a belépéskor. Az ide-úton még fel-fellobbant izgatott csevegés és találgatás most ismét csöndbe olvad: mintha szentélybe lépnének. 

A küszöbön túl megtorpannak. A kis patak némileg kiszélesedve a barlangon csörgedezik át, útját követve, a belső tér közepére tekintve eláll a lélegzetük! A plafon sziklahasadékán behulló napfény megannyi színes követ világít meg a vízben… „Kövek? Kristályok?” A különös fényjátékban mintha belülről ragyognának!

Közelebb lépve, csomagjaikat letéve a patak mellé telepednek, érintik, simogatják a több tucatnyi színes, tenyérnyi nagyságú követ. Noelen átfut, hogy szívesen kivenne és hazavinne egy párat közülük, de mégsem teszi…
Viola ötletét követve mindegyikük keze választ egyet a kövek közül, és csendben figyelnek. Akárcsak nemrég odakinn, amikor a sólyommal szembenéztek, megállni látszik az idő. Üzenetek érkeznek, gyengéd, de hatalmas erővel érintve a szíveket… Ezúttal azonban sokkal kézzelfoghatóbbnak érződik az információ.

Simon repülni látja magát – mégpedig Hawaii zöld kupolás hegyláncai fölött. A megélés minősége más, mint amikor otthon vezeti a kisgépet, de ez nem a környezetből fakad, hanem ő más… ő érzékel valahogy másként. Tudja, hogy ez ő maga, de a tudata mégsem a mostani: a perspektíva összehasonlíthatatlanul tágasabb és az erő egészen új!

Luca lelki szemei előtt az jelenik meg, hogy ír. Sosem-volt történetek, megélések, gyönyörű dolgok bomlanak ki és öntenek formát rajta keresztül!
Látja magát kézzel írni, díszes tollal, finom merített papírra, és egy kis saját laptopon pötyögni – miközben tágasságot érzékel, napfény és tengerillat cirógatja a bőrét.

Noel szörfözik! A nyaralás alatt csak a partról bámulhatta a hullámlovasokat, ám ezekben a pillanatokban tudja, éli milyen szörfözni! „Váó, ez fantasztikus!” – ficánkoló öröm lesz rajta úrrá. 

Viola azt érzi, hogy nagyon könnyedén és mérhetetlen boldogságban járkál. Egyszerű, hétköznapi tevékenységeket végez: csendben üldögélve csodálja a természetet, növényeket ápol, emberekkel találkozik; érint, figyel, ott van velük… egész lényét kitölti és még azon is túlcsordul, mint keresetlen bizonyosság a hívás: csak szeretni!

Némán hagyják el a barlangot, hírvivőjük már sehol. Ők pedig odakinn megállva, kicsit még szédült izgalommal mesélni kezdik, mit tapasztaltak.
Simon mondja ki, amit mind a négyen éreznek: náluk nagyobb erő munkálkodik bennük és általuk, ami valamiként, nem tudják még, hogyan, de a többiekre, az embertársaikra is visszahat. Olyan, mintha nem csak magukért, hanem mindenkiért kellene mindezt megcsinálniuk! Hamarosan felcsendül a más helyzetben egészen őrültnek és irracionálisnak tűnő ötlet… ötlet? Elhívatottság! „Itt kell élnünk!”

A sólyom, mintha csak erre várt volna, feltűnik a barlang felett, lejjebb ereszkedve, mintegy búcsúzásként vijjant egyet, aztán elrepül. Hálával a szívükben, megilletődve néznek utána, annak tudatában, hogy nem először, s nem utoljára találkoztak…

Négy és fél évvel később

A család a teraszon ül, most fejezték be a vacsorát; bérelt házuktól tíz perc séta az óceán, de ide érezni az illatát. Az égen mintha vörös, narancs, rózsaszín és arany festékeket borított volna egybe a Nagy Festő; elképesztő szín-kavalkád. Egy darabig szótlanul bámulják a horizontot, majd Simon hangja hallatszik:

„Megosztjátok, mi van bennetek? Én örömmel elmondom. Képzeljétek, olyan csoda történt ma velem...!” És elmeséli, hogyan repült – most utasok nélkül -, csak úgy kalandozva, a vulkán közelében; olyan helyen, ahol eddig még sosem – és főleg úgy! Azt érezte, át kell magát adnia az áramlatoknak, s egy ponton, mintha egy láthatatlan birodalomba érkezett volna… Végtelenül szabadnak érezte magát, mintha csak most kezdődne valami nagyon új. Kíváncsiság van benne. 

Hamarosan Noel folytatja, csillogó szemekkel:
„Ma csőben siklottam! És… és… megállt az idő, teljesen! Úgy, mint amikor a sólyommal találkoztunk, csak még jobban! És előre láttam, mi fog történni a következő pillanatokban, de mégsem szaladtam előre, csak ott voltam, és figyeltem… fantasztikus volt! Egyre jobban megy a szörfözés!” Vele örülnek; Viola megsimogatja fia arcát.

Luca következik, kicsit izgulósan és jelentőségteljesen mondja:
„Kérni szeretnék valamit. Mégpedig azt, hogy a következő évben kimaradhassak a suliból. Még nem tudom, akarom-e egyáltalán a főiskolát, de egy dolgot biztosan érzek: meg kell írnom ezt a regényt. Ma jelent meg egészében, három részes lesz. Nem beszélhetek róla többet egyelőre, de elárulom, hogy az én generációmnak fog szólni, és… szerintem változást hoz.”

 A szülők meghatottan néznek Lucára és egymásra.
„Hát persze, hogy igen! Ez… ez aztán a nagy hír!” – apa biztatóan megfogja Luca kezét – „Mesélj még, de csak amennyit lehet ebben a stádiumban. Összehangoljuk majd a napirendet, hogy legyen időd az írásra...”

Megy még egy darabig a jókedvű beszélgetés, végül Violára vetülnek a tekintetek.
„Anyu, te nem is mondtál semmit.”
„Ó, hát ebben a pillanatban csak egy dolgot mondhatok. – mosolyog - annyira örülök Nektek!” – feláll és mindegyiküket magához vonva, négyen egy hatalmas ölelésben egyesülnek.

A hírvivő vijjantásának hangja közvetlenül a fejük fölül hallatszik. A terasz feletti tetőcsúcson ül, s mint aki végighallgatta a jelenetet és most látja elérkezettnek a pillanatot, hogy felfedje ittlétét, üdvözli őket. Fejével biccentve felröppen, és lassú körzésekbe kezd.

 A családtagok egymásra néznek.
„Szerintem várhat még a mosogatás.” – mondja Viola.
Elindulnak a madarat követve, az óceánpart irányába.