N'alika író és tanár blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. június 23., péntek

Az Egység meséi: EGY CSODA SZÜLETÉSE - Waiawoo meséje



Waiawoo egy igazán sikeres férfi, amolyan élet császára. Hawaii-on él egy óceánparti villában, milliárdos vagyona van, edzi testét és tudatát és mindig tudja, mi a legmegfelelőbb lépése. Meg is cselekszi!  
E remek élet ellenére azonban valami mélységes mély, örök elégedetlenség feszíti. Mivel korának tudományos eredményei és az ő pénzügyi helyzete lehetővé teszi, egy nagy, végső kísérlettel kíván a dolgok végére járni.
Mitől leszünk igazán boldogok? Mi az, amit megtehet érte az ember? Hol kezdődik a misztérium? A novella rávilágít.
Csendvirágok első vendégposztja, kedvesem, Io tollából! :)

A novellát 23 perces hanganyag formájában is meghallgathatod, ittHa vizuális inspirációt szeretnél, itt a novellához készült Pinterest-tábla is! 


Big Island nyugati partjának egyik legszebb partszakaszát épp’ most érte el a lenyugvó Nap látványa. Színáradat csordult végig a horizonton. Ég és óceán varázslatos nászából születő férfiként emelkedett ki Waiawoo vízből. Hosszan volt a víz alatt, mégis lassú felszínre bukkanással és kimért, nyugodt mozdulatokkal indult el a part felé. Kilépve a vízből hátranézett, karjait széttárta a Nap irányába, mintha csak magához ölelné, majd a hála arcába égett rúnáival elindult kényelmesen a háza felé. Számára ez volt az utolsó alámerülés az óceánba, hisz’ a holnap már egészen más nap lesz.
A másnap egy régóta várt, hosszú időszak lezárásával várja, melyet egy ideje már csak úgy hívott: bevégeztetés.

Közvetlenül a parton volt az otthona, melyet egy keskeny, finom homokföveny választott el az óceántól. Annak ellenére, hogy igen drága villák álltak sorban a környéken, szomszédai pont tisztes távolságban laktak tőle ahhoz, hogy az egyedüllét zavartalanságával élvezhesse mindennapjait.

Waiawoo Hawaii-i volt. Ereiben főként amerikai és őslakos Hawaii-i vér csörgedezett. Itt született ötven éve, és itt is élt egész életében. Sok csodás helyen járt a világban, de mindig a szigeteket tartotta otthonának. Birtoka a környék egyik legnagyobbika volt, mely a természet szerves részeként simult bele a virágoktól duzzadó erdőbe. Amolyan paradicsomi rejtekhely hangulata volt az egésznek, melyet régóta csak egymaga lakott. A szeretett emberek mind eltűntek mellőle. Szülei és szerelme meghaltak, s mivel nem született gyermekük, csupán hébe-hóba jött hozzá ismerős. Leginkább remeteként élt az édenkertjében, amit saját kezűleg gondozott. Remetesége mégsem járt bezárkózással és földhöz kötöttséggel, hiszen imádott autózni, repülni és hajózni is. Mindegyik járműve egyedi igények szerint lett legyártva, és mindegyiket maga vezette. De nem csupán földön, vízen és égen érezte magát otthon, hanem a tudat birodalmában is.
Kalandor volt, akit hívott a felfedezés és megismerés gyönyöre. Sosem tudta előre, merre fog menni, csak felszállt valamelyik utazóeszközére és nekivágott. Mindennapos meditációi, a tudata különböző dimenzióiba való alámerüléssel szintén hasonlóképpen zajlottak.

Mindez azonban csak egyik pólusa volt az életének - a látható és megismerhető fele -, amit szívesen osztott meg ismerőseivel, de a másikról senkivel sem beszélt.

A felszínen hétköznap, munkaidőben dolgos állampolgárként otthonról irányította ingatlan-befektetésékkel foglalkozó nívós cégét. A valóságban azonban tőzsdei spekulációkkal foglalkozott. A saját fejlesztésű asztrológia prognózisokkal és a tudata fölött gyakorolt szellemi kontrollal karöltve pengeéles pontossággal és hatékonysággal hajtott végre üzleti machinációkat. Olyan volt, akár egy profi autóversenyző, aki a maga épített versenyautójával csúcseredményeket produkál. Ilyenkor teljesen átszellemülve figyelte a kivetített asztrológiai ábrákat és tőzsdei diagrammokat, majd a kellő időben vásárolt és eladott.

Számára megvolt mindennek a bevált rendje és módja. Pontosan tudta, hogyan képes a legnagyobb hatékonysággal dolgozni, ezért mindig tartotta magát a belső szabályaihoz. Hasonlóképpen nyilvánult meg a kikapcsolódásai során is. Tisztában volt vele, hogy meg kell élnie a szórakozást nyújtó élvezetet, ezért a véletlenre bízta az utazási céljait, hogy így a szabadság is az élete része legyen, de közben mégis teljes volt a kontroll, hogy mindent a lehető legnagyobb élvezettel élhessen meg. E szellemi kontrollt már húszas évei elején elkezdte tökélyre csiszolni, amikor belemerült a hermetikus tanításokba. Tudását és szellemét együtt csiszolta nap, mint nap módszeresen elvégzett gyakorlataival, míg harminc éves korára teljesen kikristályosodott látás- és reagálás-mód alakult ki benne. Innentől már csupán alátámasztó visszaigazolásokat kapott az élettől, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy emberekről.

A kollektíva, a civilizáció átalakulását figyelemmel követte és mivel az emberek virtuális térben való ténykedése taszította, igyekezett mindent a lehető leghagyományosabb és legtermészetesebb módon csinálni. Persze elektromos volt a háza vezérlése, az autója, a repülője és a hajója is, de a mobil, az internet és a mesterséges intelligencia programvezérlést amennyire lehetett kerülte. Leginkább a birtokán és a Hawaii szigetek megmaradt természetes környezetében szeretett tartózkodni. Tüzet gyújtott a kandallójában, a birtokán átcsörgedező patakban áztatta a lábát, mezítláb lépdelt a fűben és gyakran túrta bele a homokba hosszan a lábujjait. Szerelmes volt Földanyába. Sok millió dollárt fordított természetvédelemre, habár látta, oly’ haszontalan, mint pohár víz az égő házra. Ez volt az egyetlen tevékenysége, ami nem bizonyult kellően eredményesnek és közvetve fel is hívta magára a figyelmet, de nem tudta nem megtenni.
   

2037-re már oly’ mértékű volt a pusztítás, hogy a tudósok visszafordíthatatlanná minősítették az emberi károkozást. Már csak Gaián múlott, hogy mikor veti le magáról a parazitaként szétburjánzó és mindent öntörvényűen kizsákmányoló, ego uralta fajt.

Az emberek világa ollóként nyílt ketté és vágta szét a testvériség - egyenlőség minden illúzióját hatalmasok és gyengék között. A hatalom valódi birtokosai a földi társadalmat fenntartó és irányító nemzetközi nagy vállalatok, a bankszféra, a virtuális tér, a robotika, a genetika és az elmekontroll urai voltak. A többi 99-egész-sok-9 százalék a nép, a hétköznapi gazdagok és szegények, akik mind a saját hasznukkal és biztonságukkal voltak elfoglalva.  A klónozás csak az elit privilégiuma volt. Az, hogy szerveiket és testrészeiket tetszőegesen reprodukálni tudták, ugyanúgy menekülés volt a halál elől, mint a géptestbe, a virtuális térbe vagy a Marsra való költözés. Az emberi civilizáció süllyedő hajóján mindenki a saját életéért küzdött, de a Földről lemondtak már.

A világ forrongott, Földanya szenvedett, s látva az emberiség fokozódó eltompulását, Waiawoo teljes kilátástalanságba süppedt. Rátört a hiábavalóság érzése és hangosan kiejtve végítéletet mondott egész élete fölött:

- Ennyire volnék… – és mint aki saját élete filmjét egyszer csak leállítja, mélységes csönd és sötét hasított belé. Éppen a csillagos ég alatt állt az óceánra néző teraszán, amikor mindez megtörtént vele. Összeroskadva lehuppant a földre, önkéntelenül beült a meditáló pozitúrájába és figyelt, de nem jöttek gondolatok, sem érzések vagy elképzelések. Azt érezte, hogy a teste folyamatosan kienged minden feszültséget és tartást, majd hanyatt dőlt és kifeküdt széttárt karokkal és lábakkal. Elméje a leformattáltság ürességével tartott tiszta lapot eléje, viszont nem jelent meg semmi, ami formát öltött volna rajta. Az egész éjszakát így töltötte. Az idő múlását a felkelő Nap jelezte. Waiawoo pedig, - mint akit kilőnek az ágyból – egyszer csak felpattant a teraszról, és nekifogott, hogy véghezvigye, amit tennie kell.

Borult valamennyi megszokott programja, a bevált reggeli rutin, minden, amit jellemzően magáénak vallott. Nem volt terve, de egy formanélküli megingathatatlan inspiráció oly’ lángot gyújtott benne, hogy ő mégis teljes határozottsággal cselekedett.

Úgy tűnt, mintha egy alvó oroszlán éledt volna fel, akinek nem számított semmi abból, amit eddigi élete során megálmodott és tökéletesre csiszolt.

Egész idáig látszólag minden a helyén volt, ideálisan passzolt és gördült, csak éppen a kontroll súlya alatt növekvő belső szürkeségről nem akart tudomást venni. Hiába érezte azt, hogy meg van mindene, amire vágyott és eszményien élvezi az életét, mindezek programszerűen kiváltott reflexiókká lettek, egy gépies működés részeként. Mintha egyre inkább beleunt volna egy tökéletesre csiszolt gyönyörű gyémánt bűvöletébe. Waiawoo realizálta, hogy ennél szebbet-jobbat nem teremthet és nem csak hogy elérte a csúcsot, de már annyi időt tartózkodott fent, hogy totálisan be is telt az élménnyel.
A felébredt láng azt sugározta, hogy nem kér többet a kényszerűen fenntartott ragyogásból - továbblép. Ekkor élt meg először olyan elégedettséget, amit már egyáltalán nem akart megtartani, sem kontrollálni - kár, hogy mindez a halálára való készülődésével jelent meg. De már ez sem számított. 




Közel egy év telt el ezt követően, és a naplemente színáradatában fürdő óceánból kilépdelő Waiawoo befejezte utolsó úszását. Ünnepi vacsoráját követően hosszan gyönyörködött még a csillagos égbolt magához hívó fényeiben, majd ágyba szenderült.
Az ébredés a teljes kipihentség örömével köszöntött rá. Arcán szétterülő mosollyal, ünnepélyes hangon köszöntötte a rá váró továbblépést: - Üdvözlégy, bevégeztetés!

Első útja a hibernáló készülékhez vezetett. Ránézett a búra alatt fekvő testre, és percekig csak szemlélte az ártatlan mélyálomban fekvő mását. A saját klónozott teste volt az, akinek elméjébe már feltöltötte tudata valamennyi meghatározó információját. Rányomott az ébresztő programra és felment megreggelizni. Olyan volt valamennyi mozdulata, mint egy örömittas szertartás ténykedése. Mindenből az utolsó.

Ezt a napot már több évtizeddel ezelőtt is látta az asztrológiai képletében, de csupán az egy éve bekövetkezett fordulóponttól vált meghatározóvá a jelentősége. Nem kívánta elkerülni, sőt felkészült rá, tudatosan ment elébe, tudva jól, hogy az égi törvényeket úgysem képes pénzzel, tudással vagy bárminemű hatalommal keresztülhúzni. Összhangban érezte magával a bevégeztetést. Elérte és megélte mindazt, ami számára adatott volt.

Már csupán egy dolog maradt hátra: a méltó távozás. Testét az óceánon keresztül kívánta Gaia számára visszaadni, míg tudatát a saját klónjának adományozta egy maga készített továbbörökítő forráskód aktivizálásával. Az óceánba repülőjével tervezte a stílusos berepülést, mellyel egyértelmű és gyors halált szánt magának. Nem kívánt senkitől külön búcsút venni. Mindennemű örökségét, mintha csak másnap reggel maga kelhetne fel az ágyból önnön több, mint legjobb mására hagyta. Igen, csak ekként utalt klónjára név nélkül: Önnön több, mint legjobb mása.

A klónozás hivatalosan törvénytelen volt, de a kellő pénz megnyitotta a kiváltságosok rejtett kapuit, amin keresztül saját, teljesen hű mását rendelte meg egy titokban működő cégtől. E cég számára is teljesen egyedülálló igény érkezett, mert az agyba bár be tudták ültetni a szükséges információkat (tudást, emlékeket, reagálás mintákat), de az őket mozgásba hozó forráskódokat, a személyes indukáló erőket már Waiawoo kívánta célba juttatni.  Az önálló identitást adó forráskódok megalkotásával régóta készült és tudta, hogyha átadja őket, akárcsak egy kómából felébredő ember, öntudatra fog eszmélni teremtménye. Hálás volt az életnek mindenért és köszönetét az életnek, Önnön több, mint legjobb másának életre keltésében látta kifejeződni.

Waiawoo bizonyos volt afelől, hogy mindez a mai nap végére meg is fog valósulni. Lassan mozdult, méltóságteljesen. Otthonát és birtokát végigjárta, egy-egy gondos mozdulatot intézet fához, virághoz, patakhoz, a hűtőbe italt és ételeket készített elő Önnön több, mint legjobb másának. Úgy ténykedett, hogy a délután második felére, amikor a hibernálást követő alvásból felébred, mását minden szépséges rendben fogja fogadni.

Az utolsó étkezésnek szánt ebédre, kedvenc ételét készítette el, ami most is egy kicsit másra sikeredett, mint ahogy az az utóbbi évben már módfelett jellemzővé vált rá. Mindig mindent úgy csinált, ahogy az a pillanatban jött – és így mindig, minden megtudta őrizni a legfinomabb, a legszebb, a leg-leg… minőségét, mintha első és egyben utolsó csodaként, nem kéne többé ragaszkodnia ahhoz, hogy legközelebb is pont az legyen újra megélve. S mindez már szándék és kontroll nélkül jött belőle.

Az ebédet követően Önnön több, mint legjobb mását megmosdatta, megfésülte, majd felöltöztette egy pont ugyanolyan egyszerű fazonú, természetes anyagból készített fehér ruhába, mint amilyenben maga is volt. Mintha csak tükörbe nézett volna – azzal a különbséggel, hogy mása szemei még üresen tekintettek bele a világba. Leültette otthona nappalijának közepén egy tatamira, az ajtókat kitárta az óceánra, maga pedig kiment a teraszra, hogy utoljára beszippantsa imádott óceánja látványát és sós levegőjét. Úgy érezte, a szél végigsimogatja őt, körbecirógatja arcát, kezeit, mezítelen lábfejét, Waiawoo pedig mélyen teliszívta tüdejét az illatos sós párával telített levegővel. Akként hatott rá eme utolsó csodája Földanyának, mintha csak Gaia örömkönnyeit venné magához, és e pillanatban maga is szabadjára engedte szemein át fakadó forrásából élete sóval és örömmel átitatott vizét.


Az idő megállt, majd elérkezett, hogy időtlen tettének életet adjon Önnön több, mint legjobb másán keresztül. Hátat fordított és lassan elindult a másával közvetlenül szemben, saját magának kikészített tatami felé. Leült pont akként, amint szemben vele klónozott testét látta. Egy mosoly futott végig rajta, midőn tudatosította, hogy az élet tükör nélkül tart tükröt számára.

Hosszan gyönyörködött a formában, majd miként egyik pillanatról a másikra megreped a magzatburok a születni készülő gyermek előtt, érezte, hogy elérkezett számára is az idő a forráskód átadására. Mása kezeit akként igazította be, ahogyan a sajátjait: jobb kéz egymás szívén, bal kéz pedig a sajáton. Ártatlanság volt benne. Hónapokon át készült a forráskód kicsiszolásával, pontos megfogalmazásával, de e pillanatban mindez tovatűnt. Elengedődött benne minden korábbi elképzeléshez való ragaszkodás és hagyta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

A szívét figyelte, ahogyan elkezdett soha nem tapasztalt hővel, energiával lángolni és vele a légzését, amint folyamatosan mélyült. Tüdejét teliszívta, majd lassan kiengedte. Elkezdett egy új ritmus természetessé válni, amiben fokozatosan érezte, hogy Önnön több, mint legjobb mása is követi őt. Érzékelte jobb kezével tüdeje ugyanazon lüktetésre történő tágulását és összehúzódását, érzékelte szíve lángolását… és a szem fekete lyukként ragyogó sötétjéből egy új világ készült megszületni. Semmi más nem létezett Waiawoo számára, mint az új élet felragyogásának csodája… és látta, érezte, élte… egész lényével kívánta, hogy teremtménye az legyen, akinek a Lélek őt rendeli… több, szabadabb és boldogabb, mint aki ő volt… a kívánság megszűnt szavakkal kifejezhetővé lenni, de ő élte és ragyogta a Lélek igéjét mennyei szimfóniába fogalmazó csodát…


Tündöklő világosság gyúlt... majd a szoba körvonalai elkezdtek lassan kibontakozni. Besütött a lenyugvó Nap fénye, feltárva a helység körvonalait, a bútorokat, a növényeket, a tatamit… de csak egymaga volt ott. Egy test, egy tudat, egy Lélek. Körbenézett gyorsan a helységben, kitekintett a teraszra, átkukkantott az étkezőhöz, azonban ott sem talált magán kívül senkit.

- Ez egy csoda! – mondta ki hangosan. Majd felnevetett és nevetett, nevetett… a megkönnyebbülés és önátadás felszabadult boldogságával. Nem értette az egészet, de igazából nem is volt kedve megfejteni a csodát, csak élvezni akarta szabadon.

Hosszú, önfeledt nevetését követően nagy szomjúság tört rá és elindult a hűtő felé, hogy egy pohár hűvös forrásvizet igyon. A vizet azonban nem találta. Helyén a másik kedvence volt: frissen facsart narancslé. Körbenézett a hűtőben és bár ismerős ételek látványa fogadta, tudta, hogy ő nem így, s nem ezeket hagyta itt. Hátrafordult és a nüansznyi különbségek áradata ragadta magával. És ekkor, mint akinek hirtelen összeáll a nagy kép, ráébredt a történtekre.

Kezében a narancslével kilépett a teraszra és végtelen nyugalommal körbenézett. Az oly’ hasonló, mégis más birtokon magába szívta az ideát lévő, ugyanakkor pont olyannyira imádott Gaia illatát, majd poharát a magasba emelte, és a végtelenbe tekintve köszöntőt mondott:


Aloha!


**

Az Egység meséi novellasorozat további darabjait itt találod!


Szeretnél értesülni az új történetekről?  Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: Iowio

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni  tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép. 

2017. június 18., vasárnap

Az Egység meséi: A SZÉLCSENGŐ - A hercegnő meséje



 
Az Egység meséi egy novellasorozat a blogon, itt olvashatsz róla és együtt láthatod az eddigi darabokat. 
A második történet hőse Hétszínvirág birodalmának trónörököse, aki egy rejtélyes szélcsengő-hang titkát kutatja. A hercegnő imád adni, örömmel ölel magához mindenkit, a nap végére mégis kimerül, a birodalmában pedig boldogtalanok az emberek.
Vajon mire emlékezteti őt a szélcsengő? S mi a megújulásunk kulcsa, ha könnyebben jön az, hogy adjunk, mint az, hogy kapjunk is? A meséből kiderül! ;)
A mesenovellát 12 perces hanganyag formájában is meghallgathatod, ha ide kattintasz!

Ha szeretnél vizuális inspirációt is a meséhez, fedezd fel a hozzá készült Pinterest táblát!


Egyszer volt, hol nem volt, Hétszínvirág országában élt egy kis hercegnő. Nyitott szívű és kíváncsi volt, mint hazájában minden gyermek, s akárcsak e föld legtöbb lakója, ahogy cseperedett, egyre több mindent felejtett el abból, amire azelőtt még tisztán emlékezett. 

Két dolog volt, ami nem tudott benne elhomályosulni sehogy sem: a teremtett világ szerető csodálata és egy hang emléke: egy szélcsengő hangjáé. 
Az életnek örülni és szeretni oly' természetes volt számára, mint az, ahogyan levegőt vett, vagy ahogyan a hegyi patak csörgedezik, s a lágy szellő fújdogál atyja birodalmában. 
Már kicsi korában is átölelt mindent, amivel találkozott. Megölelgette a nagy tölgyfákat kedvenc erdejében, megölelte a fűszálakat, még az apró, lila harangvirágot is. Megölelte a szelíd őzeket és az arany bundás mókusokat, akik annyira szerették, hogy elfeledték, ők egykor vadak voltak, s mindig egészen közel jöttek hozzá. Megölelte az udvar szegletében nyújtózkodó, egykedvű, lusta macskákat, a kastély körül tüsténkedő serény szolgálókat és oly’ sokszor komor, gondterhelt édesapját. 
Megölelte még az egy darabból faragott, durva kőasztalt is a trónteremben és a madárkákat, ha leszálltak a közelében. Volt olyan, amelyik engedte, volt, amelyik tovarebbent. 

Telt múlt az idő, s a kis hercegnő felnőtt. Még mindig emlékezett a szélcsengő hangjára, s arra is, hogy ez valamikor valamit jelentett a számára. Réges-régen, talán még kisgyermek korában hallhatta, azt sem tudta mikor. Nem ismerte a forrását, ám időről időre megszólalt benne a hang, szelíden, finoman, s olyan éteri szépséggel, hogy ilyenkor bizonytalanná vált: találkozhatott-e vele egyáltalán földi élete valóságában. 
A hang mégis felcsendült benne, általában a legváratlanabb pillanatokban. Nem kellett gondolnia rá vagy felidéznie, egyszerűen csak ott volt, újra meg újra. 

Az utóbbi időben a hercegnő egyre többször kapta azon magát, hogy szomorkodik. Bizony szomorú volt, mert amióta felnőtt és gyakran járt a palotán kívül, egyre több szomorú embert látott maga körül. Hétszínvirág ugyan szép és gazdag ország volt, lakói mégsem mutatták sok jelét a boldogságnak. Akadtak persze mosolygós arcok is, ám mintha mindenkit egy titokzatos kór támadott volna meg. Súlyos, ésszel nem is igen magyarázható gondok nyomasztották az embereket, s a hercegnő azt látta: egyszerűen nem tudnak örülni az életnek.

Akadt azonban még valami, ami legalább ennyire aggasztotta: elkezdte zavarni, hogy nem emlékszik, honnan ered a benne időnként még fel-felhangzó szélcsengő hang, és mit üzen neki. Bosszantotta ez a tény, meg akarta fejteni a titkát, meg akarta ragadni, mert úgy sejtette, ez valami csoda. Valami, ami megnyugtatja, de nem csupán úgy, ahogyan édesanyja esti meséi és tenyerének meleg érintése nyugtatta meg, amikor kisgyermek volt, hanem valahogy még ennél is mélyebben. Tudta, hogy a hang sokkal régebbi, még korábbról származik, mint ő maga, s biztosabb, mint bármi más az általa ismert világban. A szíve azt súgta, hogy e rejtély megoldást hozhatna az egész birodalom különös szomorúságára.

Bánata és zavarodottsága akkor mélyült el igazán, amikor édesapja, aki már öreg király volt, visszavonult, s így a kis hercegnőre szállt Hétszínvirág trónja, annak minden gondjával és felelősségével. 
A hercegnő úgy döntött, ő másként fogja igazgatni leendő országát, mint apja tette. A birodalomban nem mentek túl jól a dolgok. Az öreg király szigorú volt és erős, leköszönése után zavar és fejetlenség uralkodott, sokan nem tudták, mi tévők legyenek nélküle. 
A hercegnő - immáron koronázása előtt álló fiatal uralkodónő - úgy szintén nem tudta, mi lenne a helyes megoldás, egyet azonban biztosan tudott: nem adhat mást, mint ami ő maga. 
Elvégezte a szükséges teendőket, folytatta apja munkáját, ám kihirdetett még valamit: fogadónapokat tart, jöhet hozzá bárki, és ő szeretettel, s ha kérik, öleléssel fogadja őket. Jöttek is sokan, néhány alkalommal kígyózó sorok álltak a palota előtt, ő pedig ölelt-ölelt, egész álló nap. 
Volt, aki viszonozni tudta ölelését, volt, aki nem, egyesek elégedetlenkedtek, mások boldogan távoztak. 

Hetek, hónapok teltek el, közeledett a koronázás napja, a hercegnő azonban úgy érezte: elfáradt és semmit, de semmit nem sikerült helyrehoznia. A királyságból nyugtalanító hírek érkeztek, lázadozást, készülő felkelést jeleztek. A hercegnő nem értette, mi a baj, mi az, ami hiányzik, azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy valami nincs rendben. Mit mulasztott el? Miért nincs öröm a királyságban? "Talán nem vagyok alkalmas az uralkodásra" - gondolta csüggedten. 
Néha épp a legnehezebb pillanatokban az a különös emlék, a szélcsengőhöz hasonló hangocska ébresztette, térítette magához, titkát azonban még mindig nem sikerült megfejtenie, s minél inkább fel akarta idézni, annál távolabb került tőle. Ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a hangocska, majd egyszer csak eltűnt, mintha ott sem lett volna. 

Egyszer aztán, amikor egy különösen nehéz nap után végre álomra hajthatta fejét, elaludni mégsem tudott, azt érezte, beszélnie kell a hanghoz, nem baj, ha nem árulja el üzenetét, csak legyen vele. Kérlelni kezdte hát, kitartóan: "Gyere el hozzám, gyere el végre, mindegy, hogyan, csak gyere! Gyere, gyere! Kérlek, gyere el még ma este!" - suttogta, de saját hangja tompán csengett, mintha kietlen tájak sziklafalairól vagy sötét vizek mélyéről verődne vissza. "Vagy egy feneketlen kútból. Nincs benne semmi, csak a kongó üresség." - gondolta a hercegnő. 
Úgy érezte, évezredek óta fekszik ugyanitt, egy helyben, a saját ágyában, ezerszínű selyemtakarói koporsódíszek, s ha fel is kel, hogy munkáját végezze, minden, amit tesz, csupán lefojtott árnyék, mozdulatai mozdulatlanok. Tovább kérlelte az oly' rég hallott hangot. "Egyedül vagyok nagyon. Csak te segíthetsz. Gyere el ma éjjel! Gyere MOST!" 
Ahogy eddig, ezúttal sem érkezett válasz sehonnan. Az éjszaka azonban, mint mindig, most is jótékony volt vele: mintha csak megesett volna rajta a szíve, puha vánkosával elnyelte szavait. A hercegnő szép arcát párnájába temette, hangtalanul-könnytelenül zokogott. Ám tudta, másnap új nap virrad, s azt is: nincs más választása, mint élni, és tovább végezni munkáját, amit vállalt. Valahogy - nem emlékezett rá, hogyan - elaludt.

Reggel aztán nagyon furcsa érzéssel ébredt: mintha nem ő lenne ő. Valami más volt. Megfoghatatlan, rejtélyes üresség itatta át. Nem az a kongó üresség, mint az éjjel - mintha ez az éjszaka sokkal, de sokkal régebben lett volna -, hanem valami friss, új, szokatlan. Zavarba ejtő módon mégis ősidők óta ismerősnek, természetes tetszett ez a mindenféle előjel nélküli, se nem szomorú, se nem vidám állapot. Nem értette, mi ez, de nem is jutott sok ideje gondolkodni, hisz' ez volt az utolsó napja a koronázásig. 
Ma még az sem merült fel benne, ami az utóbbi időben szinte minden reggel: hogy ő bizony alkalmatlan az uralkodásra. Tette, ami a dolga: fogadónap volt, s aznap különösen sokan járultak hozzá a palota tróntermében. Elkezdte hát az ölelést. Mint mindig, amikor valamivel vagy valakivel találkozott - legyen szó kedves vagy kedvetlen emberről, fáról, virágról, mohlepte kőfalról vagy az istállóban várakozó, csillagos homlokú lovakról - a szíve melegséggel telt el és magától kitárult. Ölelt, ölelt, és nagyon sok ölelni való akadt. Amikor a nap delelőre járt, érezte, hogy ismét kezd nagyon elfáradni. 

Aztán egyszer csak, az egyik ölelés közben, olyasmi történt, mint azelőtt soha. Meghallotta: egy szélcsengő hangja csendült odabenn, nagyon halkan. S a hercegnő hosszú-hosszú idő után most először nem akarta már megérteni vagy megfejteni, honnan jön a hang és mit jelent, annyira megörült neki, hogy csak hagyta, engedte, hadd szóljon! Elmerült az ölelésben, saját szíve, s a másik ember egyként dobogó ritmusában, és a hangban, ami most akadály nélkül emelkedett, mint a hegyi patak áradása, s egyre erőteljesebben zenélt, zenélt. A hercegnő feloldódott a hangban, átadta magát neki, és az egy szempillantás alatt egész valóját átitta. 

S akkor, amikor nem is számított rá, egyszer csak megértette, mire is emlékezteti őt a hang. Az üzenet tisztán csengett és egészen betöltötte. Így hangzott: mindenben és mindenkiben önmagad öleled. 
A hercegnőt elöntötte a hála és olyan élénk, fényes boldogság, amit ezelőtt még soha nem érzett. Tudta: hazaérkezett.

Másnap királynőt koronáztak Hétszínvirágban. Hosszú-hosszú ideig uralkodott a kis hercegnő, de nem volt egyedül. Időközben megismerkedett a szomszéd ország fiatal királyával, akivel találkozásuk első pillanatában magukra ismertek egymásban és szerelemre lobbantak. Valódi bölcs vezetőkként kormányozták egyesített birodalmukat, szerették és szeretni tanították népüket. 
Adódtak ugyan nehézségek és kihívások, ám az emberek csakhamar hozzászoktak a változásokhoz, és sokan emlékezni kezdtek az örömre, mely mindig is ott volt bennük. Hétszínvirág országából így lett Ezerszín földje, melynek lakói békében és kifogyhatatlan bőségben éltek, s minden ház tornácán egy-egy szélcsengő csilingelt.



**
 
Tetszett a mese? Örülök, ha visszajelzel! :)
 

Az Egység meséi novellasorozat a blogon.



💗



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg és a képek egy része a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép.