N'alika író és tanár blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. szeptember 24., vasárnap

Életre szóló zenék: A 10 (+10) KEDVENC R.E.M SZÁMOM

Mosolygok itt magamban, micsoda kattintás-vadász címet sikerült találnom (nem igazán). :-)
2017-et írunk, és valószínűleg keveseknek jut eszébe, hogy pont 25 évvel ezelőtt jelent meg az R.E.M. Automatic For The People című albuma. Ám még ha így is van, a ’70-es években és a 80-as évek első felében születettek egész biztos, hogy több slágert kívülről fújnak a ’90-es évek egyik legmeghatározóbb zenekarától.
Nemrég eszembe jutott egy dal (a lenti lista élén lesz), újra meghallgattam és ütött. Alapvetően nem a nosztalgia vezérel, hogy írjak róluk, sokkal inkább a tisztelet az iránt, amit a zenén keresztül Tőlük kaptam és a mai napig érinti a szívemet. „Érinti”? Belülről szól. Egy húron pendülünk... :)

Azok a művek, melyek igazán hatnak Rád, halhatatlanok. Túlélik az idő sodrát, kiemelkednek belőle. Nem az az érdekes, milyen konkrét életesemények történtek, amikor találkoztál velük, hanem az energiaminőség, amit képviseltek.

Nekem a zene sokkal inkább volt tanítómesterem, mint bármilyen spirituális guru, irányzat vagy tanítás. Magamhoz hívott, haza. Tágulni, tapasztalni, beleélni magam az életbe. Beleszerelmesedni. Vágyni, és menni a vágyak után. És megélni a Teljességet, a „már most itthon vagyok” érzését - néhány pillanatban, néhány percben, vagy akár hosszabban, hisz’ a kedvenc számaimat képes voltam oda-vissza, akár órákon át is hallgatni.

Nem gondoltam volna, hogy ha valaha írok egy ilyen zenei sorozatot (talán az lesz belőle, majd meglátjuk), akkor annak az R.E.M. szerepel majd az első részében. Voltak náluk nagyobb kedvenceim, mégis, főleg így, ekkora távlatból látom, mennyit adott az a tiszta, egyszerű és intelligens önfelvállalás, ami a zenéjükön keresztül érkezett – ennek szerves részeként Michael Stipe énekével és abszolút költészet-színvonalú dalszövegeivel.
Úgyhogy ezt a bejegyzést most a kedvenc R.E.M. dalaimnak szentelem, úgy, ahogyan a pillanatban megjelennek, némi személyes reflexiót is kapcsolva hozzájuk a most-ban.

Kíváncsi vagyok: Neked milyen zenék adtak sokat és miért? Ha vannak ilyenek, örülök, ha megosztod velem, akár itt, a blogon, akár a Facebook-on, hozzászólásban!


10. MAN ON THE MOON (Automatic For The People, 1992)

Az egyik legnagyobb R.E.M. sláger, egy nem popzenekar ultimate popdala. Nálam abszolút beleszerelmesedős és hangulat-emelő szám volt.
Anno amikor agyon játszotta az MTV, fogalmam sem volt róla, ki az az Andy Kaufmann (a dalcím egy későbbi életrajzi film címét is ihlette), az illúzió és a valóság összemosásának komikus mestere, akiről a dalszöveg szól.





9.  LOSING MY RELIGION (Out Of Time, 1991)

Ez olyan „hogy a manóba lehet ennyire eredeti, fantasztikus dolgot alkotni?!” – érzéssel ütött meg, akkor is, most is. A címbeli religion nyilván nem a vallásra utal, hanem arra az állapotra, amikor az ember akkorát csalódik, hogy megkérdőjelezi a hitét (jelentsen ez bármit neki).
Különös, rájuk jellemző hangulat, avagy az R.E.M. mindig, a legmélyebb szomorúságban is tudott felemelő lenni.




8.  ELECTROLITE (New Adventures In Hi-Fi, 1996)

És milyen sokszínűen alkottak! Alapvetően rock, folk és pop elegy, de mindenből eredetien, gyakran merészen és lemezről lemezre megújulva. (Az utóbbi albumokat nem ismertem, de a 80-as és 90-es évekbeli lemezeikre ez végig igaz volt.)
Az Electrolite egy keserédes popdal, játékos és repítő, a lemezzáró kontextusával és a „20th century goes to sleep” sorral számomra mindig egy elengedős-befejezős hangulat volt (egy egyszerre álmodós és eszmélős időszak elengedéséé) , de amolyan „minden jól van” érzéssel.





7.  LET ME IN (Monster, 1994)

Ó, itt bekapcsol némi nosztalgia, de inkább csak annyira, hogy elmondjam: ettől a számtól és még a Monster-lemez pár darabjától annyira készen voltam, a szó legjobb értelmében, hogy csuda! Már a megjelenésekor birtokba vehettem a kazettát (!) és rongyosra hallgattam. 15 évesen. A sok torzított gitár és pszichedelikus zúzás teljesen új irány volt az R.E.M.-től.
Ez a dal egyébként az akkor már halott Kurt Cobain-hoz szól, a lemez egészét pedig egy másik hamar eltávozott „unikornisnak”, River Phoenix-nek dedikálták. Mindkettőjüket imádtam, de tiniként River volt az első nagy álom-szerelem, meg az első ilyen halál-élmény (és a kettő összekapcsolódása is), a karaktere nagyon meghatározta a későbbi viszonyulásomat a fiúkhoz, meg magához a szerelemhez.





6.  COUNTRY FEEDBACK (Out Of Time, 1991)

Az előző dalhoz hasonlóan ez is működik számomra a háttértörténethez való kötődés nélkül is. Most az érintett meg, hogy mennyire átjön (ebből is), hogy valós megtapasztalásból született. Meg a költői dalszöveg.
Az a benyomásom, hogy nem csak  intellektuálisabb, de sokkal érettebb és tudatosabb is volt az R.E.M. a befutott kortárs zenekarok és művészek többségénél, ebből a szempontból kicsit kívülálló még a kívülállók között is. (A más karakterű és más kulturális gyökerű, angol Radiohead jut eszembe párhuzamként.)  Ez egy szakítós ballada, okos, szép és annyira erős, hogy a földbe döngölés után kihajtasz a talajból. :-)





5.  YOU ARE THE EVERYTHING (Green, 1988)

Ez sokáig az egyik legeslegkedvencebb, odaadó és megnyíló szerelmes számom volt, most is tökéletes.
Nagyon fiatalon hallottam még, sokat szorongva, keveset tapasztalva a szerelemről, de vágyva rá. Rongyosra nézve azt a koncertfilm-részletet, amiben láttam, és tűzön-vízen át beszerezve a folk-vonalról (mandolin, egyebek) kísérletező Green albumot.
Most, újra hallgatva is időtlen. Törékenyen emberi és gyönyörű!





4. DRIVE (Automatic For The People, 1992)

És akkor (újra) elérkeztünk a 25 éves jubileumot ünneplő lemezhez. Te jó ég! Mondanám, hogy inkább csak beszéljen a zene helyettem (és tényleg!), de azért még annyit elsuttogok, hogy ez az egész album zseniális és csodálatos. Egyedi és szívig hatoló és úgy lett egy koncept-lemez, hogy nem is annak és nem is ilyen hangulatúnak tervezték. A pillanatban (és pillanatról pillanatra) egész más sült ki belőle, ez az Isteni kreativitás!
A fájdalom, a veszteség és az ember Teljességre való vágyódása ábrázoltatik benne, univerzálisan, és nem egy lehúzó, szenvedős energiaspirálban, hanem a művészet által meglátva, megértve, feloldva, felemelve.




3. E-BOW THE LETTER (New Adventures In Hi-Fi, 1996)

Ez a szám (is) újrahallgatva is hátborzongató. Wow. Így, Patti Smith-szel (itt meg Thom Yorke-kal). Az „aluminium tastes like fear / adrenalin pulls us near” sorok tökéletesen hozzák azt a költőiséget, amit Michael Stipe szövegei kapcsán emlegettem. Az említett sorok számomra a félelem és vágy gyakran szétfeszítő kettősségét elemi erővel fejezik ki. Ahogy a függőség lélektanát is.
A dal egyébként egy River Phoenix-nek íródott, nem befejezett levélre referál, melyben próbálta volna megakadályozni a tragédiáját. I’ll take you over – átsegítés, az életbe, átsegítés a túlvilágra. És/vagy.
A vokál mintha egyszerre szólna innen odaátra, illetve onnan ide.




2. NIGHTSWIMMING (Automatic For The People, 1992)

Míg az előző inkább egy „haunting song” (kísérteties és kísértően jó dal :-)), itt az árnyak félreállnak. Ártatlan és békés, az Automatic For The People lemez akusztikus hangszeres sokszínűségével, letisztultságával és kifinomultságával.
Az élet végességével együtt csodaszép, „csak” ott kell lenni benne. Átélni, mint az éjszakai úszás pillanatait.





1. WALK UNAFRAID (Up, 1998)

Mellékelem a lemezes eredetit is (szöveggel együtt) , ez pedig itt egy erőteljes koncertverzió.
A szerepek / maszkok levetéséről, az önazonosságról, a  önfelvállalásról szóló, sodró dal, ami nagyon inspiráló volt az önismereti utamon, és itt és most is hihetetlen öröm hallgatni.




Én nagyjából 2004-ig követtem naprakészen az R.E.M. munkásságát,  s azért még volt alkalmam egy nagyszerű koncerten látni őket a Szigeten, 2008-ban. A zenekar több mint 31 év és 18 lemez (15 stúdióalbum) után, 2011-ben oszlott fel.

Köszönöm nekik azt a sok csodát, amit létrehoztak!

A válogatásom itt egyben is megtalálod.

R.E.M.: Michael Stipe (ének), Mike Mills (basszusgitár), Peter Buck (gitár), Bill Berry (dob, 1997-ig)

**

UPDATE! - Itt a + 10 szám, amit ígértem. Egy ennyire zseniális zenekar és hatalmas életmű előtt tisztelegve nem álltam meg a fentinél, miközben még így sok jó dal kimaradt. :-)

Ezt a második listát itt hallgathatod / nézheted.

Így néz ki:

10. Sad Professor (Up, 1998)
9. Belong (Out Of Time, 1991)
8. Daysleeper (Up, 1998)
7. At My Most Beautiful (Up, 1998)
6. Find The River (Automatic For The People, 1992)
5. Fall On Me (Out Of Time, 1991 / MTV Unplugged, 1991)
4. Sweetness Follows (Automatic For The People, 1992)
3. Perfect Circle (Murmur, 1983)
2. The Great Beyond (Man On The Moon Soundtrack,  1999 / In Time - The Best Of R.E.M. 1988-2003)
1. Leave (New Adventures In Hi-Fi, 1996)

UPDATE! Ez is mennyire fantasztikus!!!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

2017. szeptember 22., péntek

OTT LENNI

Ott lenni a lélegzésben.
Ott lenni az érintésben.
Ott lenni a nevetésben.
Ott lenni az ölelésben.

A víz elkortyolásában.
A étel megrágásában.
Búban, bajban, nehézségben.
Örömteli könnyűségben.

Így társulva Magaddal,
egységben élsz Társaddal.
Felolvad a gondolat...
Jelen-teljes lét marad.


Kép: Ismeretlen szerző

2017. szeptember 19., kedd

KEZDŐK – Filmajánló és reflexió

Az „és mégis” témakör egy újabb darabja; keserédes, lassan csordogáló dramedy, sajátos hangulattal és humorral - az életszeretetről, amit a szomorúságon áthatolva és a mélységeket bejárva lelhet meg az ember.
Mike Mills rendező második filmje valószínűleg nem kerül be a látókörömbe, ha nincs a 20. századi nők, és milyen jó, hogy felfedeztem, hisz’ különleges kincs! Nagyjából az első percek után beleszerettem és még visszagondolni rá is olyan öröm. Hála, hogy ilyen filmek vannak!

A két szálon futó, idősíkokat váltogató történetben megismerjük Oliver-t (Ewan McGregor a Moulin Rouge!  és a Perfect Sense óta nem volt ennyire jó!), aki nemrég veszítette el édesapját, de nem csak az ő halálát, hanem együtt töltött utolsó éveiket is nehezen tudja feldolgozni. Szülei hosszú, szürke házasságban éltek, majd anyja halála után 75 éves apja bejelentette, hogy meleg. Mindvégig az volt, próbált megváltozni, most viszont végre élni akar; hirdetést ad fel és egy, a fiánál is fiatalabb sráccal jön össze.
Váltakozva peregnek le előttünk ezek az Oliver számára sorsfordító, teljességgel összezavaró és elfogadásra késztető évek, illetve Oliver jelenbeli szerelembe esése Annával, aki hasonlóan terhelt családi mintákat hordoz, és fogalmuk sincs képesek-e ők ezek után párkapcsolatra, együttélésre, boldogságra.



Bizony, ezt a sztorit is az élet írta! Elképesztő, de míg a 20. századi nőkben Mike Mills az édesanyjával való kapcsolatát vitte vászonra, ezt a korábbi filmjét az apjával való kapcsolata ihlette. Jungtól olvastam egyszer azt a kijelentést, hogy semmi nincs nagyobb hatással egy gyermekre, mint az, ha a szülei nem azt életet élik, amit szerettek volna.
Nyilván rengeteg sokan elmondhatják ugyanezt, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt a meg nem élt vágy. A homoszexualitás a filmben inkább szimbolikus módon van jelen: a meg nem élés (elfojtás, ön-elnyomás) és a másikban elfogadni való szimbólumaként. Persze sok helyzetkomikumot is szül, de ezek mind kedvesek és finomak, akárcsak Christopher Plummer zseniális alakítása (ezért tényleg az Oscar lett volna a minimum, de ki mondta, hogy ettől nagy valaki?).

A generációs látlelet is érdekes (a 2003-ban 38 éves főhős mondja): mi megéltük azt a szomorúságot, amire a szüleinknek nem volt ideje és a boldogságot, amiben nem volt részük.
Egyébként mivel itt is hangsúlyos a tágabb társadalmi és történelmi kontextus, de azért jellemzően az amerikai viszonyok és egy értelmiségi háttér, azért eszembe jutott, hogy Magyarország legalább pár évtizedes csúszással és persze sajátos körülményekkel bír. Más lenne a korrajz, de nem kevésbé terheltek a szülői minták – a lényeg, pedig ugyanaz.

Sok bölcsességet mond(at) ki (hőseivel) Mills, de ezek nem üres szólamok, épp ellenkezőleg: megélésből és a rálátás igényéből fakadnak.
Vajon lehetséges, hogy a múlt ne nyomja le mázsás kőként a jelent? Megint csak nem akarok spolierezni, de ez egy felemelő film, telis-teli igazi szeretettel és szerelemmel.
Egyetlen „hibája” nálam a tempója, lehetett volna kicsit dinamikusabbra és változatosabb ritmusúra írni-vágni. Például a 20. századi nőknél ez már nagyszerűen sikerült, de ennek meg sokkal intimebb a hangulata! Szóval annyi minden írja felül ezt a tempóbeli dolgot, hogy nálam nem maradt hiányérzet.
Melánie Laurent is olyan, mint egy napsugár benne, bele lehet szeretni, na és még egy nem akármilyen kutya is ellenpontozza a drámát. (Tényleg „cuki”! :-) )

Még az jutott eszembe, hogy milyen csodálatos, hogy az az érett és őszinte minőség meg tudott jelenni, hogy ennek az édesapa végül teret adott az életében! A szülők felé gyakran erős megfelelés-kényszer működik (ez is generációs és talán csökkenő tendenciát mutató minta), mégis: ez is egy kétoldalú kapcsolat. A valódi találkozáshoz mindkét fél maga felé való nyitása elengedhetetlen!

Ha szereted az egyszerre érzelmes és okos filmeket, ha nem riadsz el a néha fanyar humortól és a melankóliától, ha érdekelnek a valódi emberek és emberi kapcsolatok (mert persze, hogy film és színészek, ebben mégis annyi élet van…), s az, hogyan lehetnénk igazán együtt egymással, akkor szívből ajánlom ezt a nagyszerű filmet!

**

Kezdők (Beginners, 2010)

Rendezte: Mike Mills

Nálam: 10/9

IMDb adatlap.

Előzetes. 


**


Ha tetszenek az írások, kedveld és kövesd 

Öröm, ha visszajelzel! :)




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó hivatalos filmplakát.

2017. szeptember 18., hétfő

A FÉNY VÖLGYE – Filmajánló és reflexió

Ez a film egy csuda! De olyan egyszerű módon az, ne várj tőle nagy csinadrattát!
Alapon nem vagyok oda a tévéfilmekért vagy a Hallmarkos stílusért, itt viszont sikerült az alkotóknak giccs- és viszonylag sablonmentesen áthozni valami nagyon fontosat.

(Még zárójelben elmesélem, hogy mostanában beleszaladtunk pár társadalomkritikus, de összességében igen lehúzó végkicsengésű filmbe, illetve bár jó ideje nem nézek sorozatokat, a Hatalmas kis hazugságok /Big Little Lies/ elkapott egy keringőre, és mit mondjak… bár találtam benne értéket - például a zárás ezzel a mondandóval és zenével -, végül csak három részt néztem meg egészében, annyira demoralizáló a világképe. Még ha ott is van benne a nők változni hajlandósága és összefogása, és még ha élveztem is, mint filmes csemegét és nagyszerű színészi alakításokat, sok mindenben annyira sekélyes és torz.
És sajnos alapvetően kétféle típusra redukálja a mai kor férfiját: az egyik a megbízható, de frusztrált és gyenge hipszter, a másik meg a „big bad wolf”, a pszichopata és bántalmazó ragadozó.
Nyilván a piaci igényeket ezzel, meg gyilkossággal és szexualitással lehet leginkább kielégíteni, illetve tovább generálni, de mindez nagyobbrészt fakad az ébrenlét hiányából, mint a valóságlátás szándékából… ez a fajta szórakoztatás pedig már nem érdekel igazán.)

E kis kitérő után A fény völgye még inkább olyan volt, mint egy üdítő ital, mondjuk mint amikor egy erdőben sétálgatva váratlanul találsz egy tiszta vizű forrást.
1946-ban játszódik, így a jelenkor társadalmának kihívásait legfeljebb azáltal hozza képbe, hogy nagy a kontraszt; akkor még minden nagyon más volt.
Nem nosztalgiát éreztem a technológiával kevésbé áthatott és sok tekintetben jóval egyszerűbb kor iránt, hanem két meghatározó dolog jelentőségét. Az egyik a természet közelsége, a természettel való harmonikus és az ember részéről tiszteletteljes együttélés, a másik pedig  az egymásra való odafigyelés.
Ezek olyan intimitást és mélységet adnak az életnek, ami által a tapasztalat új dimenziója nyílik ki. Minden annyira más ezek nélkül, illetve akkor, ha ezeket letompítjuk, például az elvirtualizálódással, és a mindennapi életünkben, emberként is megélt automata, „robot-üzemmódban” való létezéssel!

 
Ó, és olyan csoda-gyönyörű, indián-nyaras hangulata van!

Néhány szó a történetről: vidéki Amerika közvetlenül a 2. világháború után; egy Európában szolgált katona, Noah a főszereplő, aki leszerelése után úgy jön haza, hogy jóformán senkije és semmije nem maradt. Járja a természetet, horgászik (kicsit A folyó szeli ketté című ’90-es évekbeli film hangulata is visszaköszön), míg kalandos úton rá nem talál egy festői szépségű völgyre és kis falura, melynek több lakójával összebarátkozik.
Különösen közel kerül egy nem beszélő, árva, de nevelőszülőknél élő kisfiúhoz és egy fiatal özvegyasszonyhoz, akivel szerelemre lobbannak.

Alapkérdése a filmnek az újrakezdés, a múltbeli traumákon, tulajdonképp az egész múlton való felülemelkedés és a szerepünk az életben. A „magunk” és a „mások” életében, és hogy ez  a kettő mennyire egybe oldódik.
Mivel nagyon egyszerű a film, óvatos vagyok, nehogy lelőjem a fordulatokat és a végkifejletet.

Összességében egy lélek(be)emelő darabról van szó, ami után kedved támad figyelemmel végighúzni a kezed a fa asztalon, friss virágot tenni a vázákba, beengedni a napfényt, megölelni a szeretteidet, és mélyen a szemükbe nézni.
Üdítő és erőteljes emlékeztető, mely egyébként nyomokban a későbbi A Viskót  is megidézi.
Az életben van veszteség és van fájdalom, de ha ezeket tapasztaljuk, szenvednünk akkor sem kell.  
Legyünk mi a jel(enlét), amit látni szeretnénk „odakinn”, és biza’ onnan is záporozik ránk a szeretet, elmondhatatlan bőségben és (nem is annyira) hétköznapi csodák formájában!
És legyünk hajlandóak észrevenni! ;-)

A filmet közvetlenül is megnézhetitek (magyar szinkronnal) itt!

**

A fény völgye (The Valley Of Light, 2007)

Rendezte: Brent Shields

Nálam: 10/8

IMDb

**


Ha tetszenek az írások, lájkold és kövesd ("Megjelenítés elsőként" jelleggel) 
a Csend-virágok Facebook-oldalát! Öröm, ha kapcsolódunk! ;-)




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók a film sajtóanyagában szereplő kép.


2017. szeptember 13., szerda

A VALÓDI TALÁLKOZÁS - Párkapcsolat, egységben (saját példánkkal)

Első találkozásunkkor a Kedves egyik ajándéka egy lepecsételt boríték volt, melyből kinyitása után egy szép, fehér, merített papírlap bukkant elő – teljesen üresen.
Ez a tiszta lap most is itt lóg közös otthonunk falán. Az évek során már sokszor emlékeztetett bennünket a Valóságra: való mivoltunkra, amit egymással is élhetünk.

Rengeteg hányattatás után találkoztunk. A párkapcsolat mindkettőnk számára meghatározó téma volt: vágytuk a Szerelmet, a nagybetűset, az „együtt” egységében való kiteljesedést, és meg is tettük érte a tőlünk telhetőt.
Később, Felébredés az én illúziójából című közös könyvünkben amolyan „egy sima, egy fordított” jelleggel elmeséltük külön-külön megélt párkapcsolati tapasztalásainkat.
Volt abban szinte minden, és mégis egy pillanatnyi megbánás sincs amiatt, hogy teljes odaadással belementünk ezekbe a helyzetekbe. Hogy mertük keresni és megélni a szerelmet – pontosan úgy, ahogyan azt az adott kapcsolatban meg tudtuk!

Az önmagadhoz való őszinteség és a szíved mélyén rejlő szándékaid felvállalása olyasmi, amit nem győzök eléggé hangsúlyozni, amikor valaki (akár párkapcsolati, akár egyéb témában) hozzám fordul. Nagyon elterjedt és komoly spirituális útvesztőnek látom a „nincs már nekem vágyam semmi” és az „egyedül kell egésznek lennem” rigmusait.
Én főleg az utóbbit mantráztam rendszeresen, egyrészt kitörő vadsággal vágyva az egyedüllétet,
a férfitól való biztonságos távolságot, másrészt kiéhezetten óhajtva az egységet. (S e szétfeszítő poláris minőség két oldala nyilván egymást generálta.)

Fejben tudtam, hogy kívül keresni valamit, ami kiteljesít, önbecsapás, mégis annyira erős volt bennem a szerelem kívánsága, hogy bevállaltam olyan kapcsolatokat is, melyek messze nem voltak kielégítőek. Felváltva lelkesedtem és szenvedtem. :)
Mára viszont már csak egy mosoly maradt és egy nagybetűs „KÖSZÖNÖM”
ezekért a tapasztalatokért.
Első és legutóbbi közös kép,
2012 és 2017 :)

Már tisztán látom, hogy ez a „kipörgetés”, az életbe való belemenetel és a megélés mélysége adja a hazatérés ajándékát. Magadba is, és a másikkal együtt is.
Nincs „igazi”, csupán igazi találkozás van. Ez áldás, kegyelem, de nem szerencse vagy privilégium!  
Ez vagyunk, mi mindannyian, és adatik, hogy éljük, ha kinyújtjuk érte – egymásért  - a kezünk.
Ez a minőség bárkivel megélhető, a gyakorlatban azonban mégsem éled meg mindenkivel, mert mostani, hús-vér fizikai megtestesülésében nem mindenki érett rá. Viszont, ha Benned ott van az igény, hogy megéld, akkor meg fogod.
Nem érdemes letudni azzal, hogy „úgyis minden egy, az igazi belül van, egységben vagyok magammal, semmi vagyok, nem az én vagyok” (és így tovább), ha belül azt érzed,
hogy a társsal való egység hív!

Most lesz 5 éve [azóta 7 is elmúlt], hogy találkoztunk és hogy ebben a minőségben tapasztalhatunk együtt. A párkapcsolat  jelenthet kihívást és van, hogy nagyon nehéz, de csak akkor, ha megfeledkezünk valódi természetünkről. 
Ha a másiktól várjuk, hogy magunk helyett szeressen bennünket.
Talán leegyszerűsítőnek tűnik ez így, hisz’ egy egész iparág épült a párkapcsolat témájára és a csapból is az folyik, hogy a férfi-női kérdés egy hatalmas, megoldandó gubanc és csak kompromisszumok árán lehetünk együtt egymással.

Az ego valóban egy gubanc és a „csomagjaink” - azok a minták, melyeket öntudatlanul magunkba szívtunk például a születési családunkból vagy a társadalom más rendszereiből - hatnak, pláne ha sokáig működtettük őket.
De csak addig, amíg át nem látunk és át nem ragyogunk rajtuk!

Ha mered élni, ami lényed legmélyén, valójában vagy, ha mersz erre figyelni és a Lélek igazsága szerint cselekedni, akkor a gordiuszinak tűnő ego-csomó egész egyszerűen átvágódik. 

A pillanat tükörsima felületén nincs fogódzó: Szerelem vagy, Létezés vagy, nem egy elkülönült valaki.

És így, innen találkozol másik formában élő Magaddal. :)

UPDATE! Most már kevesebb párkapcsolati témájú önismereti bejegyzést találsz a blogon, ennek oka, hogy elkészült régi-új honlapunk (igazából már teljesen újnak is mondhatom, csak egyetlen, filmes cikk maradt meg régről), a párommal közösen vezetett Szerelemben ragyogva - Lélektársi kapcsolat. Fedezd fel! ;)

**

Csendvirágok a Facebook-on.

Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel.

Ha szeretnél az új bejegyzésekről és programokról értesülni, iratkozz fel a hírlevelemre!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg és a fotók a szerző szellemi tulajdonát képezik.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megoszthatók, más módon felhasználni őket tilos!

2017. szeptember 10., vasárnap

ÚTTALAN

Elengedve „utadat”,
nem cipeled múltadat.
Lépsz, de nem tudod, mi vár,
nem köt vetített szabály.

A tiszta lap magad vagy,
benned ébred minden nap.
Csodálkozva fogadod,
amit élned adatott.

Áldásként ragyogsz,
s nem kérded, miért,
hagytál járt utat
az úttalanért.


Kép: Eric Johansson

2017. szeptember 6., szerda

20. SZÁZADI NŐK - Filmajánló és reflexió

Elég zizin indult ez az őszi szezon, értek ez alatt egy fanyar belassulást, meg némi hétköznapi ingerültséget és extra érzékenységet. Augusztusban annyira felgyorsult több, korábban szunnyadó folyamat, hogy ünneplés volt a köbön, most meg olyan „egy kicsit még vissza a start-vonalra” érzettel nyitott a szeptember.
A sok kreatív projekten belüli lassulás (inkább biztos, de vontatott haladás) mellett elindult Nimród első ovis éve, és annyi emberi élethelyzettel érintődök - különösen az ovis társak szüleivel való beszélgetések révén, de most pár napja a tömegközlekedésben is tapasztalva, na meg az eleve nem piskóta auti mindennapjainkkal -, hogy ihajj!

Ó, hát tudom, hogy ez egy filmajánló, de ez egy Csend-virágok féle filmajánló, másrészt meg ilyen ez az… úgy hívják: Élet. :-) Túlingerli az embert. Aztán választhatsz, hogy bele fejjel a mintákba, a megszokásokba / kényszerekbe, vagy JELEN, a pillanatban. Bármelyikben. ;-)

Kerülgettem egy ideje ezt a filmet - egy jópofa-de semmi extra indie filmecskének tűnt, persze azt láttam, hogy remek színészekkel -, aztán a minap olyan jóleső meglepetés volt megnézni és konstatálni, hogy jóval több ennél! A súlyosabban drámai Anya és gyermek után ez is egy egyedül nézős, „női film” volt most nekem, ettől függetlenül egyáltalán nem csak nőknek ajánlom!
 Az egésznek van egy bájos és nagyon szerethető hangulata, műfajilag dramedy (drámából és komédiából is jut bőven, de a kettő folyamatosan keveredik; felhajtóerő van, felemel).

Sokan leírták róla itt-ott, hogy Anette Bening élete alakítása (mondjuk az Amerikai szépség és az Anya és gyermek sem volt semmi, de itt mindkettőnél összetettebb a szerepe), fantasztikusan jó benne a korrajz (gyakorlatilag végigsuhan az amerikai 20. századon, de a 70-es évekkel a középpontban) és a három női karakter (akik mind egy 15 éves fiút, Jamie-t próbálnak átsegíteni a kamaszkoron) izgalmas és hitelesen kibontott. És valóban! :-)




Amit még hozzátennék: imádtam ezt a három nőt, és ahogyan Anette Bening, Greta Gerwig és Elle Fanning életre keltette őket! Egyszerűen van valami univerzális mindannyiukban, amit teljesen ismerősként tudtam üdvözölni, s ami – közhelyek nélkül – nagyon sok (20. században született) nőben ott van. Ugyanakkor valódiak, egyediek, cseppet sem kimódoltak. Dorothea volt a kedvencem, akit Mike Mills a saját édesanyjáról mintázott, s ami megérintett benne, az a zártság és nyitottság elképesztő keveréke… na meg alapvető kíváncsisága és elfogadása az olyan dolgok felé is, amik távol álltak a világától.
Ez a továbblendítő nyitottság a film egyik legerősebb üzenetét jelentette. Tulajdonképp’ minden szereplő - a két férfit, illetve fiút és férfit is beleértve - ennek a készenlétnek és őszinteségnek, ártatlanságnak a mentén tudott végül változni!

A film visszakapcsol oda, amiről az első mondataim szóltak a mindennapi érintődéseimmel… (egy párbeszéd foszlányai a buszon, friss szerelmes, egymásnak mesélő késő 30-as pártól; egy hosszú beszélgetés egy Down-os kislánnyal és roma anyukájával; egy a Nimhez képest összehasonlíthatatlan állapotban lévő auti csoporttárs anyukájának története).
Megérint, de annyira, hogy könnyek szöknek a szemembe, ki mi mindent hordoz magában, és mennyire csak a képet, a gondolatot látjuk alapvetően a másikról!
És csodálatos, hogy mindegy, ki milyen tudatállapotban (tudati, tapasztalati stádiumban) van épp, ott van nekünk, mindannyiunknak a JELEN pillanat, amelyben figyelhetünk egymásra!

Ebben a filmben ez volt a legszebb, leginspirálóbb: egyszerűen ott lenni a másiknak, a másikkal, ameddig lehetünk, és úgy, ahogyan azt összhangban érezzük magunkkal.
Figyelni, kérdezni, elmondani, megmutatni… képesnek lenni felülírni magunkat, ha az az igazság, igeneket, s ha kell, nemeket is mondani… együtt-létezni, hűen önmagunkhoz. Nem ahhoz, akinek elhittük magunk, hanem aki / ami valóban vagyunk.
Ez jelenthet mindenkinek mást, de az itt és most –ban mindig hazavezet.

A 20. századi nőket ajánlom mindenkinek, aki szereti az emberi kapcsolatokról szóló filmeket, a bátor útkeresőket, a különcöket, a néha kicsit túl-értelmiségi, de alapvetően mély és érzékeny párbeszédeket, és nem kap frászt attól, ha egy filmben sokat cigiznek. :-)

**

20. századi nők (20th century women, 2016)

R: Mike Mills

Nálam: mondjuk 10/9

IMDb. 

Előzetes.





© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó hivatalos filmplakát.

2017. szeptember 5., kedd

PÁRA

Elpárolgott a dühöm. 
Beleveszett egy ölelésbe,
melyben egyként öleltelek
téged, s magam.

Azóta csendben mosolygok az időn,

a tökéletes Renden,
mely mindig, mindent megold.

Úgy, ahogyan se „te”, se „én” 

nem tudnánk elképzelni,
vagy helyrehozni,
ami sosem romlott el.

Ami árad, szüntelen,

s ha benne helyem nem lelem,
csak azért van, mert keresem.

De itt és most,

időtlen ölelésben,
páraként szertefoszlik énem:
ami vagyok, Létként élem.



Kép: Ismeretlen szerző


2017. szeptember 2., szombat

ESŐ-LESŐ

Mi is adná vissza eső dobolását,
talp alatt nedves sóder morzsolódását,
csuromvizes fűzfák, virágok látványát,
végtelen magányom hiánytalanságát?

Nincs mi visszaadja,
csak a tapasztalat,
mikor Önmagadért
rovod az utakat.

Céltalan mozogva
nyitott szíved ablak,
aki beletekint,
rajta átsuhanhat.


Kép: Diamonds by Bátor Horváth, Flickr