Művészet és önazonosság. Felszabadító Kreatív írás kurzusok az örömteli, tudatos, alkotó életért.

2017. augusztus 31., csütörtök

CSENDES DAL


Minden várhat.

Nincs fontosabb, mint hazatérni.
Egy történetet sem mesélni.
Csak így: lenni, lenni, lenni.
Semmibe nem feledkezni.

Otthonom a legmélyebb csönd,
Mindegy, hogy ha zaj is köszönt.
Itt vagyok Való Magam.
Innen szól majd halk szavam.

Az hallja, aki megáll.
Most nem siet sehová.
Így visszhangzunk egymásban.
Örök-csendes sodrásban.


**

Csendvirágok Facebook-oldal


Hírlevél


MEGJELENT!


48 verset és 7 novellát olvashatsz a 2020 februárjában megjelent Csendvirágok kötetben!

További információért és a megrendelésért kattints ide!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Borítófotó © Schäfer Zsófia

2017. augusztus 27., vasárnap

ANYA ÉS GYERMEK – Filmajánló és reflexió

Rodrigo García spanyol-amerikai koprodukcióban készült filmje döbbenetesen szép!
A drámák iránti vonzalmam mind a magánéletben, mind műélvezőként eléggé alábbhagyott az utóbbi néhány évben :-), mindenesetre érdekelnek és inspirálnak azok az alkotások, melyek kiutat mutatnak a szenvedésből. Ezért a kilépés-történetek sorozat: örömmel mutatok Nektek is ilyeneket.

Bár ebben a műben nem az a fajta tudatosságbeli változás zajlik le, mint például ezekben a filmekben, a három főszereplő radikális átalakulása tagadhatatlan. Emiatt, s az életre és emberi kapcsolatokra való megnyílás miatt tetszett annyira.

A három szálon futó és mesterien vezetett történet az örökbefogadásról szól, egyrészt három alapvető szemszöget (örökbeadó, örökbeadott és örökbefogadó) bemutatva, másrészt a témát mélységében, árnyaltan vizsgálva, rengeteg aspektusát és kérdését felvetve. Nagyobbrészt rá is mutatva a válaszokra, de erről majd később és keveset, mert nem akarok sokat elárulni a sztoriról.

Az első szálban az ötvenes éveiben járó, beteg anyjával szimbiózisban élő ápolónő, Karen mindennapjait látjuk, aki tizennégy éves korában örökbe adni kényszerült újszülött gyermekét, s ezt a mai napig nem tudta feldolgozni. Szociális kapcsolatokra alig képes, a felszínen ugyan funkcionál, tudatában azonban folyamatosan a lányával való kétségbeesett, „egyoldalú párbeszéd” fut.
Elizabeth, a harmincas évei végén járó ügyvéd erősebb, mint egy erős férfi, átlagon felül sikeres a munkájában, s bár ott bujkál benne az érzékenység, egy jéghideg, számító ribancként képes viselkedni. Ő menekül az érzelmek és a kötődés elől és természetesen nem akar családot. Annak idején adoptálták, s nem tudjuk, mi és hogyan sérült benne a nevelőszüleivel való kapcsolatában, de nyilvánvalóan nem tudott továbblépni.
A harmadik szál főszereplője, Lucy, aki meddő és minden vágya, hogy megélhesse az anyaságot; ők a párjával a történet elején örökbefogadás elé néznek. Lucy és Elizabeth nagyjából megtestesítik – de hitelesen meg is személyesítik – azt a közhelyes kijelentést, miszerint egy nő két dolog miatt képes mindenre: hogy legyen gyereke, vagy hogy ne legyen.

Ha az alaphelyzet megérintett, nézd meg, tényleg nem szeretnék többet elárulni a folytatásról (még az előzetest sem feltétlenül ajánlom)! A következőkben sem fogok spoilerezni.




Az ábrázolás egészen visszafogott, és a minden túlzás nélkül, mindhárom esetben zseniális színészi játékot emeli fókuszba. Anette Bening, Naomi Watts és Kerry Washington tökéletesen belelényegül a szerepébe, minden rezdülésük átjön, él, érint.
A rendezés az európai művészfilmes melodrámák hagyományát követve finoman a háttérbe simul, néhány alkalommal zenével emel ki, illetve időnként a kamera realisztikusan „rajta marad” olyan mozzanatokon is, melyek a konkrét cselekmény szempontjából nem lényegesek, az élet „szempontjából” azonban igen.

Az élet áramlásának és az emberi kapcsolatok szövevényének megjelenítésével az író-rendező rámutat, hogy a látszólag jelentéktelen kis tettek, mondatok, emberi érintődések hogyan érlelik és befolyásolják a nagy változást. Az Egészből nézve semmi sem jelentéktelen: sem ember, sem kapcsolódás, sem cselekvés!

Ez egy nagyon összetett alkotás, amiről még sokat lehetne beszélni. Mélyre vivő és erős az anya-gyerek kötődés, a hiány és teljessé válni vágyás e meghatározó szülői kapcsolatra kivetített motívuma miatt is, számomra mégis inkább az élet csodálatos „rendben léte”, összhangba hozó harmóniája mutatkozott meg általa. S ne feledjük, rajtunk keresztül, általunk él az élet: azért kerül összhangba, aminek kerülnie kell, mert mi, emberek tapasztalunk és lépünk.

A melodráma műfaja alapvetően arról szól, hogy az ember egyéni döntései és a rajta kívül állónak tekintett sors (vagy ahogy a filmben Lucy fogalmaz: akarat és szerencse) folytán olyan erőkkel szembesül, melyek végül legyőzik őt.
Az igazán jó melodrámák azonban – szerintem – a továbblépés és felemelkedés potenciáljával bírnak.
Hát még ha megszületik / megszületne az a felismerés, hogy nincs rajtunk kívülálló Élet, s nem egymástól (akár anyának a gyerekétől, akár gyereknek az anyjától) kell várnunk a kiteljesedést!
Mert már most ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk.

Ez a felismerés ugyan nem történik meg, nagy-nagy átalakulások viszont igen. S az odafordulás a másikhoz szintén, mely végső soron a másikon keresztül önmagadhoz való odafordulás.

Csodaszép ez így.

**

Anya és gyermek (Mother and Child, 2009)

Rendezte: Rodrigo García

Nálam: 10/9

IMDb adatlap.

Előzetes.

**

Tetszett a bejegyzés? Ha igen, jelezheted hozzászólással, lájkkal és a Csend-virágok Facebook-oldalának követésével!

További filmajánlók a blogon!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó hivatalos filmplakát.

2017. augusztus 26., szombat

Zeneajánló: IRON & WINE - BEAST EPIC (2017)

Jesca Hoop-pal közös, nagyszerű lemeze kapcsán meséltem már arról, mennyire szeretem Sam Beam-et és „egyszemélyes” zenekarát, az Iron & Wine-t.

Valójában nem egyszemélyes, hisz’ igencsak gazdag tud lenni hangszerelés és közreműködők szempontjából is, ugyanakkor itt egyértelműen az ő dalszerzői és előadói – vagyis művészi – világa tárul ki előttünk. Tizenöt éve jelent meg az első album (The Creek Drank The Cradle), és imádtam; a második, Our Endless Number Days –t (2004) még jobban. A valamivel kevésbé intim, de izgalmas és dinamikusabb Shepherd’s Dog-ot  (2007) úgy szintén.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de ez a három lemez a mai napig rendszeresen kerül a lejátszónkba. Időtlenség, szeretet, megnyílás, valódiság van abban, amit Sam csinál, s ez az érzékeny fülnek-szívnek és a figyelmes jelenlétnek tud megmutatkozni.

Bizony sok-sok megújuláson, kísérletezésen, kalandozáson ment át Ő is e másfél évtized alatt, ez a hatodik lemez most amolyan „vissza a gyökerekhez és mégis másként” életérzés. Élvezetéhez elkerülhetetlen némi lelassulás és figyelem, háttérzeneként vagy felszínesen hallgatva – meg mondjuk, ha eleve be lennél oltva a folk / singer-songwriter típusú, egyszerűbb zenék ellen – akkor akár olyan „nyugdíjas-klubosnak” is hathat.  :-)

Engem simogat. Van egy olyan végtelenül meghitt, s épp ez által szívrepesztő energia benne, amit úgy írnék le, hogy aki itt megnyílik, az már bizony menekül sehová. Igen-igen, mindig önarckép azt nézni, ami éppen megérint. :-) Most felfedezem ebben azt a különös, mégis mindennapi„Földre érkezettséget”, amiben épp vagyok.





„Nothing makes silence like experience / There's a message in my eyes / You'd better love yourself, 'cause I tried” énekli a Bitter Truth című dalban, mely az általa megélt párkapcsolati mindennapokba mindenféle idealizálás nélkül avat be, egyszerű, de gyönyörű metaforákkal.
A halál egyébként eddig is visszatérő motívum volt az Iron & Wine dalokban, mintegy az életben lét és a jelenbeli megélés súlyát kiteljesítve: földi megtestesülésünk jelentőségét az adja meg, hogy véges.

Amellett, hogy a dalok egyszerűek és nincsenek extrán kimagasló vagy nagyon fülbe mászó slágerek, teli van az egész finomságokkal, az énektémáktól kezdve a vonósokkal való játékokig.

Az egész lemezben – zenében, szövegvilágban - felfedezhető egy körkörösség, ami felszínes blikkre tűnhet monotonitásnak, de ahogy írtam is már, kell az intimitáshoz az erre hajlandó befogadó. (A befogadás vagy műélvezet aktív cselekvés. Ez most többször felmerült bennem a Csend-virágok írása kapcsán, s itt, Szabó T. Annánál futottam bele egy közös kedvencünk, Virginia Woolf költészet-értésről szóló mondataiba.)
A körkörösségre visszatérve: ez nem a karma bezárt köre, sokkal inkább a békéé / megbékéltségé… az életciklusok, az évkör jutott eszembe róla érzetként. Meg az, hogy a patakcsobogáshoz, avarzörgéshez, szélfújáshoz is „fül” kell.

A Sub Pop Kiadónál elképesztően jófejek, mert minden lemezt rögtön feltesznek a YouTube-ra, teljesen ingyen hallgathatóak!

Linkek a három legjobb I&W lemezhez:

Our Endless Numbered Days (ha most ismerkedsz az Iron& Wine-nal, ezt vagy az első lemezt - következő link - ajánlom elsőként! Ezek abszolút 10/10-esek szerintem, az új, Beast Epic meg mondjuk 10/8)

The Creek Drank The Cradle  

Shepherd’s Dog


És itt az új, ami nem sokkal marad el tőlük, életigenlőbb, mint a Creek…, rezignáltabb, mint a Days és kevésbé kalandvágyó, mint a Shepherd’ Dog, de összességében kiforrottabb és érettebb.



1.Claim Your Ghost 0:00 2. Thomas County Law 2:28 3. Bitter Truth 5:52 4. Song in Stone 8:55 
5. Summer Clouds 12:16 6. Call It Dreaming 15:50 7. About a Bruise 19:41 8. Last Night 22:53 
9. Right for Sky 25:48 10. The Truest Stars We Know 29:48 11. Our Light Miles 32:39

**

Zene rovat a blogon.

Fb-oldal.

Hírlevél.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

2017. augusztus 23., szerda

Mesék a szabadságról: NYÁRUTÓ (Filmajánló, önreflexióra hívó kérdésekkel)

A hétvégén elkezdtem egy új sorozatot Mesék a szabadságról címmel. Az első darabját itt olvashatod, a különlegessége pedig abban rejlik, hogy minden írás végén lesznek inspiráló, önvizsgálatra hívó kérdések, melyeket akár magadnak, akár ide, a közösbe beletéve is megválaszolhatsz!

Ez a film nagyon jött most. Nyilván mert beértünk a nyár végi hangulatba. Itt, nálunk a nagy kánikula után egészen olyan idő van most, mintha beköszöntött volna az indián nyár… imádom ezt az időszakot (is)!
Másrészt ez a film megérintett. Több mint 3 éve láttam először, úgyhogy akár az Újranézve rovatba is kerülhetne, mégis elsősorban ide veszem most: szabadságról szóló történetként.
Bár Joyce Maynard regényét nem olvastam, rátaláltam most egy nagyon igényes és mélyen szántó írásra (mondhatnám kritikára, de nem az, ahogyan az „enyémek” sem azok) Boronyák Rita tollából, amelyben a könyvről is ír, sőt összeveti azt a filmmel. A végén lévő összefoglaló-ajánlóval is egy húron pendülök és jó támpont ahhoz, kiknek adhat ez a film – ha gondolod, olvasd el, itt találod!
A cikk egészét azonban szerintem csak akkor érdemes, ha már láttad a filmet, mert tele van spoiler-ekkel. Én igyekszem most azok nélkül írni.

A sztori dióhéjban: Kertvárosi Amerika, valamikor a 80-as években. Alapvetően a 13 éves kamasz fiú, Henry szemszögéből elmesélve látjuk egy sorsfordító, kora szeptemberi hétvége történetét, amikor is az őt egyedül nevelő anyukájával hívatlan vendéget kell ellátniuk, egy szökött rab személyében. A férfit, Frank-et lelkifurdalás gyötri, hamar kiderül, hogy nem szántszándékkal ölt, bár hogy pontosan mi történt, azt sokáig nem látjuk. Nem durva a túszaival, segítségre szorul, sőt ő is segít nekik a ház körül (!), aztán tovább akar állni. Adele-ről, az anyukáról már a legelején megtudjuk, hogy „a szerelembe szerelmes” és miután elhagyta a férje, nem is az ő, hanem a szerelem elvesztése miatt süllyedt depresszióba. A fia kvázi férj-pótló próbál lenni, s bár ezt a terhet önként rakta magára, nagy nyomásként éli meg.
A kiélezett helyzetben - egyben annak dacára - Frank és Adele között létrejön valami, ami megállíthatatlan…

E film legnagyobb ereje az intimitása: a nyárutó simogató fényeivel, a szinte kézzelfogható atmoszférával, a sok közelképpel, a hosszú csendekkel és a finom rezdülések ábrázolásával belopja magát a szívünkbe.
Érződik, hogy a rendező, Jason Reitman (Juno, Egek Ura) teljesen oda tette magát, hogy elmesélje ezt a történetet, ráadásul Maynard regényéből ő is írta a forgatókönyvet.
Lelkesedés és tudatos megvalósítás egysége mindig tagadhatatlan egy filmnél (ahogy bármilyen alkotásnál), üdítő ezt látni!




A Nyárutó jutalomjáték mindhárom főszereplőnek! Kate Winslet elég gyakran hozza ezt a szétesett, megmentésre szoruló, ugyanakkor alanyi jogon is erős, szenvedélyes naivát / tragikát.
Logikusan lehetne sok, mint ahogy sok lehetne a Josh Brolin által megformált karizmatikus, macsó külsejű, de csupa-érzés szuper-férfi is, meg a közös, családi pitesütés is, de nem az.
Számomra legalábbis nem volt giccses (bár jót nevettem az egyik kritikán, ami a „Josh Brolin kihagyta a tápiókát” címet viselte), azt pedig tartom, hogy ennek a filmnek semmi köze a Stockholm-szindrómához!
Viszont megragadja a szerelembe esés misztériumát és azt a hétköznapi csodát, amit együtt, egymással élhetünk.  Párban, családként, másokkal. Egyszerűen és tisztán.

Szintén logikusan mondhatnánk azt is, hogy ne legyen már egy nő ennyire férfi-függő – oké, szerelem-függő -, főként, hogy manapság valahogy alap az „egyedül is erősnek kell lenned” felállás, a szó sokféle értelmében. Viszont van valami megejtően szép abban, ahogyan például Adele keze remegése attól múlik el, hogy Frank stabilan megfogja... és így tovább.
Ő társra vágyik. Ahhoz, hogy megélje a saját erejét, kell neki a szerelem, a szeretet, az együtt lendülete.
Ennél a szerelem nélkül totális depresszióba süllyedő karakternél bennem is ambivalens gondolatok merültek fel, ugyanakkor úgy érzem (és tapasztalom), hatalmas erő rejlik abban, ha valaki mer szeretni, mer a szerelemre vágyni, azt megélni és nem alkuszik meg kompromisszumos kapcsolatokkal.
Az is nagyon szép, amikor a fiának mesél „felvilágosítás” gyanánt a vágyról, a „nagybetűs” Érzésről…

S ha már itt tartunk: vajon az-e a szabadság, ha elzárkózunk azoktól a helyzetektől, melyekben érintődünk és „sérülhetünk”? Vajon az, amit a közvélekedés „normálisnak” és „biztonságosnak” bélyegez szabadságot és boldogságot ad? (Lásd Adele komformizálódott ex-férjét !)
A szerelem veszélyes?
A szerelem elmúlik?  És mik ezek: szabályok („így vannak a dolgok”) vagy gondolatok, hitek?
Több ilyen kérdést felvet a film, végső soron pedig azt, hogy önmagunk feloldozása és a szerelem / szeretet / életszeretet megengedése elkerülhetetlen a szabad és boldog élethez.
Az élethez, amit érdemes élni. :-)

Akik „ilyen nincs”-et kiáltva cinikusan fanyalognak ezen a filmen, nagy valószínűséggel rég’ eltemették a szerelmet (lét-szerelmet) magukban, ellenben, aki éli és/vagy vágyik rá, imádni fogja.  Azt üzeni ugyanis, hogy bárhol, a legváratlanabb helyzetekben is beköszönthet. És hogy megéri rá várni.

Egyébként nálam is a végén bicsaklik meg a sztori, de nem azért, ami effektíve a fordulat, hanem mintha összecsapta volna Reitman… az ábrázolásban éreztem itt némi banalitást és felszínességet, a leírások alapján a könyv vége sokkal árnyaltabb és jobb. Bár ezt a 10 percet én nyugodt szívvel törölném vagy átírnám, a film összhatásán lényegileg nem változtatott.

Az emberi kapcsolódás, a lelassulás és figyelem, a közelség és a szerelem / szeretet érzékeny bemutatása.
A melodrámai szomorúságon és feszültségen átütő szépség és életöröm. Ajánlom az erre fogékonyaknak! ;-)


>> És a kérdések! <<

Te meg mered élni a szerelmet / szeretetet és az intimitást a mindennapokban? (Magaddal, a környezeteddel, a pároddal, másokkal, akikkel kapcsolódsz.)

Ha úgy érzed, nem, de szeretnéd, mi az, amit tehetsz azért, hogy megnyílj rá?


**

Nyárutó (Labor Day, 2013)

Rendezte: Jason Reitman

Nálam: 10/9

IMDb adatlap.

Előzetes.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a hivatalos filmplakátról való.

2017. augusztus 22., kedd

„SZEGÉNY ÉN”, „KICSI ÉN” ÉS TÁRSAI – NA MEG A VALÓD(I)

Mélyebb figyelésre hívó önismereti írás, amit akkor ajánlok, ha ráismertél már arra, hogy van Benned „valaki”, aki „szeret szenvedni” és próbáltál már „tőle” megszabadulni. 


Az áldozatiság, a „szegény én” vagy „kicsi én” mintáját mindannyian hordozzuk: ilyen-olyan mértékben ott van az egyéni egóban és a kollektív tudatosságban egyaránt. Vannak, akik hajlamosabbak működtetni, a magyar kollektív tudatban például ez egy kifejezetten domináns önkép. Én is sokáig küzdöttem önbizalom-hiánnyal és sértettséggel, illetve könnyen megsérthetőséggel, érzelmi fájdalmakkal. Próbáltam sokféleképpen eltüntetni és megváltoztatni e mintákat, de igazán kielégítően sosem sikerült.

Tapasztalataim szerint a kérdés nem az, miként szabadulhatnánk meg ettől az én-résztől, hanem, hogy hajlandóak vagyunk-e megnyílni a Valóság – valódi Önmagunk – számára! 
Nálam egyedül ez hozott nem is „eredményt”, hanem áttörést… teljes tudati átalakulást.
Ehhez fel kellett ismernem, a mindennapok szintjén, konkrét élethelyzetekben megfigyelve, miként függök a szenvedéstől, azaz, hogyan működte(t)tem és tápláltam az alá- és fölérendeltség, az áldozat és az elnyomó dinamikáját odabenn, magamban.
Ha tehát ilyesmi nyomaszt, a kilépéshez elkerülhetetlen, hogy meglásd, miként nyersz ebből az egészből energiát az éned számára! Hiszen ez az, ami miatt a mégoly’ fájdalmas dolgokhoz is ragaszkodunk: azonosulásunk miatt hozzánk tartozónak tekintjük, és úgy érezzük, ha nem tartjuk fenn, megszűnik létezni az, akinek magunkat hittük!

József Attila sorait kissé másként használva: az ébredésben énünk rétegei úgy hullanak le rólunk, mint boldog szerelemben a ruha, beleértve a „szegény én” vagy az „elnyomó zsarnok” sokszor igen kifinomult - és mindig kéz a kézben járó! - szerepeit is. Most arra hívlak, vizsgáljuk meg ezt a ruhadarabot, a „szegény én” jelmezét egy kicsit közelebbről!


Szorongás, sértődés, beszűkülés


Ismerős érzés számodra, hogy bizonyos élethelyzetekben ösztönösen „összehúzod magad”?

Nézzünk néhány hétköznapi példát!

-   Valaki, aki közel áll hozzád vagy különösen meghatározó személynek tartod az életedben, megfogalmaz egy meglátást veled kapcsolatban, amit talán nem is kritikának szán, de ez a valami a velődig hatol. Olyasvalamit hallasz, aminek fényében úgy érzed kevesebb vagy, mint lenni szeretnél. 

-  Valaki nyilvánvalóan kritizálja a viselkedésed, a külsőd, az életmódod, a szeretteidet vagy bármi más, számodra fontos dolgot, értéket.

-   Úgy érzed, igazságtalanság ért.

-   Úgy érzed, megsértettek vagy megalázóan bántak veled.

- Valami, amit nagyon szerettél volna és vártál, meghiúsul. Kiderül, hogy egy kapcsolatban nem viszonozzák az érzéseidet, nem kapod meg a várt elismerést a munkában vagy elmarad a remélt anyagi siker.

-  Pénzügyi helyzeted kihívásaira gondolsz vagy épp kifizetetlen számláiddal szembesülsz. A szűkösség szorongató érzése tölt el.

-   Jövőképed elbizonytalanodása – munkahelyi, anyagi, családi vagy párkapcsolati helyzet –tölt el aggodalommal.

- Egy bürokratikus közintézményben, hivatalban vagy egészségügyi intézményben kell hosszabb időt eltöltened. De az is lehet, hogy csupán leveled érkezik valamelyik hatóságtól, s máris összeugrik a gyomrod.

És így tovább…


A reakciók anatómiája


Ha nem tolod el magadtól – egy szinte ugyanennyire automatikus reakciónak engedelmeskedve – azokat az érzéseket, amelyek ezekben a pillanatokban jelen vannak, őszintén megfigyelheted a tapasztalatod. Mi zajlik le ilyenkor benned? Hogyan történik mindez? 

Talán ilyen vagy ezekhez hasonló érzések és gondolatok bukkannak fel:
  • valamilyen nálad nagyobb tekintély fenyegetését érzed, mintha veszélyben lennél
  • szorongást észlelsz, talán a gyomortájékod (energetikailag a solar plexus – napfonat-központ) görcsbe rándul, vagy (majdnem szó szerint véve) „szíven üt” a dolog (a szívközpontod szorul össze)
  • tehetetlennek és gyengének érzed magad
  • úgy érzed, nem szeretnek, megvonták Tőled a tápláló energiát.
  • megjelenik a félelem, hogy mindjárt kicsúszik a lábad alól a talaj, hogy teljesen leblokkolsz, sőt, megsemmisülsz… és nem akarod ezt érezni!

Viselkedési reakciód lehet a védekezés, a gyakran dühödt ellentámadás, vagy az is, hogy szó szerint még kisebbre húzod össze magad, s belül, némán, elfojtva szenvedsz. 

Különböző szituációkat írtam le és mindig a Te konkrét tapasztalatod megfigyelése számít, de nézd csak meg egyszerűen és őszintén (például ha legközelebb ismét tapasztalsz ilyesmit!): valóban a sérülés veszélye áll fenn, amikor megéled ezeket a helyzeteket? Mit vagy kit „fenyeget” sérülés a tapasztalatod jelen pillanatában? 

Nem lehet, hogy csupán az van veszélyben, ahogyan / akiként látni és láttatni szeretnéd magad? Nem az ideálisnak hitt, vágyott ÖNKÉPED elvesztése miatt rettegsz?




A hamis identitás


Az ösztönös alárendelődés egy gondolati-érzelmi mintázat, ami a személyiség egyik meghatározó jegye is lehet. Hogyan alakul ki? Az áldozat identitása éppen azokból a tudattalanul adott és nem felismert – azaz tudattalanul hagyott – reakcióink sokaságából áll össze, amit például a fent leírt szituációkban adunk. MINDEZ TEHÁT CSUPÁN MEGSZOKÁS!

Minden én-tudat (ego) – legyen szó bármilyen személyiségről! - képet tart fenn önmagáról és a világról (ez az „ő” önképe és világképe, amit gyakorlatilag ő maga is készen kapott – minderről a Felébredés az én illúziójából című könyvünkben oly’ módon írunk, hogy az alapoktól fogva ráláthatsz az azonosulás „hogyanjára” a „saját” személyiségeddel kapcsolatban! A könyvről itt is írtam.)
Minden személyiség egy történetet mesél, amelyhez ragaszkodik, még akkor is, ha az egy nyilvánvalóan fájdalmas történet. Talán a te történetednek szerves része az a gondolat, hogy téged bántottak, hogy mások szenvedést okoztak neked. Talán az a gondolat is gyakran szerepel benne, hogy mások eleve könnyebb helyzetben vannak, mint te, egyszerűen könnyebben érkeznek el számukra azok a dolgok, amikre te hiába vágysz. S talán azon gondolat is domináns benne, hogy kevesebb önbizalommal, alacsonyabb önbecsüléssel rendelkezel, mint azt szeretnéd.

Ha így van és próbáltál már ezen változtatni - különböző (pszichológiai vagy spirituális) technikákkal, módszerekkel – valószínűleg nem jártál teljes sikerrel. A személyiséget ugyanis nem tudjuk akarattal „levedleni”, az csak elfojtás és kontroll lesz! Átprogramozhatjuk pozitív gondolatokkal, oldogathatjuk „a múlt fájdalmait” a végtelenségig és mesélhetünk magunknak egy másik – szebb, jobb, vonzóbb - történetet magunkról.  Ám a történetek foltozgatásától legfeljebb ideig-óráig érezhetjük jobban magunkat. 

Mert a Valóság az, hogy mindez nem vagyunk. Sem a csüggedő, kételkedő, megbántott vagy önmarcangoló, szenvedő én, sem az önbizalommal rendelkező, erős és független, mindentől szabad, csodálatos én – és bizony az összes többi sem! 
Ám azzal „letudni”, hogy „én igazából egyik sem vagyok”, megint csak egy gondolat: koncepció, amit önáltatás lenne elhinned! ;)  Mélyedj el és láss rá a saját tapasztalatodon keresztül az igazságra!
Íme, még néhány útjelző, ami mint lámpás, segíthet rávilágítani…



Útjelzők önvizsgálathoz


- Ítélkezés nélkül, egyszerűen csak figyeld meg: mi az, amit nyersz az önostorozással, a „szegény én” szerepének működtetésével? Mi az, amit el akarsz vagy el is tudsz kerülni vele? Hogyan táplálod, milyen gondolatokat, érzéseket „veszel magadhoz” kívülről vagy belülről – azaz mi mindennel azonosulsz? Panaszkodsz? Úgy panaszkodsz, hogy „nem panaszkodsz”? :)
Hogyan beszélgetsz a Hozzád közelebb és távolabb álló emberekkel? Milyen történeteket mesélsz magadról és a világról, és hogyan? A médiából – hírek, filmek, közösségi média – veszel magadhoz szenvedés-táplálékot? Milyen érzés ezeket a termékeket fogyasztanod? Hogyan reagálod le a hatásukat?

- Ráéreztél már arra, mi a különbség a fájdalom és a szenvedés között? Tapasztaltál például olyat, hogy erős fizikai fájdalmak közepette is béke és nyugalom volt benned? Esetleg el is múlt a fizikai vagy érzelmi fájdalom attól, hogy nem „ragadtál bele” tudatilag? A szenvedés opcionális, és mindig ellenállásból fakad!

- Engedd meg, hogy ráláss, hogy az adott pillanatban, amikor éppen jönnek, jelen legyenek azok az érzések és gondolatok, amiket sokszor kapásból elutasítasz! Mert félsz tőlük. Mert nem akarod így érezni magad. Mert félsz, hogy beléjük ragadsz – és épp ezért tudnak hatni Rád! Engedd, hogy ott legyenek, de ne azonosulj velük! Ez időnként lehet, hogy nem sikerül, de azzal sincs semmi gond. Csak figyelj! Ne akarj semmit sem kiiktatni magadból! Ne akarj leszámolni az áldozatszereppel, mert igazából nem lehet! Azonban ráláthatsz, felismerheted, és kilépve belőle (átragyogva rajta) élheted… a Valóságot!

- Engedd meg – szükségszerű, hogy megtörténjen -, hogy szembesülj az áldozatiság mindig meglévő ellenpólusával is, mégpedig saját magadban (=a tudatodban): az elnyomóval!
A zsarnok, a diktátor mintafigurája „ő”, aki egyszerűen attól érzi, hogy él, attól érzi, hogy ő van, ha szenvedést okozhat - másoknak vagy önmagadnak. Az egyik pólus attól él, hogy szenvedhet, hogy fájhat, a másik, hogy sebezhet, ronthat. Szembesülnöd kell a saját magadon belül dúló, drámával, háborúval.
Ha a szabad létezés hív, nincs mese: le kell venned a fókuszt a „másokról”, és ahelyett, hogy bárkit – a párod, az anyádat, az apádat, a kormányt, a társadalmat, a világot – hibáztatnád, 100%-os felelősségvállalással önmagadba kell nézned!
Minden identitásnak, egónak sarokköve a szenvedés, mely az elkülönülésből, az élet ismeretlen misztériumának, a jelen pillanat átélésének elutasításából fakad. Gyógyír és „oldószer” rá csakis a most, a jelen pillanat – éppen az, ami elől az ego menekül! „Szenvedek, tehát vagyok.” – mondja az én. Kell neki ez az energia, hisz’ puszta létét érzi igazolva általa, ezért aztán ismétel, gyakran a végletekig.
Ne félj tőle, mert bármit is mond vagy gondol, csupán addig lesz létjogosultsága mondandójának, amíg azonosulsz vele! Ha feltárult a benned – csakis Benned! – lévő áldozat és elnyomó dinamikája, a saját szenvedés-függésed, s eltökélt nyitottsággal állsz a játszmáktól mentes, tiszta jelen-valóság elé, az már maga a kilépés! Ha ez után arra érzel hívást, hogy másképpen cselekedj, ha „innen” változtatsz, az egészen más minőségű cselekvés lesz, mint ami az ego megszokott, ösztön vezérelte reakcióiból fakad.
Ne nyomd el a szenvedést, ne akard kioldozgatni, elküldeni a fájdalmat, csak figyeld meg és légy vele elfogadásban! Egyszerűen, átölelve, szeretve, magától engedődik tova (nem „te” engeded el!)… így kerül elbocsájtásra természetes módon, szabadon, a jelenben létezés megengedésével.


**

Tetszett az írás? Örülök, ha kifejezed! :)

Ha szeretnél az új bejegyzésekről és programokról értesülni, iratkozz fel a hírlevelemre!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdonát képezi. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép.



2017. augusztus 19., szombat

Mesék a szabadságról: SZILAJ, A VAD VÖLGY PARIPÁJA (Önreflexióra hívó kérdésekkel!)

Volt már a blogon egy animációs filmekről szóló válogatás, ahol a nagy változás „kilépés-történeteit” gyűjtöttem össze egy ötös listába. Most egyetlen filmről írok, egyben új sorozatba is kezdek – figyeld majd a Mesék a szabadságról rovatot, izgalmas lesz, új perspektívát nyithat! (A jobb oldali sávban megtalálod az eddigi tematikus sorozatokat – a címekre kattintva valamennyi oda vonatkozó bejegyzés olvasható.) Minden ilyen jellegű írás végén találsz majd néhány, önreflexióra hívó kérdést, melyeket megválaszolhatsz magadban vagy akár hozzászólásban velem / velünk megosztva is!

Ahogy említettem, nálunk nem kell a szomszédba menni az animációs filmekért: Nimród, szeptemberben már négy éves kisfiunk nagyon szereti és gyakran nézi őket. Mivel ő különleges gyerkőcként (meséltem róla – szó szerint is, itt :-) ) még nem beszél, pontosabban kevés érthető szót mond, viszont pici kora óta nagyon érzékenyen leveszi azt, ami a „jéghegy csúcsa” alatt van (az energiát, azaz bárminek az érzelmi-mentális és egyéb töltését), sok dologban nagyon határozottan választ és nem-verbálisan kifejezi azt, amit tapasztal. Ezek a választásai és megnyilvánulásai nagyon tiszták és számomra is mérvadóak.
Nemrég együtt néztük az egyik kedvenc meséjét, a Szilajt és csodás élmény volt. Szavak nélkül – részemről sem volt szükség semmire -, mindketten figyelemmel voltunk, és ő lemozogta, végigujjongta, ölelte, mély átéléssel fejezte ki az egész filmet.
Eddig is nagyon kedveltem ezt a mainstream rajzfilmek között eléggé méltatlanul háttérbe szorult Dreamworks-animációt, de most valahogy sokkal jobban átjött, milyen univerzális és szavakon túlmutató minőségre éreztek rá az alkotók.

Szilaj (az eredetiben Spirit a neve – gyönyörű!) a vad musztáng története felülírja a szokásos, Disney-filmekből ismert alapfelállást, de a Dreamworks-re nagyon jellemző „gyerekfilmnek álcázott felnőtt-mese” jelleget is. Univerzális. Valóban.
Azzal, hogy nincsenek benne cuki beszélő állatok, csupán szelíd, de erőteljes narráció (a főhős, a ló nézőpontja) és dalok, gyakorlatilag visszatalál az állatmese lényegéhez. Aesopus fabuláihoz hasonlóan, tisztán és egyszerűen mutat rá az állaton keresztül az emberi tulajdonságokra, itt azonban az állatok mellett hangsúlyos ember-szereplők is vannak, a dolgok pedig nem feketék és fehérek, rosszak vagy jók - annál sokkal igazabb az egész.




Természetesen a szabadság, mint eszményi, egyben minden létező alapminőségeként jelenlévő, lényegi erő van bemutatva. Szépséges mementója ez a történet a természettel még összhangban élő embernek és az észak-amerikai kontinensnek, ami ebben a formában már nincs többé, de a nyomok és az életérzés fellelhető.
Ez az, amire végig-végig rámutat a mese, mintegy visszahívva nem is a múltat, hanem az időtlent, sőt a térhez sem kötöttet. Óda ez nem csak a szabadsághoz, hanem Földanyához is. De a család, a kapcsolatok, az „együtt” is egy eredendő, mostani fogalmakon túlmutató felhanggal vannak benne jelen.

Maga a történet nagyon egyszerű (ha esetleg nem láttad volna, akkor ez az összefoglaló SPOILER-es lehet: Szilaj kiscsikóból vezércsődör lesz, majd a ménessel való harmóniából kiszakíttatik, végigkalandozza a kontinenst, próbálják betörni, de nem megy, mély barátságot köt egy szintén foglyul ejtett indián fiúval, akivel együtt menekülnek a szabadságukért, szerelmes lesz, s végül a párjával hazatérnek oda, ahová tartoznak.

Mindehhez a klasszikus rajzfilmes megvalósítás nincs túl flikk-flakkozva, de gyönyörű és stílusos (főleg az arany és aranybarna színek, a naplementék, napfelkelték és a tájak monumentális totálképei dominálnak).

A dalok kimagaslóak! Nem is az az érzésünk, hogy egy film illusztrációi, teljesen önállóan is megállják a helyüket, Bryan Adams nagyon odatette magát, de úgy szívvel-lélekkel! Szoktuk hallgatni például a Here I Am-et időnként reggelente, tökéletesen hozza a „minden új, minden pillanat ünnep” friss energiáját. A kiscsikó megszületése, első lépései, majd a gyerekkor - ahogyan megérkezik, ahogyan fogadják és támogatják a nagyok, és ahogy tapasztal: az az alanyi jogon velünk született életöröm és szabadság van benne, amit az emberi világ (mai kollektíva) valahogy elfelejtett. (Mennyire más, ahogy mi, emberek általában megérkezünk! Csak lásd a kórházi születést!)

S ugye Szilajban ez az erő meg is marad, mert nem hagyja magát betörni. Viszont „elveiből” sokat elhagy, például amikor önként átengedi magát indián lovasának. (Még sincs alárendelt szerepben. Igen, egy állatot is lehet egyenrangú társként tisztelni, szeretni.) Az ő barátságuk is szépségesen van ábrázolva, magukra ismernek egymásban, idővel pedig, amikor így kell lennie, elengedik egymást. A másik világ, a modernizálás képviselői sem gonosz elnyomók itt, a két világ között pedig nyílik egy pillanatnyi híd, amikor az őket üldöző ezredes megérzi őket valójukban. Felvillan itt egy lehetőség, mint egy pici reménysugár, napfény egy szürke hétköznapon: lehetséges visszatérni kollektíven is Önmagunkba – s még ha tova is tűnik, az egyénileg és néhányan együtt megélt szabadság öröme marad.

A Szilajt összességében minden korosztálynak ajánlom, akár családi mozizáshoz vagy újra nézésre is. Szép, ártatlan, lényegre érző.



**

Szilaj, a vad völgy paripája (Spirit: Stallion of the Cimarron, 2002)

Rendezte: Kelly Asbury és Lorna Cook

Nálam: 10 /10

Előzetes.

IMDb adatlap.

**

 >> S a kérdések! <<

Van-e olyan területe az életednek, ahol úgy érzed, betörtél, azaz ahol kényszerek irányítanak?

Milyen gondolati, érzelmi és ösztöni, cselevésbeli mintákról érzed úgy, hogy korlátoznak?

Mit tudsz már itt és most megtenni azért, hogy nagyobb szabadságban és életörömben legyen részed?


**


Ha inspirál amit itt olvasol, találkozzunk a Facebook-on is! :)



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagából való. 


2017. augusztus 18., péntek

VILÁG


Nem a világ a sebed, 
az „én ilyen vagyok” az.
Ezzel határolod be
„világodat”.

Sebezhet egy gondolat?
Kínod valósnak érzed,
hisz’ annyira megszoktad.
Tényleg te vagy?

Ha nem köt ítélet,
érzés vagy gondolat,
ha befelé nézel,
hol figyelmed szabad,

mondd, mi marad?

Épp itt és most,
ki az, ki vagy?

S hol a világ?



**

Csendvirágok Facebook-oldal


Hírlevél


MEGJELENT!


48 verset és 7 novellát olvashatsz a 2020 februárjában megjelent Csendvirágok kötetben!

További információért és a megrendelésért kattints ide!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Borítófotó © Schäfer Zsófia

2017. augusztus 10., csütörtök

KATWE KIRÁLYNŐJE – Filmajánló és reflexió

Élet írta, felemelő történet, lenyűgöző színészi alakítások – a Katwe királynője nem egy bonyolult történet-szövésű mese, de szívhez szólóan emberi. Érdemes látni!

Ezért az ajánlásért is köszönet Andinak! Ha vannak ilyen szíved csücske-filmjeid, mondjuk az utóbbi időből, amiket nem látsz a blogon, örömmel fogadom a megosztást! (Akár itt, hozzászólásban, akár privátban, akár a Keddi kedvenc rovatban a Facebook-on, akár bármikor!) Ez itt a mi felületünk, ha olvasol, inspirálódsz, részt vehetsz a tovább-alakulásában is - mindannyiunk örömére! :-)

Mira Nair indiai származású rendezőnő (Esküvő monszun idején) ebben a filmben azzal a két dologgal brillírozik, ami a legjobban megy neki: a miliő-festéssel és a színész-vezetéssel.
Afrikában, Ugandában járunk, annak is Katwe nevű nyomornegyedében, és valóban az az érzésünk, ez nem díszlet! Kézzelfogható érzetet kelt és beszippant ez az atmoszféra, hiába a Disney-nek rendezte ezt a filmet, nem képeslapokat látunk, hanem realisztikus és művészi igényű ábrázolást. Nekem egyedül az anyuka - az egyébként végig fantasztikus! – Lupita Nyong’o „dögös modell” megjelenésénél lógott ki egy kicsit a lóláb. (Mondhatnám, hogy túl szép és csinos ez a nő erre a karakterre, de egyrészt végig elképesztő erővel lényegül bele a szerepbe, másrészt ezt a kis anomáliát inkább rendezői „hibának” tartom.)

A(z igaz) történet szerint ebben a számunkra, komfortban élő „első világbeliek” számára szinte felfoghatatlan közegben születik meg a csoda és a kiemelkedés. De ami különösen szép, hogy nem csupán egy csodagyerek története ez, hanem egy egész gyerek-csapatot és számos felnőtt embert érintő átalakulás megy végbe.
Gyerekeknek is szívesen megmutatnám ezt a filmet, bár nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a többség ettől érzékenyebbé válna, ha eleve úgy nevelik, hogy az új tablet meg az iPhone a „szeretet-nyelv” (=szeretet-helyettesítő) és a birtoklás kényszerét kódolják belé.
(„Szabad világ”, szabad országok - szabadság ellen „beoltva”.)




 „Gyomrom-szívem összeugrik”- érzés, amit itt is – és például az Oroszlán című film első felében vagy A szem tükrében másodikjában – ábrázoltak, és ezek alapvetően nem szenvedés-orientált, hanem felemelő, szeretet-üzenetet közvetítő filmek… És nyilván „csak” filmek.
S miközben érzem a fájdalmát annak, ahogyan ezek az emberek a túlélésért küzdenek napról napra – de nem úgy, mint amikor egy átlag magyar ember azon fanyalog, éppen miért szar neki -, csodálom az erőt, a tartást, a szeretetet, ami ilyen körülmények között is megjelenik és mindannyiunkat emlékeztetve továbbvisz. Nincs olyan, hogy „kis lépés” vagy olyan, hogy „csak egy ember”… (A Human című dokumentumfilm is eszembe jutott. Erről röviden itt írtam.)

A címbeli Katwe királynője Phiona, aki iskolázatlan félárva, kukoricát árul, a nyomornegyed legmélyebb bugyraiból származik. Ő az, akit még más, szintén szegény gyerekek is megvetnek (mert büdös, mert lehet, hogy fertőző… és így tovább), és akiről szép lassan kiderül, hogy egy sakk-zseni.
 Adott egy tanár, illetve egy tanár-házaspár, akik szintúgy követve a belső hívást, mint ahogyan azt mi tesszük néhányan, (a társadalom szemében) irracionális döntéseket hozva felkarolják ezeket a gyerekeket. A kitörés eszköze a sakk. Ez az, ami nem veszélyes (nem kell tartani tőle, hogy nem lesz pénz orvosra), s amihez indulásként nem szükséges nagy anyagi beruházás, csak egy lelkes, odaadó ember.
Engem a sakk, mint olyan – játék, jelenség – alapvetően hidegen hagy. Ahogy a Kedvestől megtudtam most, Indiából származik és valószínűleg ugyanilyen szegény emberek, társadalom túlélésért küzdő számkivetettjei találhatták ki. Nem ismerem a pontos eredetét, de ahogy Robert, az edző a kis lurkókat sakkozni tanítja, az ő mindennapi életükből hozott példái nagyon is ésszerűvé teszik ezt a feltételezést.

A sztoriban van néhány olyan fordulat és jó pár olyan jelenet, ami beivódik az emberbe, ezeket itt a világért sem lőném le! Ha felkeltette az érdeklődésed, amit leírtam, nézd meg mindenképp!

Még három megjegyzés a végére: a Phionát játszó Madina Nawalgát nem hagyhatom szó nélkül! Ösztönös tehetség ő is, minimális eszköztárral, de olyan szuggesztív jelenléttel játszik, hogy nem marad el (a méltán) Oscar-díjas Lupita Nyong’o-tól.
A másik, ami nagyon-nagyon üdítő és szívmelengető volt: a gesztikuláció, a beszédmód, ami még a magyar szinkronnal is átjön. A rendezőnőt dicséri az is, hogy merte az autentikus kommunikációt megmutatni, még ha európai vagy nyugati szemmel ez furcsának is tűnhet.
Ezeknél az embereknél az ösztöni szint, a testbeszéd előzi az értelmi és nyelvi réteget. Picit az az érzet időnként, mintha jelbeszédet használnának, olyan erős a gesztus-nyelv, és visszafogott a beszéd, különösen az iskolázatlan rétegnél. Szeretem azt a jelenetet nagyon, amikor az edző egy kritikus helyzetben (a gyerekek első nagy kimozdulásakor) ezt a mimikára, eltúlozott gesztusokra épülő beszédmódot veszi elő, hogy át tudja őket lendíteni.

Végül pedig: a film egyik legerősebb üzenet a kitartásé. „Ne fektesd még el a királynőd!” – hangzik el többször, egyre mélyebb megértést érlelve.
A „ne add fel!” közhelyesen hangozhat, mégis sokan már azelőtt feladják (a Lélek vezérelte életet), hogy egyáltalán ráléptek volna erre az útra. Nem kell így lennie!
Ezek az élet által formába öntött modern mesék erre (is) emlékeztetnek.

**

Katwe királynője (Queen Of Katwe, 2016)

Nálam: 10/8,5

Rendezte: Mira Nair

IMDb adatlap.

Előzetes.


**

Tetszett az írás? Fejezd ki hozzászólással, lájkkal, megosztással!



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagában szereplő kép.

2017. augusztus 8., kedd

ÁTLENDÍTŐ

Hőségben enyhet adó lehűlés.
Ingerültségben egy nagy nevetés.
Aggály mélyén megszülető erő.
Ok nélküli öröm: „csak úgy” felemelő.

Létezésben súly.
Fában erezet.
Kávéban kardamom.
Csókban szeretet.


Internetes klasszikus. :-) A szerzőt nem tudom, forrás Boredpanda.

2017. augusztus 6., vasárnap

MR. CHURCH - Filmajánló és reflexió

Hála és köszönet Andinak, aki felhívta a figyelmünket erre a filmre! A 2016-os filmdömpingből ez valahogy kimaradt, pedig emlékszem, Eddie Murphy legjobb színész-jelöléseire felkaptam a fejem.
De hogy ez itt micsoda kincs! Te láttad?
 Igyekszem spoiler-mentesen írni róla, sőt, azt javaslom, hogy ha Neked sem volt még meg, akkor ne nézd meg az előzetest (azért szokás szerint be fogom linkelni alul), mert bizony elég történet-mesélős. Ennek a filmnek pedig elég egyszerű a története, de meglepetések azért így is, úgy is érhetnek. Számomra az egész egy nagyon csodás meglepetés volt!
Azért egy kicsit részletezem mindjárt. :-)

Az „ismerős ez valahonnan” érzésre választ kaptam, amikor a rendező nevét megláttam: Bruce Beresford régi motoros Hollywood-i rendező egyik saját, korábbi nagyszerű darabja, a Miss Daisy sofőrje (Morgan Freeman befutása… emlékszel?) beugorhat, de azért nem ön-koppintás, mond újat, mást. „Újat”, „mást”? Ez így nem egészen helytálló. Tulajdonképpen az időtlent mondja. Ahogy Andi fogalmazott, arról szól, „ami igazán számít”.

A sztoriról röviden: a történet elején 10 éves Charlie-t egyedül neveli az anyukája, nem túl jó anyagi helyzetben, nagy szeretetben és némi egymástól való függőségben. Anyuka titkolja lánya elől a betegségét, a volt szerető utolsó ajándékaként viszont érkezik egy különös segítség Mr. Church személyében, aki jóval több lesz, mint aminek Charlie először nevezi: „a szakácsunk”.

Nem titok, hogy ez egy „készítsd a papírzsepit” jellegű, érzelmes film, de ízlésesen és lényegre törően az. Giccses könnyzacskó-durrogtatást" én alig-alig tapasztaltam, stílust és szépséget annál inkább!




Kezdjük ott - mondjuk elkezdtem már a méltatatást :-) - hogy Eddie Murphy remek!
Öröm nézi a játékát, érett és visszafogott, tökéletes neki ez a karakter! Mr.Church-ben az az igazi csoda, amit a film legelső mondata is kifejez: „bármi lehetett volna, ami akar, de ő úgy döntött, a szakácsunk lesz”. Nyilván ki fog bomlani a titkolózó segítő háttere is (most így beúszott kapcsolásként Az Egység meséi közül a Feltámadás, Antaro története…), de maga az a mód, ahogyan ő a szolgálatát éli a Valóságra tapint! Ez a Lélek önmagából feltáruló, természetes kiáradása. Ebben a minőségben nincs sem alá, sem felé rendelődés, de van egy csodálatos méltóság, erő és könnyedség.
Amikor Lélekjelenlétben teszünk bármit, akkor az a kifejeződés nagyon hasonlít ahhoz, mint ahogyan ő például az ételeket készíti! S még van mit felfednie, van hová alakulnia… az eseményekkel és a többi szereplővel együtt.

A film több szinten és síkon is nekimegy a sztereotípiáknak és feloldja azokat. Úgy gondolod, férfi és nő között csak szerelem / párkapcsolat lehet, mint legmagasabb minőség? A vérségi kötelék a minden, ez jelenti a családot vagy van, ami ezt is felülírhatja? Fekete és fehér más etnikum és kizárt az egyenrangú egység közöttük? A szegény valóban szegény, a gazdag valóban gazdag? Akit leír a társadalom, nem emelkedhet ki és lehet boldog? Aki „hibázik” (a világ és sokáig saját maga szemében), annak a „hibája” nem egy nagyobb csodának ágyaz meg? Tényleg azt gondolod még mindig, hogy nincs minden tökéletesen rendben?

Klasszikus elbeszélő filmes stílus, egyszerű, ám mélységgel bíró karakterek, cseppet sem túlbonyolított cselekmény - és velődig ható mondandó. Szeretetről, elfogadásról, gondoskodásról, nevelésről, művészetről… a lényegre érzékelve.

Szívből ajánlom!

**

Mr. Church (2016)
Rendezte: Bruce Beresford

Nálam: 10/9

IMDb adatlap. Angol nyelvű előzetes (Magyart nem találtam. De inkább hagyd ki, ha megfogott ez a leírás, ne lője le a sztorit!)

**

Csend-virágok a Facebook-on - gyere, találkozzunk itt is!

További filmes írások a blogon.



© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a film sajtóanyagában szereplő kép.

2017. augusztus 2., szerda

Zeneajánló: THE XX - I SEE YOU (2017)

Némi fáziskéséssel ugyan, de végre elért hozzám az xx harmadik lemeze, az I See You. Januárban jelent meg és augusztusban írom ezeket a sorokat, hiába, no, nem tartom már a tenyerem a zenei élet pulzusán úgy, mint anno, amikor még az énkép (önkép) szempontjából meghatározó volt, hogy up-to-date legyek az alternatív zenékben. Sebaj. :-)
Ez az album viszont most annyira jólesik!
Dióhéjban: indie pop, kicsit melankolikus, de nem depis, abszolút introvertált, de nem elszállt, nem egy óriási durranás, de jóval több, mint „kellemes”… ha ezek a paraméterek (és a linkelt videók) bejönnek, akkor Neked is szólhat az ajánló. Ha nem, akkor csak én fogok itt lelkesedni. :-)

Anno 2009-ben, amikor megjelent az első (a zenekar nevével azonos címet viselő) xx-lemez, nagyjából rongyosra hallgattam. Pedig nem éreztem rajtuk olyan elképesztő eredetiséget, sok volt a 80-as évek utóérzés (Cure-os gitárok, szinti, azért kellemes ismerősség), meg kicsit egysíkú is az egész. DE mindemellett egy olyan őszinteség és intimitás jellemezte, amibe beleszerettem!
Úgy tűnt, hogy itt van két fiatal, akik semmi mást nem akarnak, csak zenét csinálni, de azt szívből, mindent beleadva. Nagyon jó és egyedi énekhangok, egy lány és egy srác - nem egy pár, barátok -, tökéletesen egyenrangú dalszerzők, tökéletesen kiegészítve egymást (Oliver hangja és stílusa ráadásul az, amire azt mondtam akkor, hogy nagyon szexi, wáóó! :-)).
Az egésznek volt egy egyszerűsége, amolyan lemeztelenedés-jellege, hozzá a szintén rém egyszerű, de totál megragadó gitárfutamok, meg szintis beat-ek.

A második lemez, a 2012-es Co-Exist sem volt csalódás, de némi továbblépés ellenére inkább az előző ismétlésének tűnt, kevesebb szpirittel és kevesebb slágeres dallammal. Nem maradt meg úgy, hogy később is gyakran elővegyem.



No, most amolyan újra-beleszeretős érzés van az új lemezzel. Annyira előnyükre vált, hogy eltelt bő 4 év és nem erőltették, hogy hamarabb legyen album! Egyrészt megmaradt az az egyszerű, őszinte attitűd, hogy itt valakik tényleg beleteszik magukat abba, amit hallunk és megmutatják, mi van bennük, elénekelve, kimondva, felvállalva minden sebezhetőségüket és érzékenységüket. (Hol találkozol manapság ilyesmivel a popzenében? Én mondjuk a mainstream-ből nem tudok példát mondani.)
Másrészt jóval érettebb lett az egész – Romy és Oliver hangja is -, kopnak a manírok, és zeneileg is sokkal változatosabbak a dalok. Bár továbbra is maradt sok minden lecsupaszított, vannak kifejezetten izgalmas zenei megoldások, újdonságok, hangminták. Röviden: baromi jól szól! :-)
Ez jelenős mértékben köszönhető Jamie xx-nek, az azóta szólóban is befutott harmadik tagnak, producernek és „ritmus-felelősnek".

A dalszövegekben ott a bizonytalanság, a benső küzdelem az önelfogadással (önszeretettel), megfelelni akarással és a külvilág által kötelezően elvárt körökkel; van fájdalom, de nem szenvedősek, inkább egy önmeghaladásra futnak ki.
Engem nagyon feldob, ha ezt a mélységet, odaadást és továbblépésre való készséget látom, pláne ha a zene és a zenészek ennyire őszinték. Totális intimitás, fülnek, szívnek! „Személyesen” az az érzésem, hogy átölelném ezt a két embert, olyan szeretni valóak! :-)

Az egész lemez nagyon egyben van, pedig a középső része lassúbb, egyszerűbb, a régi xx-re jellemzőbb dalokat tartalmaz, míg az eleje és az utolsó harmad a sodróbb, slágeresebb és játékosabb, - már-már vidám :-) - számokat.
Egyébként ha az I See You-t jellemző életérzést egy valamiben összegezném, akkor az a szerelembe esés (mondjuk a Felébredés-könyvben a Felragyog a szerelem című fejezet jut eszembe)…és már nem is csak az első érintődések, hanem amikor már kapcsolat van.
Ott a szerelem szédülete, az ismeretlen, a bizonytalan (igazából behelyettesíthető más, teljesen új élethelyzettel is!)… érzed, hogy szükségszerűen változol tőle, változik az életed… félelmek jönnek fel magaddal kapcsolatban, meg a másiktól, menekülnél is… de az élet felülír, és az erő valahogy megjelenik.

Az egyik kedvencem, a Say Something Loving a maga női-férfi belső monológjaival és kiemelkedésével - ezt linkelem zárásként! (Az xx csatornáján még két klipes számot találsz, az I Dare You-t – nekem ebben a Stranger Things-es Millie Bobby Brown műsírása már sok volt, de a szám tuti -, és az On Hold-ot.)




**


The xx: I See You (2017)

Nálam: 10 / 9 


Te miket szeretsz, mi az, amiért lelkesedsz és miért?
Ha van kedved, oszd meg velem itt, vagy a Facebook-on! :)




© Csend-virágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Bizonyos jogok fenntartva! A cikk szövege a szerző szellemi tulajdona
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó a hivatalos lemezborító.