2021. április 22., csütörtök

Próza: A DERVIS ÉS A SÁRKÁNY (Autimesék 6.)


Sokáig nem tudjuk, mit vegyünk neki, mert ő nagyon más, mint a többi gyerek. Legjobban botokkal, falevelekkel meg hasonlókkal szeret játszani, de azokat sem gyűjti, simán otthagyja bármelyik pillanatban. Mint ahogy imád köveket dobálni a vízbe, a lefolyó örvénylését, a filmek végén legördülő stáblistát vagy a lassan feloszló felhőket nézni: egyszerűen élvezi a dolgok természetes mozgását, színeváltozását.

Mit ajándékozz karácsonyra egy öt éves, nem beszélő autista kisfiúnak, akinek nincs egy kiemelt érdeklődési területe? Gyakran olyan, mintha semmi sem érdekelné úgy igazán itt, a Földön, legalábbis nem azzal a szenvedélyes kötődéssel, ahogyan mi, emberek szeretünk belebonyolódni mindenbe.

Van viszont egy katalógusa, benne játékfigurákkal, amit mostanában nagyon szeret nézegetni, főleg a pompás külsejű, művészi kidolgozottságú sárkányok képeit. 
„Hát persze!” – csapunk szinte egyszerre a homlokunkra. 

Megszerezni a varázslatos jégsárkányt mégsem bizonyul könnyű feladatnak, pont ugyanolyat nem is sikerül találnunk. Több körös telefonálgatás, majd online rendelés és várakozás után azonban ott állunk az ünnep estéjén, kezünkben a becsomagolt kartondobozzal.

„Ünnep.” Nimródnak nem jelent semmi különöset a karácsony, minden nap szeret velünk lenni. Szeret lenni – csak úgy, általánosságban. 
Az ajándékoknak nem örül igazán, előfordult, hogy azt mondtuk, vehet magának bármit a játékboltban, játszott egy kicsit a kiválasztott autóval, aztán visszatette a polcra, hisz' annak ott a helye. Azért azt érezzük, hogy ha valami, akkor a fehér-világoskék sárkány tetszik majd neki, bár inkább csak reménykedünk benne. De az, ami történik, minket is meglep.

Miután kis segítséggel kibontja a csomagot, előbb kinyújtott karral, a két szárnyánál fogva maga elé tartja a sárkányt, majd elkezd vele pörögni-forogni a szobában. 

És forog, körbe-körbe, miközben csodálkozó mosollyal nézi. Mintha végtelen örömben egyesülve táncolna vele, de nem is csak vele, hanem mindennel! Az egész szobát beragyogja ez a szó nélküli, ártatlan élvezet.

Sokáig tart, talán perceken át, mégis egyetlen, mély, tágas, villanásszerű, eksztatikus pillanatnak tűnik. 

Sírunk és nevetünk, felváltva, vagy inkább egyszerre.

Miért is kellene elképzelésekhez kötődnünk? Amikor elengedjük őket, elbűvöl bennünket a dolgok önmagáért való szépsége.

2021. április 19., hétfő

Próza: HA HÍV A VADON (Autimesék 5.)

- Ne legyünk már ennyire helikopter-szülők! – mondom. Kicsit szédülök attól, hogy a gyerek koncentrikus körökben kering körülöttünk a pad és a platánok négy méteres sugarában. Isteni az idő, pólós-meleg van, a napfény simogat, nem éget. Együtt ülünk ebben az édenkertben – a desedai arborétumhoz nincs fogható -, szemben a víztükör aranyfénnyel pettyezi a horizontot, s ha jól látom, még a hattyúk is feltűnnek. Teljes az idill, csak az autimanónk berreg körülöttünk, lábujjhegyen futkározva és azokat a lehetetlen, csak rá jellemző hangokat kiadva. Mindig más a sláger, a mostani szakaszában valahogy így hangzik: „bijojó”. Nem lehet tőle agybajt kapni.

- Oké, igazad van, ez már tényleg túlzás. – sóhajt Io. Nimród hatéves, s bár nap, mint nap kijövünk a szabadba, legfeljebb másodpercekre tartózkodik a látó- és hallóterünkön kívül. – Nagyfiú már.

- És egyre okosabb! Látod, milyen jól viselkedik mostanában. – fűzöm hozzá. Nevetünk, hiszen megint a „felmentő-sereget” játszom. Nem mintha hibáztatná őt bárki is, de gyakran nem könnyű megkülönböztetni, hogy valami az állapotából vagy a viselkedéséből fakad. Előfordul, hogy az apukája kicsit szigorúbban, én pedig megengedőbben ítélem meg ugyanazt, s közben mindketten a legjobbat akarjuk neki. 

- Engedjük kicsit szabadon! Mondjuk… egy perc. - Io elfordítja a tekintetét Nimródról. - Nézzük, mit lép!

- Legyen két perc!

- Egy bőven elég. Próbáljuk ki! - az órájára néz, majd rám.

Rendben. Én is a szemébe nézek. 

- Játssz csak, kicsim, menj szabadon! – szólunk ki Nimródnak.

És számolunk. „Egy. Kettő. Három.” Aztán csak csendben, nevetés-visszafojtva várunk. Vajon letelt-e már az egy perc? Úristen, de nehéz megállni, hogy ne nézzünk oda, mit csinál! Most tudatosítjuk, mennyire rá voltunk függve a figyelésére. Egy gombostűt nem lehetne leejteni, szerintem a harkály kopácsolását és a vadnyulak szökkenését is hallom. Jó kis játék ez. Na, most… talán még nem is telt le az egy perc, de…

Döbbent csend. Nimród sehol! 

Először még nyugodtan kiáltozzuk a nevét, biztos, hogy itt van valahol, a közelben. Az arborétum lombos fái, kis ligetei és tisztásai sűrűn veszik körbe a fő ösvényt, melynek szélén letáboroztunk. 

- Kisfiam, ez nem vicces! Gyere elő!

- Nimród, azonnal gyere ide!

Öles léptekkel indulunk előre megszokott sétánk útvonalán, közben minden ligetbe betekintünk; jobbra az ecetfák, odébb az ezüstfenyők csoportjai. Odáig biztos nem ment el! 

- Ott lesz, ott mindig megállunk! – mondom, és előre szaladok. A szívem a torkomban dobog, de a solar plexusom is ég. Én már tévedtem el az arborétumban!

Benézek a nagy fenyők ölelte, vastag tűlevél-réteggel borított kis szentélybe, ahonnan mindig gyantával az ujjain szokott távozni, miután kijátszotta magát botokkal és tobozokkal. Nincs itt!

- Úristen, nem vagyunk normálisak! Hogy engedhettük el! – rikoltom, de elhatározom, hogy higgadt maradok. – Meglesz! Elő fog kerülni. Most!

- Nimród. Azonnal. Gyere. Ide. – Io hangja ellentmondást nem tűrően erélyes és nagyon hangos. Érzem, hogy ő is remeg belül, de nem veszítjük el a fejünket.

Sehol nincs! Most világlik fel, hogy bármilyen otthonosan is mozgunk itt - megszámolni sem tudom, hányszor jártuk be a fő útvonalat -, irtózatosan nagy ez az arborétum. Egy ilyen kisfiúnak mindenképp. És a víz! Visszaúton mindig a tópart közelében jövünk! Mi van, ha már elért oda? Ha már beleesett! Nem. Nincs időm rettegni.

- Előre rohanok! – mondom Io-nak. 

- Rendben, én keresem az oldalsó sávokban. 

Meglesz. Meg kell lennie. Úgy szaladok, hogy megfájdul a hasam, szúr a tüdőm, közben jobbra-balra is tekintgetek, de valahogy az „előre, előre” a cél. Végig az ösvényen. Amikor nagy sétát teszünk, mindig középtájon, a fedett fa pihenőhelyen szoktunk ücsörögni. Lehetetlen, hogy addig eljusson, ennyi idő alatt futva sem tehető meg a nagyjából fél kilométeres táv, de megyek tovább. 

Elképesztően kihalt ma az arborétum. Általában sincsenek sokan, de most egyetlen embert sem látni. Mintha még a madarakat sem hallanám, csak a mi „Nimród, Nimród!” üvöltéseinket. Mit fogunk csinálni? Rendőrt hívunk? Többed magunkkal átfésüljük az egész területet? A víz, a víz… ugye nem?

És aztán, a pihenőhelyhez érve, annak is a túlsó oldalán… igen! Ott van! Épp úton, már nem villámgyorsan szalad, valamivel óvatosabban halad előre, a nagy, zöldellő diófa törzsét érintgeti. Pont idáig még nem jöttünk el; legfeljebb egy vagy két méterrel van túl annak a területnek a határvonalán, amit már jól ismer.

- Nimród, gyere ide azonnal! Kisfiam…

- Megvan! – üvöltöm Io-nak, aki már a közelben jár.

- Ezt nem szabad! Ilyet soha többet! Elmentél messzire. Kerestünk! Hogy jöttél el idáig?

Angyali arccal néz rám. 

Olyan, mintha csak a lába vitte volna. Felfogja, hogy rosszat csinált, mégis, azt látom, nem érti, mi ezzel a baj: ő csak odáig jött, ameddig szoktunk. Igaz, hosszú, pihenőkkel tarkított, majd’ félórás sétáinkon, nem egy perc alatt! Látom magam előtt, ahogy boldogan nyargal. Szabad utat adtunk neki és ő élt vele. 

Átölel. Jön az apukája is. Dorgálás, majd nagy, hármas ölelés következik. 

Minden jól van. Nehéz, mégis jól van. Most már nem csak a megkönnyebbülés önt el, de a hála is. 

Néha mindannyiunkat elszólít a vadon. Talán bele is veszünk, de mindig előkerülünk.