N'alika, író és tanár művészeti-önismereti blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. augusztus 14., hétfő

Az Egység meséi 9.: A MENNYORSZÁG ELENGEDÉSE - Mihael és Satina meséje



Szeretettel nyújtjuk át Neked Az Egység meséi legújabb darabját, ismét Io-val közös alkotásunkat! Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)

A kilencedik novella becsült olvasási ideje 15 perc

A Mihael és Satina történetéhez készült Pinterest táblát itt találod.


    A völgy - vagy ahogyan a benne élők hívták, az „Igazak otthona” – fennállását az angyalok Földre érkezéséig vezette vissza. Alapítói az özönvíz túlélői voltak, legalábbis több ezer kötetes hagyományőrzésük írásos beszámolói erről tanúskodtak.
   A nagyjából két méter magas völgylakók bőre hófehéren ragyogott, hosszú, többnyire szőke, platina vagy őszes árnyalatú hajkoronával rendelkeztek, szemük színe pedig emberi tekintettel nézve valószerűtlenül kék volt. Szokásos öltözékként fehér kaftánt viseltek - hétköznapokon durva szövésűt, ünnepnapokon finom aranyszállal hímzettet -, vállukra földig érő, szintén fehér köpenyt borítottak.
   A völgy pontos helyét emberfia nem ismerte, és bár az évezredek során betévedt hozzájuk egy-egy vándor, titkukat egyikük sem adta tovább. Különösen tiszta, a külső hatásokat átengedő fizikai testük hús-vér valósággal bírt ugyan, létezésük mégis inkább az álmok éteri világához tartozott, mintsem az emberek benépesítette földi civilizációhoz.

     Otthonuk a nagy hegyek legmagasabb perifériáján feküdt, sziklákkal, jéggel és ritka levegővel elzárva a külvilág elől. E terület azonban korántsem volt kopár és terméketlen: egyedülálló mikroklíma alakult ki benne, mely ősidők óta gazdag oázisként táplálta a völgylakókat. Kristálytiszta hegyi patak szelte át a lágy ívű, örökzöldbe öltözött földköpenyt, melyet időtlen harmóniát sugárzó épületek és színes virágokkal, zöldségekkel, gyümölcsfákkal teli kertek tettek a közösség életterévé.
   Mindezt egy állandó, selymes ködtakaró vonta be felülről, biztosítva az ideális hőmérsékletet, a páratartalmat és a rejtettséget.
   Az Igazak otthonában mindennek pontosan úgy volt létjogosultsága, ahogyan az a hagyományokból következett. A patakot átívelő hidaktól az évezredes épületeken át a veteményesekig és a bennük termesztett növényekig, minden a lehető legtökéletesebb helyre került, s gondozásuk a lehető legoptimálisabb módon történt.
   Az itt élőket az őseiktől kapott „Igazak törvénye” vezette. Ezeket az írásokat úgy tisztelték, mint Istentől eredő útmutatásokat, így fel sem merült bennük, hogy bármit is másként csináljanak.
Az idő múlása a törvények köré szertartásokat szőtt, melyek segítségével áhítattal adóztak az Isteni Igének.
   Mindennapi életüket protokollok hatották át, irányt szabva gondolataiknak és viselkedésüknek.
  A völgylakók mindig imádkozó tartásban, összezárt hüvelykujjaikat a szívükhöz érintve üdvözölték egymást és homlokukat összeérintve búcsúztak. Beszélgetés közben az együttérzés, tanulás közben a hatékonyság előidézésére meghatározott kéztartásokat használtak, s annak is megvolt a számukra helyes módja, hogyan kezeljék mindazt, ami a belső világukban felmerült.
Ha például egyikük azon kapta magát, hogy ítélkezik a másik felett, fennhangon bocsánatot kért tőle és egy kedves gesztussal ellensúlyozta azt.
 Figyelmük egy része mindig az Istenin honolt, s ha kizökkentek ebből a tartásból, bizonyos mozgássorokkal, légzéssel és mantrák ismételgetésével hangolták vissza a tudatukat oda, ahol a törvény sugallta módon lenniük kellett.
 Az Isteni Ige igaz mivoltát Otthon-völgyük minden teremtménye igazolta, lévén mindig minden tökéletesen működött. Nem sújtotta őket soha semmilyen vész, növényeik termesztése elejétől a végéig tökéletesen alakult, egymással szeretetben és összhangban éltek, földi szolgálatukat pedig mindvégig a protokoll szerinti legnagyobb rendben végezték.


A Szolgálat


     Az Igazak otthonában valamennyi völgylakó elsődleges rendeltetése az Ige Szolgálata volt.
A földművelés és a hétköznapi teendők csupán egy kis idejüket igényelték, életük – az Igazak törvényének megfelelően - az Igazság Kiragyogásáról szólt.
   Mindezt meg is tették szertartásaik és protokolljaik szerint, mégpedig oly’ módon, hogy tudati síkon összekapcsolódtak az emberekkel. A völgy közepén álló nagy Kristály-szentély különleges erőterében ráhangolódtak a Földön élő, segítségre szoruló emberekre, útmutatást és áldást sugározva feléjük. Az emberek nem tudták, hogy álmok, inspirációk és sugallatok formájában az Igazak mutatnak rá a megoldásra és a továbblépéshez szükséges belső erőre, ám az adást mindenki vette - ki így, ki úgy. Az Igazak elvégezték feladatukat, a megvalósulás már nem az ő dolguk volt.
   Hosszú életük során egész civilizációk eltompulását nézték végig: társadalmakat, amint bezárulnak az önzésből születő hatalom- és biztonságvágy illúzióiba, kollektív és egyéni tudatokat, ahogyan egyre mélyebbre merülnek a delíriumban. Az emberek egymás ellen forduló pusztító erőit azonban nem tudták, s nem is akarták megállítani: nem tartozott bele szolgálatuk körébe.
  Ők az Igazságra emlékeztettek és ébresztettek, de hogy ki miként fordítja le az Isteni Igét, szabadon meghagyták az álomban ringatózóknak.


Fátyolhasadás


     A déli szertartás végeztével, pontban tizenkét óra huszonkét perckor Mihael kilépett a Kristály-szentély nagy, boltíves kapuján. Tudta, szolgálata akkor  fejeződik majd be, amint mély figyelemmel végigjárta a kertbe épített, csiszolt kövekkel és virágágyásokkal tagolt labirintus szakrális körét.
   Ám ekkor hirtelen furcsa érzés fogta el: ugyanaz, amit utoljára réges-régen, hét éves korában, ugyanebbe a labirintusba belépve érzett. Akkor és most is olyan elsöprő erővel jelent meg, hogy megrémült, szélvihar módjára elrepíti, ha nem kapaszkodik meg valamiben. Az érzés egy gondolattal járt együtt: „azt tehetem, amit szeretnék!”
   Olyan egyszerűnek tűnt kihagyni a protokollt és valami egészen mást csinálni helyette! Boldogság könnyed szédülete ragadta magával, de ez nem az áhítat volt, nem az Igazi Boldogság, amit neveltetése során megismert. Mély lélegzetet vett, ám ezúttal nem próbálta meg átalakítani az érzést a tanult módon, csak hagyta, legyen, ami van. Figyelt.
   Ebben a pillanatban olyasmit vett észre, amit soha azelőtt nem tapasztalt! Felnézett a fehér selyembe burkolt égre, és most már bizony egészen kizökkent épp elkezdett szakrális tevékenységéből.
A völgy ködfelhője egy ponton oly’ világosnak tetszett, mintha csak ki akarna lyukadni! Mihael teljesen átadta magát a jelenség befogadásának. Most már félelem és elképzelések nélkül várta, hogy az egyre erősödő fényesség mivé lesz. Tudta, hogy a Nap készül átragyogni a felhőkön, de saját szemeivel még nem látott ilyet. Izgalom lett úrrá rajta, ez szintén egészen szokatlan volt számára. Valami teljesen új kezdete!
   Úgy tűnt, a napfény mindössze pár négyzetméternyit világított meg a völgyből – csupán azt a területet, ahol Mihael állt. A szétnyíló ködfelhő mögött olyan perspektíva tárult elé, melynek látványába egészen beleszédült. Szíve elkezdett hevesen verni, lélegzete szokatlanul mély és furcsa ritmusú lett, s hirtelenjében elvesztett minden kontrollt teste és tudata fölött. Felnevetett. Majd ismét egy hosszú, felszakadó, szívbéli kacagásban fakadt ki. Kék szemeiből patakzottak a könnyek.
 S miért? Maga sem tudta. A vakító fény felgyújtott benne egy tüzet, melynek lényében elrejtett, tápláló forrásáról eleddig fogalma sem volt. Hisz’ a mai napig akként élt, hogy minden elméjében lezajló folyamatnak és információnak tudatában van!
   A fátyolfelhő visszazárult, ő azonban kinyílt, s lábaival fittyet hányva a protokollnak, átsétált a patakon, át a veteményeseken, nem követve sem utat, sem ösvényt, csak ment rendíthetetlenül fel a hegynek, bele a fényt elzáró ködbe! Abba a ködbe, mely az Igazak számára a biztonság és gondviselés érinthetetlen fátyla volt. Mihael számára azonban most először csupán mint ködfelhő jelent meg, amin át kellett törnie. Nem vetített maga elé semmit, nem értékelt és nem habozott – tette, amire az egész lényét betöltő és túlragyogó rendeltetés hívta.
   Tudatosította, hogy ez mennyire más, mint amit az igazságnak szentelt, tökélyre csiszolt életútja során elsajátított. Keresztülhágta vele a törvényt és eldobta az önmagáról formált, makulátlan képet, s mégis: tette. Nem azért, hogy jobb vagy tökéletesebb legyen, hanem mert erre volt hívatva.


A megfoghatatlan sosem múló


    A köd kezdett fogyni, a növényzet eltűnt, az oxigén ritkult és a levegő lehűlt, ám a napfény átragyogása mindent pótolt. Hamarosan kibontakoztak egy új világ díszletei. Hegycsúcsok, csillogó hó és jég, valamint a mindent beborító kék ég. Lábai alatt mély köd, alant pedig az Igazak otthona, a völgy. Ő azonban már nem odavalóként állt itt, és tétovázás nélkül lépett előre a szűz hóba.
Az ismeretlen tájon belső iránytűje vezette, fel a csúcsra, s ki tudja onnan hova, csupán abban volt biztos, hogy mennie kell. Át a fehéren, bele a nagy mély- kékbe.
   Mihael teste követte tudata változását mely által sikerült a megváltozott fizikai körülményekhez alkalmazkodnia. Két hegycsúcs állt előtte, s bár nem volt jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, mégis egyértelműen indult el az egyik felé. Új volt számára ez az időtlen elégedettség-érzés, ami minden egyes lélegzetvételt, külső és belső mozdulatot kísért.
   Nem volt vonzás, sem taszítás, mégis folyamatos beteljesülés vezette.
   A csúcsra felérve eltűnt a fehér és körbeölelte a végtelen kék. Megfoghatatlanná vált a világ, és nem csak a test, de a tudat is, mely mindezidáig a jelenségeket beazonosítva korlátok közé szorította.
Most először élte: szabadság van! Minden rendben van! Nem kell a kívülről kapott törvény, a tanult igazság, a begyakorolt és bevált tökéletes minta – a pillanat ártatlanságában örökkön ragyog a Lélek Igazsága!


Híd egymáshoz


    A kezdet és vég nélküli út a fehérbe vezetett, le a csúcsról, de nem vissza a völgybe. Mihael szivárványra lett figyelmes, mely a két hegycsúcs között ért földet. Lassan ereszkedni kezdett a hegyoldal kacskaringós ösvényén. A szivárvány kísérte, s ő gyönyörködött benne, amíg fizikai szemmel láthatta. Leérkezett. Nem voltak elképzelései, hogyan tovább, ám amikor megpillantotta Őt, egyértelművé vált.
   A szomszédos hegycsúcsról Satina közeledett lefelé, pontosan feléje. A szivárvány lábánál értek össze útjaik. Völgybéli Lélek-testvérét természetesen ismerte, itt és most azonban teljesen újként tündökölt előtte. Egyenesen egymás szemébe néztek, de nem a szokásos módon üdvözölték egymást. Szükségtelen volt.
 Bár Satina fizikai formája megőrizte vonásait, tudatát ugyanazon tiszta és ártatlan minőségben érzékelte, amiként maga is tapasztalt - ragyogásuk pedig: Egy volt. Egymás előtt állva, szavak nélkül öntöttek formát rezdüléseik, ugyanazt élték. Kezeik és ajkuk összefonódott, testük összeolvadt az ölelésben.
  Együttlétük felülmúlt minden ideálisnak tartott emberi párkapcsolatot, de az Igazak népe által vallott völgybéli tökéletességet is. Több volt minden vágyottnál és megéltnél.


Úton a Semmindenben


     Mihael és Satina kézen fogva folytatták útjukat, amit a Lélek szentelt azzá, ami. S hogy mivé?
Nem keresték rá a választ – a pillanatban minden azzá lett, aminek a Lélek létjogosultságot rendelt.
Ne keresd hát Te sem a választ, Kedves! Légy nyitott a teljesen újra! Pont ott van, ahol vagy, és pont most történik! Engedd meg, légy benne egészen a pillanatban, majd cselekedj úgy, hogy felülmúlsz minden tudást és elképzelést jóról, ideálisról, igazról!
   Ragyogj!


💗

Könyveinkről itt olvashatsz és meg is veheted őket!


© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter) és Io (Pókos Krisztián)

  Minden jog fenntartva! A szöveg a szerzők szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

2017. július 6., csütörtök

Az Egység meséi 8.: OHANA - A Család meséje



Itt Az Egység meséi novellasorozat nyolcadik darabja, mely kedvesemmel, Io-val együtt, kettőnkön keresztül született meg. Örömmel nyújtjuk át Neked, fogadd szeretettel! 

A nyolcadik novella becsült olvasási ideje 8 perc. 
Ha szeretnél hozzá képi inspirációt is, nézd meg a Pinterest táblát, amit a történet ihletésére készítettünk! 


    Fekete vöröslik, izzik, fortyog: a vulkán ma különösen aktív. A felszálló füst mintha sebesebben terjedne szét, a láva pedig úgy hömpölyög, mintha egyenesen az óceán méhe hívná magába. Kettejük ellentétes erői között szárnyal Hawaii különleges, aranysárga-barna tollazatú madara; a régiek Aranysólyomnak hívták, ma Hawaii-i sólyomként ismerik.
   E hővel és füsttel átitatott tér mindig is láthatatlan volt az emberi szemnek, nem így a sólyom számára! Rábízza magát a vulkánból érkező felhajtó erőkre… lassan köröz… emelkedik és süllyed… mígnem feltárul előtte az otthon-tér: hazaérkezik a szellem birodalmába.
   Az ősi Hawaii-i ember tisztában volt a sólyom valódi természetével és az istenek hírnökének tartotta. Tudta, ha leszáll valaki közelében, akkor az üzenetet fog kapni az égiektől. Nagy horderejű felismerések formájában érkeztek az üzenetek, s rendszerint csodás eseményeket vontak maguk után, az egyes emberről visszahatva az egész népre.
   A szentként tisztelt állatból azonban az idő múlásával legenda lett, ahogyan az itt élő istenekből és a segítségükkel uralkodó dicső népből is. Mára turistaparadicsommá vált a sziget, amit elözönlöttek a világ minden tájáról érkező nyaralók.
   Az Aranysólyom azonban nem halt ki. Továbbra is figyelt és várta, hogy olyanokkal találkozzon, akik nyitottan tudják fogadni üzenetét…


    Négyen járják az ösvényeket: egy férfi, egy nő, egy lány- és egy fiúgyermek. Kora reggel indultak útnak, egynapi élelemmel és könnyű menetfelszereléssel.  Egészen csöndben lépdelnek, tisztelettel érintik a természetet.
   Messziről, mondhatni a Föld másik feléről érkeztek a szigetekre majd’ két héttel ezelőtt.
A szülők, Simon és Viola gyermek- és ifjúkorának Erdély hűs hegyei és zöldellő erdői adtak termékeny táptalajt, lányuk, a most tizennégy éves Luca is ott született. Ő koránál érettebb benyomást kelt, sugárzó, sötét szemeit és sötét haját az édesapjától örökölte. Szeret befelé figyelni; annyi minden történik ott, sokszor le sem kell hunynia a szemét, hogy lássa!
  A hét éves Noel már Magyarországon született, szőkésbarna, göndör fürtjei és zöldeskék szeme az anyukájáé. Amolyan csupa-tűz természet, imád mindent, aminek a sporthoz és mozgáshoz köze van.
   Mindannyian élvezik, hogy itt lehetnek, hisz’ ez a nyaralás egy régi, közös álmuk valóra váltása, igen sokáig vártak rá. Simon otthon sétarepüléseket vezető pilótaként és oktatóként dolgozik, Viola tanárnő, de amint a nagy Boeing hasában átkeltek az óceánon, mintha minden szerepüket, sőt egész múltjukat lerakták volna!
   Megszámlálhatatlan csodát láttak Hawaii-on, az utazás legnagyobb ajándéka azonban az volt, hogy mind egymásra, mind arra, amit magukban tapasztaltak, sokkal mélyebben tudtak figyelni, mint azelőtt bármikor!
   A szülőkből indult ki ez a minden külső zsizsegést és áramló impulzust felülmúló, benső készenlét, s mintha a természeti tér támogatta volna ezt… a velük összeszokott gyerekek pedig egyszerűen „vették az adást”.
   Most, hogy az álom-vakáció a vége felé közeledett, azt érezték, nem a strandon pihennének, hanem az utolsó napokat is aktívan szeretnék tölteni. Ez a hatalmas erdő hívta őket, s úgy vágtak neki, hogy bár van térképük, mégis arra mennek, amerre a lábuk viszi őket.
  Van valami áhítatos, mégis természetes odaadás a mozdulataikban, ami négyesük gyakran eltérő ritmusú lépteit könnyedén összehangolja; még a máskor szélvészként nyargaló Noel is tökéletesen illeszkedik ebbe a tánchoz hasonló, finom áramlásba.
 Az ős-öreg fák között pompás trópusi virágokban és sosem-látott énekesmadarak dalaiban gyönyörködnek, mígnem újabb váratlan szépség tárul eléjük: egy zubogó vízeséshez érkeznek, melyet természetes medence ölel.
  Mindannyiuknak ugyanaz jut eszébe, s nem haboznak: hátizsákot le, és fürdőruhára vetkőzve irány a kristálytiszta, hűvös víz!
   Vízesésben fürdés eddig még nem volt; örülve az új kalandnak önfeledten viháncolnak és úszkálnak, aztán… Noel látja meg először a magasban a fejük fölött köröző madarat. Mindannyian felfelé néznek.    „Sas, sólyom talán?” Tanakodnak, csodálják. Meglepetésükre a madár közeledik feléjük. Már nem folytatják a vízi mókát, csak nézik. Egyre alacsonyabban repül! Most már tökéletesen kivehetőek sárgás színezetű tollai is.
  „Ez ide jön hozzánk!”- kiáltanak fel. Mintha lelassulna az idő, meredten állnak pár pillanatig. A sólyom landol, egyenesen oda, ahová a ruháikat tették; egyikük hátizsákjára száll le! A családtagok – térdig-bokáig a vízben - a part felé fordulnak.

    Egy gombostűt nem lehetne leejteni, olyan csönd van. Mégis, sokkal inkább az a fajta csönd ez, ami nem a zaj hiánya, hanem az elmélyült figyelem jelenléte: a váratlan ajándékára való készenléttel teljes. Nézik egymást. Igen, ez a csodálatos, nemes állat, mintha egyszerre nézne mindegyikük szemébe, szavak nélkül kommunikálva velük - együtt, és külön-külön is!
  Időtlen pillanat… de mennyi minden van ebben! Érzések, gondolatok, rengeteg dolog, egyidejűleg – mégsem zavaróan. Mintha egy nagy csomagot kapnál, amit időbe telik majd kibontani, mégis: bizton tudod, itt van már veled. A sólyom biccent egyet a fejével, majd halk, de éles vijjantással körözni kezd a holmijuk felett.  Hívogatást sugall ez a légi balett. „Azt akarja, hogy kövessük!” „Mutatni akar nekünk valamit!”
   Villámgyorsan kipattannak a vízből, törölköznek, magukra kapják a ruháikat. Noelnek segíteni kell, mert majdnem otthagyja a hátizsákját, de a nővére most különösen ügyel rá.
A madár felröppen, és ők lassan elindulnak a nyomában…
  A patakfolyás mentén haladnak, útjukat dús, smaragdzöld lombok szegélyezik. Kisvártatva megérkeznek. Ha a sólyom nem szállt volna le a bejárat feletti sziklára, talán észre se vennék az erdei domboldalba rejtett barlangot. Nem lehet túl mély, úgy egy nagyobbacska lakókocsi méretű; Simonnak alaposan le kell hajtania a fejét a belépéskor. Az ide-úton még fel-fellobbant izgatott csevegés és találgatás most ismét csöndbe olvad: mintha szentélybe lépnének. A küszöbön túl megtorpannak. A kis patak némileg kiszélesedve a barlangon csörgedezik át, útját követve, a belső tér közepére tekintve eláll a lélegzetük! A plafon sziklahasadékán behulló napfény megannyi színes követ világít meg a vízben… „Kövek? Kristályok?” A különös fényjátékban mintha belülről ragyognának!
  Közelebb lépve, csomagjaikat letéve a patak mellé telepednek, érintik, simogatják a több tucatnyi színes, tenyérnyi nagyságú követ. Noelen átfut, hogy szívesen kivenne és hazavinne egy párat közülük, de mégsem teszi…
  Viola ötletét követve mindegyikük keze választ egyet a kövek közül, és csendben figyelnek. Akárcsak nemrég odakinn, amikor a sólyommal szembenéztek, megállni látszik az idő. Üzenetek érkeznek, gyengéd, de hatalmas erővel érintve a szíveket… Ezúttal azonban sokkal kézzelfoghatóbbnak érződik az információ.
   Simon repülni látja magát – mégpedig Hawaii zöld kupolás hegyláncai fölött. A megélés minősége más, mint amikor otthon vezeti a kisgépet, de ez nem a környezetből fakad, hanem ő más… ő érzékel valahogy másként. Tudja, hogy ez ő maga, de a tudata mégsem a mostani: a perspektíva összehasonlíthatatlanul tágasabb és az erő egészen új!
   Luca lelki szemei előtt az jelenik meg, hogy ír. Sosem-volt történetek, megélések, gyönyörű dolgok bomlanak ki és öntenek formát rajta keresztül!
Látja magát kézzel írni, díszes tollal, finom merített papírra, és egy kis saját laptopon pötyögni – miközben tágasságot érzékel, napfény és tengerillat cirógatja a bőrét.
 Noel szörfözik! A nyaralás alatt csak a partról bámulhatta a hullámlovasokat, ám ezekben a pillanatokban tudja, éli milyen szörfözni! „Váó, ez fantasztikus!” – ficánkoló öröm lesz rajta úrrá. Viola azt érzi, hogy nagyon könnyedén és mérhetetlen boldogságban járkál. Egyszerű, hétköznapi tevékenységeket végez: csendben üldögélve csodálja a természetet, növényeket ápol, emberekkel találkozik; érint, figyel, ott van velük… egész lényét kitölti és még azon is túlcsordul, mint keresetlen bizonyosság a hívás: csak szeretni!
   Némán hagyják el a barlangot, hírvivőjük már sehol. Ők pedig odakinn megállva, kicsit még szédült izgalommal mesélni kezdik, mit tapasztaltak.
  Simon mondja ki, amit mind a négyen éreznek: náluk nagyobb erő munkálkodik bennük és általuk, ami valamiként, nem tudják még, hogyan, de a többiekre, az embertársaikra is visszahat. Olyan, mintha nem csak magukért, hanem mindenkiért kellene mindezt megcsinálniuk! Hamarosan felcsendül a más helyzetben egészen őrültnek és irracionálisnak tűnő ötlet… ötlet? Elhívatottság! „Itt kell élnünk!”
 A sólyom, mintha csak erre várt volna, feltűnik a barlang felett, lejjebb ereszkedve, mintegy búcsúzásként vijjant egyet, aztán elrepül. Hálával a szívükben, megilletődve néznek utána, annak tudatában, hogy nem először, s nem utoljára találkoztak…


Négy és fél évvel később

    A család a teraszon ül, most fejezték be a vacsorát; bérelt házuktól tíz perc séta az óceán, de ide érezni az illatát. Az égen mintha vörös, narancs, rózsaszín és arany festékeket borított volna egybe a Nagy Festő; elképesztő szín-kavalkád. Egy darabig szótlanul bámulják a horizontot, majd Simon hangja hallatszik:
  „Megosztjátok, mi van bennetek? Én örömmel elmondom. Képzeljétek, olyan csoda történt ma velem...!” És elmeséli, hogyan repült – most utasok nélkül -, csak úgy kalandozva, a vulkán közelében; olyan helyen, ahol eddig még sosem – és főleg úgy! Azt érezte, át kell magát adnia az áramlatoknak, s egy ponton, mintha egy láthatatlan birodalomba érkezett volna… Végtelenül szabadnak érezte magát, mintha csak most kezdődne valami nagyon új. Kíváncsiság van benne. Hamarosan Noel folytatja, csillogó szemekkel:
  „Ma csőben siklottam! És… és… megállt az idő, teljesen! Úgy, mint amikor a sólyommal találkoztunk, csak még jobban! És előre láttam, mi fog történni a következő pillanatokban, de mégsem szaladtam előre, csak ott voltam, és figyeltem… fantasztikus volt! Egyre jobban megy a szörfözés!” Vele örülnek; Viola megsimogatja fia arcát.
   Luca következik, kicsit izgulósan és jelentőségteljesen mondja:
 „Kérni szeretnék valamit. Mégpedig azt, hogy a következő évben kimaradhassak a suliból. Még nem tudom, akarom-e egyáltalán a főiskolát, de egy dolgot biztosan érzek: meg kell írnom ezt a regényt. Ma jelent meg egészében, három részes lesz. Nem beszélhetek róla többet egyelőre, de elárulom, hogy az én generációmnak fog szólni, és… szerintem változást hoz.”
   A szülők meghatottan néznek Lucára és egymásra.
 „Hát persze, hogy igen! Ez… ez aztán a nagy hír!” – apa biztatóan megfogja Luca kezét – „Mesélj még, de csak amennyit lehet ebben a stádiumban. Összehangoljuk majd a napirendet, hogy legyen időd az írásra...”
  Megy még egy darabig a jókedvű beszélgetés, végül Violára vetülnek a tekintetek.
  „Anyu, te nem is mondtál semmit.”
  „Ó, hát ebben a pillanatban csak egy dolgot mondhatok. – mosolyog - annyira örülök Nektek!” – feláll és mindegyiküket magához vonva, négyen egy hatalmas ölelésben egyesülnek.
   A hírvivő vijjantásának hangja közvetlenül a fejük fölül hallatszik. A terasz feletti tetőcsúcson ül, s mint aki végighallgatta a jelenetet és most látja elérkezettnek a pillanatot, hogy felfedje ittlétét, üdvözli őket. Fejével biccentve felröppen, és lassú körzésekbe kezd.
   A családtagok egymásra néznek.
  „Szerintem várhat még a mosogatás.” – mondja Viola.
  Elindulnak a madarat követve, az óceánpart irányába.


💗


Ha élvezted a novellát, nagyon örülünk a visszajelzésednek! 



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter) és Io (Pókos Krisztián)

  Minden jog fenntartva! A szöveg a szerzők szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

2017. június 23., péntek

Az Egység meséi 7.: EGY CSODA SZÜLETÉSE - Waiawoo meséje



Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. 
Csendvirágok első vendégposztja, kedvesem, Io tollából! :) 
A novella becsült olvasási ideje 20 perc.
Ha vizuális inspirációt szeretnél, itt a novellához készült Pinterest-tábla is! 


     Big Island nyugati partjának egyik legszebb partszakaszát épp’ most érte el a lenyugvó Nap látványa. Színáradat csordult végig a horizonton. Ég és óceán varázslatos nászából születő férfiként emelkedett ki Waiawoo vízből. Hosszan volt a víz alatt, mégis lassú felszínre bukkanással és kimért, nyugodt mozdulatokkal indult el a part felé. Kilépve a vízből hátranézett, karjait széttárta a Nap irányába, mintha csak magához ölelné, majd a hála arcába égett rúnáival elindult kényelmesen a háza felé. Számára ez volt az utolsó alámerülés az óceánba, hisz’ a holnap már egészen más nap lesz.
A másnap egy régóta várt, hosszú időszak lezárásával várja, melyet egy ideje már csak úgy hívott: bevégeztetés.
   Közvetlenül a parton volt az otthona, melyet egy keskeny, finom homokföveny választott el az óceántól. Annak ellenére, hogy igen drága villák álltak sorban a környéken, szomszédai pont tisztes távolságban laktak tőle ahhoz, hogy az egyedüllét zavartalanságával élvezhesse mindennapjait.

       Waiawoo Hawaii-i volt. Ereiben főként amerikai és őslakos Hawaii-i vér csörgedezett. Itt született ötven éve, és itt is élt egész életében. Sok csodás helyen járt a világban, de mindig a szigeteket tartotta otthonának. Birtoka a környék egyik legnagyobbika volt, mely a természet szerves részeként simult bele a virágoktól duzzadó erdőbe. Amolyan paradicsomi rejtekhely hangulata volt az egésznek, melyet régóta csak egymaga lakott. A szeretett emberek mind eltűntek mellőle. Szülei és szerelme meghaltak, s mivel nem született gyermekük, csupán hébe-hóba jött hozzá ismerős. Leginkább remeteként élt az édenkertjében, amit saját kezűleg gondozott. Remetesége mégsem járt bezárkózással és földhöz kötöttséggel, hiszen imádott autózni, repülni és hajózni is. Mindegyik járműve egyedi igények szerint lett legyártva, és mindegyiket maga vezette. De nem csupán földön, vízen és égen érezte magát otthon, hanem a tudat birodalmában is.
   Kalandor volt, akit hívott a felfedezés és megismerés gyönyöre. Sosem tudta előre, merre fog menni, csak felszállt valamelyik utazóeszközére és nekivágott. Mindennapos meditációi, a tudata különböző dimenzióiba való alámerüléssel szintén hasonlóképpen zajlottak.
   Mindez azonban csak egyik pólusa volt az életének - a látható és megismerhető fele -, amit szívesen osztott meg ismerőseivel, de a másikról senkivel sem beszélt.
 A felszínen hétköznap, munkaidőben dolgos állampolgárként otthonról irányította ingatlan-befektetésékkel foglalkozó nívós cégét. A valóságban azonban tőzsdei spekulációkkal foglalkozott. A saját fejlesztésű asztrológia prognózisokkal és a tudata fölött gyakorolt szellemi kontrollal karöltve pengeéles pontossággal és hatékonysággal hajtott végre üzleti machinációkat. Olyan volt, akár egy profi autóversenyző, aki a maga épített versenyautójával csúcseredményeket produkál. Ilyenkor teljesen átszellemülve figyelte a kivetített asztrológiai ábrákat és tőzsdei diagrammokat, majd a kellő időben vásárolt és eladott.
   Számára megvolt mindennek a bevált rendje és módja. Pontosan tudta, hogyan képes a legnagyobb hatékonysággal dolgozni, ezért mindig tartotta magát a belső szabályaihoz. Hasonlóképpen nyilvánult meg a kikapcsolódásai során is. Tisztában volt vele, hogy meg kell élnie a szórakozást nyújtó élvezetet, ezért a véletlenre bízta az utazási céljait, hogy így a szabadság is az élete része legyen, de közben mégis teljes volt a kontroll, hogy mindent a lehető legnagyobb élvezettel élhessen meg. E szellemi kontrollt már húszas évei elején elkezdte tökélyre csiszolni, amikor belemerült a hermetikus tanításokba. Tudását és szellemét együtt csiszolta nap, mint nap módszeresen elvégzett gyakorlataival, míg harminc éves korára teljesen kikristályosodott látás- és reagálás-mód alakult ki benne. Innentől már csupán alátámasztó visszaigazolásokat kapott az élettől, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy emberekről.
   A kollektíva, a civilizáció átalakulását figyelemmel követte és mivel az emberek virtuális térben való ténykedése taszította, igyekezett mindent a lehető leghagyományosabb és legtermészetesebb módon csinálni. Persze elektromos volt a háza vezérlése, az autója, a repülője és a hajója is, de a mobil, az internet és a mesterséges intelligencia programvezérlést amennyire lehetett kerülte. Leginkább a birtokán és a Hawaii szigetek megmaradt természetes környezetében szeretett tartózkodni. Tüzet gyújtott a kandallójában, a birtokán átcsörgedező patakban áztatta a lábát, mezítláb lépdelt a fűben és gyakran túrta bele a homokba hosszan a lábujjait. Szerelmes volt Földanyába. Sok millió dollárt fordított természetvédelemre, habár látta, oly’ haszontalan, mint pohár víz az égő házra. Ez volt az egyetlen tevékenysége, ami nem bizonyult kellően eredményesnek és közvetve fel is hívta magára a figyelmet, de nem tudta nem megtenni.
 
      2037-re már oly’ mértékű volt a pusztítás, hogy a tudósok visszafordíthatatlanná minősítették az emberi károkozást. Már csak Gaián múlott, hogy mikor veti le magáról a parazitaként szétburjánzó és mindent öntörvényűen kizsákmányoló, ego uralta fajt.
   Az emberek világa ollóként nyílt ketté és vágta szét a testvériség - egyenlőség minden illúzióját hatalmasok és gyengék között. A hatalom valódi birtokosai a földi társadalmat fenntartó és irányító nemzetközi nagy vállalatok, a bankszféra, a virtuális tér, a robotika, a genetika és az elmekontroll urai voltak. A többi 99-egész-sok-9 százalék a nép, a hétköznapi gazdagok és szegények, akik mind a saját hasznukkal és biztonságukkal voltak elfoglalva.  A klónozás csak az elit privilégiuma volt. Az, hogy szerveiket és testrészeiket tetszőegesen reprodukálni tudták, ugyanúgy menekülés volt a halál elől, mint a géptestbe, a virtuális térbe vagy a Marsra való költözés. Az emberi civilizáció süllyedő hajóján mindenki a saját életéért küzdött, de a Földről lemondtak már.
   A világ forrongott, Földanya szenvedett, s látva az emberiség fokozódó eltompulását, Waiawoo teljes kilátástalanságba süppedt. Rátört a hiábavalóság érzése és hangosan kiejtve végítéletet mondott egész élete fölött:
   - Ennyire volnék… – és mint aki saját élete filmjét egyszer csak leállítja, mélységes csönd és sötét hasított belé. Éppen a csillagos ég alatt állt az óceánra néző teraszán, amikor mindez megtörtént vele. Összeroskadva lehuppant a földre, önkéntelenül beült a meditáló pozitúrájába és figyelt, de nem jöttek gondolatok, sem érzések vagy elképzelések. Azt érezte, hogy a teste folyamatosan kienged minden feszültséget és tartást, majd hanyatt dőlt és kifeküdt széttárt karokkal és lábakkal. Elméje a leformattáltság ürességével tartott tiszta lapot eléje, viszont nem jelent meg semmi, ami formát öltött volna rajta. Az egész éjszakát így töltötte. Az idő múlását a felkelő Nap jelezte. Waiawoo pedig, - mint akit kilőnek az ágyból – egyszer csak felpattant a teraszról, és nekifogott, hogy véghezvigye, amit tennie kell.
   Borult valamennyi megszokott programja, a bevált reggeli rutin, minden, amit jellemzően magáénak vallott. Nem volt terve, de egy formanélküli megingathatatlan inspiráció oly’ lángot gyújtott benne, hogy ő mégis teljes határozottsággal cselekedett.
  Úgy tűnt, mintha egy alvó oroszlán éledt volna fel, akinek nem számított semmi abból, amit eddigi élete során megálmodott és tökéletesre csiszolt.
  Egész idáig látszólag minden a helyén volt, ideálisan passzolt és gördült, csak éppen a kontroll súlya alatt növekvő belső szürkeségről nem akart tudomást venni. Hiába érezte azt, hogy meg van mindene, amire vágyott és eszményien élvezi az életét, mindezek programszerűen kiváltott reflexiókká lettek, egy gépies működés részeként. Mintha egyre inkább beleunt volna egy tökéletesre csiszolt gyönyörű gyémánt bűvöletébe. Waiawoo realizálta, hogy ennél szebbet-jobbat nem teremthet és nem csak hogy elérte a csúcsot, de már annyi időt tartózkodott fent, hogy totálisan be is telt az élménnyel.
  A felébredt láng azt sugározta, hogy nem kér többet a kényszerűen fenntartott ragyogásból - továbblép. Ekkor élt meg először olyan elégedettséget, amit már egyáltalán nem akart megtartani, sem kontrollálni - kár, hogy mindez a halálára való készülődésével jelent meg. De már ez sem számított. 




      Közel egy év telt el ezt követően, és a naplemente színáradatában fürdő óceánból kilépdelő Waiawoo befejezte utolsó úszását. Ünnepi vacsoráját követően hosszan gyönyörködött még a csillagos égbolt magához hívó fényeiben, majd ágyba szenderült.
Az ébredés a teljes kipihentség örömével köszöntött rá. Arcán szétterülő mosollyal, ünnepélyes hangon köszöntötte a rá váró továbblépést: - Üdvözlégy, bevégeztetés!
  Első útja a hibernáló készülékhez vezetett. Ránézett a búra alatt fekvő testre, és percekig csak szemlélte az ártatlan mélyálomban fekvő mását. A saját klónozott teste volt az, akinek elméjébe már feltöltötte tudata valamennyi meghatározó információját. Rányomott az ébresztő programra és felment megreggelizni. Olyan volt valamennyi mozdulata, mint egy örömittas szertartás ténykedése. Mindenből az utolsó.
  Ezt a napot már több évtizeddel ezelőtt is látta az asztrológiai képletében, de csupán az egy éve bekövetkezett fordulóponttól vált meghatározóvá a jelentősége. Nem kívánta elkerülni, sőt felkészült rá, tudatosan ment elébe, tudva jól, hogy az égi törvényeket úgysem képes pénzzel, tudással vagy bárminemű hatalommal keresztülhúzni. Összhangban érezte magával a bevégeztetést. Elérte és megélte mindazt, ami számára adatott volt.
   Már csupán egy dolog maradt hátra: a méltó távozás. Testét az óceánon keresztül kívánta Gaia számára visszaadni, míg tudatát a saját klónjának adományozta egy maga készített továbbörökítő forráskód aktivizálásával. Az óceánba repülőjével tervezte a stílusos berepülést, mellyel egyértelmű és gyors halált szánt magának. Nem kívánt senkitől külön búcsút venni. Mindennemű örökségét, mintha csak másnap reggel maga kelhetne fel az ágyból önnön több, mint legjobb mására hagyta. Igen, csak ekként utalt klónjára név nélkül: Önnön több, mint legjobb mása.
   A klónozás hivatalosan törvénytelen volt, de a kellő pénz megnyitotta a kiváltságosok rejtett kapuit, amin keresztül saját, teljesen hű mását rendelte meg egy titokban működő cégtől. E cég számára is teljesen egyedülálló igény érkezett, mert az agyba bár be tudták ültetni a szükséges információkat (tudást, emlékeket, reagálás mintákat), de az őket mozgásba hozó forráskódokat, a személyes indukáló erőket már Waiawoo kívánta célba juttatni.  Az önálló identitást adó forráskódok megalkotásával régóta készült és tudta, hogyha átadja őket, akárcsak egy kómából felébredő ember, öntudatra fog eszmélni teremtménye. Hálás volt az életnek mindenért és köszönetét az életnek, Önnön több, mint legjobb másának életre keltésében látta kifejeződni.
   Waiawoo bizonyos volt afelől, hogy mindez a mai nap végére meg is fog valósulni. Lassan mozdult, méltóságteljesen. Otthonát és birtokát végigjárta, egy-egy gondos mozdulatot intézet fához, virághoz, patakhoz, a hűtőbe italt és ételeket készített elő Önnön több, mint legjobb másának. Úgy ténykedett, hogy a délután második felére, amikor a hibernálást követő alvásból felébred, mását minden szépséges rendben fogja fogadni.

   Az utolsó étkezésnek szánt ebédre, kedvenc ételét készítette el, ami most is egy kicsit másra sikeredett, mint ahogy az az utóbbi évben már módfelett jellemzővé vált rá. Mindig mindent úgy csinált, ahogy az a pillanatban jött – és így mindig, minden megtudta őrizni a legfinomabb, a legszebb, a leg-leg… minőségét, mintha első és egyben utolsó csodaként, nem kéne többé ragaszkodnia ahhoz, hogy legközelebb is pont az legyen újra megélve. S mindez már szándék és kontroll nélkül jött belőle.
   Az ebédet követően Önnön több, mint legjobb mását megmosdatta, megfésülte, majd felöltöztette egy pont ugyanolyan egyszerű fazonú, természetes anyagból készített fehér ruhába, mint amilyenben maga is volt. Mintha csak tükörbe nézett volna – azzal a különbséggel, hogy mása szemei még üresen tekintettek bele a világba. Leültette otthona nappalijának közepén egy tatamira, az ajtókat kitárta az óceánra, maga pedig kiment a teraszra, hogy utoljára beszippantsa imádott óceánja látványát és sós levegőjét. Úgy érezte, a szél végigsimogatja őt, körbecirógatja arcát, kezeit, mezítelen lábfejét, Waiawoo pedig mélyen teliszívta tüdejét az illatos sós párával telített levegővel. Akként hatott rá eme utolsó csodája Földanyának, mintha csak Gaia örömkönnyeit venné magához, és e pillanatban maga is szabadjára engedte szemein át fakadó forrásából élete sóval és örömmel átitatott vizét.

    Az idő megállt, majd elérkezett, hogy időtlen tettének életet adjon Önnön több, mint legjobb másán keresztül. Hátat fordított és lassan elindult a másával közvetlenül szemben, saját magának kikészített tatami felé. Leült pont akként, amint szemben vele klónozott testét látta. Egy mosoly futott végig rajta, midőn tudatosította, hogy az élet tükör nélkül tart tükröt számára.
  Hosszan gyönyörködött a formában, majd miként egyik pillanatról a másikra megreped a magzatburok a születni készülő gyermek előtt, érezte, hogy elérkezett számára is az idő a forráskód átadására. Mása kezeit akként igazította be, ahogyan a sajátjait: jobb kéz egymás szívén, bal kéz pedig a sajáton. Ártatlanság volt benne. Hónapokon át készült a forráskód kicsiszolásával, pontos megfogalmazásával, de e pillanatban mindez tovatűnt. Elengedődött benne minden korábbi elképzeléshez való ragaszkodás és hagyta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
   A szívét figyelte, ahogyan elkezdett soha nem tapasztalt hővel, energiával lángolni és vele a légzését, amint folyamatosan mélyült. Tüdejét teliszívta, majd lassan kiengedte. Elkezdett egy új ritmus természetessé válni, amiben fokozatosan érezte, hogy Önnön több, mint legjobb mása is követi őt. Érzékelte jobb kezével tüdeje ugyanazon lüktetésre történő tágulását és összehúzódását, érzékelte szíve lángolását… és a szem fekete lyukként ragyogó sötétjéből egy új világ készült megszületni. Semmi más nem létezett Waiawoo számára, mint az új élet felragyogásának csodája… és látta, érezte, élte… egész lényével kívánta, hogy teremtménye az legyen, akinek a Lélek őt rendeli… több, szabadabb és boldogabb, mint aki ő volt… a kívánság megszűnt szavakkal kifejezhetővé lenni, de ő élte és ragyogta a Lélek igéjét mennyei szimfóniába fogalmazó csodát…

   Tündöklő világosság gyúlt... majd a szoba körvonalai elkezdtek lassan kibontakozni. Besütött a lenyugvó Nap fénye, feltárva a helység körvonalait, a bútorokat, a növényeket, a tatamit… de csak egymaga volt ott. Egy test, egy tudat, egy Lélek. Körbenézett gyorsan a helységben, kitekintett a teraszra, átkukkantott az étkezőhöz, azonban ott sem talált magán kívül senkit.
   - Ez egy csoda! – mondta ki hangosan. Majd felnevetett és nevetett, nevetett… a megkönnyebbülés és önátadás felszabadult boldogságával. Nem értette az egészet, de igazából nem is volt kedve megfejteni a csodát, csak élvezni akarta szabadon.
   Hosszú, önfeledt nevetését követően nagy szomjúság tört rá és elindult a hűtő felé, hogy egy pohár hűvös forrásvizet igyon. A vizet azonban nem találta. Helyén a másik kedvence volt: frissen facsart narancslé. Körbenézett a hűtőben és bár ismerős ételek látványa fogadta, tudta, hogy ő nem így, s nem ezeket hagyta itt. Hátrafordult és a nüansznyi különbségek áradata ragadta magával. És ekkor, mint akinek hirtelen összeáll a nagy kép, ráébredt a történtekre.
   Kezében a narancslével kilépett a teraszra és végtelen nyugalommal körbenézett. Az oly’ hasonló, mégis más birtokon magába szívta az ideát lévő, ugyanakkor pont olyannyira imádott Gaia illatát, majd poharát a magasba emelte, és a végtelenbe tekintve köszöntőt mondott:


Aloha!


💗

Az Egység meséi novellasorozat további darabjait itt találod!


Szeretnél értesülni az új történetekről?  Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: Iowio

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blog bejegyzésének belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni  tilos!

2017. június 18., vasárnap

Az Egység meséi 2.: A SZÉLCSENGŐ - A hercegnő meséje



Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)

A második mesenovella becsült olvasási ideje 11 perc.

Ha szeretnél vizuális inspirációt is a novellához, fedezd fel a hozzá készült Pinterest táblát!



     Egyszer volt, hol nem volt, Hétszínvirág országában élt egy kis hercegnő. Nyitott szívű és kíváncsi volt, mint hazájában minden gyermek, s akárcsak e föld legtöbb lakója, ahogy cseperedett, egyre több mindent felejtett el abból, amire azelőtt még tisztán emlékezett. 
   Két dolog volt, ami nem tudott benne elhomályosulni sehogy sem: a teremtett világ szerető csodálata és egy hang emléke, egy szélcsengő hangjáé. 
   Az életnek örülni és szeretni oly' természetes volt számára, mint az, ahogyan levegőt vett, vagy ahogyan a hegyi patak csörgedezik, s a lágy szellő fújdogál atyja birodalmában. 
   Már kicsi korában is átölelt mindent, amivel találkozott. Megölelgette a nagy tölgyfákat kedvenc erdejében, megölelte a fűszálakat, még az apró, lila harangvirágot is. Megölelte a szelíd őzeket és az arany bundás mókusokat, akik annyira szerették, hogy elfeledték, ők egykor vadak voltak, s mindig egészen közel jöttek hozzá. Megölelte az udvar szegletében nyújtózkodó, egykedvű, lusta macskákat, a kastély körül tüsténkedő serény szolgálókat és oly’ sokszor komor, gondterhelt édesapját. 
  Megölelte még az egy darabból faragott, durva kőasztalt is a trónteremben és a madárkákat, ha leszálltak a közelében. Volt olyan, amelyik engedte, volt, amelyik tovarebbent. 


     Telt múlt az idő, s a kis hercegnő felnőtt. Még mindig emlékezett a szélcsengő hangjára, s arra is, hogy ez valamikor valamit jelentett a számára. Réges-régen, talán még kisgyermek korában hallhatta, azt sem tudta mikor. Nem ismerte a forrását, ám időről időre megszólalt benne a hang, szelíden, finoman, s olyan éteri szépséggel, hogy ilyenkor bizonytalanná vált, találkozhatott-e vele egyáltalán földi élete valóságában. 
   A hang mégis felcsendült benne, általában a legváratlanabb pillanatokban. Nem kellett gondolnia rá vagy felidéznie, egyszerűen csak ott volt, újra meg újra. 
   Az utóbbi időben a hercegnő egyre többször kapta azon magát, hogy szomorkodik. Bizony szomorú volt, mert amióta felnőtt és gyakran járt a palotán kívül, egyre több szomorú embert látott maga körül. Hétszínvirág ugyan szép és gazdag ország volt, lakói mégsem mutatták sok jelét a boldogságnak. Akadtak persze mosolygós arcok is, ám mintha mindenkit egy titokzatos kór támadott volna meg. Súlyos, ésszel nem is igen magyarázható gondok nyomasztották az embereket, s a hercegnő azt látta: egyszerűen nem tudnak örülni az életnek.
    Akadt azonban még valami, ami legalább ennyire aggasztotta: elkezdte zavarni, hogy nem emlékszik, honnan ered a benne időnként még fel-felhangzó szélcsengő hang, és mit üzen neki. Bosszantotta ez a tény, meg akarta fejteni a titkát, meg akarta ragadni, mert úgy sejtette, ez valami csoda. Valami, ami megnyugtatja, de nem csupán úgy, ahogyan édesanyja esti meséi és tenyerének meleg érintése nyugtatta meg, amikor kisgyermek volt, hanem valahogy még ennél is mélyebben. Tudta, hogy a hang sokkal régebbi, még korábbról származik, mint ő maga, s biztosabb, mint bármi más az általa ismert világban. A szíve azt súgta, hogy e rejtély megoldást hozhatna az egész birodalom különös szomorúságára.
  Bánata és zavarodottsága akkor mélyült el igazán, amikor édesapja, aki már öreg király volt, visszavonult, s így a kis hercegnőre szállt Hétszínvirág trónja, annak minden gondjával és felelősségével. 
   A hercegnő úgy döntött, ő másként fogja igazgatni leendő országát, mint apja tette. A birodalomban nem mentek túl jól a dolgok. Az öreg király szigorú volt és erős, leköszönése után zavar és fejetlenség uralkodott, sokan nem tudták, mi tévők legyenek nélküle. 
  A hercegnő - immáron koronázása előtt álló fiatal uralkodónő - úgy szintén nem tudta, mi lenne a helyes megoldás, egyet azonban biztosan tudott: nem adhat mást, mint ami ő maga. 
  Elvégezte a szükséges teendőket, folytatta apja munkáját, ám kihirdetett még valamit: fogadónapokat tart, jöhet hozzá bárki, és ő szeretettel, s ha kérik, öleléssel fogadja őket. 
   Jöttek is sokan, néhány alkalommal kígyózó sorok álltak a palota előtt, ő pedig ölelt-ölelt, egész álló nap. 
Volt, aki viszonozni tudta ölelését, volt, aki nem, egyesek elégedetlenkedtek, mások boldogan távoztak. 

   Hetek, hónapok teltek el, közeledett a koronázás napja, a hercegnő azonban úgy érezte, elfáradt és semmit, de semmit nem sikerült helyrehoznia. A királyságból nyugtalanító hírek érkeztek, lázadozást, készülő felkelést jeleztek. A hercegnő nem értette, mi a baj, mi az, ami hiányzik, azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy valami nincs rendben. Mit mulasztott el? Miért nincs öröm a királyságban? "Talán nem vagyok alkalmas az uralkodásra" - gondolta csüggedten. 
   Néha épp a legnehezebb pillanatokban az a különös emlék, a szélcsengőhöz hasonló hangocska ébresztette, térítette magához, titkát azonban még mindig nem sikerült megfejtenie, s minél inkább fel akarta idézni, annál távolabb került tőle. 
Ahogy múlt az idő, egyre halványabb lett a hangocska, majd egyszer csak eltűnt, mintha ott sem lett volna. 
   Egyszer aztán, amikor egy különösen nehéz nap után végre álomra hajthatta fejét, elaludni mégsem tudott, azt érezte, beszélnie kell a hanghoz, nem baj, ha nem árulja el üzenetét, csak legyen vele. Kérlelni kezdte hát, kitartóan: "Gyere el hozzám, gyere el végre, mindegy, hogyan, csak gyere! Gyere, gyere! Kérlek, gyere el még ma este!" - suttogta, de saját hangja tompán csengett, mintha kietlen tájak sziklafalairól vagy sötét vizek mélyéről verődne vissza. 
"Vagy egy feneketlen kútból. Nincs benne semmi, csak a kongó üresség." - gondolta a hercegnő. 
   Úgy érezte, évezredek óta fekszik ugyanitt, egy helyben, a saját ágyában, ezerszínű selyemtakarói koporsódíszek, s ha fel is kel, hogy munkáját végezze, minden, amit tesz, csupán lefojtott árnyék, mozdulatai mozdulatlanok. Tovább kérlelte az oly' rég hallott hangot. "Egyedül vagyok nagyon. Csak te segíthetsz. Gyere el ma éjjel! Gyere MOST!" 
  Ahogy eddig, ezúttal sem érkezett válasz sehonnan. Az éjszaka azonban, mint mindig, most is jótékony volt vele: mintha csak megesett volna rajta a szíve, puha vánkosával elnyelte szavait. A hercegnő szép arcát párnájába temette, hangtalanul-könnytelenül zokogott. Ám tudta, másnap új nap virrad, s azt is, nincs más választása, mint élni, és tovább végezni munkáját, amit vállalt. Valahogy - nem emlékezett rá, hogyan - elaludt.

    Reggel aztán nagyon furcsa érzéssel ébredt: mintha nem ő lenne ő. Valami más volt. Megfoghatatlan, rejtélyes üresség itatta át. Nem az a kongó üresség, mint az éjjel - mintha ez az éjszaka sokkal, de sokkal régebben lett volna -, hanem valami friss, új, szokatlan. Zavarba ejtő módon mégis ősidők óta ismerősnek, természetesnek tetszett ez a mindenféle előjel nélküli, se nem szomorú, se nem vidám állapot. Nem értette, mi ez, de nem is jutott sok ideje gondolkodni, hisz' ez volt az utolsó napja a koronázásig. 
  Ma még az sem merült fel benne, ami az utóbbi időben szinte minden reggel, hogy ő bizony alkalmatlan az uralkodásra. Tette, ami a dolga: fogadónap volt, s aznap különösen sokan járultak hozzá a palota tróntermében. Elkezdte hát az ölelést. Mint mindig, amikor valamivel vagy valakivel találkozott - legyen szó kedves vagy kedvetlen emberről, fáról, virágról, mohlepte kőfalról vagy az istállóban várakozó, csillagos homlokú lovakról - a szíve melegséggel telt el és magától kitárult. Ölelt, ölelt, és nagyon sok ölelni való akadt. Amikor a nap delelőre járt, érezte, hogy ismét kezd nagyon elfáradni. 
   Aztán egyszer csak, az egyik ölelés közben, olyasmi történt, mint azelőtt soha. Meghallotta: egy szélcsengő hangja csendült odabenn, nagyon halkan. S a hercegnő hosszú-hosszú idő után most először nem akarta már megérteni vagy megfejteni, honnan jön a hang és mit jelent, annyira megörült neki, hogy csak hagyta, engedte, hadd szóljon! 
  Elmerült az ölelésben, saját szíve, s a másik ember egyként dobogó ritmusában, és a hangban, ami most akadály nélkül emelkedett, mint a hegyi patak áradása, s egyre erőteljesebben zenélt, zenélt. 
A hercegnő feloldódott a hangban, átadta magát neki, és az egy szempillantás alatt egész valóját átitta. 
  S akkor, amikor nem is számított rá, egyszer csak megértette, mire is emlékezteti őt a hang. Az üzenet tisztán csengett és egészen betöltötte. Így hangzott: mindenben és mindenkiben önmagad öleled. 
  A hercegnőt elöntötte a hála és olyan élénk, fényes boldogság, amit ezelőtt még soha nem érzett. Tudta: hazaérkezett.


    Másnap királynőt koronáztak Hétszínvirágban. Hosszú-hosszú ideig uralkodott a kis hercegnő, de nem volt egyedül. Időközben megismerkedett a szomszéd ország fiatal királyával, akivel találkozásuk első pillanatában magukra ismertek egymásban és szerelemre lobbantak. 
  Valódi bölcs vezetőkként kormányozták egyesített birodalmukat, szerették magukat, egymást és a népüket.
 Adódtak ugyan nehézségek és kihívások, ám az emberek csakhamar hozzászoktak a változásokhoz, és sokan emlékezni kezdtek az örömre, mely mindig is ott volt bennük. 
  Hétszínvirág országából így lett Ezerszín földje, melynek lakói békében és kifogyhatatlan bőségben éltek, s minden ház tornácán egy-egy szélcsengő csilingelt.


💗
 
Tetszett a mese? Nagyon örülök, ha visszajelzel! :)
 
Az Egység meséi novellasorozat a blogon.


Azóta megjelent az első kötetem, itt olvashatsz róla és meg is veheted!

💮

© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

2017. május 7., vasárnap

Az Egység meséi 5.: A CSODÁK FÖLDJE - A Csillaggyermekek meséje


 
Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)

Az ötödik mesenovella  becsült olvasási ideje 8 perc.

Pinterest tábla is készült a történethez, itt találod.



     Egyszer volt, hol nem volt, egy erdők ölelte, kedves vidéki városban élt egy kisfiú. Nimródként ismerte mindenki, de képzeld, voltak ennél valódibb nevei is - az egyiket megsúgom: Csillaggyermeknek hívták!
   Egy szokatlanul hűvös szeptemberi napon érkezett meg a Földre, s bizony nem épp jókedvében.
Amolyan féktelen kalandora volt ő a kozmosznak, csupa  játékosság és erő, aki még a félistenek orra alá is borsot tört. Sokat tapasztalt, rengeteg formaöltésen keresztülment tudatként a szabadsághoz és a végtelenül könnyed teremtéshez volt hozzászokva. Így nem meglepő, ha idegennek találta a korlátokat, melyekkel ebben a szférában szembesülnie kellett.
   Mégis úgy döntött, hogy eljön a Földre, mert azt érezte, olyan kaland várja most itt, aminél csodásabbat elképzelni sem tudott.
   Az anyaméhben eltöltött utolsó időszakában azonban kezdett megfeledkezni erről a szándékáról. Ahogyan az anyag sűrűsödött körülötte, egyre kevésbé volt kedve ugrani és teljesen belefeledkezni. Édesanyjával együtt fokozódó nyomást tapasztaltak… mígnem eljött az idő, hogy kilépjen a világba.


    Nem volt könnyű megszületnie; ő egyenesen úgy élte meg, mintha erős, durva kezek kirángatták volna Csillaggyermek-mivoltából. Itt semmi sem olyan volt, mint otthonos formájában, kivéve a szülei szerető jelenlétét, tekintetük, ölelésük melegét, mely emlékeztette őt önmagára.
Ám a csepp testbe való bezártság, a fémes hideg, az állandó zaj és az anyukájától való rendszeres elkülönítés egyáltalán nem hozták meg a kedvét az itteni kalandozáshoz.
A kórházból hazatérve sokkal barátságosabbá és meghittebbé vált minden, az éjszaka rémületétől azonban még szülei közelsége sem tudta megóvni. Hiába voltak ott mellette, ilyenkor vigasztalhatatlanul magányosnak érezte magát és üvöltött, ahogy a torkán kifért.
   Néhány hetes volt még, amikor anyukája, miközben a karjában ringatta, egy dalt hallott belülről, tudod, a „lelki füleivel”. Előbb halkan dúdolni kezdett, majd a dallam szavakat szült:

Nimród, Nimród,
gyere velünk játszani!
Csupa csoda vár!

Nimród, Nimród,
gyere velünk táncolni,
nagyon várunk Rád!

Nimród, Nimród!
A delfin és a kiscsikó
nagyon várnak már!

   No, de ki volt a delfin és a kiscsikó? Az anyuka nem tudta, de egy óceánpartra hasonlító, végtelenbe nyíló, gyönyörű teret látott maga előtt, olyan színekkel, melyek a Földön nem léteznek. Leginkább belső fénnyel világító pasztellszínekre emlékeztettek; olyanok voltak, mintha a szivárvány általunk ismert színpalettája egy teljesen új oktávval gazdagodott volna.
Nimród ettől a daltól láthatóan mélyebb nyugalommal tudott pihenni, s bár még sok kihívás várt rájuk, az éjszakai rohamok egy idő után csillapodtak.
   A kisfiú lassan kezdett kinőni a babakorból. Szépen fejlődött, ügyesen, bátran mozgott, mondott már szavakat, rövid mondatokat is, de úgy tűnt, a beszédhez való kedve még mindig várat magára.
Különleges gyerkőc volt, aki leginkább a természet elemeivel, földdel, botokkal, kavicsokkal, vízzel, széllel szeretett játszani. Vagy futkosott, pörgött-forgott, táncolt, nevetve, szabadon szárnyalón. Sokszor látszott, hogy befelé éppoly élénk a figyelme, mint kifelé, e más tájakra való elkalandozása azonban egészen felerősödött, amikor bölcsődés lett. Még mindig a csillagfényes égbolt mélysége tükröződött a szemeiben, de valami bezártság kezdett eluralkodni rajta.
   Öntörvényű akaratossága is egyre jobban kiütközött, és a szülei gyakran tehetetlenül álltak a hisztik előtt. Nemsokára eljött a pillanat, amikor úgy döntöttek, jobb lesz, ha kiveszik őt a bölcsődéből.
Az otthoni foglalkozások mellett hamarosan segítséget kértek és kaptak olyan földi angyaloktól, akik ismerték a Nimródhoz hasonló gyerekeket. Nagyon szerették volna felkelteni Nimród érdeklődését, hogy minél több itteni dolgot megtanuljon és ráérezzen arra, milyen együttműködni és együtt játszani másokkal. 

   Egyik este, amikor az anyuka felszabadultan kacarászó-futkosó kisfiát nézte, benső vetítővásznán meglátta őt egy gyönyörű, nem evilági fényekkel ragyogó óceánparton, ahogyan a társaival játszik. Képzeld, egy játékosan ficánkoló delfin és egy vígan száguldó kiscsikó voltak a legjobb barátai!
Már azt is tudta, hogy hívják őket: Csillám és Csillagcsikó. A lovacska egyszerre hasonlított a tengeri csikóhalra és a szárazföldi paripára, mindkét közegben otthonosan mozgott, de bizony még repülni is tudott, a teste pedig mintha csillagok ezreiből állt volna!
   A játékra hívó dalt dúdolva az anyuka ráhangolódott Nimród jókedvű barátaira, akik sok más kisgyerekkel is együtt játszottak. Ezen a helyen ugyanis mindenki végtelenül szabadon tudott mozogni és könnyedén teremteni.
  Mivel Csillám és Csillagcsikó kitörő örömmel fogadták a közeledését, kérte őket, segítsenek megtalálni Nimródnak az utat az emberek világába, hogy itt is élvezhesse a közös tapasztalást.
  - Tudom, hogy nehéz neki, de pontosan azért olyan nehéz, mert ellenáll. – mondta az anyuka.
Erre Csillám delfin finoman megcirógatta az arcát.
  -  Nem gondolod, Kedves, hogy ez Rátok épp úgy igaz? – kérdezte örök-mosolyával.
  -  Akkor hát… legyünk könnyedebbek, ugye?
 - Játsszatok, élvezzétek azt, ami van… pillanatról pillanatra… a csodák így tudnak feltárulni! – válaszolta a delfin, s ezzel hatalmasat szökellt a levegőbe, majd belecsobbant a vízbe.


     Hogy mi történt ezután? Látszólag igen apró lépésekben haladtak, mégis változni kezdtek a dolgok. Anyukája és apukája gyakran dúdolták gyermeküknek a dalt:

Nimród, Nimród,
gyere velünk játszani!
Csupa csoda vár!

   Bár a kisfiú sokszor ellenállt, bizonyos dolgok elkezdték megnyitni. Szülei látták már őt valódi, Csillaggyermek mivoltában, s így lassan ő is elkezdett emlékezni saját magára.
Szeretett az anyaggal érintkezni, festeni, maszatolni, agyagból, homokból formázni, s mindennél jobban szeretett a természetben lenni! A növényekkel és az állatokkal együtt játszva a figyelme kifelé is egyre erősödött. Imádta a halakat nézni, hamarosan pedig már együtt ficánkolt, úszott velük, és képzeld, később még egy lova is lett: Csillagcsikónak nevezték el!
Ahogyan telt-múlt az idő, példáján keresztül megmutatta másoknak is, milyen szabadon és a Földdel mély szeretetben, természetességben élni.
   S az élet, itt a Földön egyre több kézzelfogható örömöt kínált, nem csak Neki, de a szüleinek is.
Hisz’ Csillaggyermekkel együtt ők is megtanulták, hogyan láthatják meg és élhetik a csodát, pillanatról pillanatra.


💗

Tetszett a mesenovella? Nagyon örülök, ha visszajelzel!

A novellasorozat eddigi darabjait megleled itt!


  
💮

© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg és a képek egy része a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

2017. április 5., szerda

Az Egység meséi 4.: VARÁZSERŐ-NYERŐ MESE - Peti meséje

 
 
Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :) 

A negyedik novella becsült olvasási ideje 15 perc

Peti meséjéhez Pinterest tábla is készült, itt fedezheted fel!


      Volt egyszer egy kisfiú, Petinek hívták. A szülei nem szidták sokat és még kevesebbet dicsérték, ritkán hozott nagyon rossz vagy nagyon jó jegyeket, és hátulról a negyedik helyen állt a tornasorban. Nem tudott arról, hogy ezek a dolgok mit sem számítanak, ahogyan arról sem, hogy ő bizony nagyhatalmú varázslók leszármazottja.
   Réges-rég’, a feledés homályába merült időkben egyik őse visszaélt a hatalmával, ártott másoknak és önmagának, utódai pedig attól tartva, hogy ők is megismételnék e tettet, megfogadták: soha többé nem varázsolnak. Mivel a gyermekeik és az ő gyermekeik is követték a példájukat, néhány emberöltő alatt mindenki leszokott a mágiáról. Peti szülei már úgy hitték, a világ tökéletesen varázstalan, és mi mást is taníthattak volna a fiuknak, ha nem ezt?  Azért leszögezték, fontos, hogy az ember ne csináljon bolondságot, mert bár semmi sincs azon túl, amit a két szemünkkel láthatunk, „azért vigyáznunk kell, nehogy kicsússzon a lábunk alól a talaj!” Teljes meggyőződéssel vallották: az a legjobb, ha az ember biztosra megy és olyasmivel foglalkozik, amit előre ki tud számítani. Mindketten könyvelőként dolgoztak.

   Petit nem érdekelte a számtan, rajzolni azonban, főleg épületeket kitalálni és megtervezni nagyon szeretett. Sőt, néha még különös fantázialényeket is papírra vetett, de a rajzait nem mutatta meg senkinek, mert azt gondolta, nem túl jók. Ebből a tantárgyból is csak négyes volt, az órán mindig másolni kellett, ami épp, hogy összejött neki, de egy cseppet sem élvezte. Másrészt rajzolni már olyan ciki dolognak számított, az osztályból senki nem csinálta. Osztálytársai legszívesebben kis kütyüik fölé görnyedtek és a szünetekben is azon versengtek, melyikükén futnak a legtutibb játékok. Peti próbált ugyan bekapcsolódni, de gyakran elmélázott. Tanító nénije legalábbis így nevezte azt, amikor Peti „csak úgy bámult bele a semmibe”. Pedig hát ő közben figyelt dolgokat! Egy zümmögő légy útját az osztályterem plafonjától a padtársa uzsonnáján át a táblaszivacsig, majd ki az ablakon. Egy madár röptét fönn, az égen, miközben elképzelte, milyen lehet ott repülni, és onnan látni mindent. A nagy falióra mutatóját, amiről minduntalan az jutott eszébe, hogy a gondolataival elmozdítja… most… nekiveselkedett, koncentrált, de valahogy mégsem sikerült.
   Igazság szerint Peti mindennapjai elég unalmasan és eseménytelenül teltek, egészen addig a verőfényes nyári napig, amikor - miután a szülei úgy döntöttek, hogy tíz év után adnak egy kis pihenőt maguknak és elutaztak kettesben - elküldték őt a vidéki rokonokhoz. Még sosem járt a nagybátyjánál, aki családjával pontosan a falu legvégén lakott, egy kissé omladozó falú, nagy házban. Petit azonban a háznál ezerszer jobban izgatta az erdő, ami a kerítésen túl kezdődött. Igazi vadon! S mivel a nagybácsiék sokkal engedékenyebbek voltak a szülőknél, elmehetett teljesen egyedül csatangolni.
   Annyira élvezte ezt a szabadságot, hogy a szívét majd szétvetette az öröm! Új terepen járt, mégis úgy tetszett, mintha mindig is ismerte volna ezt az erdőt. Belesett a bokrok aljára, megérintette a fák göcsörtös gyökereit, bekukkantott az odúkba és fel-alá futkározott a vízmosásokban, mígnem azt vette észre, hogy bizony már nem tudja, merre jár. „Eltévedtem.” – zakatolt fel benne a gondolat. Ám fura mód a félelem hamar elmúlt, hisz’ annyi mindenre lehetett itt figyelni. Hamarosan a kaland izgalma árasztotta el: „Itt vagyok egy igazi vadonban és felfedezem! Annyira messze nem lehetek és különben is, még rengeteg időm van visszamenni!”
   Az egyik fán kis mókus ugrándozott, és ő még soha nem látott ilyen állatot ennyire közelről, elkezdte hát követni az útját, ágról ágra, fáról fára… Egészen addig, amíg egyszer csak egy tisztás tárult eléje!




   Hűha, nem akármilyen hely volt ez! A selyem-zöld kis rétet ezernyi pitypang pettyezte. A napfény játszott vele vagy valóságot látott? A puha virágok belülről gyémántfénnyel világítottak! A mókus már eltűnt, ám hirtelen megpillantott egy csodaszép kék pillangót. Ahogy tekintetével követni kezdte, a pitypangmező végében egy kunyhóra lett figyelmes. Mintha a semmiből rajzolódott volna ki, pedig kétségkívül ott állt. Elsőre egy hatalmas fának tűnt, alapját az is szolgáltatta, közelebbről nézve azonban egyértelművé vált, hogy egy takaros és vidám lakóhelyet alakítottak ki, valamiként szerves egységben ezzel a faóriással: egyszerre benne, rajta és mellette.
   Ahogy Peti kíváncsian közeledett a kuckóhoz, ajtaján egyszer csak kilépett egy hófehér hajú, de teljességgel kortalan tekintetű hölgy és mosolyogva üdvözölte:
   —  Isten hozott, már nagyon vártalak!
   —  Csókolom… én azt hiszem, eltévedtem, és…
 — Ne aggódj, pont itt kell most lenned. – hangzott nevetős hangon. A nő egész lénye megmagyarázhatatlan bizalmat ébresztett benne. – A nevem Gréta, szólíthatsz így is, vagy Gréta mamának, ahogy jobban tetszik. És tegezz bátran!
  —  Honnan tetszett… honnan tudtad, hogy jövök?
 —  Ő mondta, hogy már itt jársz a közelben. - Gréta mama az egyik faágon ülő és épp lázas mogyorómajszolásba feledkezett mókusra mutatott. – De gyere, szívesen meghívlak egy forró csokira, kerülj beljebb!
   A tér jóval nagyobbnak tűnt belülről, mint odakintről, de Peti még inkább elámult azon az egyszerű harmónián és szépségen, amivel a kis lak szolgált. Fából faragott fotelbe huppant, amit olyan pihe-puha, többrétegű takaró borított, amit mintha pitypangból szőttek volna. Az asztalon már ott volt két, finom virágmintákkal díszített porcelán csésze és egy nagy fém kanna, mintha csak az ő jövetelét várták volna, ám az igazi rácsodálkozás még csak ezután kezdődött! Gréta mama derűs mosollyal körbenézett, majd megkérdezte:
   —   Szeretnél látni egy kis varázslatot?
   —   Igazit? – kérdezte óvatosan Peti.
   —   Mi mást?
   —   De… olyan nincs. Az csak illúzió.
   —   Ó, ezt az apukád mondta, ugye? Én máshogy látom. Figyelj!
   A következő pillanatban a konyhaasztalról lágyan emelkedni kezdett a kanna, játékosan megkoccantotta a csésze szélét, az pedig felé hajolt, mintha csak válaszolt volna neki egy biccentéssel. Majd a még mindig a levegőben lebegő kiöntő gőzölgő forró csokoládét töltött belé és elegánsan visszaereszkedett a helyére.
   — Ez hogy lehet?! - Peti izgalmában felugrott. Kétszer is megdörzsölte a szemét.
   A következő pillanatban két kistányér indult el a konyhapultról, s mire az asztalon landoltak, mellettük már egy másik tálon illatozó mogyorós sütemény szeletei várakoztak, egy gyönyörű, friss virágcsokor társaságában.
   —   Ezt nem hiszem el!
   —   Pedig történik. – kacsintott Gréta.
   —   De… hogyan?
   —   Gyere, próbáld ki! Úgy, ahogy igazán szeretnéd!
   Peti izgatottan nekifogott. Egy ezüst villa hevert előtte. Sűrűn összehúzta a szemöldökét, úgy koncentrált.
   —  Emelkedj fel! — mormogta összeszorított fogakkal.
   —  Nem megy. – sóhajtott aztán lemondóan. – Én sosem tudtam ilyesmit csinálni.
   —  Így gondolod?
   —  Persze.
  — Pedig… ha nem gondolkozol, nem félsz. Akkor minden könnyebben megy. – kacsintott Gréta mama, majd kicsit elmerengett, mint aki egy kedves múltbeli emléket idéz fel.
   — De akkor hogyan csináljam?
   — Várj egy kicsit! Ne szaladjunk úgy előre! Kóstold meg ezeket a finomságokat!
   Peti nekiállt. Tényleg kár lett volna kihagyni a mennyei süteményt és a mandulatejes forró csokit, mely olyan volt, akár az édes, folyékony selyem: mintha még sosem evett-ivott volna ilyen ízleteset.
   —  És minden, amiből van, itt terem. Ez sem kisebb varázslat! – mondta Gréta jelentőségteljesen.
   Az uzsonna folytatódott, s közben végig beszélgettek. Gréta mama kérdezgette Petit arról, hogyan telnek a mindennapjai, s főként hogy, mi az, amit nagyon szeret csinálni. Peti örömmel mesélt a kis világáról, ami most - csodák-csodája – a figyelmes kérdező jelenlétének köszönhetően nem is tűnt olyan kicsinek: egyre tágasabbra nyílt. Különös vendéglátójáról nem sokat tudott meg, az viszont bizonyos volt, hogy remekül érzi nála magát. Egyenesen úgy, mintha valamiképp ő is ide tartozna! Azzal búcsúztak, hogy amíg a nagybátyjáéknál vakációzik, minden nap meglátogatja Gréta mamát. A hazaúton ismét segítségére volt a mókus, akiről kiderült, hogy Eszmeraldának hívják és egy kicsit sértődékeny, de egyébként nagyon kedves.




   A következő nap Peti már magától tudta az odautat, és olyan boldog izgalommal várta a találkozást, mint még talán soha semmit. Az idő remekül telt Gréta mama és állatai társaságában, de ami igazi meglepetésnek bizonyult, az volt, hogy bár az uzsonnákat leszámítva nem is került sor kifejezett varázslatra, mégis, mintha minden, amit Peti tapasztalt varázslat lett volna!  
   Gréta mama egyszerű dolgokat kért tőle, ő pedig örömmel segített, például az udvar végében álló kis veteményes gondozásában. Egy másik alkalommal pedig alkotott neki valami csodaszépet: egy lepkeetető és fürdőhelyet, amit teljesen maga talált ki! Álmában sem gondolta volna, hogy valami, amit ő csinál, ilyen klasszul sikerülhet és ilyen egyedi módon... egyszerre volt az az érzése, hogy nem látott még hasonlót, és mégis: mintha mindig is lett volna!
   —  Azért, mert szeretetből született. – súgta Gréta mama. – Hopsz, elárultam a legnagyobb titkot! – tette hozzá huncutul és megcirógatta Peti arcát.
   —  Gyere, mutatok valamit, ez tetszeni fog!
   A kertben egy szép körtefa állt, odavezette Petit.
   —  Nagyon kell figyelni! – suttogta. Becsukta a szemét, majd néhány percnyi csend után megemelte a kötényét – és láss csodát: egy hatalmas, érett körte hullott bele!
   Most Peti volt soron.
  — Először tedd föl a kérdést magadban, időszerű-e ez, szeretne-e most a fa gyümölcsöt adni - és figyelj!
   Peti, ahogy csöndben, lehunyt szemmel és nyitott tenyérrel állt ott, egyszerre szíve felmelegedését érezte. Mintha kedves-szelíden „igent” dalolt volna neki a fa, s egy röpke pillanattal később, már ott volt a kezében a zamatos körte!


   A napok teltek és olyan nagyszerű volt minden perc, amit a kis tanyán és az erdőben töltöttek együtt, hogy az üdülés végének közeledtével Petire kezdett rátelepedni a szomorúság.
   —   Nem akarok hazamenni…
   — Na, ne lógasd már az orrod! Ma elmegyünk egy olyan helyre, amitől tényleg elámulsz.
   Peti épp egy őzikének adott enni – ahogy Gréta mama, már ő is természetszerűen gondoskodott a körülötte lévő élőlényekről -, és nem gondolta volna, hogy történhet még olyasmi, ami tovább emelhetné ittlétének fényét. Azért, ahogy eddig is, nyitottan és kíváncsian indult el erre a kirándulásra. Útjukat énekesmadarak kísérték, a fák ragyogó zöldben tobzódtak és balzsamos szellő hűsítette a meleget. Egész szép kis túra után, melynek utolsó szakaszában egy vígan csörgedező patakot követtek, jutottak el úticélukhoz. Nagyobb sziklák alkotta lépcsőn kellett lemenniük, majd szinte a semmiből tárult Peti elé egy gyönyörű szoros, a közepén egy szüntelen csobogó, tiszta vizű forrással.
   Soha azelőtt nem járt ehhez fogható térben, és egészen lenyűgözte nem is az, amit látott, hanem, amit érzett! Az a melegség és öröm, ami akkor járta át, amikor alkotott vagy varázsolt valamit, itt most nem csupán a szívét vagy kezét töltötte el, hanem egész testében érezte – sőt: még azon is túl!  Figyelni kezdett befelé, ahogyan Gréta mama tanította neki, és egyszer csak bizonyossá vált számára: a teste nem határ, hanem mindennel, amit maga körül tapasztal, tökéletesen egy.
   — Ez az! – mondta mosolyogva, de hogy mi is „az”, képtelen lett volna szavakba önteni. Csak fürdött benne és olyan tisztának és szabadnak élte magát, ami többé nem hagyott kétséget benne afelől: bármit megvalósíthat, és olyan életet teremthet, amilyet csak szeretne.
   — Jegyezd majd meg, amikor eltévedsz: mindez benned van. Csak figyelj majd rá újra és mindig tudni fogod, mit kell tenned!

   A nyaralás véget ért, de Peti már nem szomorúan búcsúzott, hanem mély hálával és olyan örömérzettel, amiről tudta: elvehetetlen tőle. Nem fogy el soha, hanem árad, szüntelen. Haza már nem az a kisfiú utazott, aki egykor volt. Elindult egy úton és csodálatos dolgokat teremtett. Sokan nem értették meg, sőt voltak, akik flúgosnak nézték, mivel nem maradt már mindig a háttérben észrevétlenül, mint annak idején. Ám akadtak olyanok is, akikben szintén felébredt a varázsolhatnék, s akikkel együtt merültek bele a csodákba.
   De erről már nem szólhatok… valamit viszont megkérdezek Tőled: mi az, amit a legnagyobb örömmel teremtenél? :)


💗

Tetszett a mesenovella? Nagyon örülök, ha visszajelzel!

A novellasorozat eddigi darabjait megleled itt!

2020 tavaszán megjelent első verses-novellás kötetem! 



💮

© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!
 
Csendvirágok borítófotó © Schäfer Zsófia