2017. október 14., szombat

Vers: ÉLET

Nincs már visszaút,
hullj alá, engedd!
Otthonod ma vár,
eltűnt, ki szenved.

Gondviselő társ,
magad vagy: Élet.
Öleld végre át,
nincs mitől félned.



2017. szeptember 14., csütörtök

2017. szeptember 2., szombat

Vers: ESŐ-LESŐ

Mi is adná vissza az eső dobolását,
talp alatt a nedves sóder morzsolódását,
csuromvizes fűzfák, virágok látványát,
végtelen magányom hiánytalanságát?

Nem adja más vissza, csak a tapasztalat,
ahogy Önmagadért rovod az utakat.
Céltalan haladva nyitott szíved ablak,
aki beletekint, rajta átsuhanhat.



2017. augusztus 18., péntek

Vers: VILÁG

Nem a világ a sebed,  
az „én ilyen vagyok” az.
Ezzel határolod be 
„világodat”.

Sebezhet egy gondolat? 
Kínod valósnak érzed,
hisz’ annyira megszoktad.
Tényleg te vagy?

Ha nem köt ítélet,
érzés vagy gondolat,
ha befelé nézel,
hol figyelmed szabad,

mondd, mi marad?

Épp itt és most,
ki az, ki vagy?
S hol a világ?



2017. augusztus 14., hétfő

Próza: A MENNYORSZÁG ELENGEDÉS - MIHAEL ÉS SATINA MESÉJE (Az Egység meséi 9.)


Egy újabb novella, amit Io-val közösen írtunk. 

A völgy - vagy ahogyan a benne élők hívták, az „Igazak otthona” – fennállását az angyalok Földre érkezéséig vezette vissza. Alapítói az özönvíz túlélői voltak, legalábbis több ezer kötetes hagyományőrzésük írásos beszámolói erről tanúskodtak.
A nagyjából két méter magas völgylakók bőre hófehéren ragyogott, hosszú, többnyire szőke, platina vagy őszes árnyalatú hajkoronával rendelkeztek, szemük színe pedig emberi tekintettel nézve valószerűtlenül kék volt. Szokásos öltözékként fehér kaftánt viseltek - hétköznapokon durva szövésűt, ünnepnapokon finom aranyszállal hímzettet -, vállukra földig érő, szintén fehér köpenyt borítottak.

A völgy pontos helyét emberfia nem ismerte, és bár az évezredek során betévedt hozzájuk egy-egy vándor, titkukat egyikük sem adta tovább. Különösen tiszta, a külső hatásokat átengedő fizikai testük hús-vér valósággal bírt ugyan, létezésük mégis inkább az álmok éteri világához tartozott, mintsem az emberek benépesítette földi civilizációhoz.
Otthonuk a nagy hegyek legmagasabb perifériáján feküdt, sziklákkal, jéggel és ritka levegővel elzárva a külvilág elől. E terület azonban korántsem volt kopár és terméketlen: egyedülálló mikroklíma alakult ki benne, mely ősidők óta gazdag oázisként táplálta a völgylakókat. Kristálytiszta hegyi patak szelte át a lágy ívű, örökzöldbe öltözött földköpenyt, melyet időtlen harmóniát sugárzó épületek és színes virágokkal, zöldségekkel, gyümölcsfákkal teli kertek tettek a közösség életterévé.
Mindezt egy állandó, selymes ködtakaró vonta be felülről, biztosítva az ideális hőmérsékletet, a páratartalmat és a rejtettséget.

Az Igazak otthonában mindennek pontosan úgy volt létjogosultsága, ahogyan az a hagyományokból következett. A patakot átívelő hidaktól az évezredes épületeken át a veteményesekig és a bennük termesztett növényekig, minden a lehető legtökéletesebb helyre került, s gondozásuk a lehető legoptimálisabb módon történt.
Az itt élőket az őseiktől kapott „Igazak törvénye” vezette. Ezeket az írásokat úgy tisztelték, mint Istentől eredő útmutatásokat, így fel sem merült bennük, hogy bármit is másként csináljanak.
Az idő múlása a törvények köré szertartásokat szőtt, melyek segítségével áhítattal adóztak az Isteni Igének.

Mindennapi életüket protokollok hatották át, irányt szabva gondolataiknak és viselkedésüknek.
A völgylakók mindig imádkozó tartásban, összezárt hüvelykujjaikat a szívükhöz érintve üdvözölték egymást és homlokukat összeérintve búcsúztak. Beszélgetés közben az együttérzés, tanulás közben a hatékonyság előidézésére meghatározott kéztartásokat használtak, s annak is megvolt a számukra helyes módja, hogyan kezeljék mindazt, ami a belső világukban felmerült.
Ha például egyikük azon kapta magát, hogy ítélkezik a másik felett, fennhangon bocsánatot kért tőle és egy kedves gesztussal ellensúlyozta azt.
Figyelmük egy része mindig az Istenin honolt, s ha kizökkentek ebből a tartásból, bizonyos mozgássorokkal, légzéssel és mantrák ismételgetésével hangolták vissza a tudatukat oda, ahol a törvény sugallta módon lenniük kellett.

Az Isteni Ige igaz mivoltát Otthon-völgyük minden teremtménye igazolta, lévén mindig minden tökéletesen működött. Nem sújtotta őket soha semmilyen vész, növényeik termesztése elejétől a végéig tökéletesen alakult, egymással szeretetben és összhangban éltek, földi szolgálatukat pedig mindvégig a protokoll szerinti legnagyobb rendben végezték.

A Szolgálat

Az Igazak otthonában valamennyi völgylakó elsődleges rendeltetése az Ige Szolgálata volt.
A földművelés és a hétköznapi teendők csupán egy kis idejüket igényelték, életük – az Igazak törvényének megfelelően - az Igazság Kiragyogásáról szólt.
Mindezt meg is tették szertartásaik és protokolljaik szerint, mégpedig oly’ módon, hogy tudati síkon összekapcsolódtak az emberekkel. A völgy közepén álló nagy Kristály-szentély különleges erőterében ráhangolódtak a Földön élő, segítségre szoruló emberekre, útmutatást és áldást sugározva feléjük. Az emberek nem tudták, hogy álmok, inspirációk és sugallatok formájában az Igazak mutatnak rá a megoldásra és a továbblépéshez szükséges belső erőre, ám az adást mindenki vette - ki így, ki úgy. Az Igazak elvégezték feladatukat, a megvalósulás már nem az ő dolguk volt.

Hosszú életük során egész civilizációk eltompulását nézték végig: társadalmakat, amint bezárulnak az önzésből születő hatalom- és biztonságvágy illúzióiba, kollektív és egyéni tudatokat, ahogyan egyre mélyebbre merülnek a delíriumban. Az emberek egymás ellen forduló pusztító erőit azonban nem tudták, s nem is akarták megállítani: nem tartozott bele szolgálatuk körébe.
Ők az Igazságra emlékeztettek és ébresztettek, de hogy ki miként fordítja le az Isteni Igét, szabadon meghagyták az álomban ringatózóknak.

Fátyolhasadás

A déli szertartás végeztével, pontban tizenkét óra huszonkét perckor Mihael kilépett a Kristály-szentély nagy, boltíves kapuján. Tudta, szolgálata akkor  fejeződik majd be, amint mély figyelemmel végigjárta a kertbe épített, csiszolt kövekkel és virágágyásokkal tagolt labirintus szakrális körét.
Ám ekkor hirtelen furcsa érzés fogta el: ugyanaz, amit utoljára réges-régen, hét éves korában, ugyanebbe a labirintusba belépve érzett. Akkor és most is olyan elsöprő erővel jelent meg, hogy megrémült, szélvihar módjára elrepíti, ha nem kapaszkodik meg valamiben. Az érzés egy gondolattal járt együtt: „azt tehetem, amit szeretnék!”
Olyan egyszerűnek tűnt kihagyni a protokollt és valami egészen mást csinálni helyette! Boldogság könnyed szédülete ragadta magával, de ez nem az áhítat volt, nem az Igazi Boldogság, amit neveltetése során megismert. Mély lélegzetet vett, ám ezúttal nem próbálta meg átalakítani az érzést a tanult módon, csak hagyta, legyen, ami van. Figyelt.

Ebben a pillanatban olyasmit vett észre, amit soha azelőtt nem tapasztalt! Felnézett a fehér selyembe burkolt égre, és most már bizony egészen kizökkent épp elkezdett szakrális tevékenységéből.
A völgy ködfelhője egy ponton oly’ világosnak tetszett, mintha csak ki akarna lyukadni! Mihael teljesen átadta magát a jelenség befogadásának. Most már félelem és elképzelések nélkül várta, hogy az egyre erősödő fényesség mivé lesz. Tudta, hogy a Nap készül átragyogni a felhőkön, de saját szemeivel még nem látott ilyet. Izgalom lett úrrá rajta, ez szintén egészen szokatlan volt számára. Valami teljesen új kezdete!
Úgy tűnt, a napfény mindössze pár négyzetméternyit világított meg a völgyből – csupán azt a területet, ahol Mihael állt. A szétnyíló ködfelhő mögött olyan perspektíva tárult elé, melynek látványába egészen beleszédült. Szíve elkezdett hevesen verni, lélegzete szokatlanul mély és furcsa ritmusú lett, s hirtelenjében elvesztett minden kontrollt teste és tudata fölött. Felnevetett. Majd ismét egy hosszú, felszakadó, szívbéli kacagásban fakadt ki. Kék szemeiből patakzottak a könnyek.
S miért? Maga sem tudta. A vakító fény felgyújtott benne egy tüzet, melynek lényében elrejtett, tápláló forrásáról eleddig fogalma sem volt. Hisz’ a mai napig akként élt, hogy minden elméjében lezajló folyamatnak és információnak tudatában van!

A fátyolfelhő visszazárult, ő azonban kinyílt, s lábaival fittyet hányva a protokollnak, átsétált a patakon, át a veteményeseken, nem követve sem utat, sem ösvényt, csak ment rendíthetetlenül fel a hegynek, bele a fényt elzáró ködbe! Abba a ködbe, mely az Igazak számára a biztonság és gondviselés érinthetetlen fátyla volt. Mihael számára azonban most először csupán mint ködfelhő jelent meg, amin át kellett törnie. Nem vetített maga elé semmit, nem értékelt és nem habozott – tette, amire az egész lényét betöltő és túlragyogó rendeltetés hívta.

Tudatosította, hogy ez mennyire más, mint amit az igazságnak szentelt, tökélyre csiszolt életútja során elsajátított. Keresztülhágta vele a törvényt és eldobta az önmagáról formált, makulátlan képet, s mégis: tette. Nem azért, hogy jobb vagy tökéletesebb legyen, hanem mert erre volt hívatva.

A megfoghatatlan sosem múló

A köd kezdett fogyni, a növényzet eltűnt, az oxigén ritkult és a levegő lehűlt, ám a napfény átragyogása mindent pótolt. Hamarosan kibontakoztak egy új világ díszletei. Hegycsúcsok, csillogó hó és jég, valamint a mindent beborító kék ég. Lábai alatt mély köd, alant pedig az Igazak otthona, a völgy. Ő azonban már nem odavalóként állt itt, és tétovázás nélkül lépett előre a szűz hóba.
Az ismeretlen tájon belső iránytűje vezette, fel a csúcsra, s ki tudja onnan hova, csupán abban volt biztos, hogy mennie kell. Át a fehéren, bele a nagy mély- kékbe.

Mihael teste követte tudata változását mely által sikerült a megváltozott fizikai körülményekhez alkalmazkodnia. Két hegycsúcs állt előtte, s bár nem volt jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, mégis egyértelműen indult el az egyik felé. Új volt számára ez az időtlen elégedettség-érzés, ami minden egyes lélegzetvételt, külső és belső mozdulatot kísért.
Nem volt vonzás, sem taszítás, mégis folyamatos beteljesülés vezette.

A csúcsra felérve eltűnt a fehér és körbeölelte a végtelen kék. Megfoghatatlanná vált a világ, és nem csak a test, de a tudat is, mely mindezidáig a jelenségeket beazonosítva korlátok közé szorította.
Most először élte: szabadság van! Minden rendben van! Nem kell a kívülről kapott törvény, a tanult igazság, a begyakorolt és bevált tökéletes minta – a pillanat ártatlanságában örökkön ragyog a Lélek Igazsága!

Híd egymáshoz

A kezdet és vég nélküli út a fehérbe vezetett, le a csúcsról, de nem vissza a völgybe. Mihael szivárványra lett figyelmes, mely a két hegycsúcs között ért földet. Lassan ereszkedni kezdett a hegyoldal kacskaringós ösvényén. A szivárvány kísérte, s ő gyönyörködött benne, amíg fizikai szemmel láthatta. Leérkezett. Nem voltak elképzelései, hogyan tovább, ám amikor megpillantotta Őt, egyértelművé vált.
A szomszédos hegycsúcsról Satina közeledett lefelé, pontosan feléje. A szivárvány lábánál értek össze útjaik. Völgybéli Lélek-testvérét természetesen ismerte, itt és most azonban teljesen újként tündökölt előtte. Egyenesen egymás szemébe néztek, de nem a szokásos módon üdvözölték egymást. Szükségtelen volt.

Bár Satina fizikai formája megőrizte vonásait, tudatát ugyanazon tiszta és ártatlan minőségben érzékelte, amiként maga is tapasztalt - ragyogásuk pedig: Egy volt. Egymás előtt állva, szavak nélkül öntöttek formát rezdüléseik, ugyanazt élték. Kezeik és ajkuk összefonódott, testük összeolvadt az ölelésben.
Együttlétük felülmúlt minden ideálisnak tartott emberi párkapcsolatot, de az Igazak népe által vallott völgybéli tökéletességet is. Több volt minden vágyottnál és megéltnél.

Úton a Semmindenben

Mihael és Satina kézen fogva folytatták útjukat, amit a Lélek szentelt azzá, ami. S hogy mivé?
Nem keresték rá a választ – a pillanatban minden azzá lett, aminek a Lélek létjogosultságot rendelt.

Ne keresd hát Te sem a választ, Kedves! Légy nyitott a teljesen újra! Pont ott van, ahol vagy, és pont most történik! Engedd meg, légy benne egészen a pillanatban, majd cselekedj úgy, hogy felülmúlsz minden tudást és elképzelést jóról, ideálisról, igazról!

Ragyogj!

2017. augusztus 8., kedd

Vers: ÁTLENDÍTŐ

Hőségben enyhet adó lehűlés.
Ingerültségben egy nagy nevetés.
Aggály mélyén megszülető erő.
Ok nélküli öröm: „csak úgy” felemelő.

Létezésben súly.
Fában erezet.
Kávéban kardamom. 
Csókban szeretet.





2017. július 26., szerda

Vers: MAG-HASADÓ

Nincs már hová elfutni,
nincs már mibe elbújni.
Épp itt,      
épp így,
éppen most vagy kész!
 
Ébredj!
Hasadj!
Hullajtsd burkod!
Élj!
 
Nincs már kinek játszani,
nincs már minek látszani!
Épp ez,
épp így,
éppen most: egész!
 
Ébredj!
Hasadj!
Hullajtsd burkod!
Élj!




2017. július 14., péntek

Vers: BÁRSONY

Áll az idő és lassan halad.
Öröklét hírét hozza a pillanat.
Eltűnik szó, tett és gondolat…
és az, aki érzékelt, ő sem marad.

Csendbe oldódik minden.
Bársonnyá simogat,
mint ezüst-kék tófelszínt
lenyugvó nyári nap.



2017. július 6., csütörtök

Próza: OHANA - A CSALÁD MESÉJE (Az Egység meséi 8.)


Io-val közösen írt novellánk Az Egység meséi sorozat új darabja! :)

Fekete vöröslik, izzik, fortyog: a vulkán ma különösen aktív. A felszálló füst mintha sebesebben terjedne szét, a láva pedig úgy hömpölyög, mintha egyenesen az óceán méhe hívná magába. Kettejük ellentétes erői között szárnyal Hawaii különleges, aranysárga-barna tollazatú madara; a régiek Aranysólyomnak hívták, ma Hawaii-i sólyomként ismerik.
E hővel és füsttel átitatott tér mindig is láthatatlan volt az emberi szemnek, nem így a sólyom számára! Rábízza magát a vulkánból érkező felhajtó erőkre… lassan köröz… emelkedik és süllyed… mígnem feltárul előtte az otthon-tér: hazaérkezik a szellem birodalmába.

Az ősi Hawaii-i ember tisztában volt a sólyom valódi természetével és az istenek hírnökének tartotta. Tudta, ha leszáll valaki közelében, akkor az üzenetet fog kapni az égiektől. Nagy horderejű felismerések formájában érkeztek az üzenetek, s rendszerint csodás eseményeket vontak maguk után, az egyes emberről visszahatva az egész népre.
A szentként tisztelt állatból azonban az idő múlásával legenda lett, ahogyan az itt élő istenekből és a segítségükkel uralkodó dicső népből is. Mára turistaparadicsommá vált a sziget, amit elözönlöttek a világ minden tájáról érkező nyaralók.
Az Aranysólyom azonban nem halt ki. Továbbra is figyelt és várta, hogy olyanokkal találkozzon, akik nyitottan tudják fogadni üzenetét…

Négyen járják az ösvényeket: egy férfi, egy nő, egy lány- és egy fiúgyermek. Kora reggel indultak útnak, egynapi élelemmel és könnyű menetfelszereléssel.  Egészen csöndben lépdelnek, tisztelettel érintik a természetet.
Messziről, mondhatni a Föld másik feléről érkeztek a szigetekre majd’ két héttel ezelőtt.
A szülők, Simon és Viola gyermek- és ifjúkorának Erdély hűs hegyei és zöldellő erdői adtak termékeny táptalajt, lányuk, a most tizennégy éves Luca is ott született. Ő koránál érettebb benyomást kelt, sugárzó, sötét szemeit és sötét haját az édesapjától örökölte. Szeret befelé figyelni; annyi minden történik ott, sokszor le sem kell hunynia a szemét, hogy lássa!
A hét éves Noel már Magyarországon született, szőkésbarna, göndör fürtjei és zöldeskék szeme az anyukájáé. Amolyan csupa-tűz természet, imád mindent, aminek a sporthoz és mozgáshoz köze van.

Mindannyian élvezik, hogy itt lehetnek, hisz’ ez a nyaralás egy régi, közös álmuk valóra váltása, igen sokáig vártak rá. Simon otthon sétarepüléseket vezető pilótaként és oktatóként dolgozik, Viola tanárnő, de amint a nagy Boeing hasában átkeltek az óceánon, mintha minden szerepüket, sőt egész múltjukat lerakták volna!
Megszámlálhatatlan csodát láttak Hawaii-on, az utazás legnagyobb ajándéka azonban az volt, hogy mind egymásra, mind arra, amit magukban tapasztaltak, sokkal mélyebben tudtak figyelni, mint azelőtt bármikor!

A szülőkből indult ki ez a minden külső zsizsegést és áramló impulzust felülmúló, benső készenlét, s mintha a természeti tér támogatta volna ezt… a velük összeszokott gyerekek pedig egyszerűen „vették az adást”.
Most, hogy az álom-vakáció a vége felé közeledett, azt érezték, nem a strandon pihennének, hanem az utolsó napokat is aktívan szeretnék tölteni. Ez a hatalmas erdő hívta őket, s úgy vágtak neki, hogy bár van térképük, mégis arra mennek, amerre a lábuk viszi őket.

Van valami áhítatos, mégis természetes odaadás a mozdulataikban, ami négyesük gyakran eltérő ritmusú lépteit könnyedén összehangolja; még a máskor szélvészként nyargaló Noel is tökéletesen illeszkedik ebbe a tánchoz hasonló, finom áramlásba.
Az ős-öreg fák között pompás trópusi virágokban és sosem-látott énekesmadarak dalaiban gyönyörködnek, mígnem újabb váratlan szépség tárul eléjük: egy zubogó vízeséshez érkeznek, melyet természetes medence ölel.

Mindannyiuknak ugyanaz jut eszébe, s nem haboznak: hátizsákot le, és fürdőruhára vetkőzve irány a kristálytiszta, hűvös víz!
Vízesésben fürdés eddig még nem volt; örülve az új kalandnak önfeledten viháncolnak és úszkálnak, aztán… Noel látja meg először a magasban a fejük fölött köröző madarat. Mindannyian felfelé néznek.   
„Sas, sólyom talán?” Tanakodnak, csodálják. Meglepetésükre a madár közeledik feléjük. Már nem folytatják a vízi mókát, csak nézik. Egyre alacsonyabban repül! Most már tökéletesen kivehetőek sárgás színezetű tollai is.

„Ez ide jön hozzánk!”- kiáltanak fel. Mintha lelassulna az idő, meredten állnak pár pillanatig. A sólyom landol, egyenesen oda, ahová a ruháikat tették; egyikük hátizsákjára száll le! A családtagok – térdig-bokáig a vízben - a part felé fordulnak.

Egy gombostűt nem lehetne leejteni, olyan csönd van. Mégis, sokkal inkább az a fajta csönd ez, ami nem a zaj hiánya, hanem az elmélyült figyelem jelenléte: a váratlan ajándékára való készenléttel teljes. Nézik egymást. Igen, ez a csodálatos, nemes állat, mintha egyszerre nézne mindegyikük szemébe, szavak nélkül kommunikálva velük - együtt, és külön-külön is!
Időtlen pillanat… de mennyi minden van ebben! Érzések, gondolatok, rengeteg dolog, egyidejűleg – mégsem zavaróan. Mintha egy nagy csomagot kapnál, amit időbe telik majd kibontani, mégis: bizton tudod, itt van már veled. A sólyom biccent egyet a fejével, majd halk, de éles vijjantással körözni kezd a holmijuk felett.  Hívogatást sugall ez a légi balett. „Azt akarja, hogy kövessük!” „Mutatni akar nekünk valamit!”

Villámgyorsan kipattannak a vízből, törölköznek, magukra kapják a ruháikat. Noelnek segíteni kell, mert majdnem otthagyja a hátizsákját, de a nővére most különösen ügyel rá.
A madár felröppen, és ők lassan elindulnak a nyomában…

A patakfolyás mentén haladnak, útjukat dús, smaragdzöld lombok szegélyezik. Kisvártatva megérkeznek. Ha a sólyom nem szállt volna le a bejárat feletti sziklára, talán észre se vennék az erdei domboldalba rejtett barlangot. Nem lehet túl mély, úgy egy nagyobbacska lakókocsi méretű; Simonnak alaposan le kell hajtania a fejét a belépéskor. Az ide-úton még fel-fellobbant izgatott csevegés és találgatás most ismét csöndbe olvad: mintha szentélybe lépnének. 

A küszöbön túl megtorpannak. A kis patak némileg kiszélesedve a barlangon csörgedezik át, útját követve, a belső tér közepére tekintve eláll a lélegzetük! A plafon sziklahasadékán behulló napfény megannyi színes követ világít meg a vízben… „Kövek? Kristályok?” A különös fényjátékban mintha belülről ragyognának!

Közelebb lépve, csomagjaikat letéve a patak mellé telepednek, érintik, simogatják a több tucatnyi színes, tenyérnyi nagyságú követ. Noelen átfut, hogy szívesen kivenne és hazavinne egy párat közülük, de mégsem teszi…
Viola ötletét követve mindegyikük keze választ egyet a kövek közül, és csendben figyelnek. Akárcsak nemrég odakinn, amikor a sólyommal szembenéztek, megállni látszik az idő. Üzenetek érkeznek, gyengéd, de hatalmas erővel érintve a szíveket… Ezúttal azonban sokkal kézzelfoghatóbbnak érződik az információ.

Simon repülni látja magát – mégpedig Hawaii zöld kupolás hegyláncai fölött. A megélés minősége más, mint amikor otthon vezeti a kisgépet, de ez nem a környezetből fakad, hanem ő más… ő érzékel valahogy másként. Tudja, hogy ez ő maga, de a tudata mégsem a mostani: a perspektíva összehasonlíthatatlanul tágasabb és az erő egészen új!

Luca lelki szemei előtt az jelenik meg, hogy ír. Sosem-volt történetek, megélések, gyönyörű dolgok bomlanak ki és öntenek formát rajta keresztül!
Látja magát kézzel írni, díszes tollal, finom merített papírra, és egy kis saját laptopon pötyögni – miközben tágasságot érzékel, napfény és tengerillat cirógatja a bőrét.

Noel szörfözik! A nyaralás alatt csak a partról bámulhatta a hullámlovasokat, ám ezekben a pillanatokban tudja, éli milyen szörfözni! „Váó, ez fantasztikus!” – ficánkoló öröm lesz rajta úrrá. 

Viola azt érzi, hogy nagyon könnyedén és mérhetetlen boldogságban járkál. Egyszerű, hétköznapi tevékenységeket végez: csendben üldögélve csodálja a természetet, növényeket ápol, emberekkel találkozik; érint, figyel, ott van velük… egész lényét kitölti és még azon is túlcsordul, mint keresetlen bizonyosság a hívás: csak szeretni!

Némán hagyják el a barlangot, hírvivőjük már sehol. Ők pedig odakinn megállva, kicsit még szédült izgalommal mesélni kezdik, mit tapasztaltak.
Simon mondja ki, amit mind a négyen éreznek: náluk nagyobb erő munkálkodik bennük és általuk, ami valamiként, nem tudják még, hogyan, de a többiekre, az embertársaikra is visszahat. Olyan, mintha nem csak magukért, hanem mindenkiért kellene mindezt megcsinálniuk! Hamarosan felcsendül a más helyzetben egészen őrültnek és irracionálisnak tűnő ötlet… ötlet? Elhívatottság! „Itt kell élnünk!”

A sólyom, mintha csak erre várt volna, feltűnik a barlang felett, lejjebb ereszkedve, mintegy búcsúzásként vijjant egyet, aztán elrepül. Hálával a szívükben, megilletődve néznek utána, annak tudatában, hogy nem először, s nem utoljára találkoztak…

Négy és fél évvel később

A család a teraszon ül, most fejezték be a vacsorát; bérelt házuktól tíz perc séta az óceán, de ide érezni az illatát. Az égen mintha vörös, narancs, rózsaszín és arany festékeket borított volna egybe a Nagy Festő; elképesztő szín-kavalkád. Egy darabig szótlanul bámulják a horizontot, majd Simon hangja hallatszik:

„Megosztjátok, mi van bennetek? Én örömmel elmondom. Képzeljétek, olyan csoda történt ma velem...!” És elmeséli, hogyan repült – most utasok nélkül -, csak úgy kalandozva, a vulkán közelében; olyan helyen, ahol eddig még sosem – és főleg úgy! Azt érezte, át kell magát adnia az áramlatoknak, s egy ponton, mintha egy láthatatlan birodalomba érkezett volna… Végtelenül szabadnak érezte magát, mintha csak most kezdődne valami nagyon új. Kíváncsiság van benne. 

Hamarosan Noel folytatja, csillogó szemekkel:
„Ma csőben siklottam! És… és… megállt az idő, teljesen! Úgy, mint amikor a sólyommal találkoztunk, csak még jobban! És előre láttam, mi fog történni a következő pillanatokban, de mégsem szaladtam előre, csak ott voltam, és figyeltem… fantasztikus volt! Egyre jobban megy a szörfözés!” Vele örülnek; Viola megsimogatja fia arcát.

Luca következik, kicsit izgulósan és jelentőségteljesen mondja:
„Kérni szeretnék valamit. Mégpedig azt, hogy a következő évben kimaradhassak a suliból. Még nem tudom, akarom-e egyáltalán a főiskolát, de egy dolgot biztosan érzek: meg kell írnom ezt a regényt. Ma jelent meg egészében, három részes lesz. Nem beszélhetek róla többet egyelőre, de elárulom, hogy az én generációmnak fog szólni, és… szerintem változást hoz.”

 A szülők meghatottan néznek Lucára és egymásra.
„Hát persze, hogy igen! Ez… ez aztán a nagy hír!” – apa biztatóan megfogja Luca kezét – „Mesélj még, de csak amennyit lehet ebben a stádiumban. Összehangoljuk majd a napirendet, hogy legyen időd az írásra...”

Megy még egy darabig a jókedvű beszélgetés, végül Violára vetülnek a tekintetek.
„Anyu, te nem is mondtál semmit.”
„Ó, hát ebben a pillanatban csak egy dolgot mondhatok. – mosolyog - annyira örülök Nektek!” – feláll és mindegyiküket magához vonva, négyen egy hatalmas ölelésben egyesülnek.

A hírvivő vijjantásának hangja közvetlenül a fejük fölül hallatszik. A terasz feletti tetőcsúcson ül, s mint aki végighallgatta a jelenetet és most látja elérkezettnek a pillanatot, hogy felfedje ittlétét, üdvözli őket. Fejével biccentve felröppen, és lassú körzésekbe kezd.

 A családtagok egymásra néznek.
„Szerintem várhat még a mosogatás.” – mondja Viola.
Elindulnak a madarat követve, az óceánpart irányába.

2017. június 24., szombat

Próza: ALKONYAT



Bárhová nézett, tökéletességet tapasztalt.

Áldás sugárzott rá az alkonyatba öltözött kert minden zugából, a fák leveleiből, a szirmukat összehúzó virágokból, az épp kigyúló csillagokból, s bentről, a házból, ahol finom fényfüzért rajzolt a függőlámpa sávja. Szerettei közös esti programjukhoz készülődtek... minden kis moccanásuk mélységes örömmel töltötte el.

A kitágult figyelem azonban nem csak az ittenieket, a távolban lévőket is átölelte és szívdobbantó kacajjal üdvözölte.

Számba vehetetlen, szó szerint végtelen volt az áldás, mely be- és kilégzésként áramlott át rajta... s bár hálás volt érte, mégis úgy érezte, nincs ki adja, s ki kapja. A tudat tiszta tavában önnön arcát szemlélte. 

Az élet köszöntötte, s ünnepelte önmagát.

2017. június 23., péntek

Próza: EGY CSODA SZÜLETÉSE - WAIAWOO MESÉJE (Az Egység meséi 7.)


Csendvirágok első vendégposztja egy különleges sci-fi novella, Io tollából! Imádom! :)

Big Island nyugati partjának egyik legszebb partszakaszát épp’ most érte el a lenyugvó Nap látványa. Színáradat csordult végig a horizonton. Ég és óceán varázslatos nászából születő férfiként emelkedett ki Waiawoo a vízből. Hosszan volt a víz alatt, mégis lassú felszínre bukkanással és kimért, nyugodt mozdulatokkal indult el a part felé. 
Kilépve a vízből hátranézett, karjait széttárta a Nap irányába, mintha csak magához ölelné, majd a hála arcába égett rúnáival elindult kényelmesen a háza felé. 
Számára ez volt az utolsó alámerülés az óceánba, hisz’ a holnap már egészen más nap lesz.
A másnap egy régóta várt, hosszú időszak lezárásával várja, melyet egy ideje már csak úgy hívott: bevégeztetés.

Közvetlenül a parton volt az otthona, melyet egy keskeny, finom homokföveny választott el az óceántól. Annak ellenére, hogy igen drága villák álltak sorban a környéken, szomszédai pont tisztes távolságban laktak tőle ahhoz, hogy az egyedüllét zavartalanságával élvezhesse mindennapjait.

Waiawoo Hawaii-i volt. Ereiben főként amerikai és őslakos Hawaii-i vér csörgedezett. Itt született ötven éve, és itt is élt egész életében. Sok csodás helyen járt a világban, de mindig a szigeteket tartotta otthonának. Birtoka a környék egyik legnagyobbika volt, mely a természet szerves részeként simult bele a virágoktól duzzadó erdőbe. Amolyan paradicsomi rejtekhely hangulata volt az egésznek, melyet régóta csak egymaga lakott. A szeretett emberek mind eltűntek mellőle. Szülei és szerelme meghaltak, s mivel nem született gyermekük, csupán hébe-hóba jött hozzá ismerős. Leginkább remeteként élt az édenkertjében, amit saját kezűleg gondozott. Remetesége mégsem járt bezárkózással és földhöz kötöttséggel, hiszen imádott autózni, repülni és hajózni is. Mindegyik járműve egyedi igények szerint lett legyártva, és mindegyiket maga vezette. De nem csupán földön, vízen és égen érezte magát otthon, hanem a tudat birodalmában is.

Kalandor volt, akit hívott a felfedezés és megismerés gyönyöre. Sosem tudta előre, merre fog menni, csak felszállt valamelyik utazóeszközére és nekivágott. Mindennapos meditációi, a tudata különböző dimenzióiba való alámerüléssel szintén hasonlóképpen zajlottak.

Mindez azonban csak egyik pólusa volt az életének - a látható és megismerhető fele -, amit szívesen osztott meg ismerőseivel, de a másikról senkivel sem beszélt.
A felszínen hétköznap, munkaidőben dolgos állampolgárként otthonról irányította ingatlan-befektetésékkel foglalkozó nívós cégét. A valóságban azonban tőzsdei spekulációkkal foglalkozott. 
A saját fejlesztésű asztrológia prognózisokkal és a tudata fölött gyakorolt szellemi kontrollal karöltve pengeéles pontossággal és hatékonysággal hajtott végre üzleti machinációkat. Olyan volt, akár egy profi autóversenyző, aki a maga épített versenyautójával csúcseredményeket produkál. Ilyenkor teljesen átszellemülve figyelte a kivetített asztrológiai ábrákat és tőzsdei diagrammokat, majd a kellő időben vásárolt és eladott.

Számára megvolt mindennek a bevált rendje és módja. Pontosan tudta, hogyan képes a legnagyobb hatékonysággal dolgozni, ezért mindig tartotta magát a belső szabályaihoz. Hasonlóképpen nyilvánult meg a kikapcsolódásai során is. Tisztában volt vele, hogy meg kell élnie a szórakozást nyújtó élvezetet, ezért a véletlenre bízta az utazási céljait, hogy így a szabadság is az élete része legyen, de közben mégis teljes volt a kontroll, hogy mindent a lehető legnagyobb élvezettel élhessen meg. E szellemi kontrollt már húszas évei elején elkezdte tökélyre csiszolni, amikor belemerült a hermetikus tanításokba. Tudását és szellemét együtt csiszolta nap, mint nap módszeresen elvégzett gyakorlataival, míg harminc éves korára teljesen kikristályosodott látás- és reagálás-mód alakult ki benne. Innentől már csupán alátámasztó visszaigazolásokat kapott az élettől, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy emberekről.

A kollektíva, a civilizáció átalakulását figyelemmel követte és mivel az emberek virtuális térben való ténykedése taszította, igyekezett mindent a lehető leghagyományosabb és legtermészetesebb módon csinálni. Persze elektromos volt a háza vezérlése, az autója, a repülője és a hajója is, de a mobil, az internet és a mesterséges intelligencia programvezérlést amennyire lehetett kerülte. Leginkább a birtokán és a Hawaii szigetek megmaradt természetes környezetében szeretett tartózkodni. Tüzet gyújtott a kandallójában, a birtokán átcsörgedező patakban áztatta a lábát, mezítláb lépdelt a fűben és gyakran túrta bele a homokba hosszan a lábujjait. Szerelmes volt Földanyába. Sok millió dollárt fordított természetvédelemre, habár látta, oly’ haszontalan, mint pohár víz az égő házra. Ez volt az egyetlen tevékenysége, ami nem bizonyult kellően eredményesnek és közvetve fel is hívta magára a figyelmet, de nem tudta nem megtenni.
 
2037-re már oly’ mértékű volt a pusztítás, hogy a tudósok visszafordíthatatlanná minősítették az emberi károkozást. Már csak Gaián múlott, hogy mikor veti le magáról a parazitaként szétburjánzó és mindent öntörvényűen kizsákmányoló, ego uralta fajt.
Az emberek világa ollóként nyílt ketté és vágta szét a testvériség - egyenlőség minden illúzióját hatalmasok és gyengék között. A hatalom valódi birtokosai a földi társadalmat fenntartó és irányító nemzetközi nagy vállalatok, a bankszféra, a virtuális tér, a robotika, a genetika és az elmekontroll urai voltak. A többi 99-egész-sok-9 százalék a nép, a hétköznapi gazdagok és szegények, akik mind a saját hasznukkal és biztonságukkal voltak elfoglalva.  A klónozás csak az elit privilégiuma volt. Az, hogy szerveiket és testrészeiket tetszőegesen reprodukálni tudták, ugyanúgy menekülés volt a halál elől, mint a géptestbe, a virtuális térbe vagy a Marsra való költözés. Az emberi civilizáció süllyedő hajóján mindenki a saját életéért küzdött, de a Földről lemondtak már.

A világ forrongott, Földanya szenvedett, s látva az emberiség fokozódó eltompulását, Waiawoo teljes kilátástalanságba süppedt. Rátört a hiábavalóság érzése és hangosan kiejtve végítéletet mondott egész élete fölött:

– Ennyire volnék… – és mint aki saját élete filmjét egyszer csak leállítja, mélységes csönd és sötét hasított belé. 

Éppen a csillagos ég alatt állt az óceánra néző teraszán, amikor mindez megtörtént vele. Összeroskadva lehuppant a földre, önkéntelenül beült a meditáló pozitúrájába és figyelt, de nem jöttek gondolatok, sem érzések vagy elképzelések. Azt érezte, hogy a teste folyamatosan kienged minden feszültséget és tartást, majd hanyatt dőlt és kifeküdt széttárt karokkal és lábakkal. Elméje a leformattáltság ürességével tartott tiszta lapot eléje, viszont nem jelent meg semmi, ami formát öltött volna rajta. 

Az egész éjszakát így töltötte. Az idő múlását a felkelő Nap jelezte. Waiawoo pedig, - mint akit kilőnek az ágyból – egyszer csak felpattant a teraszról, és nekifogott, hogy véghezvigye, amit tennie kell.
Borult valamennyi megszokott programja, a bevált reggeli rutin, minden, amit jellemzően magáénak vallott. Nem volt terve, de egy formanélküli megingathatatlan inspiráció oly’ lángot gyújtott benne, hogy ő mégis teljes határozottsággal cselekedett.

Úgy tűnt, mintha egy alvó oroszlán éledt volna fel, akinek nem számított semmi abból, amit eddigi élete során megálmodott és tökéletesre csiszolt.
Egész idáig látszólag minden a helyén volt, ideálisan passzolt és gördült, csak éppen a kontroll súlya alatt növekvő belső szürkeségről nem akart tudomást venni. Hiába érezte azt, hogy meg van mindene, amire vágyott és eszményien élvezi az életét, mindezek programszerűen kiváltott reflexiókká lettek, egy gépies működés részeként. Mintha egyre inkább beleunt volna egy tökéletesre csiszolt gyönyörű gyémánt bűvöletébe. Waiawoo realizálta, hogy ennél szebbet-jobbat nem teremthet és nem csak hogy elérte a csúcsot, de már annyi időt tartózkodott fent, hogy totálisan be is telt az élménnyel.
A felébredt láng azt sugározta, hogy nem kér többet a kényszerűen fenntartott ragyogásból - továbblép. Ekkor élt meg először olyan elégedettséget, amit már egyáltalán nem akart megtartani, sem kontrollálni - kár, hogy mindez a halálára való készülődésével jelent meg. De már ez sem számított. 


Közel egy év telt el ezt követően, és a naplemente színáradatában fürdő óceánból kilépdelő Waiawoo befejezte utolsó úszását. Ünnepi vacsoráját követően hosszan gyönyörködött még a csillagos égbolt magához hívó fényeiben, majd ágyba szenderült.
Az ébredés a teljes kipihentség örömével köszöntött rá. Arcán szétterülő mosollyal, ünnepélyes hangon köszöntötte a rá váró továbblépést: - Üdvözlégy, bevégeztetés!

Első útja a hibernáló készülékhez vezetett. Ránézett a búra alatt fekvő testre, és percekig csak szemlélte az ártatlan mélyálomban fekvő mását. A saját klónozott teste volt az, akinek elméjébe már feltöltötte tudata valamennyi meghatározó információját. Rányomott az ébresztő programra és felment megreggelizni. Olyan volt valamennyi mozdulata, mint egy örömittas szertartás ténykedése. Mindenből az utolsó.

Ezt a napot már több évtizeddel ezelőtt is látta az asztrológiai képletében, de csupán az egy éve bekövetkezett fordulóponttól vált meghatározóvá a jelentősége. Nem kívánta elkerülni, sőt felkészült rá, tudatosan ment elébe, tudva jól, hogy az égi törvényeket úgysem képes pénzzel, tudással vagy bárminemű hatalommal keresztülhúzni. Összhangban érezte magával a bevégeztetést. Elérte és megélte mindazt, ami számára adatott volt.

Már csupán egy dolog maradt hátra: a méltó távozás. Testét az óceánon keresztül kívánta Gaia számára visszaadni, míg tudatát a saját klónjának adományozta egy maga készített továbbörökítő forráskód aktivizálásával. Az óceánba repülőjével tervezte a stílusos berepülést, mellyel egyértelmű és gyors halált szánt magának. Nem kívánt senkitől külön búcsút venni. Mindennemű örökségét, mintha csak másnap reggel maga kelhetne fel az ágyból önnön több, mint legjobb mására hagyta. Igen, csak ekként utalt klónjára név nélkül: Önnön több, mint legjobb mása.

A klónozás hivatalosan törvénytelen volt, de a kellő pénz megnyitotta a kiváltságosok rejtett kapuit, amin keresztül saját, teljesen hű mását rendelte meg egy titokban működő cégtől. E cég számára is teljesen egyedülálló igény érkezett, mert az agyba bár be tudták ültetni a szükséges információkat (tudást, emlékeket, reagálás mintákat), de az őket mozgásba hozó forráskódokat, a személyes indukáló erőket már Waiawoo kívánta célba juttatni.  Az önálló identitást adó forráskódok megalkotásával régóta készült és tudta, hogyha átadja őket, akárcsak egy kómából felébredő ember, öntudatra fog eszmélni teremtménye. Hálás volt az életnek mindenért és köszönetét az életnek, Önnön több, mint legjobb másának életre keltésében látta kifejeződni.

Waiawoo bizonyos volt afelől, hogy mindez a mai nap végére meg is fog valósulni. Lassan mozdult, méltóságteljesen. Otthonát és birtokát végigjárta, egy-egy gondos mozdulatot intézet fához, virághoz, patakhoz, a hűtőbe italt és ételeket készített elő Önnön több, mint legjobb másának. Úgy ténykedett, hogy a délután második felére, amikor a hibernálást követő alvásból felébred, mását minden szépséges rendben fogja fogadni.

Az utolsó étkezésnek szánt ebédre, kedvenc ételét készítette el, ami most is egy kicsit másra sikeredett, mint ahogy az az utóbbi évben már módfelett jellemzővé vált rá. Mindig mindent úgy csinált, ahogy az a pillanatban jött – és így mindig, minden megtudta őrizni a legfinomabb, a legszebb, a leg-leg… minőségét, mintha első és egyben utolsó csodaként, nem kéne többé ragaszkodnia ahhoz, hogy legközelebb is pont az legyen újra megélve. S mindez már szándék és kontroll nélkül jött belőle.

Az ebédet követően Önnön több, mint legjobb mását megmosdatta, megfésülte, majd felöltöztette egy pont ugyanolyan egyszerű fazonú, természetes anyagból készített fehér ruhába, mint amilyenben maga is volt. Mintha csak tükörbe nézett volna – azzal a különbséggel, hogy mása szemei még üresen tekintettek bele a világba. Leültette otthona nappalijának közepén egy tatamira, az ajtókat kitárta az óceánra, maga pedig kiment a teraszra, hogy utoljára beszippantsa imádott óceánja látványát és sós levegőjét. Úgy érezte, a szél végigsimogatja őt, körbecirógatja arcát, kezeit, mezítelen lábfejét, Waiawoo pedig mélyen teliszívta tüdejét az illatos sós párával telített levegővel. Akként hatott rá eme utolsó csodája Földanyának, mintha csak Gaia örömkönnyeit venné magához, és e pillanatban maga is szabadjára engedte szemein át fakadó forrásából élete sóval és örömmel átitatott vizét.

Az idő megállt, majd elérkezett, hogy időtlen tettének életet adjon Önnön több, mint legjobb másán keresztül. Hátat fordított és lassan elindult a másával közvetlenül szemben, saját magának kikészített tatami felé. Leült pont akként, amint szemben vele klónozott testét látta. Egy mosoly futott végig rajta, midőn tudatosította, hogy az élet tükör nélkül tart tükröt számára.
Hosszan gyönyörködött a formában, majd miként egyik pillanatról a másikra megreped a magzatburok a születni készülő gyermek előtt, érezte, hogy elérkezett számára is az idő a forráskód átadására. Mása kezeit akként igazította be, ahogyan a sajátjait: jobb kéz egymás szívén, bal kéz pedig a sajáton. Ártatlanság volt benne. Hónapokon át készült a forráskód kicsiszolásával, pontos megfogalmazásával, de e pillanatban mindez tovatűnt. Elengedődött benne minden korábbi elképzeléshez való ragaszkodás és hagyta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

A szívét figyelte, ahogyan elkezdett soha nem tapasztalt hővel, energiával lángolni és vele a légzését, amint folyamatosan mélyült. Tüdejét teliszívta, majd lassan kiengedte. Elkezdett egy új ritmus természetessé válni, amiben fokozatosan érezte, hogy Önnön több, mint legjobb mása is követi őt. Érzékelte jobb kezével tüdeje ugyanazon lüktetésre történő tágulását és összehúzódását, érzékelte szíve lángolását… és a szem fekete lyukként ragyogó sötétjéből egy új világ készült megszületni. 
Semmi más nem létezett Waiawoo számára, mint az új élet felragyogásának csodája… és látta, érezte, élte… egész lényével kívánta, hogy teremtménye az legyen, akinek a Lélek őt rendeli… több, szabadabb és boldogabb, mint aki ő volt… a kívánság megszűnt szavakkal kifejezhetővé lenni, de ő élte és ragyogta a Lélek igéjét mennyei szimfóniába fogalmazó csodát…

Tündöklő világosság gyúlt... majd a szoba körvonalai elkezdtek lassan kibontakozni. Besütött a lenyugvó Nap fénye, feltárva a helység körvonalait, a bútorokat, a növényeket, a tatamit… de csak egymaga volt ott. Egy test, egy tudat, egy Lélek. Körbenézett gyorsan a helységben, kitekintett a teraszra, átkukkantott az étkezőhöz, azonban ott sem talált magán kívül senkit.

–  Ez egy csoda! – mondta ki hangosan. Majd felnevetett és nevetett, nevetett… a megkönnyebbülés és önátadás felszabadult boldogságával. Nem értette az egészet, de igazából nem is volt kedve megfejteni a csodát, csak élvezni akarta szabadon.

Hosszú, önfeledt nevetését követően nagy szomjúság tört rá és elindult a hűtő felé, hogy egy pohár hűvös forrásvizet igyon. A vizet azonban nem találta. Helyén a másik kedvence volt: frissen facsart narancslé. Körbenézett a hűtőben és bár ismerős ételek látványa fogadta, tudta, hogy ő nem így, s nem ezeket hagyta itt. Hátrafordult és a nüansznyi különbségek áradata ragadta magával. És ekkor, mint akinek hirtelen összeáll a nagy kép, ráébredt a történtekre.

Kezében a narancslével kilépett a teraszra és végtelen nyugalommal körbenézett. Az oly’ hasonló, mégis más birtokon magába szívta az ideát lévő, ugyanakkor pont olyannyira imádott Gaia illatát, majd poharát a magasba emelte, és a végtelenbe tekintve köszöntőt mondott:

Aloha!

2017. május 24., szerda

Vers: TEREMTÉS-DAL

Hajszoltam, miről hittem,
a világtól kaphatom.
Mígnem ráébredtem, hogy
csak magamból adhatom.

Nem „én” adom: adatik,
de minden pillanatban!
Készenlétem kell hozzá,
csak az, hogy elfogadjam.

Éltetői magunk vagyunk
annak, ami lettünk.
Rajtunk múlik – sosem máson –
az, hogy mit teremtünk!           



2017. május 17., szerda

Próza: TÁRS


Amikor nem köti le a figyelmem, hogy valaki legyek – valaki, aki valamilyen, s ezt a valamilyenségét meg akarja védeni – látlak téged.

Amikor nem köti le a figyelmed, hogy valaki légy – valaki, aki valamilyen, s ezt a valamilyenségét meg akarja védeni – látsz engem.

Amikor figyelmünk felszabadul, a Lélek felragyog: látjuk egymást.

2017. május 10., szerda

Próza: AZIZA ÁLMA - A SZERELMES NŐ MESÉJE (Az Egység meséi 6.)


Éjféli imára hív a müezzin fátyolos hangja Tanger háztetői felett. Aziza ma éjjel is ide-oda hánykolódik színes selyempárnáin, mostanában kerüli az álom. A Költőre gondol, aki talán épp egy félkész vers fölé görnyed… vagy az ablakban könyököl, s egyik cigarettát szívja a másik után. Vagy egy másik nőt ölel. Egy biztos: nem ővele van.

Aziza úgy érzi, egy évezrede várakozik már a szerelmére, be van ide zárva, mint valami toronyszobába. Magánya egész kertet szőtt benne, befonják az indák. Nem, még ha a vágyakozás teremtette is őket, akkor sem tud gyönyörködni ezekben a növényekben; fojtó, tüskés, húsevő virágok!

Felkel az ágyból, a konyhába siet, vizet tölt a míves rézkancsóból, iszik egy kortyot.

Visszafelé menet körbenéz tágas padlásszobáján, mely a hold ezüstfényében most egy nem is evilági térnek tűnik. Szépséges káosz, afféle igazi művészlakás; az ilyen pillanatokban rácsodálkozik: én tényleg itt lakom? Szétdobált ruhák, könyvek, festékek és ecsetek kupacai, festővásznak talán sosem elkészülő képekkel, antik, félig letakart hatalmas állótükör – nagyanyai örökség, miként a szénfekete ragyogó szempár és az ugyancsak sötét, hosszan leomló, sűrű haj.

A tükröt takaró gyolcsleplet lerántva szembenéz magával. Nem tetszik neki, amit lát. Mosolyogni próbál; erőltetett, lelepleződik. Pedig napközben oly’ valódinak tűnik ez a mosoly! S ő szórja is bőkezűen, ahogyan reggelente a piacra menet végigvonul a nyüzsgő kikötőváros girbegurba utcáin, vagy a délutáni lágy fényben a festőiskolai tanítványoknak magyaráz. Vonzza az embereket, akár a méheket egy mézédes illatú virág. Ám ő jól tudja, milyen elvadult a benső kertje.

Minden baj forrása az, ha szerelmes lesz! Egyedül magabiztos, boldog, sugárzó, ám ha megjelenik a férfi, elvész a fénye és felőrli a vágyakozás. Pechjére újra meg újra olyan valakibe szeret bele, akivel az oldódás csak pillanatokra történik meg – általában Aziza finom ágyneműi között, a kis művészlak fülledt éjszakájában -, a kapcsolat azonban a hétköznapok áramában halálra ítéltetik. Nem tűrik egymást, viaskodnak, mint két vadállat, vagy eleve ott az érzés: hatalmas lángon ég a tűz, de ők párként nem egymásnak rendeltettek. Hogy mennyire óhajtja a társat maga mellé, olyankor világlik csak fel, amikor hatalmába keríti a szerelem, ám a gyönyör az ő számára méregnek bizonyul.

Hanyadszorra már! Hol hevesen elküldte a Költőt, hol prédaként elé vetette magát… ez az őrült tánc, amit együtt járnak, túl sok… és mégsem elég! Úgy érzi, betelt e maga választotta rabsággal. Annyiszor kimondta, legyen már vége a szenvedésének, mégis minden megismétlődött.

De mikor, ha nem most? Aziza elszántan néz farkasszemet a tükörbéli nővel, megfeszül a teste, majd megadóan elernyed…

„Ébressz fel!” – suttogja maga elé.

Csend… Egy pillanatra, mintha varázsütés érné: megáll az idő. A másodperc törtrésze alatt zajlik, mégis, akár az örökkévalóság. Mint amikor a filmben kimarad egy képkocka: Aziza egy pillanatra eltűnik a tükörből. Üres tükör, a nagy semmi van ott! Mint aki csak akkor veszi észre, hogy a szakadék szélén áll, amikor megszédül… hirtelen hátrahőköl. A szíve hevesen ver.

"Mi volt ez?!"

Mintha láthatatlan kezek vezetnék, az ágyhoz megy, hanyatt fekszik. Hunyt pillái mögött elindul lefelé a lift… egyre mélyebbre süllyed magában. 

 „A szomorúság óceánja” - fut végig rajta a gondolat. Máskor ironikus félmosolyra húzná a száját, de ezúttal nem: beleengedi magát az érzésbe! Feneketlennek tűnik… szívét tépi, könnyei végestelen-végig folynak…
 
Azután elapadnak, mintha kimosódott volna belőlük minden személyes… S egyszer csak, váratlanul… kinyílik benne valami minden eddiginél hatalmasabb öröm! „Mindegy, hogy lefelé hullok, vagy felfelé szállok: ugyanaz!” – ismeri fel teljes bizonyossággal.

Már nem fél a fájdalomtól, nincs több törekvés, hogy elkerülje, s a lehúzó erő béklyói feloldódnak… bánat és öröm egybeolvad, kitágul a horizont: Aziza lát.

Látja magát a Költő mellett, szó szerint ezer évvel korábban a mostani életüknél. Végigéli újra ezt a magából kifordító, őrjöngő szenvedélyt az ókori Róma díszletei között… ugyanaz, mint a mostani, csak sűrűbb az érzet… a képek sodró erővel, maguktól érkeznek. Ízisz papnője és bacchánsnő, aki sok-sok életen át hordozta tiszta lángját itt, ezen a ponton beszennyeződik: előbb szeretője, majd méltóságát vesztett rabszolgája lesz a kegyetlen hadvezérnek. Újraéli a kínt, amit az új, fiatalabb ágyasok érkezése jelent, majd a tehetetlen bosszú, a felemésztő gyűlölet forrongását. Az elnyomott energia irtózatos erővel csap ki: szeretkezés közben öli meg a férfit, véres, eksztatikus könyörtelenséggel. Mire ráeszmél, mit tett már késő: a szeretett test megcsonkítva, élettelenül hever előtte. Menekül, a sivatagba. Nagyobb büntetés ez így, hogy nem végzik ki. Önmagára szórt átkaiba fullad, miközben élőhalottként tenget le egy hosszú életet.

Bár inkarnációk láncolata indul el egy másik irányba, ahol szűz papnőként szolgál – csak az Istent, férfit többé nem -, egy másik láncolatban folytatódnak a párkapcsolati gyötrelmek. Életek sorozata tárul fel, melyekben a legkülönbözőbb idősíkokon és alakokban találkozik a férfival, de oldódásuk sosem lehet teljes. Amikor házasok, s ő a védelmező férj, a Költő pedig a törékeny feleség testében jelenik meg, adósságai miatt haragosai rájuk gyújtják a házat… tűz emészti fel életük munkáját, a feleség szörnyet hal. Amikor a férfi a gyermekeként születik karjaiba, ő a mindene. Szinte megfojtja anyai szeretetével és féltékenyen próbálja elmarni mellőle a kedveseit.

Minden egyes láncszem egy újabb titkot tár fel, Aziza megérti mostani élete tudattalan döntéseit, hárításait és félelmeit. Ám kettejük függőségének pokoli szimfóniája egyre csak folytatódik… véget nem érőnek tűnik… egészen a mostani pillanatig.

Aziza benső vetítővásznán egy poros útkereszteződést lát, valahol a sivatag szélén. Egy rongyokba öltözött öreg asszonyt pillant meg, s ahogyan elindul felé, a nő is közelíteni kezd. Bár remeg a térde, nem tántorít. Találkoznak.

A banya arcán mélységes mély, elsimíthatatlan ráncok, a fájdalom okozta rútság; száraz, fénytelen, szeretetlen szemmel néz a lányra. A két arc ugyanazé. Aziza szíve megesik saját magán.

Melegséggel öleli át… s ebben a pillanatban minden felragyog. A vénasszony eltűnik az ölelésben, Aziza már csak egy marék homokot szorít… kezéből kihullanak az utolsó szemek.

Függőleges, majd vízszintes fénypászmák a szemhéj mögött. A hajnal pírja színezi be a padlásszobát. Lakójának éber álma véget ért, odabenn, idekinn földöntúli csend honol. Aziza szedelőzködik, a müezzin első imára hívó hangjánál már az utcán van. Az öböl felé veszi az irányt. A kikötő korán kelő népe mellett észrevétlenül suhan el. Azt a kis szirtet célozza meg, amit régen meg akart mászni, csak később megfeledkezett róla. Meglepődik, micsoda pazar kilátás nyílik innen — látni a türkizkék óceánt és látni a vöröslő sivatagot. A reggeli nap fénye dédelgeti. Aziza úgy lélegzik, mintha kómából ébredt volna. Végigsimít a bőrén, végig az érdes köveken, minden érzet új, és gyönyörű! Tompa sajgást érez a szívében, de olyan ez már, mint valami fantomfájdalom.

Az otthonlét békéje ragyog benne.

Még aznap délután szakít a Költővel, ezúttal véglegesen. A hajsza, melyben múzsája, szerelme, úrnője és társa akart lenni egyszerre és mindörökre, véget ért. Ebben a pillanatban érzi először, hogy valódi szeretet önti el iránta.

Tombol a tavasz, s ő mezítelen lábbal sétál a kertben. Élvezi a porhanyós-morzsolódós, sűrű és mégis könnyű matériát a talpa alatt. Engedi, hogy lábujjai belesüppedjenek, hogy az apró szemcsék hozzátapadjanak és lehulljanak. Minden mozdulatlan, mégis szüntelen áramlásban van.

A puha, smaragdzöld pázsiton át a rózsalugas felé veszi az útját. Szerelmes odaadással gondozza virágait. Amint végez a munkával, faragott nyelű zsebkésével levág néhány szálat és beviszi a házba.

Fehér vályogból készült, otthonos kis lak, csupa lekerekített forma, a falon festmények.

Kedvese a függőágyban, gyermekük a bölcsőben pihen. Finom csókot lehel mindkettejük homlokára. Belép a hűs konyhába, hogy kávét készítsen. Futólag belepillant a falon lógó, rézkeretű tükörbe. Elmosolyodik.

Látja arcának egyszerre karakteres és lágy vonásait, az öröm és a bánat ráncait, s mindemögött: a végtelent.

Már nem szédül.