N'alika, író és tanár művészeti-önismereti blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. január 4., szerda

Az Egység meséi 1.: A NAGY UGRÁS - Az Utazó meséje

 

Az Egység meséi egy novellasorozat a Csendvirágok blogon. Valamennyi történet önálló, kerek egész, ha mindet elolvasod, mégis többet kapsz, mint a részek összege. :)
Az első novella becsült olvasási ideje 12 perc. 
Vizuális inspiráció: Az Utazó meséjéhez készült Pinterest táblát itt találod!

     A mese kezdete nagyon messzire nyúlik vissza, azokba a réges-régi időkbe, amikor még csak a zene létezett. Ez a zene azonban más volt, mint amit manapság zeneként ismerünk. Egykor a legmélyebb csönd méhéből született, s olyan csodálatos, olyan nagyszerű volt, hogy a földi zene – legyen bármilyen szépséges is – legfeljebb úgy viszonyulna hozzá, mint ezüsthíd a Holdhoz: visszfény az éjjeli tavon. 
A zene csak szólt emelkedetten és áradón, hisz’ maga volt a színtiszta életöröm, maga volt a szárnyalás, maga volt a Szerelem…
   Történt egyszer, hogy a fenséges dallam egyik gyönyörű hangja, egy a sok-sok milliárdból, úgy döntött, szeretne egy kicsit kitűnni. Nem akart ő különválni, csak egy kis önállóságra vágyott.
   Talán azt kérded: hogyan lehetséges ez? De hisz’ tudod: a mesében minden lehetséges!
   Egy szempillantás alatt történt vagy évezredek múltak el, ki tudná megmondani, de nemsokára egy fényes angyal vált a hangocskából. Boldognak és teljesnek érezte magát, és még mindig énekelt: folyton csak énekelt és nevetett. Szerette ezt az új formáját, nagyon meg volt vele elégedve.
   Valamivel később aztán megszületett benne egy új érzés, mely egyre csak erősödött. 
   „Annyira imádok élni! Teljes szívvel rajongok a létezésért! Szeretném megismerni minden zegét-zugát!” – mondta. Bizony, kíváncsi angyalka volt, s mivel angyal volt, tudta: megteheti, hogy bárhová elutazzon, ahová csak a kedve viszi. Belevetette hát magát a Mindenség csodálatos birodalmába, és hosszú-hosszú, elképesztően hosszú utazásra indult. Olyan útra, melyről maga sem tudta még hová viszi.


     Nem csalódott: a létezés maga volt az izgalom, a kaland, az extázis! Nagyszerűnek találta a kirándulást, és az élet adta lehetőségek egyre újabb és újabb tereit akarta bebarangolni. Lelke hona továbbra is ott ragyogott benne: ugyanazt a harmóniát és egyszerű boldogságot érezte, mint amit akkor élt meg, amikor még hang volt és fény, most azonban már testi érzeteket is tapasztalt. Könnyed volt, hisz’ tudta: bármilyen messze is menjen, mindig visszatérhet oda, ahová tartozik. Hiszen hogy is szakadhatna el egy hang a zenétől? Hogyan szakadhatna el a fény a forrásától, mellyel egyként sugárzik most is? 
„Hát sehogy!” - az angyalka nagyot kacagott ezen a gondolaton, és tovább utazgatott.
   Amikor az élményekkel feltöltődött, boldogan tért haza megpihenni. Talán különösnek tartod, de ehhez a visszatéréshez valójában nem kellett sehová se mennie: csak haza kellett figyelnie magában. Időnként kimondta a varázsszavakat - „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!” –, s már ott is volt: végtelen örömben egyesülve a többi hangocskával, énekelve, és feloldódva a zenében. 
   Az angyalka sokszor nagyon messzire elkóborolt, s mivel a Mindenség hatalmas és valóban magában rejt MINDEN lehetőséget, egyszer úgy döntött, kipróbálja, milyen, ha sokáig nem megy haza. Ahogy említettem már, igazán kíváncsi természetű volt. S hogy-hogy nem, hamarosan megtörtént az, ami annyira izgatta őt: egyre több időt töltött egy olyan vidéken, melyet különösen érdekesnek talált, mert itt valahogy sűrűbb volt minden: sokkal tapinthatóbb, szagolhatóbb, ízlelhetőbb. Igen erős érzéseket keltett benne ez a kézzel fogható világ, s roppant mód szórakoztatták azok a kalandok, melyeket csak itt élhetett át. Mintha különös mesékbe csöppent volna, melyeket - a többi, hozzá hasonló szereplővel együtt - ő maga írt. Hamarosan annyira megkedvelte ezeket a történeteket, hogy egyre többet akart belőlük…

   Évezredekkel vagy csak egy szempillantással később az angyalka már ember volt, nagyon-nagyon régóta ember. Éppen sokadik – elfelejtette, hányadik – életét élte, a Föld nevű, csodálatos, zöld bolygón. Igazság szerint egy ideje már nem találta olyan jó mókának ezt az egész kalandosdit. Bár látszólag pont olyan volt ő is, mint a legtöbb földlakó, tökéletesen beilleszkedett és megtanult az itteni szokások szerint viselkedni, legbelül gyakran annyira egyedül érezte magát! 
„Mi az, amit még nem látok? Itt van közel, mégis eltakarja valami. Emlékeznem kellene, de mire is?” – kérdezte magától.
   Ó, hát ami azt illeti, az életei között mindig is jól tudta, mi történik vele! Úgy gondolta, nem más ő, mint Utazó. Hang a legszebb szimfóniában, fény a Forrás szívéből, ami kiterjed és kalandozik. Útja közben bebarangolja a létezés minden zegét-zugát, hogy felfedezze önmagát. Emiatt bizony megéri annyi különleges tapasztalást vállalnia, sőt még az sem nagy ár, hogy időről időre oly’ sok mindent elfelejt. „Így van ez jól.” – gondolta az angyalka, miközben a Lét-közben a lábát lógatta. 
„Kísérletezem, haladok, és közben egyre többet tudok meg magamról.” 

   Egy ideje azonban valami más is foglalkoztatta. Úgy érezte, nagyon-nagyon sokat tapasztalt már, s eleinte szép lassan, mostanra már egyértelműen valami elkezdett betetőződni. Legutolsó formaöltése előtt megszületett benne a mindent elsöprő, új kívánság: „haza akarok térni!” „Ez lesz aztán a csodálatos tapasztalás!” – dörzsölgette jókedvűen a tenyerét. 
Érezte, ez fogja feltenni a koronát összes eddigi kalandjára! Megszületik ugyan emberként, ám újra megteheti, hogy bármikor, amikor kimondja, „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!”, újra otthon lehessen. Tudta, akárhogyan is, de meg fogja találni a hazafelé vezető utat.
   Mintha réges-régóta készült volna már erre az életre! A kísérlete – legalábbis annak a legnehezebb és legizgalmasabb része, vagyis a sűrűségbe és felejtésbe való nagy és bátor ugrása – a vége felé közeledett.
  Miután felcseperedett itt, a Földön, az anyag világában, egy időre megint sikerült megfeledkeznie önmagáról és a vállalásáról. Ez azonban most nem tartott olyan sokáig: szerencsére még a Lét-közben eltervezte, és elhelyezett magának pár emlékeztetőt, amik remekül működtek! Néhány fiaskó és nagy csalódás segített, hogy spirituális útonjáróvá váljon, és szenvedéllyel kezdje összerakni a sok előző életéből feltárult mozaikból és a mostani jelekből, ki is ő valójában. Hamarosan már nem csupán az előző formaöltések kalandjaira emlékezett, hanem hatalmas, fényes angyal voltára is! 
Egyedül sem érezte már magát, mert képzeld, csodálatos társakkal hozta össze az élet! Az angyalka ugyanazt élte meg velük, mint egykor: olyan tökéletes egységben olvadtak össze, mintha csak hangjegyek volnának a legszebb szimfóniában!
   Ám volt valami megmagyarázhatatlanul különös: ember-angyalunk annak ellenére, hogy oly’ sokat – tényleg, szinte mindent! - tudott már magáról, mégsem érezte magát igazán boldognak. Még a „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!” varázsige is eszébe jutott azóta, de bizony nem működött! 
Az angyalkának már nagyon tele volt a hócipője azzal, hogy bele fog ebbe, bele fog abba, találkozik ezzel, találkozik azzal, meditál és koncentrál, örül és bánatos, szenved és felismer, befogad és elenged, de még mindig ott van benne a kielégületlenség. 
„A hiány…” – suttogta szomorúan és értetlenül. „De hisz’ tudom, hogy ki vagyok és olyan sokszor élem is az egységet, mégsem értem még egészen haza. Hogy lehetséges ez?”


     November volt épp és zuhogott kinn az eső. Az angyalka kibámult az ablakon. Az üvegen kopogó esőcseppek és a nedves tetőcserepek látványa valahogy mindig megnyugtatta. Ahogyan ott ült puha fotelében, kezében egy csésze gőzölgő teát szorongatva, s épp azon elmélkedett, miért nem érkezett még meg, egyszer csak, mintha valaki a fülébe súgott volna… 

   „Cccssssss…!”
   „Tessék?!” – kapta fel a fejét az angyalka.
  „Cssssss….!” – hangzott megint.
  „Legyek csendbe… Értem-értem. Igen, ismerem a csendet… És a mesterek is…”
  „Cccssss….!” – hangzott ismét, a világ legkedvesebb hangján.
  „De hát tudom, hogy a csend… hogy csend vagyok”
  „Hagyd a tudást! Ugorj a csendbe!” – helyesbített a hang, mely nem is annyira hang volt, mint inkább egy finom, de határozott benső érzet. 
  „Ugorj a Forrásba!”

   Az angyalkával nem sokkal ezután olyasmi történt, aminek az elmesélésére már nem vagyok hivatott. Ám azt elárulhatom, hogy bizony hazatért! Ebben a hazatérésben minden izgalmas, gyötrelmes vagy szépséges kalandját újralátogatta, mintha élete filmjét nézte volna vissza. Minden megértésre került: magától.
   De ne aggódj, nem halt meg! Sőt: mintha csak most kezdett volna el igazán élni! Ez a kaland valóban betetőzte minden eddigi tapasztalatát, de nem úgy, ahogyan gondolta. Szabaddá vált! 
Többé már nem kellett keresnie, hogyan működhetne „Hipp-hopp…” varázsigéje, mert nem volt már szüksége több varázsigére. Itthon volt végre. Testet öltve, de itthon. Forrásként, melyből minden forma, zene, hang, fény, angyal és ember születik. Örökkön, örökké…
   Lehetséges? Ha hiszed, ha nem… járj utána! 



💗



Tetszett a mesenovella? Nagyon örülök, ha visszajelzel!

A novellasorozat valamennyi darabját megleled itt!

Szeretnéd a polcodon tudni és bármikor olvasni a Csendvirágok novelláit és verseit? 
2020 tavaszán megjelent első kötetem, és sok embert inspirált már az örömteli, önazonos módon élt életre a mindennapokban. :)



 

💮



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotó nyilvános megosztóról származó jogtiszta kép. 
Csendvirágok borítófotó © Schäfer Zsófia


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése