Önismeret, művészet, önmegvalósítás. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. augusztus 14., hétfő

Az Egység meséi: A MENNYORSZÁG ELENGEDÉSE - Mihael és Satina meséje

A kilencedik mese hősei Mihael és Satina egy olyan világban élnek, ahonnan senkinek eszébe sem jutna menekülnie. A völgy lakói mélyen spirituális életet élnek, figyelmesek és törődők a mindennapokban, őrzik hagyományaikat, tudatuk és testük tisztaságát. 
Mihaelben mégis megszületik az Új hívása, és ami korábban idillinek látszott, többé már nem ugyanaz.

A megvalósul spirituális vágykép, a „tökéletes” közösségi létforma vajon tényleg garanciája a boldogságnak? Mit jelent a szabad létezés és hogyan válunk késszé rá? A novellából ráérezhetsz a – spirituális egón túli ;) - válaszaidra!

Szeretettel nyújtjuk át Neked Az Egység meséi-sorozat legújabb darabját, ismét Io-val közös alkotásunkat! 


A völgy - vagy ahogyan a benne élők hívták, az „Igazak otthona” – fennállását az angyalok Földre érkezéséig vezette vissza. Alapítói az özönvíz túlélői voltak, legalábbis több ezer kötetes hagyományőrzésük írásos beszámolói erről tanúskodtak.

A nagyjából két méter magas völgylakók bőre hófehéren ragyogott, hosszú, többnyire szőke, platina vagy őszes árnyalatú hajkoronával rendelkeztek, szemük színe pedig emberi tekintettel nézve valószerűtlenül kék volt. Szokásos öltözékként fehér kaftánt viseltek - hétköznapokon durva szövésűt, ünnepnapokon finom aranyszállal hímzettet -, vállukra földig érő, szintén fehér köpenyt borítottak.

A völgy pontos helyét emberfia nem ismerte, és bár az évezredek során betévedt hozzájuk egy-egy vándor, titkukat egyikük sem adta tovább. Különösen tiszta, a külső hatásokat átengedő fizikai testük hús-vér valósággal bírt ugyan, létezésük mégis inkább az álmok éteri világához tartozott, mintsem az emberek benépesítette földi civilizációhoz.

Otthonuk a nagy hegyek legmagasabb perifériáján feküdt, sziklákkal, jéggel és ritka levegővel elzárva a külvilág elől. E terület azonban korántsem volt kopár és terméketlen: egyedülálló mikroklíma alakult ki benne, mely ősidők óta gazdag oázisként táplálta a völgylakókat. Kristálytiszta hegyi patak szelte át a lágy ívű, örökzöldbe öltözött földköpenyt, melyet időtlen harmóniát sugárzó épületek és színes virágokkal, zöldségekkel, gyümölcsfákkal teli kertek tettek a közösség életterévé.
Mindezt egy állandó, selymes ködtakaró vonta be felülről, biztosítva az ideális hőmérsékletet, a páratartalmat és a rejtettséget.

Az Igazak otthonában mindennek pontosan úgy volt létjogosultsága, ahogyan az a hagyományokból következett. A patakot átívelő hidaktól az évezredes épületeken át a veteményesekig és a bennük termesztett növényekig, minden a lehető legtökéletesebb helyre került, s gondozásuk a lehető legoptimálisabb módon történt.

Az itt élőket az őseiktől kapott „Igazak törvénye” vezette. Ezeket az írásokat úgy tisztelték, mint Istentől eredő útmutatásokat, így fel sem merült bennük, hogy bármit is másként csináljanak.
Az idő múlása a törvények köré szertartásokat szőtt, melyek segítségével áhítattal adóztak az Isteni Igének.
Mindennapi életüket protokollok hatották át, irányt szabva gondolataiknak és viselkedésüknek.
 A völgylakók mindig imádkozó tartásban, összezárt hüvelykujjaikat a szívükhöz érintve üdvözölték egymást és homlokukat összeérintve búcsúztak. Beszélgetés közben az együttérzés, tanulás közben a hatékonyság előidézésére meghatározott kéztartásokat használtak, s annak is megvolt a számukra helyes módja, hogyan kezeljék mindazt, ami a belső világukban felmerült.
Ha például egyikük azon kapta magát, hogy ítélkezik a másik felett, fennhangon bocsánatot kért tőle és egy kedves gesztussal ellensúlyozta azt.
Figyelmük egy része mindig az Istenin honolt, s ha kizökkentek ebből a tartásból, bizonyos mozgássorokkal, légzéssel és mantrák ismételgetésével hangolták vissza a tudatukat oda, ahol a törvény sugallta módon lenniük kellett.

Az Isteni Ige igaz mivoltát Otthon-völgyük minden teremtménye igazolta, lévén mindig minden tökéletesen működött. Nem sújtotta őket soha semmilyen vész, növényeik termesztése elejétől a végéig tökéletesen alakult, egymással szeretetben és összhangban éltek, földi szolgálatukat pedig mindvégig a protokoll szerinti legnagyobb rendben végezték.



A Szolgálat


Az Igazak otthonában valamennyi völgylakó elsődleges rendeltetése az Ige Szolgálata volt.
A földművelés és a hétköznapi teendők csupán egy kis idejüket igényelték, életük – az Igazak törvényének megfelelően - az Igazság Kiragyogásáról szólt.

Mindezt meg is tették szertartásaik és protokolljaik szerint, mégpedig oly’ módon, hogy tudati síkon összekapcsolódtak az emberekkel. A völgy közepén álló nagy Kristály-szentély különleges erőterében ráhangolódtak a Földön élő, segítségre szoruló emberekre, útmutatást és áldást sugározva feléjük. Az emberek nem tudták, hogy álmok, inspirációk és sugallatok formájában az Igazak mutatnak rá a megoldásra és a továbblépéshez szükséges belső erőre, ám az adást mindenki vette - ki így, ki úgy. Az Igazak elvégezték feladatukat, a megvalósulás már nem az ő dolguk volt.

Hosszú életük során egész civilizációk eltompulását nézték végig: társadalmakat, amint bezárulnak az önzésből születő hatalom- és biztonságvágy illúzióiba, kollektív és egyéni tudatokat, ahogyan egyre mélyebbre merülnek a delíriumban. Az emberek egymás ellen forduló pusztító erőit azonban nem tudták, s nem is akarták megállítani: nem tartozott bele szolgálatuk körébe.
Ők az Igazságra emlékeztettek és ébresztettek, de hogy ki miként fordítja le az Isteni Igét, szabadon meghagyták az álomban ringatózóknak.




Fátyolhasadás


A déli szertartás végeztével, pontban tizenkét óra huszonkét perckor Mihael kilépett a Kristály-szentély nagy, boltíves kapuján. Tudta, szolgálata akkor  fejeződik majd be, amint mély figyelemmel végigjárta a kertbe épített, csiszolt kövekkel és virágágyásokkal tagolt labirintus szakrális körét.
Ám ekkor hirtelen furcsa érzés fogta el: ugyanaz, amit utoljára réges-régen, hét éves korában, ugyanebbe a labirintusba belépve érzett. Akkor és most is olyan elsöprő erővel jelent meg, hogy megrémült, szélvihar módjára elrepíti, ha nem kapaszkodik meg valamiben. Az érzés egy gondolattal járt együtt: „azt tehetem, amit szeretnék!”
Olyan egyszerűnek tűnt kihagyni a protokollt és valami egészen mást csinálni helyette! Boldogság könnyed szédülete ragadta magával, de ez nem az áhítat volt, nem az Igazi Boldogság, amit neveltetése során megismert. Mély lélegzetet vett, ám ezúttal nem próbálta meg átalakítani az érzést a tanult módon, csak hagyta, legyen, ami van. Figyelt.

Ebben a pillanatban olyasmit vett észre, amit soha azelőtt nem tapasztalt! Felnézett a fehér selyembe burkolt égre, és most már bizony egészen kizökkent épp elkezdett szakrális tevékenységéből.
A völgy ködfelhője egy ponton oly’ világosnak tetszett, mintha csak ki akarna lyukadni! Mihael teljesen átadta magát a jelenség befogadásának. Most már félelem és elképzelések nélkül várta, hogy az egyre erősödő fényesség mivé lesz. Tudta, hogy a Nap készül átragyogni a felhőkön, de saját szemeivel még nem látott ilyet. Izgalom lett úrrá rajta, ez szintén egészen szokatlan volt számára. Valami teljesen új kezdete!

Úgy tűnt, a napfény mindössze pár négyzetméternyit világított meg a völgyből – csupán azt a területet, ahol Mihael állt. A szétnyíló ködfelhő mögött olyan perspektíva tárult elé, melynek látványába egészen beleszédült. Szíve elkezdett hevesen verni, lélegzete szokatlanul mély és furcsa ritmusú lett, s hirtelenjében elvesztett minden kontrollt teste és tudata fölött. Felnevetett. Majd ismét egy hosszú, felszakadó, szívbéli kacagásban fakadt ki. Kék szemeiből patakzottak a könnyek.
 S miért? Maga sem tudta. A vakító fény felgyújtott benne egy tüzet, melynek lényében elrejtett, tápláló forrásáról eleddig fogalma sem volt. Hisz’ a mai napig akként élt, hogy minden elméjében lezajló folyamatnak és információnak tudatában van!

A fátyolfelhő visszazárult, ő azonban kinyílt, s lábaival fittyet hányva a protokollnak, átsétált a patakon, át a veteményeseken, nem követve sem utat, sem ösvényt, csak ment rendíthetetlenül fel a hegynek, bele a fényt elzáró ködbe! Abba a ködbe, mely az Igazak számára a biztonság és gondviselés érinthetetlen fátyla volt. Mihael számára azonban most először csupán mint ködfelhő jelent meg, amin át kellett törnie. Nem vetített maga elé semmit, nem értékelt és nem habozott – tette, amire az egész lényét betöltő és túlragyogó rendeltetés hívta.
Tudatosította, hogy ez mennyire más, mint amit az igazságnak szentelt, tökélyre csiszolt életútja során elsajátított. Keresztülhágta vele a törvényt és eldobta az önmagáról formált, makulátlan képet, s mégis: tette. Nem azért, hogy jobb vagy tökéletesebb legyen, hanem mert erre volt hívatva.



A megfoghatatlan sosem múló


A köd kezdett fogyni, a növényzet eltűnt, az oxigén ritkult és a levegő lehűlt, ám a napfény átragyogása mindent pótolt. Hamarosan kibontakoztak egy új világ díszletei. Hegycsúcsok, csillogó hó és jég, valamint a mindent beborító kék ég. Lábai alatt mély köd, alant pedig az Igazak otthona, a völgy. Ő azonban már nem odavalóként állt itt, és tétovázás nélkül lépett előre a szűz hóba.
Az ismeretlen tájon belső iránytűje vezette, fel a csúcsra, s ki tudja onnan hova, csupán abban volt biztos, hogy mennie kell. Át a fehéren, bele a nagy mély- kékbe.

Mihael teste követte tudata változását mely által sikerült a megváltozott fizikai körülményekhez alkalmazkodnia. Két hegycsúcs állt előtte, s bár nem volt jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, mégis egyértelműen indult el az egyik felé. Új volt számára ez az időtlen elégedettség-érzés, ami minden egyes lélegzetvételt, külső és belső mozdulatot kísért.
Nem volt vonzás, sem taszítás, mégis folyamatos beteljesülés vezette.

A csúcsra felérve eltűnt a fehér és körbeölelte a végtelen kék. Megfoghatatlanná vált a világ, és nem csak a test, de a tudat is, mely mindezidáig a jelenségeket beazonosítva korlátok közé szorította.
Most először élte: szabadság van! Minden rendben van! Nem kell a kívülről kapott törvény, a tanult igazság, a begyakorolt és bevált tökéletes minta – a pillanat ártatlanságában örökkön ragyog a Lélek Igazsága!


Híd egymáshoz

A kezdet és vég nélküli út a fehérbe vezetett, le a csúcsról, de nem vissza a völgybe. Mihael szivárványra lett figyelmes, mely a két hegycsúcs között ért földet. Lassan ereszkedni kezdett a hegyoldal kacskaringós ösvényén. A szivárvány kísérte, s ő gyönyörködött benne, amíg fizikai szemmel láthatta. Leérkezett. Nem voltak elképzelései, hogyan tovább, ám amikor megpillantotta Őt, egyértelművé vált.

A szomszédos hegycsúcsról Satina közeledett lefelé, pontosan feléje. A szivárvány lábánál értek össze útjaik. Völgybéli Lélek-testvérét természetesen ismerte, itt és most azonban teljesen újként tündökölt előtte. Egyenesen egymás szemébe néztek, de nem a szokásos módon üdvözölték egymást. Szükségtelen volt.
Bár Satina fizikai formája megőrizte vonásait, tudatát ugyanazon tiszta és ártatlan minőségben érzékelte, amiként maga is tapasztalt - ragyogásuk pedig: Egy volt. Egymás előtt állva, szavak nélkül öntöttek formát rezdüléseik, ugyanazt élték. Kezeik és ajkuk összefonódott, testük összeolvadt az ölelésben.

Együttlétük felülmúlt minden ideálisnak tartott emberi párkapcsolatot, de az Igazak népe által vallott völgybéli tökéletességet is. Több volt minden vágyottnál és megéltnél.



Úton a Semmindenben


Mihael és Satina kézen fogva folytatták útjukat, amit a Lélek szentelt azzá, ami. S hogy mivé?

Nem keresték rá a választ – a pillanatban minden azzá lett, aminek a Lélek létjogosultságot rendelt.

Ne keresd hát Te sem a választ, Kedves! Légy nyitott a teljesen újra! Pont ott van, ahol vagy, és pont most történik! Engedd meg, légy benne egészen a pillanatban, majd cselekedj úgy, hogy felülmúlsz minden tudást és elképzelést jóról, ideálisról, igazról!

Ragyogj!


**

Az Egység meséi novella-sorozat további darabjait itt találod!

Jimmy Lawlor csodás festményeit is szívből ajánlom - itt írtam róluk!

Facebook -oldalamat itt követheted.

Hírlevelemre itt iratkozhatsz fel!

💗




Ez a mese ugyan nem, de a sorozat más darabjai szerepelnek a kora tavasszal megjelent, első Csendvirágok kötetben!

  A könyvről itt olvashatsz és meg is rendelheted!




© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

  Minden jog fenntartva! A szöveg és a képek egy része a szerző szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztó jogtiszta képei.

Borítófotó © Schäfer Zsófia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése