Az Egység meséi: VARÁZSERŐ-NYERŐ MESE - Peti meséje

 

 

Az Egység meséi-sorozat negyedik darabjának főhőse, Peti nem igazán van a topon önbizalom terén, azt pedig nem is sejti, hogy ő valójában nagy hatalmú varázslók leszármazottja. Mígnem egy különös erdei hölgy - tündér? boszorkány? – meg nem tanítja őt a varázslás „alapjaira”.
Biztos, hogy a világ olyan, amilyennek látjuk és hisszük? Lehet másmilyen is? S hogyan tudunk a lelkünkből teremteni? A meséből kiderül!

A mesenovellát  15 perces hanganyag formájában is meghallgathatod, ha ide kattintasz! 

A meséhez Pinterest tábla is készült, itt fedezheted fel! 

Volt egyszer egy kisfiú, Petinek hívták. A szülei nem szidták sokat és még kevesebbet dicsérték, ritkán hozott nagyon rossz vagy nagyon jó jegyeket, és hátulról a negyedik helyen állt a tornasorban. Nem tudott arról, hogy ezek a dolgok mit sem számítanak, ahogyan arról sem, hogy ő bizony nagyhatalmú varázslók leszármazottja.

Réges-rég’, a feledés homályába merült időkben egyik őse visszaélt a hatalmával, ártott másoknak és önmagának, utódai pedig attól tartva, hogy ők is megismételnék e tettet, megfogadták: soha többé nem varázsolnak. Mivel a gyermekeik és az ő gyermekeik is követték a példájukat, néhány emberöltő alatt mindenki leszokott a mágiáról. Peti szülei már úgy hitték, a világ tökéletesen varázstalan, és mi mást is taníthattak volna a fiuknak, ha nem ezt?  Azért leszögezték, fontos, hogy az ember ne csináljon bolondságot, mert bár semmi sincs azon túl, amit a két szemünkkel láthatunk, „azért vigyáznunk kell, nehogy kicsússzon a lábunk alól a talaj!” Teljes meggyőződéssel vallották: az a legjobb, ha az ember biztosra megy és olyasmivel foglalkozik, amit előre ki tud számítani. Mindketten könyvelőként dolgoztak.

Petit nem érdekelte a számtan, rajzolni azonban, főleg épületeket kitalálni és megtervezni nagyon szeretett. Sőt, néha még különös fantázialényeket is papírra vetett, de a rajzait nem mutatta meg senkinek, mert azt gondolta, nem túl jók. Ebből a tantárgyból is csak négyes volt, az órán mindig másolni kellett, ami épp, hogy összejött neki, de egy cseppet sem élvezte. Másrészt rajzolni már olyan ciki dolognak számított, az osztályból senki nem csinálta. Osztálytársai legszívesebben kis kütyüik fölé görnyedtek és a szünetekben is azon versengtek, melyikükén futnak a legtutibb játékok. Peti próbált ugyan bekapcsolódni, de gyakran elmélázott. Tanító nénije legalábbis így nevezte azt, amikor Peti „csak úgy bámult bele a semmibe”. Pedig hát ő közben figyelt dolgokat! Egy zümmögő légy útját az osztályterem plafonjától a padtársa uzsonnáján át a táblaszivacsig, majd ki az ablakon. Egy madár röptét fönn, az égen, miközben elképzelte, milyen lehet ott repülni, és onnan látni mindent. A nagy falióra mutatóját, amiről minduntalan az jutott eszébe, hogy a gondolataival elmozdítja… most… nekiveselkedett, koncentrált, de valahogy mégsem sikerült.

Igazság szerint Peti mindennapjai elég unalmasan és eseménytelenül teltek, egészen addig a verőfényes nyári napig, amikor - miután a szülei úgy döntöttek, hogy tíz év után adnak egy kis pihenőt maguknak és elutaztak kettesben - elküldték őt a vidéki rokonokhoz. Még sosem járt a nagybátyjánál, aki családjával pontosan a falu legvégén lakott, egy kissé omladozó falú, nagy házban. Petit azonban a háznál ezerszer jobban izgatta az erdő, ami a kerítésen túl kezdődött. Igazi vadon! S mivel a nagybácsiék sokkal engedékenyebbek voltak a szülőknél, elmehetett teljesen egyedül csatangolni.

Annyira élvezte ezt a szabadságot, hogy a szívét majd szétvetette az öröm! Új terepen járt, mégis úgy tetszett, mintha mindig is ismerte volna ezt az erdőt. Belesett a bokrok aljára, megérintette a fák göcsörtös gyökereit, bekukkantott az odúkba és fel-alá futkározott a vízmosásokban, mígnem azt vette észre, hogy bizony már nem tudja, merre jár. „Eltévedtem.” – zakatolt fel benne a gondolat. Ám fura mód a félelem hamar elmúlt, hisz’ annyi mindenre lehetett itt figyelni. Hamarosan a kaland izgalma árasztotta el: „Itt vagyok egy igazi vadonban és felfedezem! Annyira messze nem lehetek és különben is, még rengeteg időm van visszamenni!”

Az egyik fán kis mókus ugrándozott, és ő még soha nem látott ilyen állatot ennyire közelről, elkezdte hát követni az útját, ágról ágra, fáról fára… Egészen addig, amíg egyszer csak egy tisztás tárult eléje!

Hűha, nem akármilyen hely volt ez! A selyem-zöld kis rétet ezernyi pitypang pettyezte. A napfény játszott vele vagy valóságot látott? A puha virágok belülről gyémántfénnyel világítottak! A mókus már eltűnt, ám hirtelen megpillantott egy csodaszép kék pillangót. Ahogy tekintetével követni kezdte, a pitypangmező végében egy kunyhóra lett figyelmes. Mintha a semmiből rajzolódott volna ki, pedig kétségkívül ott állt. Elsőre egy hatalmas fának tűnt, alapját az is szolgáltatta, közelebbről nézve azonban egyértelművé vált, hogy egy takaros és vidám lakóhelyet alakítottak ki, valamiként szerves egységben ezzel a faóriással: egyszerre benne, rajta és mellette.

Ahogy Peti kíváncsian közeledett a kuckóhoz, ajtaján egyszer csak kilépett egy hófehér hajú, de teljességgel kortalan tekintetű hölgy és mosolyogva üdvözölte:

—  Isten hozott, már nagyon vártalak!

—  Csókolom… én azt hiszem, eltévedtem, és…

— Ne aggódj, pont itt kell most lenned. – hangzott nevetős hangon. A nő egész lénye megmagyarázhatatlan bizalmat ébresztett benne. – A nevem Gréta, szólíthatsz így is, vagy Gréta mamának, ahogy jobban tetszik. És tegezz bátran!

—  Honnan tetszett… honnan tudtad, hogy jövök?

—  Ő mondta, hogy már itt jársz a közelben. - Gréta mama az egyik faágon ülő és épp lázas mogyorómajszolásba feledkezett mókusra mutatott. – De gyere, szívesen meghívlak egy forró csokira, kerülj beljebb!

A tér jóval nagyobbnak tűnt belülről, mint odakintről, de Peti még inkább elámult azon az egyszerű harmónián és szépségen, amivel a kis lak szolgált. Fából faragott fotelbe huppant, amit olyan pihe-puha, többrétegű takaró borított, amit mintha pitypangból szőttek volna. Az asztalon már ott volt két, finom virágmintákkal díszített porcelán csésze és egy nagy fém kanna, mintha csak az ő jövetelét várták volna, ám az igazi rácsodálkozás még csak ezután kezdődött! Gréta mama derűs mosollyal körbenézett, majd megkérdezte:

—   Szeretnél látni egy kis varázslatot?

—   Igazit? – kérdezte óvatosan Peti.

—   Mi mást?

—   De… olyan nincs. Az csak illúzió.

—   Ó, ezt az apukád mondta, ugye? Én máshogy látom. Figyelj!

A következő pillanatban a konyhaasztalról lágyan emelkedni kezdett a kanna, játékosan megkoccantotta a csésze szélét, az pedig felé hajolt, mintha csak válaszolt volna neki egy biccentéssel. Majd a még mindig a levegőben lebegő kiöntő gőzölgő forró csokoládét töltött belé és elegánsan visszaereszkedett a helyére.

— Ez hogy lehet?! - Peti izgalmában felugrott. Kétszer is megdörzsölte a szemét.

A következő pillanatban két kistányér indult el a konyhapultról, s mire az asztalon landoltak, mellettük már egy másik tálon illatozó mogyorós sütemény szeletei várakoztak, egy gyönyörű, friss virágcsokor társaságában.

—   Ezt nem hiszem el!

—   Pedig történik. – kacsintott Gréta.

—   De… hogyan?

—   Gyere, próbáld ki! Úgy, ahogy igazán szeretnéd!

Peti izgatottan nekifogott. Egy ezüst villa hevert előtte. Sűrűn összehúzta a szemöldökét, úgy koncentrált.

—  Emelkedj fel! — mormogta összeszorított fogakkal.

—  Nem megy. – sóhajtott aztán lemondóan. – Én sosem tudtam ilyesmit csinálni.

—  Így gondolod?

—  Persze.

 — Pedig… ha nem gondolkozol, nem félsz. Akkor minden könnyebben megy. – kacsintott Gréta mama, majd kicsit elmerengett, mint aki egy kedves múltbeli emléket idéz fel.

— De akkor hogyan csináljam?

— Várj egy kicsit! Ne szaladjunk úgy előre! Kóstold meg ezeket a finomságokat!

Peti nekiállt. Tényleg kár lett volna kihagyni a mennyei süteményt és a mandulatejes forró csokit, mely olyan volt, akár az édes, folyékony selyem: mintha még sosem evett-ivott volna ilyen ízleteset.

—  És minden, amiből van, itt terem. Ez sem kisebb varázslat! – mondta Gréta jelentőségteljesen.

Az uzsonna folytatódott, s közben végig beszélgettek. Gréta mama kérdezgette Petit arról, hogyan telnek a mindennapjai, s főként hogy, mi az, amit nagyon szeret csinálni. Peti örömmel mesélt a kis világáról, ami most - csodák-csodája – a figyelmes kérdező jelenlétének köszönhetően nem is tűnt olyan kicsinek: egyre tágasabbra nyílt. Különös vendéglátójáról nem sokat tudott meg, az viszont bizonyos volt, hogy remekül érzi nála magát. Egyenesen úgy, mintha valamiképp ő is ide tartozna! Azzal búcsúztak, hogy amíg a nagybátyjáéknál vakációzik, minden nap meglátogatja Gréta mamát. A hazaúton ismét segítségére volt a mókus, akiről kiderült, hogy Eszmeraldának hívják és egy kicsit sértődékeny, de egyébként nagyon kedves.

A következő nap Peti már magától tudta az odautat, és olyan boldog izgalommal várta a találkozást, mint még talán soha semmit. Az idő remekül telt Gréta mama és állatai társaságában, de ami igazi meglepetésnek bizonyult, az volt, hogy bár az uzsonnákat leszámítva nem is került sor kifejezett varázslatra, mégis, mintha minden, amit Peti tapasztalt varázslat lett volna!  

Gréta mama egyszerű dolgokat kért tőle, ő pedig örömmel segített, például az udvar végében álló kis veteményes gondozásában. Egy másik alkalommal pedig alkotott neki valami csodaszépet: egy lepkeetető és fürdőhelyet, amit teljesen maga talált ki! Álmában sem gondolta volna, hogy valami, amit ő csinál, ilyen klasszul sikerülhet és ilyen egyedi módon... egyszerre volt az az érzése, hogy nem látott még hasonlót, és mégis: mintha mindig is lett volna!

—  Azért, mert szeretetből született. – súgta Gréta mama. – Hopsz, elárultam a legnagyobb titkot! – tette hozzá huncutul és megcirógatta Peti arcát.

—  Gyere, mutatok valamit, ez tetszeni fog!

A kertben egy szép körtefa állt, odavezette Petit.

—  Nagyon kell figyelni! – suttogta. Becsukta a szemét, majd néhány percnyi csend után megemelte a kötényét – és láss csodát: egy hatalmas, érett körte hullott bele!

Most Peti volt soron.

 — Először tedd föl a kérdést magadban, időszerű-e ez, szeretne-e most a fa gyümölcsöt adni - és figyelj!

Peti, ahogy csöndben, lehunyt szemmel és nyitott tenyérrel állt ott, egyszerre szíve felmelegedését érezte. Mintha kedves-szelíden „igent” dalolt volna neki a fa, s egy röpke pillanattal később, már ott volt a kezében a zamatos körte!

A napok teltek és olyan nagyszerű volt minden perc, amit a kis tanyán és az erdőben töltöttek együtt, hogy az üdülés végének közeledtével Petire kezdett rátelepedni a szomorúság.
—   Nem akarok hazamenni…
— Na, ne lógasd már az orrod! Ma elmegyünk egy olyan helyre, amitől tényleg elámulsz.
Peti épp egy őzikének adott enni – ahogy Gréta mama, már ő is természetszerűen gondoskodott a körülötte lévő élőlényekről -, és nem gondolta volna, hogy történhet még olyasmi, ami tovább emelhetné ittlétének fényét. Azért, ahogy eddig is, nyitottan és kíváncsian indult el erre a kirándulásra. Útjukat énekesmadarak kísérték, a fák ragyogó zöldben tobzódtak és balzsamos szellő hűsítette a meleget. Egész szép kis túra után, melynek utolsó szakaszában egy vígan csörgedező patakot követtek, jutottak el úticélukhoz. Nagyobb sziklák alkotta lépcsőn kellett lemenniük, majd szinte a semmiből tárult Peti elé egy gyönyörű szoros, a közepén egy szüntelen csobogó, tiszta vizű forrással.

Soha azelőtt nem járt ehhez fogható térben, és egészen lenyűgözte nem is az, amit látott, hanem, amit érzett! Az a melegség és öröm, ami akkor járta át, amikor alkotott vagy varázsolt valamit, itt most nem csupán a szívét vagy kezét töltötte el, hanem egész testében érezte – sőt: még azon is túl!  Figyelni kezdett befelé, ahogyan Gréta mama tanította neki, és egyszer csak bizonyossá vált számára: a teste nem határ, hanem mindennel, amit maga körül tapasztal, tökéletesen egy.
— Ez az! – mondta mosolyogva, de hogy mi is „az”, képtelen lett volna szavakba önteni. Csak fürdött benne és olyan tisztának és szabadnak élte magát, ami többé nem hagyott kétséget benne afelől: bármit megvalósíthat, és olyan életet teremthet, amilyet csak szeretne.
— Jegyezd majd meg, amikor eltévedsz: mindez benned van. Csak figyelj majd rá újra és mindig tudni fogod, mit kell tenned!

A nyaralás véget ért, de Peti már nem szomorúan búcsúzott, hanem mély hálával és olyan örömérzettel, amiről tudta: elvehetetlen tőle. Nem fogy el soha, hanem árad, szüntelen. Haza már nem az a kisfiú utazott, aki egykor volt. Elindult egy úton és csodálatos dolgokat teremtett. Sokan nem értették meg, sőt voltak, akik flúgosnak nézték, mivel nem maradt már mindig a háttérben észrevétlenül, mint annak idején. Ám akadtak olyanok is, akikben szintén felébredt a varázsolhatnék, s akikkel együtt merültek bele a csodákba.

De erről már nem szólhatok… valamit viszont megkérdezek Tőled: mi az, amit a legnagyobb örömmel teremtenél? :)

💗

  Az Egység meséi novellasorozat a blogon.

Minden Csendvirágok csatorna egy helyen!

MEGJELENT!

2020 kora tavaszán megjelent az első Csendvirágok kötet, benne Az Egység meséi-sorozat hét novellájával! 

További információért és a megrendelésért kattints ide!

💮

© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter)

Minden jog fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona. A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!

Az illusztrációként felhasznált fotók nyilvános megosztóról származó jogtiszta képek. 

Csendvirágok borítófotó © Schäfer Zsófia