Próza: ÚJJÁSZÜLETÉS - DARÍO MESÉJE (Az Egység meséi 13.)

„Mert ma, mert ma, mert van az a vacsora…" – skandálja magában ütemesen Darío és szinte lebeg a Rue de Buci kockakövei fölött, ügyesen egyensúlyozva a válláról lelógó papírhengerekkel a járókelők nyüzsgő raja meg a kávézók ráérős népe között.

Egyébként is olyan, akár egy szellem, legalábbis szeret úgy gondolni magára, mint a város szellemére − „te, cimbora, egy vagy a város vérkeringésével!” szinte hallja barátja, Mortimer hangját, benne a nem szűnő ámulattal −, bár most inkább kedvére való virtuóz táncosként látnia magát, higanytestű, erős és szabad, örök játékosnak… hóha, hó, felkér és felkéretik, egyszer ezzel, egyszer amazzal, de leginkább mindennel és mindenkivel, egész Párizzsal táncol!

Nem minden napja ilyen könnyű és vidám, széles mosolya is inkább olyan, mint a hanyag eleganciával viselt, drága napszemüvege: egy bizonyos szinten már része a kulturáltságnak, munkaeszköz, amit nem hagyhat otthon. Ó, milyen keményen megdolgozott azért, hogy most így érezze magát, mennyit lótott-futott - ahogy szegény, néhai nagyanyja mondogatta, mint a mérgezett egér -, és mennyit tűrt!

De ma, de ma, de ma van az a vacsora!

Az ide költözés egy álom valóra váltása volt, egy álomé, ami mára csak egy tétje nincs ujjgyakorlatnak tűnik, hisz’ nem csupán egy még nagyobb város, hanem a hozzáillő vízió hívja. Párizs befogadta őt, mint ama mesebeli legkisebb fiút, de tudja jól, hogy a Nagy Almába már egészen másként megy: lesz valaki!

Darío nem állt meg az álmodozásnál, komolyan gondolta tervét és rengeteg energiát fektetett a megvalósításába. Afféle irodalmi csodagyereknek indult, egy szál gitáros performanszokat adott elő füstös kis kocsmákban és szavalt zsúfolt slam poetry esteken csillogó szemű, babaarcú fiataloknak meg kiégett exhippiknek, és hallotta ő azt a tapsvihart, nem képzelgés volt!

Akkoriban vette fel a Darío James nevet is, a Rubén Darío nicaraguai költő és James Dean amerikai színész előtt tisztelgő, mégis valami újat megnyilvánítani kívánó, egyedi művésznevet. Mára már mindenki így szólította és napjában sokszor szólították meg: összenőtt a várossal és összenőtt a telefonjával, összenőtt a művészvilág megannyi színterével és szereplőjével, mindenhol ott volt és sehol sem volt ott igazán.

Húsz évesen, az egyetem mellett kezdett el szervezőként dolgozni előbb abban a kávézóban, ahol az első előadására sor került, majd lépésről lépésre haladt előre egészen addig, míg a város irodalmi életének meghatározó és megkerülhetetlen figurája lett. Csak épp nem úgy, ahogy kigondolta.

Ünnepelt géniusz helyett másokat ünnepelt, pukkantak a pezsgős dugók, koccantak a kávéskanalak a csészék szélén, öblös poharakba folyt a vörösbor, erős kézfogások és szerződések köttettek. Itt plakátokat osztott ki, ott meg felolvasóesteken bólogatott hevesen, ösztöndíjak és rangos díjátadó események, kritikusok és prominensek, élő legendák és fiatal felfedezettek között telt az élete, de az ő áttörése még mindig váratott magára.

Most, ahogy befordul a kiadó szürke, boltíves ajtaján abba az épületbe, ahol az élete nagy részét tölti – az irodája valóban a második otthona, bőrkanapéval, mahagóni asztallal és olyan kifinomult stílussal, amit a saját lakásában nem engedhet meg magának – fanyarul elmosolyodik.

Istenem, mennyi idő telt el, mire eljutott idáig! Több mint két évtized. Igyekezett ő, mégis, szinte csigaként araszolt, mint egyik kedvenc sci-fi-filmjében, ahol bizonyos helyeken másként, sokkal lassabban telt az idő, és akár a szereplők, ő is irreálisan megöregedett.  Belül maradt, aki volt, de odakinn mi minden rohant el előtte anélkül, hogy akár csak megérinthette volna!

Határidőket szabott magának, előbb a harmincadik születésnapját, legkésőbb addigra be kellett volna futnia, de még annyit sem tudott elérni, hogy a huszonkét éves korában megjelent szerzői kötetét a nagy kiadó újra kiadja, és végre rendesen terjessze. A második, igencsak utolsó utáni vonalat a negyvenedik születésnapjára húzta meg, amit tavaly be is töltött. Ráncai és ősz hajszálai szaporodtak és a szíve sem volt már elég erős, az állandó nyüzsgés és az alváshiány kétségtelenül nem tett neki jót.

Nagy számvetésekbe nem bocsátkozott, de legalább a kötete a boltokban volt, és ami minden, de minden eddiginél többet ért: lecsaptak rá felülről is! Olyannyira, hogy a legjobb elsőkötetesek ösztöndíjának várományosa volt. Mit várományosa? Már egy hete tudja, főnöke bizalmas kézszorításából és sokat mondó tekintetéből nem volt nehéz kiolvasnia, hogy élete nagy lehetősége végre beköszöntött!

Az elmúlt napokban szabályosan kényszerítenie kellett magát, hogy úgy dolgozzon, mint eddig, titkos diadalának fénye már annyira átszőtte mindennapi cselekvéseit, hogy a körülötte lévők is gyanítani kezdték: valami megváltozott.

„Ragyogsz, Darío. Mondd, hogy szerelmes vagy! Ugye, megtört a jég?” Lelkes kolléganője kérdésére nevetve felel. „Újjászületek, de nem egy nő által.” – töri le sejtelmesen Anna kedélyét és mélyen a szemébe nézve felhörpinti a maradék feketét. „Megtudod hamarosan.”

Anna már vagy tizenöt éve ismeri, tanúja volt Darío rövid fellángolásainak, „se veled, se nélküled” kapcsolatainak, külföldi utazásokon megélt kalandjainak és ismerte régvolt, nagy szerelmének történetét is, amit ez a sok izgalom elfedni volt hivatott: betöltötte, pont úgy, mint otthon a százéves nagy, kétajtós szekrényét a sok semmire se jó limlom.

Darío tudja, hogy ezek a kapcsolatok afféle pótcselekvések, de azzal nyugtatja magát, hogy a tervezett káosz elválaszthatatlan része az ő kreatív, zabolátlan és nagyra törő természetének.

A tökéletesre vágyna? Még nincs itt a tökéletes, ő pedig nem hajlandó megalkudni! – erről meg van győződve. Gyakran gondol ilyenkor a jó öreg Mortra, aki már háromgyerekes családapa, egyik virágszálának, Dominique-nek pedig épp ő a keresztapja. Ez is egy életút, lehet, hogy sokak számára vonzó, Darío mégsem ilyet akar. Hogy milyet? Szerelem legyen benne mindenképp, de nem bármi áron… és mostanra már nem is rohan sehová, van még mit elintéznie.

Mert - bár erről soha, senkinek nem beszél - legbelül mélyen hiszi, hogy a gondosan megérlelt sikere és az általa ölébe hulló új életkörülményei elhozzák számára azt a Nőt, aki már őt, az igazi Daríót fogja látni és szeretni.

Kicsit kellemetlen, hogy Annának nem beszélhet a terveiről, a konkrét terveiről, hogy előbb befejezi azt a majdnem kész könyvet, lenn, Délen, hogy nem kell tovább tekernie a mókuskereket, mert az ösztöndíj olyan mennyiségű muníciót biztosít, annyi pénzt, szabadidőt és kézzel fogható lehetőséget ad, hogy tényleg minden megváltozik.

Még nem mondhatja el, egy kicsit megváratja a barátait, de hisz’ ő is mennyit várt! Nemsokára viszont minden lapját kiterítheti, bizony, már holnap, mert ma, mert ma, mert ma van az a vacsora!

Milyen érdekes! Most kifejezetten nem feszeng szűk szabású alpaka öltönyében a Ducasse étterem gigantikus kristálycsillárai alatt, talán most először érzi ilyen egészen irracionális környezetben is felszabadultnak magát! Igen, pontosan ez illik az alkalomhoz!

Elhatározta, hogy teljesen jelen lesz a ma esti beszélgetésen, nem a szokásos szellemtáncát járja, hanem tudatosan megél minden egyes pillanatot, kiélvezve azt, amiért olyan keményen megdolgozott.

Nem siet és nem odáz el semmit, itt van, a lehető legjobb helyen és időben, a társaság krémjével, azokkal az emberekkel, akik az ő földi őrangyalai és a lehető legtökéletesebb időzítéssel elhangzik a lehető legtökéletesebb mondat: „Darío, rád gondoltunk, de nem csupán a szervezői és szerkesztői tapasztalataid miatt, hanem mert művészként is megvan az érettséged, hogy megértsd és valóban támogatni tudd őt. Persze, hogy nem könnyű eset, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy óriási potenciál rejlik benne. Igazi tehetség…”

Várjunk csak, ez nem egészen az a mondat!

„Nem egyszerűen egy ügynöki állást kínálunk neked, hanem arra kérünk, légy a menedzsere, mentora, szellemi partnere és titkos jobbik fele Ángel Écho-nak.”

Hogy mi?! A tejfelesszájú Ángel? A mondjuk rá, hogy tehetséges, de iszonyúan túlértékelt, ostoba kis pöcs? Ez olyan, mint egy rémálom! Darío hebeg-habog. „Az ösztöndíj… azt hittem, arról van szó, nem állásajánlatról. Ki kapja az ösztöndíjat?” „Természetesen Ángel. Ezért is olyan páratlan az ajánlat.”

Kínos csönd. Mintha megakadt volna a lemez, hiba a mátrixban.

Egyszerre minden összeáll! Hát persze, hogy ő, a szoborszerű feminin szépség és a rocksztáros lazaság „minden egyben” megtestesítője, a százezer Instagram-követős kortárs költő – miközben Darío-nak alig háromszázat sikerült összegrundolnia -, az álcinikus poéngyáros, főállású önmarcangoló és polgárpukkasztó úrifiú!

De hát nem számít a mélység, a tapasztalat, a bölcsesség, semmi nem számít?

 

„Á, értem” – szalad ki belőle hirtelen, epénél is keserűbben -, „ilyen fos világot élünk, hogy az Ángel-félék tarolnak, a valódi értékekre pedig senki nem kíváncsi. De tudjátok mi van? Pont ti, nem más, hanem ti kreáljátok ezt a szörnyű, felszínes, gagyi, inger-függésben tartó világot, ezt a buta, primitív fogyasztói mocskot. A magas művészet nevében erre szavaztok, ebbe fektetitek a pénzeteket, ezt sztároljátok. Hát köszönöm… a nagy semmit… én itt végeztem, kiszállok, soha a büdös életben nem ugráltathattok már.”

Mintha nem is ő beszélne, vagy nem az az ő, akinek magát annyi éven át nevelte. Sokkal nyersebb, dühösebb ez a valaki, és ijesztően boldogtalan. Fájdalom hasít belé, mint valami utórengés a hirtelen kimondott szavak nyomában, annak az érzete, hogy nincs ebből megfelelő visszaút, nincs olyan, amivel elégedett lenne, a dübörgő adrenalin alatt pedig valami meglepő, amiről már maga is megfeledkezett, hogy a birtokában van: erő.

„Na, csá” – nem épp a legelegánsabb kilépő, de egy másodperccel sem akar több időt itt tölteni. Kifelé menet kicsit megtántorodik a valószerűtlenül süppedő szőnyegen; jó volna valami szilárd talajt fogni, de ennek esélye most már fényévekre távolodott tőle.

Egy darabig kóvályog az ismerős utcákon, az oly’ sokáig otthonának tekintett művésznegyed azonban már nem fogadja be. Most, hogy végre súlya van a lépteinek, egészen röhejesnek érzi az elmúlt évek veszett lótás-futását, sok hűhó a - szó szerint - semmiért, elárulta őt ez a város, mindent elvett és semmit sem adott, elég most már ebből a színjátékból, ideje hazamenni! De hová? Taxit int és automatikusan mondja be lakásának címét. Mégis, hová máshova?

Idegen, hűvös, nem belakott; szálláshely ez, nem otthon. Csak most veszi észre, hogy bár fenntartotta, mégis mennyire elhanyagolta. Mi végre ez a rengeteg kacat? Semmit sem érez már magához tartozónak, sőt dühíti, irritálja ez az értelmét vesztett, lelketlen díszlet.

Előbb az ösztöndíj-est plakátját tépi le a falról – alaposan miszlikbe aprítja -, majd jönnek az ostoba hűtőmágnesek, meg a ronda kép, amit akkor festett, amikor még azt hitte, festeni is tud.

Hamarosan egy egész halom apróra tört, zúzott, szaggatott semmi fölött kuporog, de még mindig túl nagy súllyal nehezedik rá ez az egész… micsoda ál-élet! Pontosan ezt gyűlölte mindig, ezt a megalkuvást, ezt a szerencsétlen színjátékot és ő is a részese lett. Aktív fenntartója valaminek, amihez semmi köze.

De ma végez mindezzel; ironikus, de tényleg ez az ő nagy estéje. Nincs visszaút, letépi ezt a hazug maszkot magáról, még ha beledöglik is.

Az éjszaka közepén kisteherautót hívni, fizetett segítséggel mindent felpakolni, még baltát is szerezni, a Szajna-part külvárosi, elhagyatott részére hajtatni, miközben egyetlen kérdést sem szegeznek neki, mert nincs is többé semmi szükség rá, hogy magyarázkodjon bárkinek: Párizsban ezt is lehet.

Lehet és ő éppen ezt teszi, de magára maradva a már hajnalpírt villantó, sötétlila, nyári ég alatt, semmiféle megkönnyebbülést nem érez. Akkor is csak átmeneti, örömre még csak nem is hasonlító a jó érzés, amikor végez az öreg szekrény feldarabolásával, tüzet rak és tűzre vet mindent. Ösztönös könnyebbség, ám csak a test érzi, ő mintha végérvényesen elszakadt volna tőle. Elszakadt magától.

Dühe a lángokkal együtt lobog, jöhet minden lom, semmi sem kell többé, nem kellenek a régi gúnyák, a rossz versek, a nevetséges szerelmes levelek – mindig „Ő az igazi” -, az önámító álmok, nem kell a kudarc és nem kell a megalkuvás. Mit is mondott az őrangyalainak ma este? Hogy ők tartják fenn ezt a látszatvilágot? De hisz’ minden, amit rájuk mondott, fokozottan igaz őrá! Ő az, aki alárendelte magát, aki eltékozolta egész eddigi életét, senki sem kényszerítette, hogy ezt tegye, még csak nem is kérte, az ő hazugsága volt minden! Mégis mit várt és mit akart? Hírnevet és pénzt. Elismerést. Sőt, mi több, azt, hogy géniuszként ünnepeljék. Géniuszként… most mélységesen szégyelli magát.

Gyűlöli ezt a szerencsétlen kurafit, akivé lett, aki minden tartást nélkülöz, aki nem hozott létre semmi említésre méltót… akinek nincs értelme tovább élnie. Mint egy áramütés, úgy éri a bizonyosság: véget kell vetnie ennek! Nem tudott élni a lehetőséggel, amit életnek hívnak, itt az ideje, hogy – most az egyszer, mert talán valóban jobb későn, mint soha – méltósággal visszaadja.

Milyen színpadias és mégis mennyire a helyén van minden – fut át rajta, miközben az utolsó lángok is elhalnak. Szürke hamu, tökéletesen élettelen, amorf romhalmaz áll előtte, eltakarítja ezt a mocskot, aztán ideje távozni. Nem lesz búcsúlevél és semmi hasonló, senkinek nem tartozik már semmivel, csupán magának azzal, hogy befejezze.

Egy épen maradt faággal elkezdi a takarítást, a mozdulatai ösztönösek, teszi a dolgát. Időbe telik, míg lefékez, majd megáll: a hamurengetegből elővillan valami, amiről egyszeriben azt sem tudja, mi, aztán ráébred. Dominíque rajzának egy részlete, egyszerű kis gyerekrajz, nem lehet rámondani, hogy különösebb tehetséggel rajzolták meg a vonalakat. Nyuszi, virág, kislány, valószínűleg az ötévesek jelentős része többet tud már ennél a pont, pont, vesszőcske stílusnál, mégis, ebben a pillanatban úgy látja, mintha nem lehetne tökéletesebb!

Nevetés tör ki belőle, miközben a hamuból kikapart kis papírdarabot – otthon a hűtőszekrény ajtajára tűzte ki -, most a szívéhez szorítja. És a következő pillanatban már a nevetés és sírás furcsa elegyével öleli, nem is a rajzot, saját magát. „Úristen, ez őrület… mit műveltem magammal? Száműztem magam a saját életemből, pedig én egy csoda vagyok, épp ilyen csoda vagyok! Csoda vagyok!”

„Csoda vagyoook! Csodák vagyunk mindannyian!” – üvölti hangosan, bele a hajnali égbe, a hajnali városba. Pár hobó visszahörög: „kussoljál már”, de ő csak nevet, végre tényleg jóízűen. Hogyan fordulhat át minden egy szempillantás alatt, mi ez az egész? Végre azt érzi, hogy él… eddig vegetált! Soha nem volt elég jó a szülei számára, de hisz’ hogyan láthatná meg bárki más a Valódit, ha ő nem azt éli? Sehogyan! Ő sem látta eddig. Hazugságspirálban pörgött és forgott, azt játszotta, hogy más emberek tekintetétől függ az önbecsülése. Elhitte, hogy ha ők érvényesítik, akkor végre elég jó lesz. Elhitte, ezért ez volt a valósága.

Nem látta magát és nem látott másokat, tényleg itt sem volt. Mostanáig. 

Mély levegőt vesz és szinte kidobja magából az ágy. Van valami semmihez sem fogható ezekben az aranyködbe burkolózó nyári reggelekben. Kakaskukorékolás szűrődik be a távolból, mezítláb megy ki a verandára. Mosolyogva konstatálja az előző este történéseit és gyönyörködik az előtte elterülő tájban.

Fél éve, minden egyes nap hálát ad. A lehető legjobb döntése volt, hogy minden pénzét ebbe a csodába fektette, otthagyta Párizst, megvette és kipofozta ezt a házikót és kis birtokot itt, Délen.

Gazdálkodik és vendégeket fogad, amikor kedve tartja - megtalálják a városi létből, főleg Marseilles-ből elvonulni, feltöltődni vágyók. Van, hogy ő maga főzi a vacsorát, elmond nekik egy verset, eljátszik egy dalt, sőt olyan is, hogy együtt örömzenélnek.

Sosem hitte volna, hogy Provence lesz az otthona, ahogyan azt sem, hogy ilyen, mindenre kiható átalakulásban lesz része. Amióta lehullott róla az emberektől való függősége, amióta nem teper az elismerésért, olyan egyszerű és szép élményei vannak a többi átutazóval, mint azelőtt soha.

„Csak bátorság kellett és hogy megkegyelmezzek magamnak.” – gondolja.

És megint a tegnap este mosolya, de nem egy emlék, hanem valami különösen friss. 

Egyik szállóvendégével, Laylával órákon át beszélgettek a csillagok alatt, fesztelenül és jelentőségteljesen. Ez a nő, ez a találkozás, ez a pillanat nem csak valami új, hanem pontosan az, amit annak idején elgondolni sem tudott. Itt van és olyan természetes… minden sejtjével érzi.

Darío bemegy a házba, hogy reggelit készítsen kettejüknek.