Csendvirágok: Az Egység meséi: ÚJJÁSZÜLETÉS

Az Egység meséi novellasorozat zárul itt a blogon, ez a tizenharmadik, számomra oly' kedves darabja az azóta megjelent Csendvirágok kötetben is szerepel. Ott olvashatod el végig, lejjebb, a rövid leírás alatt pedig a bevezetését találod.

Darío az irodalmi élet sztárja, megkerülhetetlen szervező a városban, aki azonban saját ambícióit tudatosan háttérbe szorította, remélve, hogy az idő és kapcsolatai neki dolgoznak. Egy szép napon azonban azzal kell szembesülnie, hogy a szépen épített légvára kipukkad.
Mit tehetünk, hogy a megfelelni akarás, az embertársaink elfogadása és elismerése iránti sóvárgást elengedjük? Honnan érezhetjük, hogy önazonos életet élünk?
Szeretettel osztom meg a felismeréseimet az utolsó Egység-mesében! :)

A novellához készült Pinterest táblát itt találod.

Mert ma, mert ma, mert van az a vacsora…" – skandálja magában ütemesen Darío és szinte lebeg a Rue de Buci kockakövei fölött, ügyesen egyensúlyozva a válláról lelógó papírhengerekkel a járókelők nyüzsgő raja meg a kávézók ráérős népe között.
Egyébként is olyan, akár egy szellem, legalábbis szeret úgy gondolni magára, mint a város szellemére − „te, cimbora, egy vagy a város vérkeringésével!” szinte hallja barátja, Mortimer hangját, benne a nem szűnő ámulattal −, bár most inkább kedvére való virtuóz táncosként látnia magát, higanytestű, erős és szabad, örök játékosnak… hóha, hó, felkér és felkéretik, egyszer ezzel, egyszer amazzal, de leginkább mindennel és mindenkivel, egész Párizzsal táncol!
Nem minden napja ilyen könnyű és vidám, széles mosolya is inkább olyan, mint a hanyag eleganciával viselt, drága napszemüvege: egy bizonyos szinten már része a kulturáltságnak, munkaeszköz, amit nem hagyhat otthon. Ó, milyen keményen megdolgozott azért, hogy most így érezze magát, mennyit lótott-futott - ahogy szegény, néhai nagyanyja mondogatta, mint a mérgezett egér -, és mennyit tűrt!
De ma, de ma, de ma van az a vacsora!

Az ide költözés egy álom valóra váltása volt, egy álomé, ami mára csak egy tétje nincs ujjgyakorlatnak tűnik, hisz’ nem csupán egy még nagyobb város, hanem a hozzáillő vízió hívja. Párizs befogadta őt, mint ama mesebeli legkisebb fiút, de tudja jól, hogy a Nagy Almába már egészen másként megy: lesz valaki!
Darío nem állt meg az álmodozásnál, komolyan gondolta tervét és rengeteg energiát fektetett a megvalósításába. Afféle irodalmi csodagyereknek indult, egy szál gitáros performanszokat adott elő füstös kis kocsmákban és szavalt zsúfolt slam poetry esteken csillogó szemű, babaarcú fiataloknak meg kiégett exhippiknek, és hallotta ő azt a tapsvihart, nem képzelgés volt!
Akkoriban vette fel a Darío James nevet is, a Rubén Darío nicaraguai költő és James Dean amerikai színész előtt tisztelgő, mégis valami újat megnyilvánítani kívánó, egyedi művésznevet.
Mára már mindenki így szólította és napjában sokszor szólították meg: összenőtt a várossal és összenőtt a telefonjával, összenőtt a művészvilág megannyi színterével és szereplőjével, mindenhol ott volt és sehol sem volt ott igazán.

Húsz évesen, az egyetem mellett kezdett el szervezőként dolgozni előbb abban a kávézóban, ahol az első előadására sor került, majd lépésről lépésre haladt előre egészen addig, míg a város irodalmi életének meghatározó és megkerülhetetlen figurája lett. Csak épp nem úgy, ahogy kigondolta.
Ünnepelt géniusz helyett másokat ünnepelt, pukkantak a pezsgős dugók, koccantak a kávéskanalak a csészék szélén, öblös poharakba folyt a vörösbor, erős kézfogások és szerződések köttettek, itt plakátokat osztott ki, ott meg felolvasóesteken bólogatott hevesen, ösztöndíjak és rangos díjátadó események, kritikusok és prominensek, élő legendák és fiatal felfedezettek között telt az élete, de az ő áttörése még mindig váratott magára.

Most, ahogy befordul a kiadó szürke, boltíves ajtaján abba az épületbe, ahol az élete nagy részét tölti – az irodája valóban a második otthona, bőrkanapéval, mahagóni asztallal és olyan kifinomult stílussal, amit a saját lakásában nem engedhet meg magának – fanyarul elmosolyodik.
Istenem, mennyi idő telt el, mire eljutott idáig! Több mint két évtized. Igyekezett ő, mégis, szinte csigaként araszolt, mint egyik kedvenc sci-fi-filmjében, ahol bizonyos helyeken másként, sokkal lassabban telt az idő, és akár a szereplők, ő is irreálisan megöregedett. Belül maradt, aki volt, de odakinn mi minden rohant el előtte anélkül, hogy akár csak megérinthette volna!
Határidőket szabott magának, előbb a harmincadik születésnapját, legkésőbb addigra be kellett volna futnia, de még annyit sem tudott elérni, hogy a huszonkét éves korában megjelent szerzői kötetét a nagy kiadó újra kiadja, és végre rendesen terjessze. A második, igencsak utolsó utáni vonalat a negyvenedik születésnapjára húzta meg, amit tavaly be is töltött. Ráncai és ősz hajszálai szaporodtak és a szíve sem volt már elég erős, az állandó nyüzsgés és az alváshiány kétségtelenül nem tett neki jót.
Nagy számvetésekbe nem bocsátkozott, de legalább a kötete a boltokban volt, és ami minden, de minden eddiginél többet ért: lecsaptak rá felülről is! Olyannyira, hogy a legjobb elsőkötetesek ösztöndíjának várományosa volt. Mit várományosa? Már egy hete tudja, főnöke bizalmas kézszorításából és sokat mondó tekintetéből nem volt nehéz kiolvasnia, hogy élete nagy lehetősége végre beköszöntött!

A novella folytatása a kötetben!

Ha olvastad, ha tetszett, nagy örömmel fogadom visszajelzésed!

MEGJELENT!

2020 kora tavaszán megjelent az első Csendvirágok kötet, benne Az Egység meséi-sorozat hét novellájával!

További információért és a megrendelésért kattints ide!