SZIVÁRVÁNY (Autimesék 2.)

Rajzfoglalkozás. Annyiszor beletört már a bicskánk, pedig minden volt: zsírkréták, nagy barna csomagolópapírral beterített szoba, különleges színezők, kreatív módszerek és kitartó akarás, hogy végre-valahára megjön a kedv, ügyesedik a kéz, összeáll valami a fejben, s a papíron már nem csak irkafirkák lesznek.

Talán most, mert ezek a hatalmas színes ceruzák valami újat képviselnek. Még a fogásukat is úgy alakították ki, hogy a gyakorlatlan kis kezeknek is könnyű legyen velük dolgozni. Úgy adom át, mintha misét celebrálnék. Megnyílik az aranykapu, ez alól nem lehet kibújni.

 
- Melyiket kéred, édesem? – kérdezem lelkesen. Ellenállásnak nyoma sincs, látom, hogy tetszik neki!

Pár másodpercig hezitál, hunyorítva szemügyre veszi a kínálatot. 

Majd az összes ceruzát csokorba fogja, hegyüket a papírra fordítja, és minden színnel egyszerre húzza az össze-vissza vonalakat.

ÁHÍTAT (Autimesék 1.)

„Aja, ezt hogy ke’ csináni?” – kérdezi a kis copfos mellettem, két évesnél nem lehet több.
Anyukája végigszökell a felfestett ugróiskolán, s ő máris leutánozza. Ügyetlenkedik, majd amikor ismét anya jön, akkurátusan próbálja ellesni a mozdulatokat. Még egyszer, még egyszer – és szinte percek alatt, előttem tanul meg ugróiskolázni!

Úgy csodálkozom rá, mintha ufót látnék, pedig ez a normális, akarom mondani, ilyen egy neurotipikus gyerek. A mi négy és fél évesünk még mindig alig utánoz. Épp csak elindul belőlem a „mennyire más lenne minden” sóhaja, de tovasuhanok.

Tekintetem afelé fordítom, akinek szüksége van rá, és ő el is kapja. Tündérmosollyal, csillogó szemekkel üdvözöl a játékvár ura. Egyedül van, de hogy magányos lenne?

Elégedettség és izgalom táncol - nem is benne, ő mozdul akként!

A Nap mintha sosem volt fényességgel sütne ránk a hosszú tél után váratlanul berobbanó tavaszban. 

Nekem mutatja a horizonton, és csak nézi, nézi.

Hazaúton ugyanígy bámulja a tiszta kék eget meg a károgó varjúsereget. Beleugrik az összes pocsolyába, majd egyszer csak lehajol. Isten bizony, inna belőle, ha nem lépnék időben! Rákiáltok - „nem szabad, nem vagy te állat!” - és rettenetesen sajnálni kezdem, nem is őt, inkább magam. 

„Neneaja” – simogatja a karom, és rögtön enyhülök. Megölelem. Megyünk tovább.

Végignyomkodja a parkoló-automata gombjait, megérinti az összes fa kérgét és a bokrok leveleit, azért a hosszúszálú örökzöldért különösen odavan. 

A legjobb felfedezés csak most jön: kis fejét olvadó jégcsapok alá tartja és nevetve szürcsöli a cseppeket.

Nevetek én is, mert nincs az a bosszúság, aggodalom vagy szomorúság, ami ellenállhatna neki.

Feloldódunk a sárban és a fényben.