Futó ismeretségek, különös figurák, mint a Santa Maria Novella pályaudvaron Roberto, a lelkes brazil, aki minden nyelven tanul és beszél is egy kicsit, és egészen eksztatikus hangulatba jön, hogy végre egy igazi magyarral társaloghat. Néhány, talán épp most születő barátság és álomba illő újra találkozások más városokból ismert egyedül utazókkal. Elizabeth, az amerikai lány, akinek annyira tetszett Antony koncertje, Rómában szembejön velem; egymás nyakába ugrunk, döbbenten nevetünk és két órán át beszélgetünk, mielőtt ki-ki másfelé indul tovább.
Antony and the Johnsons a bolognai Piazza Santo Stefanón, meleg nyári éjszaka, boldogság. Azért kétszer is telefonálok a koncert közben, annak a két embernek, akit a legjobban hiányolok innen – és az életemből. Persze azt is tudom, jó ez így, és minden rendben lesz.
Koraeste a gyönyörű Padovában. Több bicikli, mint amennyit Amszterdamban láttam, áhítat egy kis karmelita templomban, könnyű spritz olajbogyóval, és a táncórájuk után a csatornaparton pizzázó kedves fiatalok.
Poggibonsiban várok a buszállomáson, nem tudom, mire, mert elment az utolsó járat. Tíz perccel korábban érkezett, ez is csak itt történhet meg, épp a mosdóban voltam, így lekéstem. A kezdeti sokk azonban alig pár percig tart: valami furcsa, eddig nem tapasztalt szabadság- és biztonságérzettel veszem tudomásul, hogy így történt, és elhatározom, hogy jól fogom érezni magam. Középkorú, helyi férfiak bámulnak, de ahelyett, hogy kikezdenének velem, inkább meglepetést és félszeg érdeklődést veszek észre rajtuk. Aztán, fél tizenkettő körül, a semmi közepén egyszer csak megjelenik egy utolsó utáni busz! Majdnem üres, olyan, mint valami szellemjárat, nem is ezen az útvonalon szokott közlekedni, most mégis itt van. Felszállok és másfél óra múlva Firenzében vagyok, az ostellóban, az ágyamban.
Vigyáznak rám.
