N'alika, író és tanár művészeti-önismereti blogja. Felszabadító Kreatív írás kurzusok a tudatos, örömteli, alkotó életért.

2017. július 6., csütörtök

Az Egység meséi 8.: OHANA - A Család meséje



Itt Az Egység meséi novellasorozat nyolcadik darabja, mely kedvesemmel, Io-val együtt, kettőnkön keresztül született meg. Örömmel nyújtjuk át Neked, fogadd szeretettel! 

A nyolcadik novella becsült olvasási ideje 8 perc. 
Ha szeretnél hozzá képi inspirációt is, nézd meg a Pinterest táblát, amit a történet ihletésére készítettünk! 


    Fekete vöröslik, izzik, fortyog: a vulkán ma különösen aktív. A felszálló füst mintha sebesebben terjedne szét, a láva pedig úgy hömpölyög, mintha egyenesen az óceán méhe hívná magába. Kettejük ellentétes erői között szárnyal Hawaii különleges, aranysárga-barna tollazatú madara; a régiek Aranysólyomnak hívták, ma Hawaii-i sólyomként ismerik.
   E hővel és füsttel átitatott tér mindig is láthatatlan volt az emberi szemnek, nem így a sólyom számára! Rábízza magát a vulkánból érkező felhajtó erőkre… lassan köröz… emelkedik és süllyed… mígnem feltárul előtte az otthon-tér: hazaérkezik a szellem birodalmába.
   Az ősi Hawaii-i ember tisztában volt a sólyom valódi természetével és az istenek hírnökének tartotta. Tudta, ha leszáll valaki közelében, akkor az üzenetet fog kapni az égiektől. Nagy horderejű felismerések formájában érkeztek az üzenetek, s rendszerint csodás eseményeket vontak maguk után, az egyes emberről visszahatva az egész népre.
   A szentként tisztelt állatból azonban az idő múlásával legenda lett, ahogyan az itt élő istenekből és a segítségükkel uralkodó dicső népből is. Mára turistaparadicsommá vált a sziget, amit elözönlöttek a világ minden tájáról érkező nyaralók.
   Az Aranysólyom azonban nem halt ki. Továbbra is figyelt és várta, hogy olyanokkal találkozzon, akik nyitottan tudják fogadni üzenetét…


    Négyen járják az ösvényeket: egy férfi, egy nő, egy lány- és egy fiúgyermek. Kora reggel indultak útnak, egynapi élelemmel és könnyű menetfelszereléssel.  Egészen csöndben lépdelnek, tisztelettel érintik a természetet.
   Messziről, mondhatni a Föld másik feléről érkeztek a szigetekre majd’ két héttel ezelőtt.
A szülők, Simon és Viola gyermek- és ifjúkorának Erdély hűs hegyei és zöldellő erdői adtak termékeny táptalajt, lányuk, a most tizennégy éves Luca is ott született. Ő koránál érettebb benyomást kelt, sugárzó, sötét szemeit és sötét haját az édesapjától örökölte. Szeret befelé figyelni; annyi minden történik ott, sokszor le sem kell hunynia a szemét, hogy lássa!
  A hét éves Noel már Magyarországon született, szőkésbarna, göndör fürtjei és zöldeskék szeme az anyukájáé. Amolyan csupa-tűz természet, imád mindent, aminek a sporthoz és mozgáshoz köze van.
   Mindannyian élvezik, hogy itt lehetnek, hisz’ ez a nyaralás egy régi, közös álmuk valóra váltása, igen sokáig vártak rá. Simon otthon sétarepüléseket vezető pilótaként és oktatóként dolgozik, Viola tanárnő, de amint a nagy Boeing hasában átkeltek az óceánon, mintha minden szerepüket, sőt egész múltjukat lerakták volna!
   Megszámlálhatatlan csodát láttak Hawaii-on, az utazás legnagyobb ajándéka azonban az volt, hogy mind egymásra, mind arra, amit magukban tapasztaltak, sokkal mélyebben tudtak figyelni, mint azelőtt bármikor!
   A szülőkből indult ki ez a minden külső zsizsegést és áramló impulzust felülmúló, benső készenlét, s mintha a természeti tér támogatta volna ezt… a velük összeszokott gyerekek pedig egyszerűen „vették az adást”.
   Most, hogy az álom-vakáció a vége felé közeledett, azt érezték, nem a strandon pihennének, hanem az utolsó napokat is aktívan szeretnék tölteni. Ez a hatalmas erdő hívta őket, s úgy vágtak neki, hogy bár van térképük, mégis arra mennek, amerre a lábuk viszi őket.
  Van valami áhítatos, mégis természetes odaadás a mozdulataikban, ami négyesük gyakran eltérő ritmusú lépteit könnyedén összehangolja; még a máskor szélvészként nyargaló Noel is tökéletesen illeszkedik ebbe a tánchoz hasonló, finom áramlásba.
 Az ős-öreg fák között pompás trópusi virágokban és sosem-látott énekesmadarak dalaiban gyönyörködnek, mígnem újabb váratlan szépség tárul eléjük: egy zubogó vízeséshez érkeznek, melyet természetes medence ölel.
  Mindannyiuknak ugyanaz jut eszébe, s nem haboznak: hátizsákot le, és fürdőruhára vetkőzve irány a kristálytiszta, hűvös víz!
   Vízesésben fürdés eddig még nem volt; örülve az új kalandnak önfeledten viháncolnak és úszkálnak, aztán… Noel látja meg először a magasban a fejük fölött köröző madarat. Mindannyian felfelé néznek.    „Sas, sólyom talán?” Tanakodnak, csodálják. Meglepetésükre a madár közeledik feléjük. Már nem folytatják a vízi mókát, csak nézik. Egyre alacsonyabban repül! Most már tökéletesen kivehetőek sárgás színezetű tollai is.
  „Ez ide jön hozzánk!”- kiáltanak fel. Mintha lelassulna az idő, meredten állnak pár pillanatig. A sólyom landol, egyenesen oda, ahová a ruháikat tették; egyikük hátizsákjára száll le! A családtagok – térdig-bokáig a vízben - a part felé fordulnak.

    Egy gombostűt nem lehetne leejteni, olyan csönd van. Mégis, sokkal inkább az a fajta csönd ez, ami nem a zaj hiánya, hanem az elmélyült figyelem jelenléte: a váratlan ajándékára való készenléttel teljes. Nézik egymást. Igen, ez a csodálatos, nemes állat, mintha egyszerre nézne mindegyikük szemébe, szavak nélkül kommunikálva velük - együtt, és külön-külön is!
  Időtlen pillanat… de mennyi minden van ebben! Érzések, gondolatok, rengeteg dolog, egyidejűleg – mégsem zavaróan. Mintha egy nagy csomagot kapnál, amit időbe telik majd kibontani, mégis: bizton tudod, itt van már veled. A sólyom biccent egyet a fejével, majd halk, de éles vijjantással körözni kezd a holmijuk felett.  Hívogatást sugall ez a légi balett. „Azt akarja, hogy kövessük!” „Mutatni akar nekünk valamit!”
   Villámgyorsan kipattannak a vízből, törölköznek, magukra kapják a ruháikat. Noelnek segíteni kell, mert majdnem otthagyja a hátizsákját, de a nővére most különösen ügyel rá.
A madár felröppen, és ők lassan elindulnak a nyomában…
  A patakfolyás mentén haladnak, útjukat dús, smaragdzöld lombok szegélyezik. Kisvártatva megérkeznek. Ha a sólyom nem szállt volna le a bejárat feletti sziklára, talán észre se vennék az erdei domboldalba rejtett barlangot. Nem lehet túl mély, úgy egy nagyobbacska lakókocsi méretű; Simonnak alaposan le kell hajtania a fejét a belépéskor. Az ide-úton még fel-fellobbant izgatott csevegés és találgatás most ismét csöndbe olvad: mintha szentélybe lépnének. A küszöbön túl megtorpannak. A kis patak némileg kiszélesedve a barlangon csörgedezik át, útját követve, a belső tér közepére tekintve eláll a lélegzetük! A plafon sziklahasadékán behulló napfény megannyi színes követ világít meg a vízben… „Kövek? Kristályok?” A különös fényjátékban mintha belülről ragyognának!
  Közelebb lépve, csomagjaikat letéve a patak mellé telepednek, érintik, simogatják a több tucatnyi színes, tenyérnyi nagyságú követ. Noelen átfut, hogy szívesen kivenne és hazavinne egy párat közülük, de mégsem teszi…
  Viola ötletét követve mindegyikük keze választ egyet a kövek közül, és csendben figyelnek. Akárcsak nemrég odakinn, amikor a sólyommal szembenéztek, megállni látszik az idő. Üzenetek érkeznek, gyengéd, de hatalmas erővel érintve a szíveket… Ezúttal azonban sokkal kézzelfoghatóbbnak érződik az információ.
   Simon repülni látja magát – mégpedig Hawaii zöld kupolás hegyláncai fölött. A megélés minősége más, mint amikor otthon vezeti a kisgépet, de ez nem a környezetből fakad, hanem ő más… ő érzékel valahogy másként. Tudja, hogy ez ő maga, de a tudata mégsem a mostani: a perspektíva összehasonlíthatatlanul tágasabb és az erő egészen új!
   Luca lelki szemei előtt az jelenik meg, hogy ír. Sosem-volt történetek, megélések, gyönyörű dolgok bomlanak ki és öntenek formát rajta keresztül!
Látja magát kézzel írni, díszes tollal, finom merített papírra, és egy kis saját laptopon pötyögni – miközben tágasságot érzékel, napfény és tengerillat cirógatja a bőrét.
 Noel szörfözik! A nyaralás alatt csak a partról bámulhatta a hullámlovasokat, ám ezekben a pillanatokban tudja, éli milyen szörfözni! „Váó, ez fantasztikus!” – ficánkoló öröm lesz rajta úrrá. Viola azt érzi, hogy nagyon könnyedén és mérhetetlen boldogságban járkál. Egyszerű, hétköznapi tevékenységeket végez: csendben üldögélve csodálja a természetet, növényeket ápol, emberekkel találkozik; érint, figyel, ott van velük… egész lényét kitölti és még azon is túlcsordul, mint keresetlen bizonyosság a hívás: csak szeretni!
   Némán hagyják el a barlangot, hírvivőjük már sehol. Ők pedig odakinn megállva, kicsit még szédült izgalommal mesélni kezdik, mit tapasztaltak.
  Simon mondja ki, amit mind a négyen éreznek: náluk nagyobb erő munkálkodik bennük és általuk, ami valamiként, nem tudják még, hogyan, de a többiekre, az embertársaikra is visszahat. Olyan, mintha nem csak magukért, hanem mindenkiért kellene mindezt megcsinálniuk! Hamarosan felcsendül a más helyzetben egészen őrültnek és irracionálisnak tűnő ötlet… ötlet? Elhívatottság! „Itt kell élnünk!”
 A sólyom, mintha csak erre várt volna, feltűnik a barlang felett, lejjebb ereszkedve, mintegy búcsúzásként vijjant egyet, aztán elrepül. Hálával a szívükben, megilletődve néznek utána, annak tudatában, hogy nem először, s nem utoljára találkoztak…


Négy és fél évvel később

    A család a teraszon ül, most fejezték be a vacsorát; bérelt házuktól tíz perc séta az óceán, de ide érezni az illatát. Az égen mintha vörös, narancs, rózsaszín és arany festékeket borított volna egybe a Nagy Festő; elképesztő szín-kavalkád. Egy darabig szótlanul bámulják a horizontot, majd Simon hangja hallatszik:
  „Megosztjátok, mi van bennetek? Én örömmel elmondom. Képzeljétek, olyan csoda történt ma velem...!” És elmeséli, hogyan repült – most utasok nélkül -, csak úgy kalandozva, a vulkán közelében; olyan helyen, ahol eddig még sosem – és főleg úgy! Azt érezte, át kell magát adnia az áramlatoknak, s egy ponton, mintha egy láthatatlan birodalomba érkezett volna… Végtelenül szabadnak érezte magát, mintha csak most kezdődne valami nagyon új. Kíváncsiság van benne. Hamarosan Noel folytatja, csillogó szemekkel:
  „Ma csőben siklottam! És… és… megállt az idő, teljesen! Úgy, mint amikor a sólyommal találkoztunk, csak még jobban! És előre láttam, mi fog történni a következő pillanatokban, de mégsem szaladtam előre, csak ott voltam, és figyeltem… fantasztikus volt! Egyre jobban megy a szörfözés!” Vele örülnek; Viola megsimogatja fia arcát.
   Luca következik, kicsit izgulósan és jelentőségteljesen mondja:
 „Kérni szeretnék valamit. Mégpedig azt, hogy a következő évben kimaradhassak a suliból. Még nem tudom, akarom-e egyáltalán a főiskolát, de egy dolgot biztosan érzek: meg kell írnom ezt a regényt. Ma jelent meg egészében, három részes lesz. Nem beszélhetek róla többet egyelőre, de elárulom, hogy az én generációmnak fog szólni, és… szerintem változást hoz.”
   A szülők meghatottan néznek Lucára és egymásra.
 „Hát persze, hogy igen! Ez… ez aztán a nagy hír!” – apa biztatóan megfogja Luca kezét – „Mesélj még, de csak amennyit lehet ebben a stádiumban. Összehangoljuk majd a napirendet, hogy legyen időd az írásra...”
  Megy még egy darabig a jókedvű beszélgetés, végül Violára vetülnek a tekintetek.
  „Anyu, te nem is mondtál semmit.”
  „Ó, hát ebben a pillanatban csak egy dolgot mondhatok. – mosolyog - annyira örülök Nektek!” – feláll és mindegyiküket magához vonva, négyen egy hatalmas ölelésben egyesülnek.
   A hírvivő vijjantásának hangja közvetlenül a fejük fölül hallatszik. A terasz feletti tetőcsúcson ül, s mint aki végighallgatta a jelenetet és most látja elérkezettnek a pillanatot, hogy felfedje ittlétét, üdvözli őket. Fejével biccentve felröppen, és lassú körzésekbe kezd.
   A családtagok egymásra néznek.
  „Szerintem várhat még a mosogatás.” – mondja Viola.
  Elindulnak a madarat követve, az óceánpart irányába.


💗


Ha élvezted a novellát, nagyon örülünk a visszajelzésednek! 



© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu

Szerző: N'alika (Kupai Eszter) és Io (Pókos Krisztián)

  Minden jog fenntartva! A szöveg a szerzők szellemi tulajdona. 
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése