Amolyan „látszatra semmi különös, mégis üt” jellegű filmek ezek: bár külön-külön nem kimagasló sem a történetvezetés, sem a színészi játék, sem a vizuális megvalósítás, az összhatás azonban remek és maradandó. Hogy miért? Egyrészt mert egyszerűen jó a történet és fontos: alapvető emberi dilemmák és értékek állnak a középpontjában. Egyedi és nyilván extrém helyzeteken keresztül tud olyat megragadni, amit - egy bizonyos szintű önreflexióra való fogékonyság esetén – bárki magára tud vonatkoztatni. Másrészt mert ezek a filmek olyan szakmai-emberi alázattal mesélnek (és itt tényleg hosszú sorát tudnám felsorolni az utóbbi években látott német vagy német koprodukcióban készült moziknak, a blogon is többről írtam Az orvosdoktortól A könyvtolvajon át a Hector… -ig), ahol tényleg azt érzed, elsősorban ennek a történetnek és mondandónak az átadása miatt született meg a film, nem (csak) azért, hogy egy rakat pénzt keressenek.
A Vakrandim az élettel főhőse, Saliya a történet elején tizenhét éves és legnagyobb vágya, hogy kitanulja a hotelszakmát, majd létrehozza a saját vállalkozását. Teli van álmokkal és tervekkel, azzal viszont nem számol, hogy egyik napról a másikra majdnem a teljes látását elveszíti: egy veleszületett, de addig lappangó rendellenesség miatt leválik a retinája. A srác viszont nem adja fel, nem csak leérettségizik, hanem a továbbtanulást is folytatja, és szakmai gyakorlatra megy egy híres, ötcsillagos müncheni hotelbe. Mivel titkolja a látásproblémáját (ahogy nevezik: fogyatékosságát) egészen szélsőséges - egyszerre vicces, kínos és emberfeletti teljesítményekre késztető – helyzetekbe sodródik, vannak kényszerű beavatottjai, akik segítenek neki és még a szerelem is beköszönt az életébe.
Kérdés, hogy meddig mehet el önmegvalósítása kockázatos útján? Melyik a nagyobb rizikó: ha kudarcot vall vagy ha sikert ér el, és főleg: mit jelent számára a valódi siker?
A szubjektív kameraállás hangsúlyos használata, mint minden film esetében, itt is kétélű fegyver és Rothemund egy kicsit túl is lő a célon. Egyrészt baromi izgalmas, hogy sokszor Saliyával együtt látunk, ám eléggé agyon is nyom bennünket ez a látvány, vagyis annak hiánya: egyszerűen felfoghatatlan, hogy a szokásos vizuális észlelésünk 5%-ával hogyan lehet mindazt megcsinálni, amit a film főszereplője megpróbál, megtanul, illetve megtesz. (Ugye Saliya a többi érzékére is nagyban támaszkodik, a hallása, szaglása, tapintása fejlettebbé válik a látás károsodása után, ennek megjelenítését talán jobban ki lehetett volna aknázni.)
Képtelen, abszurd és bizony felelőtlennek is mondható a fiú (több) döntése, ugyanakkor azt is nagyon jól ábrázolja a film, mennyire összetett maga a kiindulópont is – fogadjuk el, amit a világgal és a lehetőségeinkkel kapcsolatban készen kapunk vagy törekedjünk meghaladni azt?
A hazugság megengedett, ha nem vezet más út arra, akkor a cél szentesíti az eszközt? (Lásd még más műfajban és fikciós sztoriként a még mindig remek Gattacát!) A tőlünk telhetőt megtenni: mikor jelenti ez a (maximális) erőfeszítést és mikor a megadást? Hol húzódik ez a határvonal, s mit jelent a felelősségünk másokért és önmagunkért?
Mint minden különösen jó film és példaértékű történet, a Vakrandim az élettel rengeteg ilyen kérdést vet fel és - a valós eseményeket alapul véve – a maga módján meg is válaszolja azokat.
Mindeközben végig nagyszerűen szórakozunk ezen az üdítően vicces, fordulatos és nagyon-nagyon emberi sztorin, mely egyszerre szól a kitartásról, az önelfogadásról és a kapcsolatok erejéről.
Szívből ajánlom, s ha tetszett, beszéljünk róla – kíváncsi vagyok, Neked mit adott!
Ha látni szeretnéd, ide kattintva máris megnézheted!
**
Vakrandim az élettel (Mein Blind Date mit dem Leben, 2017)
R: Marc Rothemund
Nálunk: 10/9
IMDb adatlap.
Magyar nyelvű előzetes.
© Csendvirágok - https://www.csendviragok.hu
Szerző: N'alika (Kupai Eszter)
Bizonyos jogok fenntartva! A szöveg a szerző szellemi tulajdona.
A blogbejegyzés belinkelésével szabadon megosztható, más módon felhasználni tilos!
Az illusztrációként felhasznált fotó hivatalos filmplakát.
