A kaland műfaja egyidős az emberi történetmeséléssel, a kaland elhívása pedig alighanem magával az emberiséggel. A „leleményes Odüsszeusz” előtti hősök mondái szájról szájra terjedtek, az emberi fantázia és tapasztalásvágy végtelen mélységeiről adva hírt, egyben inspirációt a felfedezésre - nemzedékről nemzedékre.
Belegondoltál már, milyen erős a késztetés bennünk, hogy új és új horizontokat ismerjünk meg, hogy meghaladjuk a megszokottat? Ez a kozmikus mércével mérve oly’ kicsi és oly’ védtelen lény, az ember nem tudott megelégedni a biztonságot nyújtó hajlékkal: kíváncsisága és fejlődni akarása folyton legyőzte a félelmeit és kalandokra csábította. S aztán, aki hazatért, többé már nem volt ugyanaz.
Épp ezért a kaland még akkor is többet rejtett a horizontális és külső utazásnál, amikor látszólag „csupán” arról szólt. Az út mindig is a beavatás, a belső, ismeretlen tájak felfedezésének szimbóluma volt.
 |
| Frederic Remington: Friends or Foes?, 1902–1905 (Buffalo Bill Center of the West). Forrás: Buyenlarge via Getty Images |
Nietzsche művészetfilozófiai látomása, A tragédia születése (1872) az emberi kultúrát két ellentétes, ám egymást kiegészítő őserő konfliktusaként és egymásra hatásaként írja le. Az apollóni princípium analógiája az álom, ő a rendre való törekvést testesíti meg bennünk. A megformálás, a mérték, a határ, a szépség világa ez, mely segít, hogy önálló és elkülönült entitásnak érezzük magunkat. A szobrászművészt vagy a verset komponáló költőt ez a vágy hajtja: renddé faragni a nyers erőt, formát adni a formátlannak.
Apollón ellenpólusa a mámor és extázis istene, Dionüszosz. Az ő energiája a káoszt, a határtalanságot, a feloldódást képviseli. Ő az bennünk, aki a misztikus egységélményt keresi és eltörli az individuumot – ezt az élményt hozza el számunkra a zene és a tánc. Nietzsche a görög tragédiában látta a legmagasabb rendű művészi kifejeződést, mert abban fedezte fel a két pólus egységét.
Carl Gustav Jung részben továbbvitte, de át is alakította a nietzschei fogalompárt, amikor a tudatos és a tudattalan egymásnak feszülő, de integritásra törekvő együtt hatásaként írta le ezt a pólusosságot. Joseph Campbell mítoszelméletében pedig a hős a nappali (apollóni) világ és az alvilági (dionüszoszi) éjszaka között egyensúlyoz.
Az irodalomtörténet első kalandorának, Odüsszeusznak külső harca a hazajutásért valójában belső küzdelem: lakozik bennünk valaki, aki letelepedni, megérkezni vágyik, és valaki, aki egy örök nyughatatlan kereső. Ám maga a keresés is kétirányú: a teljességre törekvő ember a rendet és a káoszt, a világot és a bensőt, az fényeset és a sötétet is fel akarja fedezni.
 |
| Caravaggio: Dávid Góliát fejével, 1610 körül (Galleria Borghese). Forrás: Getty Images |
Fehér kaland: a rend helyreállítása
Zseniális tanárom, Király Jenő filmesztéta (1943-2017), a hazai műfajelmélet úttörője alkotta meg a fehér és a fekete kaland elnevezéseket. Frivol múzsa című, 1993-as művében, melyben a fikciós spektrumot vizsgálja a kaland a híd a mindennapok prózája (a szürke realitás) és a fantasztikum (a csoda) között.
A fehér kaland a vágyott rend elérésének útja, ide tartozik a klasszikus kaland zsáner, de a western vagy a klasszikus detektívregény is. Ezekben a történetekben a kezdetben tapasztalt rend megbillen, a hős pedig elindul, hogy helyre tegye azt. Kimegy az ismeretlenbe, ahol próbák és kihívások sorával néz szembe, majd az akadályokat legyőzve, győztesként tér vissza, megerősítve a társadalmi és morális rendet.
Mindannyiunknak szüksége van a fehér kaland történeteire, hisz’ ezeket akár befogadóként átélve, akár íróként megalkotva megéljük, hogy képesek vagyunk saját magunk formálni azt a bizonyos status quo-t: újragyúrni a nyers matériát, megtalálni a kincset, megfejteni a rejtélyt, megteremteni az ideálisat és uralni az erőt. Íróként és írástanárként is tapasztalom az ebben rejlő potenciált, de azt a hátulütőt is, hogy ha mindig csak a fehér kalandok írására törekszünk, az könnyen blokkolhat bennünket. Eltávolíthat a valódi hangunktól és a bennünk élő-lüktető, formán túli energiától, ami nem biztos, hogy az elképzeléseink szerinti formába kíván rendeződni.
Az, amit én léleknek nevezek, valójában túl van a pólusosságon és maga a szabad áramlás, ám ahhoz, hogy erre a minőségre ráhangolódhassunk, engednünk kell kifejeződni a teljes önmagunkat, és ebbe a pólusainkkal való tudatos szembenézés is beletartozik.
 |
| Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett, 1818 körül (Hamburger Kunsthalle). Forrás: Heritage Images / Getty Images. |
Fekete kaland: amit csak az árnyék nyújthat
A fekete kaland esetében a rendből indulunk ugyan, de a békét nem sokáig élvezhetjük: a káosz elnyeli a világot. A racionalitásba betör az irracionális, megjelenik a szörny, a bűn, az őrület, valamilyen formában a sötét oldal uralja a játékteret. A horror, a gengszterfilm vagy a film noir világa a tátongó árnyékba való belépésre hívja a nézőt / olvasót, s ez legalább annyira vonzó, mint a világosság és a fény történetei – sőt nem kevésbé szükséges és tanulságos is.
Miért van szükségünk ezekre a történetekre? Egyrészt azért, mert ha mindent lefed a civilizáció (a fehér kaland máza), akkor elpuhulunk és hazugságban élünk. Ha mindig a fényt keressük, ha a fénnyé válás bűvöletében élünk, akkor emberként lehasítjuk magunkról azt, ami nem fér bele az elképzeléseinkbe – sok spirituális kereső és tanító is belesétál ebbe a csapdába, amikor tagadja a pólusok létét vagy a megszűnésük illúziójának délibábját kergeti. A fekete kaland végpontja ugyanis az, hogy szembesülsz a saját démonaiddal, és már nem mutogatsz rájuk, hanem elismered: ez is én vagyok.
A fekete kalandban a hős gyakran elbukik (mint a film noirban vagy a tragédiákban), de a néző/olvasó/író megváltást kap. Miért? Mert a történet elvégezte helyette a „piszkos munkát”. Biztonságos laboratóriumban élhetted meg a legrosszabbat. Úgy tapasztaltad meg a halált, a bűnt vagy az őrületet, hogy közben ott ültél a karosszékedben, és amikor becsukod a könyvet, visszatérhetsz a biztonságos életedbe, ám közben valami elmozdult benned: a katarzis átmosott és felemelt.
A fekete kaland szétzúzza az egónk hamis biztonságérzetét. Megmutatja, hogy a világ nem egy kiszámítható, igazságos hely, ahol a jók mindig elnyerik a jutalmukat. És mi jön a veszteségélmény, a totális káosz vagy az illúziók széthullása után? A valódi igazság és a mély elfogadás. Ez az alkímia nigredo (feketedés) fázisa: amíg a dolgok nem rohadnak el és bomlanak le a sötétben, addig nem tud belőlük arany születni.
 |
| A fáradt Herkules szobor Lüszipposz nyomán, i. sz. 2. század (Antalya Múzeum). Forrás: Hans Georg Roth / Getty Images |
Ahogy Marcel Proust írja, „az igazi felfedezőúthoz nem új tájakra van szükségünk, hanem új szemre”. A valódi kaland, a valódi elmozdulás benső. Ugyanaz a hely egészen más színben tűnik fel számunkra, ha a figyelmünk mélyebb, a lelkiállapotunk megváltozott vagy kimozdulunk a megszokott perspektívánkból. Képesek vagyunk kincseket felfedezni ott, ahol csak szürke port láttunk, meghittséget tapasztalni, ahol fájdalmat, ötletek szárnyalását, ahol blokkoltságot. Ez a lélek eredendő természete, a kreativitás csodája!
A kaland felvillanyozó erejének való önátadás köti össze az Everest meghódítóit az El Camino zarándokaival, a nagyszerű görög harcost a mezítlábas hobbitokkal, vagy a magas kultúra kifinomult felfedezőit a ponyvaregények ellenállhatatlan kalandoraival.
Engem is a kaland hívott kimozdulni a komfortzónámból, és mondatta velem számos alkalommal, hogy az élet nem a puszta túlélésről szól, hanem az örömteli létezésről, ami folyton új területek felfedezésére és új kifejezési módok elsajátítására sarkall bennünket.
És ez az a minőség, amellyel téged is arra hívlak, lépj be tudatosan az áramlatba, és bárhol is vagy, tedd kalanddá az életed. A június 12-én induló Kaland – 21 napos kreatív írás kihíváson nem szabályokat fogunk követni, és nem akarunk görcsösen valamilyen tökéletes eredményt elérni a végére.
A 21 nap alatt egy biztonságos, tét nélküli játszóteret építünk. Olyan teret, ahol bátran pacsázhatsz a fehér kaland ragyogó színeivel, de ha úgy tartja kedved, félelem nélkül firkálhatsz a fekete kaland sötétebb tónusaival is. Nem azért, hogy bizonyíts, hanem a felfedezés tiszta öröméért.
Igazán kalandozni ugyanis akkor tudunk, amikor nem cipelünk mázsás terheket a hátunkon, csak a legszükségesebb dolgok vannak velünk. Amikor nem átformálni akarjuk magunkat, hanem megengedjük magunknak, hogy pontosan azok legyünk, akik vagyunk: szabadon áramló, kíváncsi alkotók. Hívd elő a benned élő mezítlábas kalandort, aki nem a céllal törődik, hanem minden egyes lépést és leírt mondatot élvez!
 |
| Michael Zeno Diemer: The Flying Dutchman (A bolygó hollandi), 1892, Deutsches Museum, München, Németország |
A kalandorok útja jövő héten folytatódik: Mert van a történetmesélésnek egy olyan rétege, amely egy teljesen önálló fejezetet érdemel. Jövő héten közelebbről is megnézzük, miért más, miért indul gyakran egyből a sötétségben, és hogyan kap végre saját, bátor hangot a női kalandor archetípusa.
Addig is, a kapu nyitva áll! Június 12-én indulunk – gyere, hozz magaddal egy tollat, a kíváncsiságodat, és játsszunk egy jót a papíron!
Felhasznált és ajánlott irodalom
Ha a bejegyzésben felbukkanó művészetfilozófiai, antropológiai és pszichológiai fonalakat tovább bogoznád, az alábbi, magyar nyelven is elérhető alapműveket ajánlom:
Műfajelmélet és esztétikai antropológia
Király Jenő: Frivol múzsa – A tömegfilm esztétikája I–II., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. (A fehér és fekete kaland formastruktúrájának alapműve.)
Király Jenő: Mágikus mozi – Műfajok, mitológiák, archetípusok a filmkultúrában, Korona Kiadó, Budapest, 1998.
Mítoszkutatás és a hős útja
Joseph Campbell: A hős ezer arca, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2023. (Az odüsszeuszi és mitikus monomítosz legátfogóbb elemzése.)
Mircea Eliade: Misztikus születések – Tanulmányok a beavatási rítusokról, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.
Claude Lévi-Strauss: Mitologikák I–IV., Osiris Kiadó, Budapest, 2001–2003. (A strukturális mítoszelemzés alapjai.)
Pszichológia és művészetfilozófia
Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görög szellem és pesszimizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. (Az apollóni és dionüszoszi elv eredete.)
Carl Gustav Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan (C. G. Jung életműve 9. kötet), Osiris Kiadó, Budapest, 2006. (Az árnyék és a belső pólusok integrációjának lélektana.)
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I–VII., Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017. (A belső nézőpont és a belső tájak felfedezésének irodalmi csúcsa.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése